Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


Pravoslavie i mir A magány csapdájában

2010. november 10., szerda

Néhány hónappal ezelőtt a Novo-Tyihvini női monostor elöljárója, Domnika igumenia (apátnő) a belső magányosságról beszélgetett a nővérekkel.


1. rész - Az ítélkezés

A beszélgetést a monostor honlapján nyilvánosságra hozták, és nagy érdeklődést váltott ki. Mivel a probléma napjainkban rendkívül aktuális és az elmagányosodás társadalmunkban tömeges méreteket öltött, ezért a „belső használatra készült beszélgetésből” egy új, a szélesebb közönségnek szánt beszélgetés született.

Korunk talán egyik legelterjedtebb betegsége – a magány. Hogyan lehet megmenekülni, meggyógyulni e fájdalmas betegségből? Az Egyházban, az Egyház által, mondhatnánk, és igazat is mondanánk. Azonban egyáltalán nem ritkaság, hogy éppen a régóta az Egyházban és egyházi életet élő emberek érzik lelkükben ezt a hasogató fájdalmat: „Egyedül vagyok a világban… senki nem képes megérteni engem”.

Szögezzük le azonnal: létezik helyes magány, a lélek üdvösségen való munkálkodása céljából a felesleges kapcsolattartás kerülése. A jó magány ezen állapotát Moszkvai Szent Filaret a következőképpen jellemezte: „A magány elvezet a mennyei közösségbe ”. Az ilyen, helyes magányra kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunknak szüksége van. Miben különbözik ez a helytelen, a fájdalomként megélt magánytól? Gyümölcseikről ismeritek fel őket (Mt. 7, 16). A magányt Istenért vállaló embert az emberek iránti szeretet tölti el, belső világa békés és nyugodt. A beteség-magány csapdájába került ember azonban kimondhatatlan szomorúságot érez, lelke szüntelen és mohón vágyik mások szeretetére, megértésére, együttérzésüknek elnyerésére, azonban képtelen ezekre rátalálni. Erről a magányról fogunk ma beszélni.

Honnan ered? Miért válik az ember magányossá? Mi az, ami elválasztja őt Istentől és a felebarátaitól?

A belső magányosság egyik legfőbb oka: mások elítélésének szokása. A magány és az ítélkezés – a lélek egymással rokon betegségei. Az ítélkező ember, éljen bárhol, bármilyen körülmények között, mindig elégedetlen a környezetével. Úgy véli, hogy felebarátaival szemben támasztott igényei igazságosak és vitathatatlanok. Ez természetesen téves vélekedés. A felebarátját az ítélkezés szemüvegén keresztül szemlélő ember mintegy görbe tükörben látja őt, egyáltalán nem olyannak észleli, mint amilyen a valóságban. Az ítélkezés ezen tükre még az erényt is képes hiányosságként megláttatni.

Hogyan kell ez ellen küzdeni? A szentatyák egy nagyon egyszerű szabályt kínálnak az ítélkezésben szenvedőknek: gondoljuk azt, hogy Isten egyedül, személyesen csak a mi számunkra rendelte el a törvényeket és parancsolatokat. Nekem nem szabad, másoknak szabad. Ez a spirituális élet egyik alapszabálya, ha ezt képesek vagyunk egész szívünkkel elfogadni, akkor az ítélkezés mérge nem fog tudni behatolni a lelkünkbe.

Például a városi autóbuszban egy fiatalember ül a széken, és nem veszi észre a mellette álló idős asszonyt. Ezt látva állítsuk le magunkban a „természetes” felháborodást, hogy úgymond „hová züllött a fiatalság?!”, és ha ülünk, inkább adjuk át mi magunk a helyünket. Azonnal érezni fogjuk lelkünkben a békét és az emberek iránti jóindulatot, még az említett fiatalember iránt is. Hiszen az is lehet, hogy azért nem adja át a helyét, mert rosszul van, vagy olyan lelkiállapotban van, hogy nem vesz észre semmit maga körül. De ha csak egyszerűen neveletlen, talán egyedül ő a hibás ebben?

Az ítélkezés elleni másik eszköz: soha ne elemezzük magunkban, és még kevésbé tárgyaljuk ki felebarátunkat. Úgy tűnhet, hogy ez nagyon nehéz, sőt lehetetlen dolog. Miért vállaljunk ilyen terhet magunkra, mit nyerhetünk általa? Gondoljuk végig, hogy a legtöbbször miről beszélgetünk családi körben vagy közeli barátokkal? Hamarosan észrevesszük, hogy beszélgetésünk tárgya nagyrészt valamelyik felebarátunk. Ha valakiről sokat beszélünk, akkor végül elkerülhetetlenül ítélkezni fogunk. Ha nem őt, akkor valaki mást fogunk elítélni: „Igen, Ivan Ivanovics kitűnő ember! De a fia nem az apjára ütött…”.

A régi szerzetesi rend szerint élő görög monostorokban létezik egy szabály: ha a szerzetes valakiről „harmadik személyben” szól, akkor másnap nem mehet áldozni. Természetesen a világban élő emberek esetében helytelen lenne ez a szigorúság. De mégis érdemes megértenünk e szokás okát: annak mély átérzését, hogy a másokat elítélő ember bűnt követ el. Szívünket, értelmünket elsötétítik a szenvedélyek, és ha sokat elemezzük a másikat, akkor elkerülhetetlenül bűnös gondolatok, többek között ítélkező gondolatok támadnak majd bennünk vele kapcsolatban.

Az ítélkezéssel már a keletkezése pillanatban fel kell venni a küzdelmet. Ha megengedjük, hogy magával ragadjon minket, akkor szívünket azonnal el fogja tölteni a felebarátunkkal szembeni ellenszenv. Ez a szenvedély tehát a magányosság egyik legfőbb oka. Sokan azt gondolják, hogy az ilyen ellenszenv természetes úton, objektív okokból ébred fel bennünk, azért mert felebarátunk taszító kinézetű, vagy ostoba vagy rossz természetű, rossz jellemű. A valóságban azonban a bennünk lévő ellenszenv oka nem a felebarátunk. Ha ellenszenv ébred bennünk iránta, az azt jelenti, hogy a mi szívünk beteg.

Néha az ellenszenv teljesen értelmetlen okokból jön létre bennünk: valaki csúnyán nézett a másikra, az meg közömbös tekintettel nézett vissza rá – és ettől fogva kerülni fogják egymást. El sem tudják képzelni, hogy mennyire szerethetnék egymást, ha nem tulajdonítottak volna jelentőséget a másik véletlen vagy indulatból mondott szavainak, tekintetének. Velimirovics Szent Miklós egyik levelében egy megható esetet idéz fel: Egy földműves mesélte: „Köztem és szomszédom között ellenségesség jött létre, olyan volt, mint valamilyen tüske: nem voltunk képesek egymás szemébe nézni. Egyszer egy hosszú téli este fiam az Új Szövetséget olvasta fel nekem, és amikor felolvasta a Megváltó szavait: tegyetek jót a titeket gyűlölőkkel, rákiáltottam a gyermekre: Elég. Egész éjjel nem tudtam aludni, csak gondolkodtam, gondolkodtam, hogyan teljesíthetném Isten parancsolatát. Hogyan tegyek jót a szomszédommal? Egyszer keserű sírást hallottam a szomszéd házból. Megérdeklődtem és megtudtam, hogy az adóhatóság elvitte a szomszédom összes szarvasmarháját, hogy eladja az adósságai fejében. Mint a villám, úgy nyílalt belém a gondolat: lám, az Úr lehetőséget adott neked, hogy jót tegyél a szomszédoddal! Gyorsan a bíróságra szaladtam és kifizettem annak a szomszédomnak az adótartozását, aki a világon mindenkinél jobban gyűlölt engem, és visszavittem a szarvasmarháit. Amikor ezt megtudta, sokáig gondolkodva járkált a háza körül. Amikor besötétedett, a nevemet kiáltotta. Odamentem a kerítéshez: - Miért hívtál? – kérdeztem. Válaszul elsírta magát és nem volt képes egy szót sem szólni, csak sírt és sírt. Azóta nagyobb szeretetben élünk, mint az édestestvérek.”

Tegyünk mi is így. Lehet, hogy nem lesz alkalmunk ily nemes módon megsegíteni az „ellenségünket”. Azonban kis dolgokban is felelhetünk jóval a rosszra: a mogorva tekintetre válaszoljunk mosollyal, a maró gúnyra – meleg és jó szóval. Meg fogjuk látni, hogy milyen gyorsan múlni fog a kölcsönös ellenszenv.


2. rész - A sértettség

A beszélgetést a monostor honlapján nyilvánosságra hozták, és nagy érdeklődést váltott ki. Mivel a probléma napjainkban rendkívül aktuális és az elmagányosodás társadalmunkban tömeges méreteket öltött, ezért a „belső használatra készült beszélgetésből” egy új, a szélesebb közönségnek szánt beszélgetés született.

Van még egy szenvedély, ami miatt az ember a magány csapdájába kerülhet: ez a sértődékenység. Ellenvethetné valaki: „Ugyan, miféle szenvedély ez?! Én nem vagyok sértődékeny és nem ítélkezem. Engem bántanak, és emiatt megbántódom, de ez természetes!”. A valóságban azonban a sértődékenység az egyik legkomolyabb szenvedély. Arra utal, hogy az ember eltávolodott Istentől. Hiszen amikor az ember szívében Isten él, akkor az embert belső erő és bátorság tölti el. Képes elviselni felebarátja minden gyengeségét, anélkül, hogy elveszítené belső békéjét és iránta való szeretetét, még akkor is, ha a felebarátja megsérti őt. Ellenkezőleg, az az ember, aki elveszítette a kegyelmet és eltávolodott Istentől, nem rendelkezik ezzel a belső szilárdsággal. Nem képes elviselni még egy óvatos megjegyzést sem. Nem érzékeli az emberek szeretetét, mindent félremagyaráz. Felebarátja minden tettét, még a jótetteket is, rossz értelemben magyarázza. Ha a sértődékeny ember nem érzi felebarátja jóságát, akkor még kevésbé képes megérteni annak problémáit és nehézségeit. Csak önmagát látja, csak önmagát érzékeli: „Mondtak nekem valami kellemetlent, megsértettek, megbántottak”. Soha nem gondol arra, hogy a másik lelke fáj, és ezért beszél kellemetlen dolgokat.

Hogyan küzdjünk a sértődékenységgel? Mit tegyünk abban a pillanatban, amikor a sértettség összeszorítja a torkunkat és könnyeket hoz a szemünkbe?

Az első szabály: amennyire csak lehet, ne mutassuk ki a sértettségünket. Ennek már önmagában is nagy értéke van. Hiszen a bennünket megsértő ember gyakran maga is szenved attól, hogy megsértett minket, sokszor bánja már féktelenségét vagy figyelmetlenségét, és számára nagy megkönnyebbülést jelent, ha azt látja, hogy nem sértődtünk meg a szavaiért.

A másik szabály: ne engedjük, hogy a sértettség nyomán a rossz gondolatok töltsék el lelkünket. A sértettség egy olyan ajtó, ahol a legbutább és leghamisabb gondolatok hatolhatnak be a lelkünkbe. „Nem szeretnek, minden rossz, rossz vagyok, a másik gonosz” stb. Még ha szívünk összeszorul a fájdalomtól, akkor se engedjük be magunkba az ellenségtől [a sátántól és démonaitól] eredő gondolatokat, hanem kezdjünk el imádkozni azért, hogy a sértettség égető forrósága mielőbb kihunyjon bennünk.

Az ima mellett rendelkezünk még egy nagyon hatékony eszközzel a sértettség ellen: ez a felebarát iránti cselekvő szeretet. Talán tapasztaltuk már, hogy azon pillanatban, amikor megéljük a sértés miatti fájdalmat, és az egész világot sötétnek látjuk, épp akkor fordul hozzánk valaki valamilyen kéréssel. Az ilyen embert maga az Úr küldi hozzánk, hogy elfelejtkezzünk önmagunkról, sértett érzéseinkről. A bennünk ily módon felébredő felebaráti szeretet minden vigasztalásnál jobban gyógyítja szívünket.


3. rész - A hiúság

A beszélgetést a monostor honlapján nyilvánosságra hozták, és nagy érdeklődést váltott ki. Mivel a probléma napjainkban rendkívül aktuális és az elmagányosodás társadalmunkban tömeges méreteket öltött, ezért a „belső használatra készült beszélgetésből” egy új, a szélesebb közönségnek szánt beszélgetés született.

A magánynak egy további oka a hiúság. A hiú ember felebarátjától csak a dicséretet, tiszteletet, figyelmet, szeretetet képes elfogadni. Csak akkor érzi életét teljesnek, tartalmasnak, érdekesnek, ha ő van a figyelem középpontjában, ha ővele foglalkoznak, ővele beszélgetnek, őt hallgatják és hangsúlyozzák: „Nagy szükségünk van rád, milyen jól csinálsz mindent”. Ha ezeket megkapja, akkor jól érzi magát, mindenkit szeret és mindenkivel békében él.

De egyszerre megváltoznak a körülmények és a környezete nem tud már úgy odafigyelni rá. Például, valami olyan fontos dolguk akad, ami nem áll vele kapcsolatban, vagy valaki másra figyelnek oda, akinek az adott pillanatban nagyobb szüksége van a figyelemre és a gondoskodásra. Mi történik ilyenkor a hiú emberrel? Azonnal megváltozik a hangulata. Lelkéből hirtelen eltűnik a béke és az öröm; elkezdi magát magányosnak és elhagyatottnak érezni; unatkozni kezd, környezetét hirtelen közömbösnek és érzéketlennek kezdi látni. Természetesen azért kerül ebbe az egészségtelen állapotba, mert elfelejtkezett Istenről. Ahelyett, hogy Isten töltené el szívét, azt saját „énje” tölti be.

Hogyan lehet kikerülni ebből az állapotból? Hogyan győzhetjük le hiúságunkat, és ezáltal a magány érzését? Mindenek előtt értékeljük azokat a pillanatokat, amikor felebarátaink nem figyelnek ránk. Ezekben a pillanatokban nem tölt el bennünket a hiúságból fakadó öröm, levertnek érezzük magunkat, pedig ez egy nagyon megfelelő pillanat ahhoz, hogy eszünkbe jusson Isten, hogy imával forduljunk Őhozzá. A levertség e pillanataiban az ima különösen őszintévé, forróvá válhat. A hiúságból fakadó kétes értékű öröm érzése helyett eltölti lelkünket a Krisztusban érzett valóságos öröm.

Ne féljünk attól, hogy felebarátaink elfelejtkeznek rólunk, mi pedig magunkra maradunk, magányosak leszünk – ez az állapot Istenhez vezet el bennünket. Ellenkezőleg, az elhagyatottság érzésének pillanataiban mi magunk kezdjünk több figyelmet fordítani felebarátainkra. Ha valaki hirtelen megszakítja velünk a kapcsolatot, gondolkodjunk így: „Lehet, hogy súlyos gondjai vannak? Felajánlom neki a segítségemet. Ha cselekedeteimre nem is lesz szüksége, akkor is segíthetek neki kedvességgel, melegséggel, érdeklődéssel, imával”. Ha képesek vagyunk erre, akkor bárhogy is viszonyuljanak irántunk az emberek, nem fogjuk magunkat elhagyatottnak érezni, békére és belső nyugalomra találunk.

E viszonyulásról nagy kifejezőerővel szól egy kortárs görög sztarec, Emilianosz (Vathidisz) archimandrita: „Nem várhatjuk el, hogy a felebarátunk szeressen minket. Csak egyet tehetünk: akár saját fejünk levágása árán is bebizonyítjuk neki, hogy szeretjük őt, többet nem tehetünk”.

Ilyen forrón, buzgósággal és önfeledten kell szeretnünk felebarátunkat, késznek kell lennünk arra, hogy mindent megtegyünk érte. Egyúttal pedig nem szabad elvárnunk fizetségként a szeretetét. Ha megtartjuk ezt a törvényt, akkor nem leszünk magányosak.


4. rész - Az irigység

A beszélgetést a monostor honlapján nyilvánosságra hozták, és nagy érdeklődést váltott ki. Mivel a probléma napjainkban rendkívül aktuális és az elmagányosodás társadalmunkban tömeges méreteket öltött, ezért a „belső használatra készült beszélgetésből” egy új, a szélesebb közönségnek szánt beszélgetés született.

A hiúság szenvedélyének egyik aspektusa az irigység. Ez a szenvedély is a magányhoz vezetheti el az embert.

Az irigység abból ered, hogy nem akarjuk magunkat kisebbnek érezni a felebarátunknál. Inkább nagyobbaknak, de legalábbis egyenlőknek szeretnénk magunkat érezni. De mennyi mindent veszítünk e hozzáállásunk miatt!

Egy írótól idézem: „Szeretem inkább azt gondolni, hogy körülöttem mindenki jobb nálam. Azért, mert amikor így gondolkodom, mindig csodálatos, méltó emberek között vagyok. Ez pedig boldogságot kelt bennem”. Az irigy ember mindig saját „énjére” összpontosít. Mások méltósága és mások sikerei számára csak mércét jelentenek. Más tehetséges, én miért nem vagyok az? Mást szeretnek, engem miért nem, hát rosszabb vagyok nála? Másnak sok erénye van, nekem Isten miért nem adott?

Az irigy ember meglopottnak érzi magát, úgy érzi, megfosztották őt a javaktól, ezért valójában nem képes valóban észrevenni felebarátait maga körül. Ezért magányos. Ha felhagyna a méricskéléssel, és képes lenne egyszerű tekintettel, örömmel figyelni másokra, akkor észrevehetné: „Milyen jó emberek vannak körülöttem! Milyen nagy szerencsém van” – és a magány érzése oszladozni kezdene benne.

Soha ne higgyünk az irigység bennünk feléledő gondolatainak. Gyakran érezhetjük úgy, hogy irigységünknek objektív okai vannak: a másiknak többje van, jobban szeretik, úgy érezzük, lehetetlen, hogy mi ne vágyjunk ugyanarra. Ilyenkor elfelejtjük, hogy Isten mindenkinek számtalan adományt ad, és mi is nagyon sok jóval rendelkezünk. Bennünket is szeretet vesz körül, csak képtelenek vagyunk azt észrevenni.


5. rész - Elcsüggedés a kudarcaink miatt

A beszélgetést a monostor honlapján nyilvánosságra hozták, és nagy érdeklődést váltott ki. Mivel a probléma napjainkban rendkívül aktuális és az elmagányosodás társadalmunkban tömeges méreteket öltött, ezért a „belső használatra készült beszélgetésből” egy új, a szélesebb közönségnek szánt beszélgetés született.

A magány egy másik komoly oka: a kudarcaink iránti helytelen viszonyulás, a kudarcok miatti elcsüggedés. Ez egy nagyon elterjedt jelenség. Ebben részben vétkes a tömegkultúra, a tömegirodalom, a filmek, a reklám által napjainkban terjesztett „sikeres ember” kultusza is. A „sikeres embernek” mindig minden sikerül, nem ismeri a kudarcot. Megszokjuk, hogy e hamis példához igazodjunk, és elfelejtkezünk a legfontosabb keresztény erényekről: az alázatról, a türelemről és az Istenbe vetett reménységről.

Azonban az az önmagunk iránti elvárás, hogy mindenben feddhetetlenek legyünk – bűnös út, csüggedéshez, zárkózottsághoz, és végül a belső magányhoz vezet.

Egyszerű példa. Munkahelyünkön a vezető egy felelősségteljes feladatott bízott ránk és nagyon remélte, hogy sikerül jól megoldanunk. Mi is ebben reménykedtünk, de valamiért ez nem sikerült. Most kétféleképpen viselkedhetünk. Zaklatottak leszünk és sopánkodunk: „Hogy történhetett ez? Mindenkinek rosszat okoztam és nagyon megszégyenültem. A főnök most már nem fog megbízni bennem és a kollégáim is ki fognak nevetni”. Látni véljük, ahogy mindenki sértően lesajnál minket, a főnök pedig, amikor elmegy mellettünk, ingerülten és mogorván néz ránk.

De viselkedhetünk másképpen is. Először is imánkban kérjük Isten segítségét. Ha lelkünk zaklatott és gondolataink ide-oda cikáznak, a legjobb, ha a Jézus-imát mondjuk. Ha egy kicsit megnyugodtunk, üljünk le és gondolkodjunk. Ha van rá lehetőség, hogy kijavítsuk a helyzetet, akkor igyekezzünk ezt megtenni.

Valaki ellenvethetné: egy dolog, ha egyszer elkövetek valami hibát, és más dolog, ha bűnbe esek (vagy ha rendszeresen követek el bűnt), ez esetben hogyan is kerülhetném el a csüggedést? A szent atyák ebben az esetben is a józanságot tanítják, ahogy minden más élethelyzetben is: „ha elestél, kelj fel”. Ismerd be Isten és önmagad előtt saját gyengeségedet és folytasd a küzdelmet. Természetesen mindezt imádsággal tedd, mert valóban felkelni csak Isten segítségével vagyunk képesek.


6. rész - Az önfejűség és makacsság

A beszélgetést a monostor honlapján nyilvánosságra hozták, és nagy érdeklődést váltott ki. Mivel a probléma napjainkban rendkívül aktuális és az elmagányosodás társadalmunkban tömeges méreteket öltött, ezért a „belső használatra készült beszélgetésből” egy új, a szélesebb közönségnek szánt beszélgetés született.

Lelki magányosságunk oka lehet az önfejűség és a makacsság is, amikor az ember minden helyzetben önmagát részesíti előnyben: mindig saját vágyai teljesülését várja, mindenben saját akarata érvényesítésére törekszik és mindig saját véleményéhez ragaszkodik.

Létezik egy rettenetes tévedés, amiben mégis mindannyian hiszünk: azt hisszük, hogy boldogságunk, az ember boldogsága vágyaink teljesülésétől függ. Szoktunk is ilyen „jókat” kívánni egymásnak: „teljesüljenek minden vágyaid, valósítsd meg minden elképzelésed!” A valóságban azonban az, aki mindig saját vágyai, elképzelései teljesülését akarja és mindig azok megvalósulásáért küzd, a világ legboldogtalanabb embere. Mindig rossz kedve van, hiszen alig van valami, ami tetszése szerint lenne. Az ilyen ember önkéntelenül izolálódik. Csak önmagát érzékeli, szíve el van zárva Isten és az emberek elől. Minél inkább ragaszkodik saját maga érvényesítéséhez, minél többet követel önmaga számára – az emberek annál kevésbé kívánnak vele kapcsolatban maradni.

Amíg az önfejűség és a makacsság szabadon működhet az emberben, amíg az ember nem veszi fel velük a harcot, addig azok belső magányba taszítják az embert: nem engedik, hogy szívében megszülessen az önfeláldozás vágya. Mindenki ismer olyan embereket, akik – úgy tűnhetne – egyáltalán nem a magányra lettek teremtve: okosak, jól kommunikálnak, jó nevelést kaptak, és sokan viszonyulnak irántuk jóindulattal. Ők mégis magányosak maradnak. Miért? Egyszerűen azért, mert semmiben nem akarnak engedni a másik ember kedvéért, még apróságokban sem.

Például valaki megszokta, hogy minden vasárnap este egy forró tea mellett könyvet olvas. Ha eközben bekopog az idős szomszéd és megkéri, hogy menjen el a gyógyszertárba, akkor ez rendkívül nehezére fog esni, mert fel kell adnia egy szokását. Ezért inkább elfoglaltságára hivatkozva kimenti magát. Vagy ha valaki megszokta, hogy a papucsa mindig az ajtótól ballra található. Ha valaki óvatlanul a másik oldalra rakja, akkor kap a fejére: „Az én lakásomban a papucs mindig itt van”.

Az ilyen ember néha észreveszi, hogy micsoda börtönbe zárta be önmagát, de amikor eszébe jut az evangéliumi parancs, hogy áldozzuk fel önmagunkat másokért, akkor megijed és megszédül: „Nem, képtelen vagyok ilyen magaslatokra felemelkedni” – és inkább siet visszabújni az általa elrendezett, kimért és megszokott, de belül magányos, életébe.

* * *

Mit tegyünk, ha ki szeretnénk szabadulni a magány csapdájából? Ha szeretnénk megtalálni az emberek iránti szeretetet? Mit tesz az az ember, akinek egy létrán kell szédítő magasságba felmásznia? Nem néz se felfelé, se lefelé, mindig csak a létra következő fokát nézi. Ha azt elérte, akkor megint a következőt figyeli. Egy idő után észreveszi, hogy felért a csúcsára.

Ugyanez a helyzet velünk is: ma időnket feláldozzuk azért, hogy segítsünk idős szomszédunknak, holnap megpróbálunk nem feldühödni, hogy valaki máshová rakta a papucsunkat, egy idő után pedig meglátjuk, hogy az önfeláldozás, önmagunkról való lemondás egyre könnyebben megy, sőt olyan örömöt ébreszt a lelkünkben, amelyet korábban nem is ismertünk.

Antonij szurozsi metropolitának van egy érdekes elmélkedése. Felidézi, hogyan kísértette a farizeus a Megváltót azzal a kérdéssel: ki a felebarátom? Mi is gyakran tesszük fel ezt a kérdést: ki a felebarátom? Kit kell szeretnem? Azt hisszük, hogy ha megtaláljuk erre a jó választ, végül kiszabadulunk a magányból. Körbe-körbe nézünk: hol vannak a nekünk teremtett, hozzánk való emberek, akiket szeretni tudnánk? Magunkat érezzük a világegyetem középpontjának, a többi ember pedig körülöttünk forog. A farizeusnak az Úr az irgalmas szamaritánus példabeszédével válaszolt és egy váratlan következtetésre vezette el őt: „Ki a te felebarátod? Te vagy a felebarátja bármelyik embernek. Te menj el hozzá és tégy vele jót”. Az Úr így válaszol nekünk is. Te vagy a felebarát. A másik ember a középpont, te pedig az vagy, aki körülötte forogsz. Ő a bolygó, te meg a hold vagy. Téged teremtettek a számára, nem pedig őt a te számodra. Ezért menj, és tégy jót mindenkivel, akivel találkozol. Ha ezt megteszed, nem leszel magányos.

Felebarátunknak gyakran nagyon kevésre van szüksége: egy csepp figyelemre és érdeklődésre, a szeretet, a tisztelet egy kis megnyilvánulására. Antonij metropolita prédikációjában megemlíti a következő történetet: A második világháború idején Párizsban, az orosz gimnáziumban a nevelők között volt egy nagyon szigorú és zárkózott ember. Senki nem tudott róla semmit, többek között azt sem tudták, hogy milyen koldusszegényen él. Egyszer a tanítványai a következő esetet figyelték meg. Nem messze az iskolától az út szélén egy koldus ült, előtte egy sapka volt, sokan mentek el mellette pillantásra sem méltatva őt, mások odadobtak ugyan néha egy-egy érmét, de még csak rá sem néztek. Ekkor a fiatalok észrevették a közeledő tanárt, aki hirtelen megállt a koldus előtt, levette a sapkáját és mondott neki valamit. Egyszerre a koldus felugrott és megölelte őt. A megdöbbent gyerekek természetesen később rákérdeztek a történtekre tanáruknál. Ő így felelt: „Gyalog mentem Párizs egyik végéből a másikba, mivel nem volt pénzem metrójegyre; ahogy az úton mentem, megláttam ezt a koldust, láttam, ahogy az emberek elmentek mellette, láttam, hogy egyesek úgy dobtak pénzt a sapkájába, hogy rá sem néztek. Az jutott az eszembe, hogy ha elmegyek mellette, anélkül, hogy észrevenném, lehet, hogy az emberekbe vetett hitének utolsó morzsáját fogja elveszíteni. De pénzem nem volt. Megálltam előtte, levettem a sapkámat, köszöntem, és megmondtam neki: „Bocsásson meg, de nem adhatok semmit, mivel magamnak sincs pénzem…” Ekkor ez az ember felugrott, és megölelt engem. A koldus azt mondta, hogy senki nem adott még neki ilyen gazdag, bőséges adományt, mint ez az ember, aki nem adott neki pénzt, de mégis meglátta benne az emberi személyt.

Végül megemlítek még egy embert, aki soha nem ismerte a magányt. Erről Emilianosz sztarec szólt egy beszélgetésében. Vidéki pap volt, egész életét egy kis görög településen töltötte. Dimitriosz atyának hívták, egyszerű, nem nagy műveltségű ember volt. De szíve hatalmas volt a felebarátai számára és telve volt szeretettel.

Emilianosz sztarec mesélte, hogy Dimitriosz atya minden embernek segített, mindenkiért felelősnek érezte magát. Ha valami baj történt a faluban, kezébe vette a botját és így szólt magához: „Siess Dimitriosz atya, a sátán újra eljött a falunkba”.

Megharagudott magára, amikor elfelejtette valakinek a nevét, aki imáját kérte, ilyenkor így imádkozott: „az autóbuszállomás vezetőjéért… és azért az orvosért…”

Nyílt, szeretettel eltelt szívéért az Úr úgy hallgatott rá, ahogy a nagy szentekre hallgat. Egyszer Dimitriosz atya Szent Györgyhöz imádkozott, hogy újból víz fakadjon a falu kiapadt forrásából. Amikor a víz kibuggyant, egyszerűen szólt: „Szent György, köszönjük, jótevőnk!”. Isten előtti bátorsága olyan nagy volt, hogy nem egyszer megígérte lelki gyermekeinek: „Halálom után is eljövök hozzátok és segítek nektek. Hogyan felejtkezhetnék el rólatok, lelki gyermekeimről!”

Valaki úgy gondolhatná: „Ez mind nagyon szép, helyes szavak, de mindez nagyon bonyolult és nehéz észben tartani. Nincs valamilyen egyszerű univerzális tanács, amit megjegyezhetnénk és könnyen követhetnénk?” Van. Ezt a tanácsot Dorotheosz abba (VI. század vége) szemléletes tanítóbeszédében találhatjuk meg. Képzeljük el, mondta, hogy az életünk egy kör. A kör középpontja – az Úr Isten, az emberek útjai pedig – olyan sugarak, amelyek a kör közepe felé tartanak. Minél több ember törekszik a kör felé, vagyis Istenhez, annál közelebb kerül a többi emberhez is. Ez az ima útja. Minél közelebb kerülünk a többi emberhez, annál közelebb kerülünk Istenhez is. Ez pedig a felebarátunkért végzett önmegtagadás útja. A magány – a kör széle. Induljunk el a kör közepe felé!


Forrás: www.szimandron.hu



Gyűjtés a harangszóra









lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

Letölthető pályázati dokumentumok

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat