Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


Az imádság lélektani aspektusai

2010. szeptember 1., szerda

Az imádság lélektani aspektusairól szólva, egy olyan cselekmény emberi aspektusait tárgyaljuk, melynek önmagában véve nem az ember „terápiája” a célja. Az imádság célja elsősorban és tág értelemben az Istennel való kommunikáció, azonban mint az ember tette (actus humani; bár nem emberi tett – actus humanus), vannak emberi, lélektani tényezői is. Ez pedig vizsgálható és leírható a modern pszichológia eszköztárával. Mindazonáltal egyet kell értenünk Szentmártoni Mihály, neves jezsuita pszichológus-teológus megállapításával: „Nem lehet beszélni az imádság lélektanáról, csak az imádkozó ember lélektanáról!”

Ahhoz sem férhet kétség, hogy az imádkozásra elsősorban az embernek van szüksége, rá van átalakító hatással, nem Istenre. „Az ima nem Istent változtatja meg, hanem azt, aki imádkozik“ (Kirkegaard)

Az alábbiakban nagyon rövid áttekintést kívánunk adni, a teljesség igénye nélkül érintve néhány olyan momentumot, melyek az imádság lélektani vonatkozásait érinti.


1. Kiindulópontunk: az ősbizalom, mint az imádkozni tudás emberi alapja

Az ima egy olyan fórum, önmagunk és Isten előtt, ahol az ember igazán önmaga lehet, illetve azt kell mondanunk, hogy ilyen fórum kell, hogy legyen. (Utalunk itt arra a sokszor előforduló tévedések elvetésére, melyek arra akarnak nevelni, hogy Isten előtt, imában, „meg kell válogatnunk a szavainkat”, egy félreértelmezett tiszteletadás és hódolat kifejeződéseként. Mindez a kritika nem érinthet bennünket, mivel jelen esetben az imádság őszinteségét hangsúlyozzuk, és nem a tiszteletlenséget!)

Az őszinte imádságban az ember szembenézhet élete legsötétebb titkaival, árnyoldalaival is, hiszen mindez egyben Isten színe előtt is történik, akiben feltétlenül megbízik a nagy egzisztenciális kérdéseit illetően. Már önmagában ennek a momentumnak óriási terápiás hatása van. Ugyanis a hitben tudjuk, hogy végtelenül és feltételek nélkül szeret, elfogad bennünket. Azonban ahhoz, hogy valakiben ez az Isten iránti bizalom és megnyílás képessége meg legyen, szükséges, hogy kifejlődjön benne csecsemőkorában, sőt már a prenatális fázisban az ősbizalom. Ezt a fogalmat a pszichoanalitikus Erikson vezette be, aki az önazonosság fejlődésének folyamatában nyolc pszicho-szociális szakaszt állapított meg. Az első szakasz, amely születés után, a csecsemőkort jellemzi, az ősbizalom. Ehhez kapcsolódó pszichoszociális válság a bizalom-bizalmatlanság, és ennek pszichospirituális vonatkozása a hit, remény! Ennek hiánya vagy sérülése az imádságra is hatással van: nem fog bízni Istenben sem.


2. Istenképeink – Istenképzeteink hatása imádkozásunkra

A csecsemőkort elhagyva, az ember fokozatos fejlődésével, társadalmi, egyházi, stb. szocializálódásával alakul, fejlődik az is, hogyan gondolkodik Istenről, illetve milyen képet alkot Róla. Ebben – ha nem is kizárólagos, de - meghatározó szerep jut az interiorizált szülői elvárásoknak, tilalmaknak, a büntetés-jutalmazás kritériumainak. Gyakran figyelhető meg, hogy imádkozás címszó alatt egy proiciált apa-imágóval történik a transzcendens (?) kommunikáció – ezt a tranzakcióanalízis személyiségstruktúráinak figyelembevételével úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a gyermeki én a szülői énnel beszélget. Ennek főleg felnőttkorban lehetnek destruktív hatásai. Mindezt igazolni látszanak a bibliából vett antropomorf istenképek, miszerint Isten az Atya, mi pedig az Ő gyermeki vagyunk, illetve Jézus tanítása: „…és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.”(Mt 18, 3) Azonban ha megnézzük a bibliai szöveg eredeti görög változatát, az itt kulcsfontosságú szó, a tapeinószisz nem naivitást és infantilizmust akar kifejezni, hanem egy olyan gyermeki lelkületet, amit a tökéletes bizalom, a Gondviselő Istenre történő teljes ráhagyatkozás jellemez! A bizalom, a biztonság érzésének „felélesztésére” buzdít itt Jézus, s nem szorongást akar szítani, mely abból a helytelen, de még felnőttek körében is gyakori rémképzetből származik, hogy „Isten szeme mindent lát.” Ezt sok esetben a félreértéseken alapuló egyházi szocializáció, a vallásos nevelés is indukálja.

Nagy a felelőssége tehát minden lelkipásztornak, katechétának a gyermekek istenképének formálásában!


3. Imádkozás során önmagunkkal is találkozunk

„Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma?” -1Kor 6, 19- olvashatjuk Pál apostol intő kérdését, melyet a korinthusi gyülekezethez intézett. Isten mindenütt jelenvaló, a katolikus és ortodox egyházak lelkiségi és teológiai hagyománya szerint Isten bennünk is lakozik. Lényünk legbensőbb része, az úgynevezett „valódi én”, a személyiség magva, egyben az Istennel való találkozás helye is. S ha Hozzá beszélünk, az egyben önmagunkkal folytatott beszélgetés IS. Erről a misztikusok tudnak igazán hitelesen beszámolni, azok, akik ezt tapasztalatból tudják – jelen írás kereteit azonban szétfeszítené ennek részletezése. Elégedjünk meg e helyen annyival ezzel kapcsolatban, amit Augustinus így fejez ki: „interior intimo meo”: azaz (Isten) énbennem jobban én, mint én magam.

Ebből számunkra azt a fontos következtetést vonhatjuk le, hogy az elmélyült imádság mélységes önismeretre is vezet! Eközben ugyanis belső vágyaink, érzéseink, gondolataink szólalnak meg. S mint ahogy az első pontban említettük, hagyhatjuk, hogy mindez őszintén nyilvánuljon meg. Az imádság csöndje kiváló lehetőséget biztosít mindazon pszichikai-mentális megmozdulásaink, irányultságaink „meghallására”, tudatosítására, melyeket akarva vagy akaratlanul elrejtettünk, elrejtődtek bennünk.

Imádság közben ajánlható például az is, hogy olykor-olykor, amikor zavaró gondolataink mindenáron „meg akarnak bennünket szólítani”, megszakítsuk az imádkozást, és arra fordítsuk figyelmünket, amit ezek a felmerülő gondolatok magunkról, az emberekhez, Istenhez való viszonyunkról, legmélyebb vágyainkról, stb., mondani akarnak, amelyeket napközben elnyomunk, nem akarunk meghallani.


4. Az imádkozó ember testhelyzete, testtartása, imaritmusa valamint a lelkialkat és az imádság kapcsolata

Az imádságban egész lényével Istenhez forduló embert, a benne zajló pszichés, mentális folyamatokat, nemcsak a szavai fejezik ki, hanem testtartása, gesztusai is. Ez éppúgy vonatkozik az egyéni imádságra, mint a közösségi istentiszteletekre is. Hangulatának, érzelmi állapotának és imaszándékának megfelelően állva vagy térdelve imádkozik, fejet hajt, meghajol vagy leborul, karjait az égnek emelheti a dicsőítés, a kérés jeleként, mellét veri a bűnbánat kifejezéseként, stb.

Testtartása és gesztusai által azonban nemcsak a benső történések jutnak kifejezésre, hanem egy inverz-folyamat is megfigyelhető: a magatartás is alakítja ugyanis az érzelmeket! Pl. ha egy depresszív ember törekszik a dicsőítésre, a hálaadó imádságokra IS –aktuális érzelmi állapotától függetlenül vagy éppen annak ellenére! – akkor nagy valószínűséggel pozitív irányban alakul a gondolkodása is. Azonban ehhez hozzáértő ember kell kísérőnek, mivel éppen ez bajokat is tud okozni… Más vonatkozásban ugyanis éppen azzal követünk el hibát, ha egy depresszív vagy depressziós embert felebaráti szeretetből vagy kioktatólag megdorgálunk, amiért mindig csak panaszénekeket, siránkozós imádságot képes előadni. Mindig figyelembe kell vennünk, hogy a különböző lelkialkatoknak, személyiségtípusoknak – tartalmilag- más és más imádságtípus felel meg.

Tehát kellő odafigyeléssel és szakértelemmel így segíthet az imatípusok tudatos megválasztása a konstruktív gondolkodásmód kialakításában.

Az egyházi év, ezen belül a liturgikus nap különböző szertartásai egy szabályozott keretet, ritmust biztosít az imádkozó számára. Ezáltal teszi lehetővé a legkülönfélébb emberi érzelmek és szükségletek imádság által történő pszichodramatikus kifejezését, megélését.


5. Imádság és lelki egészég összefüggései

Számtalan megfigyelés és tanulmány támasztja alá általában is a vallásosság és a lelki egészség közötti összefüggést. Minél elmélyültebb a hite valakinek, annál hamarabb gyógyul fel betegségekből, sőt mi több, az immunrendszerre kifejtett pozitív hatása miatt kevesebbszer betegszenek is meg. Ebben számtalan tényező játszik szerepet, felekezeti hovatartozástól, kortól, nemtől függetlenül. Azt kimutatták, hogy erősebb stabilizáló hatása van a hitnek azok számára, akik egy meghatározott felekezethez, közösséghez tartoznak, (vállalva annak szabályait), mint akik úgymond egyénileg vallásosak. Talán az előbbiek esetében a közösség támogató, megtartó szerepe fokozza a hit pozitív hatásait. Kimutatták, kiszűrve a placebo-hatást, hogy azok a betegek, akikért imádkoznak, még ha ők maguk nem is imádkoztak, gyorsabban gyógyultak. Nemcsak az érzelmek őszinte kifejezhetősége, kontrollálhatósága és konstruktív megélése játszik e folyamatokban szerepet, hanem a Gondviselő Istenre való ráhagyatkozás, ami nem tétlenséget indukál, hanem mindazon gondok, stresszt keltő helyzetek „átadása”, melyek fölött egyébként sincs hatalmunk, és csak mint megbetegítő fölösleges terhet cipelnénk magunkon.

Hosszan lehetne még elemezni az imádság pszichológiai aspektusait. Jelen írás keretei által behatárolva azonban további részletekbe nem bonyolódhatunk. Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy mindezzel nem funkcionalizálni akarjuk az imádságot, s különösen ha a „lélektani” vagy a „pszichológiai” szavak szerepelnek az imádkozással kapcsolatban, akkor nem degradáljuk az imádságot pusztán valamiféle terápiás eszközzé, módszerré. Az imádság nem technikák összefüggő rendszere, hanem Istennel való kommunikáció, válasz Isten megszólítására.


Krasznay Mónika


Ifjúsági Zarándoklat 2014








lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat