Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


Könyvespolc mellett

2010. január 1., péntek

Olenyin Tolsztoj Kozákok című kisregényének hőse egy léha, átszórakozott, üres, kongó élet után barátaitól elbúcsúzva elindul a Kaukázusba katonai szolgálatra. Elutazása előtt barátai, rokonai, de még az ellenségei is mind mintha összebeszéltek volna, hogy jobban szeressék őt, hogy megbocsássanak neki, mint gyónás vagy halál előtt. „Hátha nem jövök vissza a Kaukázusból” – gondolta Olegyin. Ez arra késztette, hogy visszatekintsen eddigi életére, amit kizárólag csak az önszeretet jellemzett. Semmit sem tanult, nem szolgált sehol, huszonnégy éves koráig nem csinált semmit, még pályát sem választott. Tizennyolc éves korában teljesen szabad volt, korán elhunyt szülei vagyona ölébe hullott. Sem fizikai, sem erkölcsi béklyót nem ismert, mindent tehetett és semmit sem kellett tennie, nem kötötte semmi. Nem volt sem családja, sem hazája, sem hite, sem szüksége. Nem hitt semmiben, korántsem volt komor unatkozó és bölcselkedő természet – ellenkezőleg állandóan lelkesedett valamiért. De minden lelkesedésének csak addig engedte át magát, amíg semmilyen tekintetben meg nem kötötte. Mihelyt valamilyen irányba haladva, megérezte, hogy közeledik a fáradság és a küzdelem, a küzdelem az élet aprócseprő nehézségeivel, ösztönösen igyekezett elszakadni attól az érzéstől vagy ügytől, igyekezett visszanyernie teljes szabadságát. Így indult neki a nagyvilági életnek, az állami szolgálatnak, a gazdálkodásnak, a zenének, még a szerelemnek is, amelyben nem hitt. Mind ez ideig csak önmagát szerette, és az élet élvezetes oldalát kóstolgatta. Most, hogy útra kelt, abban a boldog lelkes hangulatban volt, hogy mindez még nem volt az igazi, hogy minden, ami addig történt, véletlen és jelentéktelen, mert eddig még nem akart igazán élni, de most, elutazásával, új élet kezdődik és ebben nem lesz már hiba, nem lesz megbánás, hanem csupa boldogság.

Több hónapig becsülettel teljesített kaukázusi katonai szolgálat után bekvártélyozták egy faluba. Olegyin rengeteget gondolkodott az élet dolgairól. Megérinti a természet közeli népek természetessége, a természet törvényszerűségeiből levont bölcsesség, és főleg az, hogy az élete bármikor véget érhet egy háborús szituációban, vad ellenséges kaukázusi népek között katonáskodva.

Azt tudja, hogy boldognak kell lennie. De hogyan kell élni, hogy boldog legyen és miért nem volt boldog eddig? Amikor visszaemlékezett régi életére megundorodott önmagától. Követelődző egoistának látta önmagát. Mennyi mindent kitalált és mégsem szerzett meg magának semmi egyebet, mint szégyenkezést és bánatot. Hirtelen megvilágosodott benne valami. A boldogság abban van, hogy másokért éljünk. Ez világos. Az emberrel vele születik a boldogság szükséglete, ez tehát jogos szükséglet. Ha ezt a szükségletet önzőn elégíti ki az ember, azaz vagyont, dicsőséget, kényelmes életet, szerelmet szerez magának, akkor könnyen megtörténhet, hogy a körülmények megváltoztatásával lehetetlenség lesz továbbra kielégíteni ezeket a kívánságokat. Következésképpen ezek a kívánságok a jogtalanok, nem pedig a boldogság szükséglete. Melyek azok a kívánságok, azok a vágyak, amelyek kielégíthetők, tekintet nélkül a külső körülményekre? A szeretet, az önfeláldozás. Úgy megörült, úgy felizgatta ez az új felfedezés – mert egészen újnak érezte ezt az igazságot –, hogy felugrott és türelmetlenül kereste, kinek áldozhatná fel magát most mindjárt, kivel tehetne jót, kit szerethetne. „Hiszen nekem semmi sem kell – gondolta – miért ne éljek másokért?” Fogta a puskáját és megindult kifelé az erdőből, azzal a feltett szándékkal, hogy hazamegy és alaposan végiggondolja mindezt, és keresi az alkalmat, hogy jót tehessen. Egyszerre minden megváltozott – az időjárás, az erdő jellege. Egyszerre félni kezdett. Inába szállt a bátorsága. Eszébe jutottak az abrekek, a gyilkosságok, amelyekről hallott: várta, mikor ugrik elő valamelyik bokorból egy csecsenc, mikor kell életéért harcolnia, félnie vagy meghalnia. Úgy gondolt Istenre meg a túlvilági életre, mint ahogyan már rég nem gondolt ezekre a dolgokra. „Hát érdemes-e, hogy az ember magának éljen – gondolta –, amikor minden pillanatban meghalhat, meghalhat anélkül, hogy jót cselekedett volna? Imádkozni kezdett, és csak attól félt, hogy meghal anélkül, hogy bármi jót cselekedett volna, pedig úgy szeretett volna élni, hogy az önfeláldozás hőstettét véghez vigye.

Mi másért élhetne az ember, mintha nem azért, hogy az Istent megismerjük, őt szeressük embertársainkon keresztül is, s ezáltal végül is hozzá jussunk.



Legeza József


Ifjúsági Zarándoklat 2014








lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat