Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


A karácsonyi ikon etikája

2010. december 13., hétfő

Elmélkedések a karácsonyi ikon előtt

Bevezetés

Minden „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért” történik – valljuk a Hiszekegyben. A karácsonyi ikon éppen ezt akarja ábrázolni: az üdvösségünkért mi történt karácsonykor. Az ünnepek teológiája és ikonok festészetének sajátos szabályai is az Egyház hitének elmélyülése folyamán, valamint az eretnekségekkel való küzdelemben alakultak ki. Az ünnepek és az ikonográfia a hitet kívánták elmélyíteni a hívőkben, ugyanakkor megőrizni őket az eltévelyedésektől. A karácsonyi ikon fő ikonográfiai elemei már a IV. századi olajmécseseken, ikonokon megjelentek, azaz nagyon ősi szimbólumokkal találkozunk. Már Nagy Konstantin idejében ilyen motívumú olajtartókat vittek haza a zarándokok a Szentföldről, azaz elképesztően ősi jelképekkel találkozunk a karácsonyi ikonon.

A karácsonyi ikon is olyan, mint minden keleti ikon: teológia. Az ember legmélyét szeretné megérinteni és magával ragadni. Nem az ember felszínét akarja megmelengetni, hanem a legmélyét. A karácsony ünneplése ma mintha túl szirupos lenne: sok az érzelem. A karácsonytól sok érzelmet várunk el, s akkor tartjuk jónak a karácsonyt, ha a bejgli és fenyőillat, a családi és templomi programok sok-sok jó, meleg érzelmekkel töltöttek el; s rossz a karácsony, még öngyilkosságra is kísértő, ha mindez nem sikerült. Az esztétika és az érzelmek fontosak, de céljuk, hogy önmagukon túlra mutassanak, arra a Szépre, ami egyben Jó és Igaz.

Az ikonok világa nem az érzelmekre akar hatni. Az ikonromboló küzdelmek megtisztították a keleti művészetet. Némely ikon túl érzelem dús volt, mások az esztétikát keresték benne, egyes festők exhibicionizmusukat élték ki. Az ikonromboló küzdelmek elmélyítették az ikonfestészetet: szabad Krisztust ábrázolni, ha már Ő maga emberi alakban megmutatkozott, de ahogy a Szentírás és a Szent Hagyomány is a lényegre irányul, úgy az ikonfestészetnek is a lényeget kell ábrázolnia. Így lett az ikonfestészet teológia. Elsőrangú célja nem is a gyönyörködtetés, az esztétika, hanem a magával ragadás az Isten Országába, új látásmódba, új perspektívába. Nem akar az ikon a festő önmegvalósulása lenni, hanem az Egyház hitét akarja élően közvetíteni. Nem a festő egyéni hite és ízlése, a „maga módján való vallásossága” vezeti az ecsetet, a formákat és a színeket, hanem az Egyház hite. Nem akar az ikon reális festmény vagy fénykép lenni, attól többet akar: a teológiai igazságok felé akar röpíteni. A látást nem kiszolgálni akarja, hanem elmélyíteni. Az ikonok első pillantásra nem is ragadják meg a felszínes pillantást, és érzelmekre vadászó tekintetet. Az ikonnal meg kell küzdeni. A teológiai igazságok sem adják könnyen magukat, meg kell küzdeni velük, hozzájuk kell igazítani életünket, s akkor ragyog fel életerejük. Egy megküzdött igazsággal és egy megküzdött ikonnal végig lehet élni egy egész életet.

Az ikon az ábrázolhatatlant próbálja meg ábrázolni. Teológiai akar lenni. A teológia célja sem az, hogy megértsük Istent. A leírt, rögzített dogmák, hittételek nem egyszerűen megfogalmazzák a hit igazságát, hanem annyira el is rejtik. Attól még kevésbé értjük a misztériumot, pl. „Isten Fia emberré lett”, hogy azt szavakkal leírjuk, vagy ecsettel megfestjük. A körülírt-lefestett misztérium továbbra is misztérium marad. Valamit feltár, valamit örökre misztériumnak rögzít. A dogmák legalább annyira dolgoznak a negatív teológiának is: valamit rögzítenek, valamit örökre ragyogó misztériumnak állítanak. A karácsony ikonja nem egyszerűen feltárni akar, nem egyszerűen az értelem és az érzelmek, a megragadhatóság számára valamit feltárni akar – hanem a misztériumot ragyogó mivoltában is elénk akarja tárni. Egy életen át forgathatjuk szívünkben, akkor is a végső szó a leborulásé. Az ikon célja sohasem az, hogy vizuálisan pontosan, fényképszerűen ábrázoljon, hanem elindítson egy mély gondolkodást, ami imádáshoz és igaz élethez vezet.

A karácsonyi ikon elé úgy üljünk le, hogy mi is váljunk fehér alapokká. Sok mindent tudunk már a karácsony misztériumáról, sok élményünk és érzelmünk, sok tudásunk és misztikus sejtésünk is van már a karácsony szent titkáról. Most váljunk jól előkészített, fehérre kent alapokká, amire az Egyház hite festi fel az alakokat, a színeket, a formákat. Ha nem a meglévő tudásunkhoz igazítjuk a karácsonyi ikonról szóló eme fejtegetést, ha nem egy többletinformáció lesz mindez, hanem üres lappal kezdünk, akkor varázslatos mélységekbe vezet minket az ikon részleteinek imádságos átelmélkedése.

Ekkor fogunk magunk is átalakulni. A természetes alapanyagból ikon lesz, az emberből hitében és erkölcsében elmélyült, Istent dicsőítő képmás. Ez passzivitás és aktivitás: hagyjuk magunkat alakítani, de egyben ez kemény munka is, amit senki sem spórolhat meg.


A HÁROM NAGY HEGY

A karácsonyi ikon háttéralapja három nagy hegy, ami a Szentháromságot jelenti. A Szentháromság mindent együtt tesz, Krisztus megtestesülése a Szentháromság teljes műve, önfeltárulása. A középső hegy kiszélesedik, s annak tövébe születik a Messiás. A három hegy a Szentháromság személyeit jelenti, s ahogy Andrej Rubljov Szentháromság c. ikonján a középső alak Krisztus, úgy itt is a középső hegy Krisztus. Ő jön közénk, Ő válik a legszélesebben ismertté a földön.

A hegy ősidők óta az isteni szférát jelenti. A tibeti eredetmítosz szerint az istenek a Himalája tetején laknak, a görögök az Olümposz tetejére képzelték isteneiket. Az Ószövetségben is a hegyek alapvetően Isten nagyságát, távolságát, egészen más létét, azaz transzcendenciáját jelentik. Az Ószövetségben is a hegyre fel kell mennie Mózesnek, hogy találkozzék Istennel, elképzelhetetlen, hogy Ő maga száll alá. A Hegyi beszéd és a Golgota hegye is isteni kinyilatkoztatás: a Szentháromság legteljesebb önfeltárása és önközlése, ugyanakkor misztériumának megőrzése is. Amennyit ezek a hegyek megmutatnak a Szentháromságból, annyit el is rejtenek. Krisztus születésével a hegy megnyílt, de nem tűnt el.

Hogyan lettek a hegyek Isten transzcendenciájának jelképei? Aki látott már felhőbe burkolózó hegycsúcsot, sohasem felejti el. Lenyűgöző a látvány. A hegy alja és közepe tisztán látszik, a kontúrok élesek és a színek élénkek – de a csúcs felhőbe burkolózik. Az emberi szem rajzolná tovább a látott vonalak alapján a hegycsúcsot, megfeszül a fantázia. Bár van támpont, az elkezdett vonalak azért sejtetik a csúcsot, de a felhő megfoghatatlanul, bár mégis eloszolhatatlanul őrzi a homályt. A felhőbe burkolózó hegycsúcs szinte vonzza a tekintetet, megfeszíti a fantáziát, lenyűgözi az embert. Csodálat és kíváncsiság immár kibogozhatatlanul összevegyül. Olyan ez, mint a hit és az ész viszonya. Az ész a maga kontúrjai, tapasztalatai, logikája alapján továbbhúzná a vonalakat, de van egy határ, ahol megáll a misztérium előtt. A hit misztériumai a végsőkig megfeszítik az észt, az ész kíváncsisága és fantáziája újra és újra nekifut, de önerejéből sohasem juthat el a ragyogó hit racionális kimerítéséig. Az észnek azonban erkölcsi kötelessége a hit titkait újra és újra értelmezni, a hegycsúcsnak újra és újra nekifutni, hiszen az ész akkor önmaga, ha nem merül ki a logikában és a nyelvanalízisben, hanem a transzcendens, ontológiai valóságot kutatja. Az ész teljessége maga a hit, azért az ész nem mondhat le soha a maga teljességének eléréséről, azaz a hit megértéséről, de a csúcson a hitet hitnek érti meg, a misztériumot ragyogó, kimeríthetetlen misztériumnak. Ebben ugyanolyan megfeszülésre és alázatra van szüksége, mint a hegymászónak. A hegy nem adja önmagát könnyen, aki alábecsüli, az nagyon sokat veszíthet, végső soron önmagát is elveszítheti, viszont a csúcs öröme páratlan és mindenért kárpótol. A csúcs extázisa nem fér szavakba. A misztériumba való bepillantást ezért nem is nevezzük „megértésnek”, inkább „belátásnak, megvilágosodásnak”.

A hegy azért is Isten transzcendenciájának a jele, mert oda nehéz feljutni. A lejtőn lefelé mindig nagy a tülekedés, a lecsúszás gyors, könnyű és hangos. Felfelé az út csöndes és nehéz. Nehéz megtalálni az elődök nyomát és biztosító szegeit, s nehéz egyben biztosítani az utánunk jövőket. Ráadásul minden út egyedi, abszolút ugyanúgy senki sem tud felmenni a hegyre. A feljutás megköveteli az elődök tapasztalatainak tudását, a nulláról senki sem kezd. Az ősök útja, az egyházi hagyomány tisztelete, a népi hit és a családi szokások támaszt jelentenek, biztosító szögeket – de nélkülünk nem visznek fel a csúcsra. Megfeszülni egyedül kell. Van egy végső magány a hegymászásban. S mindez igaz az életvezetésre: a hagyomány nem elvenni akar valamit, hanem meg kellene hallani benne sok siker örömét és sok kudarc sírását, sok jó ember hívását és sok elkeseredett ember óvását. Nem jut messzire, aki mindent maga akar kipróbálni. Mindenre nincs idő, ideg, figyelem. Meg kell találni azt a legjobb utat, hagyományt, szokástárat, tapasztalatgyűjteményt, ami segít a saját életünket jól vezetni. Buta és vakmerő, aki lemond az elődök lábnyomairól és biztosító szegeiről. Az egyéni út örömét és megfeszülését senki sem veszi el, de a hagyományra támaszkodva legalább annak örülhetek és azon izzadhatok, ami valóban az enyém, amit nem ért el még senki. Nem kell erőt és figyelmet arra fordítanom, ami evidens: marad erő a sajátra, az egzisztenciálisra, nem kell buta és önfejű tévedéseimet korrigálni. A jelen és a személyesség küzdelmét és kitüntetettségét nem veheti el semmilyen hagyomány: tudományos utópia, aki egyszerűen a múltból akarná a jelen megfeszítése nélkül élni az életét. A múlt kincsestára viszont segíthet, megkönnyíthet, és hagy erőt a leglényegesebb, legszemélyesebb megküzdésére.

A hegy őrzi a transzcendenciát. A karácsonyi ikonon is marad a hegy. Bár Krisztus alászáll és az Isten feltárja önmagát – de a hegy marad. Isten transzcendenciája azért megmarad. Fontos ezt nekünk, keresztényeknek tudatosítani. Hiszen a transzcendenciával kétféle módon bánhatunk végletesen: az egyik véglet nem veszi komolyan Isten maradandó transzcendenciáját. Könnyen vélhetjük, hogy mi már mindent tudunk Istenről, könnyen tegezhetjük és barátkozhatunk Istennel – talán túl könnyen. A személyes életemben ez azt is jelenti: talán könnyelműen képes vagyok azt vélni, hogy ismerem Istent. Ilyenkor válik az ima rutinná, a szent dolgokkal való foglalkozás munkává, a találkozás természetessé. Az ilyen teológia gyorsan és elhamarkodottan harmonizál mindent, mindenre van gyors és könnyű válasz: Isten, a szeretet. A kereszténység első pillanatától óvakodik a magabiztos hittől, a mindenre kész választól, a szektás gőgtől, a fundamentalista fafejűségtől. A karácsonyi ikonon is megmaradó hegy alázatra, nyitottságra, kérdezésre, megadásra indít. A másik véglet Isten transzcendenciáját a végletekig fokozza, Isten abszolút távoli, kiismerhetetlen, szinte rideg, vagy csak egy eszme, kötelező erkölcs, de nem szerethető személy. Ekkor válik az erkölcsi élet merev kötelességteljesítéssé, az ima szenvtelen mormolássá, a Liturgia ritualitássá. Ekkor dicsekszünk a farizeussal a sok böjtölésünkkel, adományainkkal, teljesítményeinkkel, s elfeledjük Isten érző szívét, amit a hátul imádkozó vámos megérzett. A túl immanens Istent haverként kezeljük, a túl transzcendens Istent nem szeretjük. Az egyensúlyt az Egyház közösségében, és személyes vívódásainkban is keressük.

A karácsonyi ikon a két végletet gyógyítja: jelen van a hegy, de a megszületett Fiú is. A keleti teológia és az ikonon megmaradó hegy hangsúlyozza: Istenről még mindig többet nem tudunk, mint amit tudunk. A negatív teológiának továbbra is megmarad az igénye. A keresztény ember állandó töprengő marad a születés sötét barlangja előtt, vagy a kereszt tövében. Istenünk nemértése főleg akkor vág a húsba, amikor szenvedünk: nem értjük miért velünk, és így, és ekkor, és a bűnösök élete miért könnyű... Marad nemértés mára is, s ezt semmilyen elsietett harmonizálással nem szabad simára egyengetni. Az Isten Fia az istállóban éppúgy érthetetlen, mint ugyanő a kereszten. Nem engedik az olcsó és gyors harmonizálást, a teológia elsietett magyarázatait: marad hely az alázatos csöndnek, a bizalmas nemértésnek. Az ikon azonban gyógyítja a másik végletet is: Isten nem távoli és nem szenvtelen eszme, hanem gyermekként közénk született. A hegy egyes ikonokon meghajlik vagy kettéhasad, s az alján ott az újszülött Messiás. Maga Isten megszólalt, s nem valamit mondott el, hanem önmagát mondja el, tárja fel. Egyéni életünkben is folyton keressük, hogy ki az Isten, hiszen az életvezetésünk múlik rajta. Én személyesen semmitől sem félek annyira, mint hogy egy hamis istent imádok. Ha hamis az istenképem, hamis az egész életvezetésem, végső soron az életem. Nem egyszerűen erkölcsi kötelességem Istent keresni és imádni, hanem húsbavágó kérdés. Identitásom kérdése. A saját istenképem olykor olyannak tűnik, mint amit én teremtettem. Nem csak Isten teremti a maga képére az embert, hanem fordítva is: mi is a magunk képére teremtjük meg istenünket, mindenki magából indul ki. Olykor azt hiszem, olyan istent vetítek magam elé, aki nekem jó, aki nekem kényelmes, megsimogatja a fejem, mindig vigasztal. Talán Isten sokkal hatalmasabb? Többre sürget? A bűneim jobban bántják? Talán sír fölöttem? Minden imámban röntgenszemmel akarok a magam vetítette istenkép mögé nézni, hogy azokon túl ki is Ő valójában. Maga Karl Rahner is úgy vélte: élete egész munkássága arról szólt, hogy a fátylat egy kicsit fellebbentse a misztériumról. Persze hogy el ne szálljak egy rideg istenkép felé, megóv a karácsonyi Újszülött: szeretetet akar kiváltani, a szeretet útja vezet az igaz Isten felé. Krisztus, aki a leginkább ismeri az Atyát, megszólalt, feltárta az Atya szívét, Tőle tudom, milyen is az Atya valójában. Krisztus alázatosan alászállt, s kenózisában azt mondja: „ha így értitek, így jövök, emberalakban”. Ez rám is érvényes: alázatos kenózissal úgy közeledik, ahogy értem, ahogy felfogom. Istenünk így csodálatos módon megőrzi transzcendenciáját, de kenózisát is, megőrzi a szent félelmet és meghatottságot, de felkelti a gyöngéd szeretetet és barátságosságot is.

Az Ószövetség a hegyet akarta őrizni, Isten transzcendenciáját. Nem mintha nem derülne ki ott is, hogy Isten szeret és kedveli teremtését, de jobban akarja őrizni Istent a hegyen. Ezért nem szabad kimondani a nevét, ábrázolni, a parancsait pedig kötelességtudóan meg kell tartani. Az Ószövetség őrzi Istent a hegyen, a Prédikátor ősi pesszimizmusával mondja: „Isten a mennyben van, te pedig a földön” (Préd 5,1). De az Ószövetség azt is tudja: életvezetésünkhöz szükségünk van magára Istenre. Lételemünk, hogy közelibb kapcsolatba kerüljünk Ővele. Izajás türelmetlenül kiáltja: „Bárcsak széttépnéd az egeket, és leszállnál!” (Iz 63,19) Az Ószövetség azzal, hogy jobban hangsúlyozza Isten transzcendenciáját, jobban kidomborodik majd az újszövetségi csoda. Minél többet felfogunk Isten végtelen intelligenciájából és szeretetéből, annál nagyobb lesz a csoda, hogy közénk születik. Az Ószövetség mesterien őrzi Isten transzcendenciáját, de az ember szomjúságát és várakozását is.

Krisztus megszületik: a hegy alján, a hegy lábánál. Azaz: a történelembe születik, az én életembe, a földi időbe és térbe. Nem a fejünk fölötti eszmékkel akar üdvözíteni, nem személytelen erkölcsi normákkal, hanem Ő maga akar a vezetőnk, Üdvözítőnk lenni. Belép a történelembe, belép az én életembe. Nem akar engem nélkülem üdvözíteni. Az én szabad akaratom nem veszi el, hanem meghívja. Újra súlyosan „beavatkozik” a történelembe: egykor a zsidó népet mentette meg csodás módon, most minket akar megváltani. De ez a mostani beavatkozás egyben szabad meghívás. Itt, a földszinten, a történelemben kell úgy élnem, hogy már ez a létem is megváltott és felszabadított lét legyen, s majd odaát is feljuthassak a hegyre, Isten közelébe. A kereszténység Krisztus születése óta nem lehet égre emelt tekintetű rajongó és vidáman gitározgató szekta, hanem az üdvösséget le kell hozni a földre. A karácsonyi világosságot vinni kell a földi élet minden területére: család, munka, politika, szórakozás, szenvedés. A felelős együttmunkálkodás, együttműködés (szünergia) a cél. Az igazi liturgikus lelkület nem kiszakít a történelemből, a családi, szakmai, politikai felelősségből, hanem éppen belevezet: az epiklézis ránk is vonatkozik, a Lélektől megújítva-átváltoztatva megyünk ki a templomból, s mutatjuk be életünk liturgiáját. Az erkölcsöt, a becsületet, a szolgálatot semmibe vevő, a testet és történelmet feledő ima nem igaz: a valódi liturgikus lelkület belemegy a kemény világba, hogy Isten Országa belőlünk, belülről áradjon ki a többi emberre, és arra a világra, amit „Isten úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta érte”.

Ennek első mintája, prototípusa, maga Mária. A hegy lábánál találjuk, nagy alakja szintén széles, mint a hegy. Ő az új hegy, az új Sion. Már elsősorban nem a természeti hegyek, de nem is az izraeli Sion-hegye Isten lakóhelye, hanem Mária méhe. Azóta mindannyiunk dolga el: hegynek lenni, befogadni Istent, s erre a világra szülni. Engedni, hogy rajtunk keresztül is lejöhessen Isten a hegy lábához, a mindennapi világba: ahogy szeretünk, dolgozunk, szenvedünk, közösségi életet élünk, ahogy imádkozunk és majd ahogy meghalunk, mind-mind alkalmak a kenózisra. A Több meg tud jelenni gyarlóságunkon is keresztül.


A TÁJ, A TERMÉSZET, A TÁRGYAK

Alulról nézve az ikon olyannak tűnik, mintha a por az ég felé sietne: a megtestesülés után az ember az ég felé siet, oda tör a magasba, a Szentháromság közösségébe. Az egész teremtett világ is örvendez, minden mozgékony és az ég felé tör. Istenünk mindent megment. A fény lehetetlen módon megcsillan a tárgyakon és a táj elemein: az egész természet, a kozmosz betelik az új fénnyel. Etikailag ez jelentős: a kenózisnak hatása van a teremtett világra, a tárgyakra, a természetre. Már nem egy semleges világ, ami csak „asszisztál” az üdvösségünkhöz, hanem maga is betelt fénnyel, maga is segít az üdvösség felé. Olyan jó belépni ősi templomainkba, amit generációk hite épített és szépített. Jó beülni egy gyóntató székbe, aminek „lelke” van. Megerősítő visszatérni olyan helyre, ahol megrendítő istenélményünk volt: őrzik az Ő jelenlétét, a találkozást a fák, a sziklák, a hely „szelleme”. Inspiráló ülni abba a fotelbe, amit híres embertől örököltem, vagy dolgozni azzal a szerszámmal, amit apám, nagyapám még használt. Karácsony óta a világ is betelt fénnyel, s hordozhat olyan kegyelmet, amire olykor nagyon szükségünk van. Az etikai életvezetésben fontos a belső (a jó gondolatok, motivációk, tiszta szándék), de éppúgy a külső körülmények, a szituáció, a realitás. Aki jól akar élni, a küldő és a belső közé nem szakíthat árkot, az platonizmus, idealizmus lenne. Tudni kell meglátni és örülni annak a fénynek, ami karácsony óta betölti a mindenséget és üdvösségünk felé terel.


A CSILLAG

A csillag az Atyától származó jel, ami odavezeti a kereső napkeleti bölcseket a Messiáshoz.

A csillag az Atyától származó jel. Minden ikonon fentről ered a fénye, de olykor három sugárra oszlik, s egyes ikonokon belefestik a Szentlelket is galamb képében. Nem más ez, mint új teremtés. Ahogy kezdetben az Atya mondta: „Legyen világosság!” – most mintha újra mondaná: „Legyen világosság, szellemi világosság, az üdvösség világossága!” Ahogy kezdetben a Lélek lebegett a vizek fölött, most is részt vesz a Lélek az új teremtésben. A teremtés azt jelenti: valami olyan minőségi cselekvés, amihez különleges képesség kell. A káoszból és a semmiből való teremtés is kiemeli Isten végtelen hatalmát, szuverén akaratán, mindent felülmúló erejét. Az anyagi világ, a rend, az élet és az ember sem önerőből jött létre, hanem Isten teremtette. Az új teremtés is ilyen: a szellemi rendet, az igazi emberséget, a feltétlen szeretetet. A karácsonyi csillag fénye ma is a Teremtő nagyerejű szavának megjelenítője: „Legyen világosság!” – legyen világosság bennem, a családomban, munkámban, Egyházamban, országomban, az egész Földön. Legyen a sötétből világos, a nemlétből, árnyéklétből, hamis létből igaz élet, legyen a káoszból rend. A Liturgia papi imáiban elképesztően sokat említjük a „nemlétet, a semmit”, s kérjük a létet, a teremtést. Ez nyilván nem csak a teremtés egyszeriségére utal, hanem a mai, a folytonos teremtésre is. Az új teremtés új emberképet jelent: új boldogságfogalmat, új felfogását a szeretetnek és a bűnnek, az irgalomnak és a halálnak, a kegyelemnek és a keresztnek. Az új teremtés azt is jelenti: végső soron az üdvösséget nem lehet önerőből, racionális logikával vagy akarati megfeszüléssel elérni. Nem lehet sok tanulással, aszketikus teljesítménnyel, mennyiségi imával kiérdemelni. Az én személyes újjáteremtésem elsősorban ajándék, meghívás, huzat, amibe beállok. A boldogságot nem lehet önerőből elérni, végső soron mindig ajándék. Az érzelgősségnél és a kis változásokról sokkal többről van szó: újjáteremtésről. A karácsonyi ikon csodálatosan összefoglalja az egész üdvtörténetet: a teremtést, a megváltást, a pünkösdöt is, s ebből az elsőt a fény, a csillag idézi meg.

A betlehemi csillag jel is. Jeleket küld az Isten a teremtésben, a természetben, és küld Fiában. A jeleket persze észre kell venni. A napkeleti bölcsek azért vették észre a betlehemi csillagot, mert volt rá szemük, figyelmük. Istenünk gazdagon küld jeleket, nagyvonalú magvetőként pazarul szórja a jeleket az életemben. Talán elnézek egyet s mást, nem veszem észre, vagy nem úgy értelmezem – de egy életen át nem lehet elnézni a jeleket. Ezért mondja az Egyház, hogy egy életen át bűntelenül nem lehet ateistának lenni. Bizonyos életkorában vagy életszakaszaiban nem biztos, hogy a saját bűne az ateizmusa, talán nem tehet róla. De aki egy életen át nem veszi észre Isten jeleit, az biztosan tehet róla. A jel attól jel, hogy többre mutat, mint amit látunk. A csillag a Fiúra. Az életünk jelei lehetnek véletlenek, örömök és kudarcok, találkozások és élmények – Istenünk képes bármit felhasználni, hogy önmaga felé vonzzon. A legfőbb jel, meghívó maga a Fiú. Ő sokak számára az üdvösség és sokak számára a romlás jele. Nem lehet kikerülni, egyszer mindenkinek kell Vele találkozni, és dönteni. Milyen nyitottság, éberség, alázat kell, hogy észrevegyük ezeket a jeleket! A csörömpölő, önmagát kereső, önmagával és technikai-tudományos-művészeti világával eltelt embernek újra meg kellene tanulni csöndben lenni, elfeledni mindent, nyitott, üres kézzel az ég felé fordulni. Túl sok a tolakodó dolog, ami torzítja látásunkat és elnyomja az igai jeleket. Persze az is igaz: a jeleket soha nem látná meg az ember, ha nem látná eleve Istent. „Nem keresnél, ha már nem találtál volna meg.” Szent Ferenc sem a madarakban és a csillagokban látta Istent, hanem fordítva: előbb látta Istent, s utána már tudta látni Őt bárhol, bármiben. A jelek észrevételéhez befelé kell utazni: amennyire megnyílik befelé az ember Isten felé, annyira nyílik meg számára a kozmosz, mint jel.

Aki aztán észreveszi a csillagot, azt teszi, amit a bölcsek: nekivág. Nem fél a távolságtól és az úttól, nem fél elhagyni biztonságos otthonát és eddigi egzisztenciáját, dinamikát és reményt nyer. Rengeteg ember azért téblábol, mert nem találja a vezércsillagát. Nem találja, hogy ő miért éljen, merre menjen. Amíg az ember nem találja meg a maga csillagát, addig egy helyben totyog, minden irányba lépeget, energiái parlagon fekszenek, szárnyai tehetetlenül lógnak, életkedve és feszültségtűrő küszöbe igen langyos. Amikor aztán felfedezi csillagát, hogy „igen, én ezért születtem, ez az utam” – akkor szárnyra kap, lendületes lesz, vidám és feszültségtűrő, és felsejlik előtte a boldogság reménye. Az elrontott vagy lelassult életeknek az a legelső dolguk, hogy a csillagukat felfedezzék ill. leporolják. A rossz vagy a poros életvezetés csak következmény: a csillag elveszítésének következménye. Ha a csillag megvan, akkor tud az ember a többlet felé előrelendülni, és békét kötni történelmi adottságaival. Ez a csillag Istentől kapott vezércsillag: azaz hivatás. Az ember akkor tud élni, haladni, tűrni, ha megtalálta Istentől kapott hivatását. Bár túlzottan ki szoktuk emelni a papi, szerzetesi, anyai hivatást, alapvetően azt kell mondanunk: minden Isten előtt kiimádkozott életút, munka hivatás. Amit Isten előtti szeretetben teszek meg vagy szenvedek át, az hivatás. Az élet vezetéséhez adott minden jó tanácsot, pszichológiai segítséget, lelki kísérést ennek kell megelőznie, mert ez az alapdöntés. Ha az alapdöntés rendben van, akkor annak erejéből, dinamikájából, irányából részesülni fognak a konkrét döntések is. Ha az alapdöntés gyönge, beteg, bűnös vagy halott, akkor ez fáziskéséssel, de biztosan jelentkezni fog a konkrét, napi döntésekben is.

A betlehemi csillag mágusokat, varázslókat, keleti bölcseket vezet. Olyan keleti bölcseket, akik a maguk tudománya alapján eljutottak egy szintre, de nem a teljességre. Egy jó szintig eljuthat az ész önmagától, persze ez „önmagától” is már eleve kegyelem, még ha nem is tudja, vagy nyíltan tagadja. Az észnek azonban, hogy teljessége csúcsára eljusson, hitre van szüksége, csillagra. A csillag hívja meg: az ész máshogy gondolkodik, ha a hit vezeti. Az igazság mindig nagyobb nálunk, nagyobb, mint amit valaha tudunk életünk folyamán. Ezért kell az észnek mindig a nagyobb igazságot keresni, s ebben maga az igazság vezeti. Az igazságot nem az ész alkotja, hanem csak „rájön”, ahogy Pitagorasz a híres tételre, noha az mindig is létezett. A hit, mint igazság, vezeti az észt, hívő ember számára életvezetése „pilótája” a „hit által megvilágosított ész”. A hit nem akar észellenes lenni, nem is akarja az intellektust megkerülni. Krisztus érthetően beszélt, mindenki számára felfogható a tanítása. Az ember eleve úgy lett teremtve, hogy az Igét meghallja, az „Ige hallgatója” (Karl Rahner) legyen. A hit az a betlehemi csillag, ami odavezeti a bölcseket, az intellektust, a jászolhoz, a Teljességhez. Krisztus maga a bölcsesség fénye, a mindeneket megvilágító új Nap.

A csillag előre vezet. Az életvezetésben roppant fontos az előre, a jövő. Heidegger zseniálisan állapítja meg: az ember életében a legfontosabb idő a jövő. Nem egyszerűen a jelenből tekintek a múltba és a jövőbe. Ki sem tudnám mondani, hogy „ma, most”, ha nem tudnék a holnapról. Az ember előbb előrefut a jövője felé, vagy egy kimondott-kimondatlan jövőképe, s aszerint értelmezi a jelenét és a múltját. Ez az etikai életvezetés számára létfontosságú. A pszichoanalízis túlságosan beleragadt a múltba, mintha a múlt eseményeiből (tudattalan, szülők, gyerekkor) konstruálni lehetne a jelent és a jövőt. Sokat köszönhetünk ennek a tudománynak, de egy lényeges perspektíva elúszik a szeme elől: a jövő. Az akad el a jelenben, akinek összeomlott vagy zavaros lett a jövője. A betlehemi csillag megy előre, míg meg nem áll a Gyermek fölött. Életünk vezércsillaga megy az időben, míg el nem jut az örökkévalóságig. Figyelő tekintetünket így elsősorban a jövőre, sőt, az abszolút jövőre kell szegezni – s abból élni. A múlt nem tarthat fogságban, bármilyen bűneink is voltak, bármennyit szenvedtünk is; és a jelen sem toporog meddőn önmaga körül, hanem vektorrá válik, aminek iránya és intenzitása lesz.


AZ ANGYALOK

A karácsonyi ikonon elmaradhatatlan lények az angyalok. Az angyalok némelyike Istent dicsőíti, mások a Messiás felé fordulnak, kezükben lepellel, ami hódolatukat fejezi ki. Ismét más angyalok azonban a pásztorokhoz fordulnak, őket is Isten dicsőítésére buzdítva. Az angyali szolgálat kettőssége derül ki: Istent dicsőíteni és az embereket szolgálni. Az „angyali élet” (angelikosz biosz) mint eszmény régóta szerepel a teológiai irodalomban. Az „angelikosz biosz” eszményében is azonban elválaszthatatlanul összetartozik az Isten és az ember szolgálata. A kettő egymást erősíti. Nem lehet pusztán Istent dicsőíteni akarni – lenézve a világot, az embert, a földi létet. Aki Istent akarja dicsőíteni, dicsőítse tettel, munkával, szolgálattal is. Ugyanakkor az ember szolgálata sem képzelhető el Isten dicsőítése nélkül. Egy életen át puszta humanizmusból, jólneveltségből, karitász-szeretetből nem lehet szolgálni az embereket. Abból lesz lelketlen rutin, kiégés, elfáradás, undor. Aki az embert akarja szolgálni egy életen át, ráadásul az embernek az igazi javát akarja szolgálni – az forduljon Isten felé is. Istennél tanulja meg, mi a fontos, hogyan szolgáljon, mi a javak rangsora. Milyen más az imája annak, aki életével, szolgálatával is imádkozik – és milyen más a szolgálata, a munkája annak, aki imádkozik. Hangsúlyozni kell: egyetlen világvallás sem olvasztja össze ilyen szétválaszthatatlanná az Isten dicsőítését és az emberek szolgálatát, mint a kereszténység. Mintha a buddhista, taoista, hindu vallás cserben hagyná a világot, mintha ott jobban elválna a belső és a külső szolgálat. Karácsony óta a kereszténység tudja: a kétféle szolgálat elválaszthatatlanul összetartozik.

Az angyalok hangja a sötét éjszakában hangzik fel a pásztorok számára: menjenek dicsőíteni Istent. Az angyali hang olyan, mint az éber lelkiismeret. A lelkiismeret hangja is olyan, mintha önmagamon túlról érkezne, valami nagyobbra hív, végső soron Isten felé. A lelkiismeret hangja elsősorban nem morális tettre, parancs megtartására hív, hanem szeretetre, feltétlen jóságra.

A lelkiismeret alapvetően nem tud elromlani, az élet sötét éjszakáján és szakaszaiban is képes megszólalni, s életünket a jobb irányba hívni. A jobb lator és számos megtért ember élete tanúság erre. Az életet konkrétan vezető ész, a gyakorlati bölcsesség, a lefordító-alkalmazó ész eltévedhet (amit nevezhetünk szituációs lelkiismeretnek is), de a lelkiismeret legmélye, a hívó hang soha. Nem csak az ember élete, hanem az erkölcsi meghívottsága sincs az ember kezében. Az Istennél van, s a lelkiismeret az a szentély, ahol Istennel egyedül találkozunk. A szentély az a szent hely, ahol Isten van, ahol az angyalok szolgálnak, ahol én egyedül vagyok. A lelkiismeretem hangja így nem abszolút Isten hangja, de nem is az én hangom: sokkal kifejezőbb a „szentély” szimbólum. Hely, ahol Istennel egyedül vagyok, ahol találkozunk, ahol megérint az angyali hang, s hív a teljességre. Fontos ebbe a lelki szentélybe, a lelkiismeretembe gyakran befordulni. Mert a bennem lakó állattal is gyakran találkozom: az agresszió, a szexualitás, a birtoklás, a testi aggódás-létfenntartás gondjai gyakran hallatják hangjukat. Ha uralni akarom, akkor a bennem lakó Lélekkel is gyakran kell találkozni, hallani hangját, keresni hívását, kapaszkodni inspirációjába. Ahogy a sötétben felhangzó angyali hang a pásztorokat testük és a sötétség felülmúlására hívta, úgy engem is a lelkiismeretemben felhangzó hívás ezek felülmúlására hív.


A PÁSZTOROK

A pásztorok az angyaloktól tudják meg az örömhírt. Kell az angyali hír. Az emberiség önerőből nem képes felfogni a misztériumot, csak ha felülről hírt kap. Az ész teljessége a hit. A pásztorok is jelet kapnak. Jelet, mint Mózes, Gedeon, Zakariás és Mária is. Amikor Isten valami újra, többre hív, amikor önmagáról hírt ad, az elgondolkodtatja az embert. Amikor a többlet hírt ad magáról, akkor az a normális, hogy az ész töpreng. Ilyenkor olyan jól esik neki egy jel!! Az ész attól normális, hogy olykor megáll, töpreng, tépelődik – keresi a továbbot. Istenünk nem hagyja egyedül az észt, ad neki jelet, hiszen Övé a teremtés. Minden bibliai személyiség megértette a jelet, s képes volt Istennel együtt működni. Ha az ember aztán felfogta a jelet, örömmel megy. Elbűvöli ez embert, lenyűgözi, elvarázsolja. Ekkor már az ember örömmel jó, örömmel erkölcsös, önként jóságos. Kereszténynek lenni nem az ész feladása és az akarat megfeszítése valami lehetetlen küldetés felé. Sokkal inkább elbűvöltség, „másként-már-tenni-nem-tudás”, valamiféle egzisztenciális lehetetlenség. Ahogy lehetetlen János számára hallgatni mindarról, amit látott és hallott, úgy a megérintett, meghatott, elbűvölt embernek is lehetetlen tovább ugyanúgy élnie. Az erkölcsnek, a jóságnak, a küldetésnek erre szintjére kell eljutnunk. Az erkölcsös életvitel nem annyira munka, erőfeszítés, aszkézis, mint inkább meghívottság, szárnyalás, szerelem.

A pásztorok jelenléte nyilván utalás a zsidók nagy pásztorára, Dávid királyra: itt egy új pásztor, aki Dávid nyomdokaiba lép, szegény és pásztorok köszöntik – és majd király lesz. Utalás Krisztus pásztori hivatására: célja összegyűjteni a zsidókat és pogányokat, az igazakat és a vesztükbe rohanókat, az élőket és a seolban sínylődőket. Hatalmas Pásztor érkezett, akinek üdvözítő terelgetése túlér a biológiai élet határain, a történelmi határokon, a felekezeti határokon. Pásztori összegyűjtése kiterjed az egész történelemre, sőt, az egész kozmoszra. Az Egyház, a teológus, pap és a hívő is ennek a pásztori munkának a perspektívájába áll bele: meghívók, összegyűjtők akarunk lenni. Szóval és tettel, tudománnyal és életpéldával, érveléssel és esztétikával is meghívónak kell lennünk. Az igazi egyháziság próbája ez: nem a kirekesztő, lenéző, elefántcsonttoronyba, szellemi gettóba zárkózó az igazán egyházias, hanem a meghívó, a pásztori. Nem az az igazi szolga, aki a maga feje után szolgál, hanem aki a Pásztor feje után. Az odaadott élet nem önmagát akarja megvalósítani egyházi keretekben, hanem arra szenteli az életét, amire a Pásztor szerint és az idők jelei szerint a leginkább szükség van.

A pásztorok jelenléte a munkások jelenléte is. Az első hódoló emberek nem a zsidó főpapok, nem gazdagok, hanem az egyszerűek, a szegények. Megtörténik, hogy Isten hatalmas üdvözítő műveinek nem a hatalmasok a tanúi, hanem a kicsinyek. Olykor ők többet látnak. A kánai menyegző csodáját sem látták a főhelyen ülők és a főemberek, csak a szolgák, akik a korsókba a vizet merítették. A szolgáló lét nem jelent megalázkodást vagy önmegvetést. Aki látott már magas rangú tudóst elbeszélgetni butus diákkal, intelligens minisztert tárgyalni egyszerű emberekkel, zseniális orvost egyszerű emberek gyógyítása közben, annak lehet némi fogalma arról, milyen nagyszerű dolog szolgálni. Ha nekik nem megalázó szolgálni, talán nekem sem. A szolgáló lét olykor többet sejt meg a lét igazi nagy misztériumaiból. Az odaadó ember észreveszi Isten odaadását is, amikor Isten minket szolgál. Milyen megrendítő, amikor látjuk van Gogh képeit: egyetlen képét sem adta el, nem volt udvari festő, nem voltak drága megrendelései. Festett szénakazlat, virágot, saras parasztcipőt. Mégis többet tudott a lét misztériumáról, mint sok udvari, alkalmazott festő. Heidegger is egy idő után elhagyta Berlint, felvonult a Fekete-erdő hegyeibe, mert szerinte „ezek a parasztok többet tudnak a létről, az igazi filozófiáról, mint a berlini akadémikusok”. A karácsonyi ikonon az első köszöntők az egyszerű emberek: az egyszerűség felmagasztalása ez, mert az valódi ajtót jelenthet a Léthez, a misztériumhoz. Tisztelni az egyszerűséget önmagunkban, tisztelni a nagyon egyszerű híveinket: az egyszerű, a szolgáló, a ráhagyatkozó közelebb lehet Istenhez. Pont ezt jelenti a lelki szegénység boldogsága.

A pásztorok jelenléte a munkás napok jelenléte. A karácsonyi ünnep tükör: a munkás hétköznapok tükre. Tulajdonképpen minden ünnep, vasárnap a munkás napok tükre. Azért dolgozunk, hogy legyen ünnepünk. Legyenek szeretteink, megérdemelt pihenésünk, az ünnepre fordítható javaink, Istennek szóló hálánk. Az év során ezen megállók elől el lehet bújni: vasárnap és ünnepnapokon is lehet dolgozni, fakultatív programot kitalálni. A karácsony elől azért nehezebb elbújni. Kristálytisztán mutatja, milyen volt az elmúlt egy évünk. Így képes a karácsony ünnepe vigasztalni, bátorítani, lehet megerősítő, pozitív hangulatú, békés. Lám, beértek a munkás napok gyümölcsei. De lehet a karácsony negatív tükör is: ha nincs kivel, mit, miért ünnepelni. Ha se szeretteink, se Istenünk, se önbecsülésünk. Ekkor lehet a karácsony szomorú, kritikus. Nem jelenti az élet végét, de valamit nagyon máshogy kell csinálni.


A BÖLCSEK

A kritikus bibliakutatás után ma már tudjuk: a napkeleti bölcsek nem is léteztek, nem jártak az Újszülöttnél – még sincs karácsonyi ünneplés nélkülük, minden pásztorjátékban szerepelnek, és még az igazhitű ikonjainkon is rajta vannak. Miért olyan nélkülözhetetlenül fontosak?

A pogány bölcsek elsősorban a Pünkösdöt jelzik. A karácsony ikonja összefoglalja minden nagy ünnepünket: rajta van a húsvét, a vízkereszt – a pünkösdöt a pogány bölcsek jelentik. A teremtés és Krisztus életműve után eljön a Lélek, aki odavezeti a pogányokat a Fényhez, a Csillaghoz, a Kisdedhez. A bölcsek képviselik a pogányokat, a más vallásúakat is. Képviselik a babonásokat, mágusokat, varázslókat is. Képviselik a bölcseket, filozófusokat, tudósokat is. Krisztus üdvözítő terve rájuk is vonatkozik. Minden igazságkeresés és vallás teljessége a kereszténységben van. A kereszténység abszolút vallás: nem azért, mert papjai vagy hívei olyan szentek lennének, hanem Krisztus miatt. Nem is szeretik a keleti teológusok egyszerűen „vallásnak” nevezni a kereszténységet, nehogy egy szinten értsük a többi vallással. Minden vallásban, filozófiában, de még babonában is tapogatózás van az ég felé. Ez a tapogatózás sem pusztán maguktól van, ez is valamiképpen a Lélek unszolása. De a teljességük a Fiúnál van – s erről nem hallgathatunk. A napkeleti népeket, más vallásokat, filozófiákat nem azzal szolgáljuk, ha hallgatunk a kereszténységben felragyogó többletről, hanem ha meghívóan feltárjuk. A kereszténységnek nem lenézően kell fordulni más vallások, filozófiák, tudományok felé, hanem meghívóan, sőt, csábítóan – ahogy csillag tette a bölcsekkel. A csillag nem erőszakolta rá magát a bölcsekre, a bölcsek keresték, rátaláltak, s követték. Mindenki, aki gondolkodik, filozofál, valamilyen vallásban elmélyed, azokban van keresés a több felé: a kereszténységnek tudnia kell meghívóan előtárni a többet, a csillagot. Tudni kell a lehető legjobb válaszokat és alternatívákat, a legvonzóbb életeket és mintákat felmutatni. A jó magától vonzó. Ahogy a föld határáról felkerekedtek a bölcsek, hogy eljönnek a jászolhoz, úgy karácsony után nekünk, akik voltunk a jászolnál, nekünk kell felkerekedni, és elmenni a föld határáig, minden néphez, mert a Messiás az ő Megváltójuk is. Ez az Egyház, a papok, a hitoktatók, a média számára unszolást jelent. A karácsony nem csak kis individuális ünnep, nem csak családi, egyházközségi, még csak nem is kizárólagosan keresztény ünnep: tartalma, hívása szól minden népnek. Nem az igaz Istent imádja, nem a karácsony igaz tartalmát ünnepli, aki csak a maga egyszemélyes vallását éli a „maga módján”.

A napkeleti bölcsek jelenléte egy nagyon fontos momentumra is int: Istenünk nagyban gondolkodik. Nagyban akar mindenkit megváltani. Nem szabad ezért a kereszténységet beszűkíteni, szűken értelmezni. A kereszténység nem pusztán annyi, hogy béke legyen a kis szívemben, kis dolgaim legyenek rendben, kis életem legyen tele kellemes érzésekkel... Aki szerint a kereszténység magánügy, benső személyes érzelemvilág, kisstílű béke, az semmit sem értett meg Krisztus megváltó művéből. Marx és Lenin hirdették, hogy a „vallás magánügy” – s amit nekik erőszakkal, papok és hívek véres áldozatai árán sem sikerült a fejekbe beleverniük, azt ma mintha önként vallanánk. Mintha önként kivonulnánk a társadalmi életből, a közéletből, a gazdaság és a politika kérdéseiből – mintha a vallás csak a kis szívünk ájtatos melengetésére szolgálna. A megváltás nagyban akar mindenkit és mindeneket megváltani. Azaz a karácsony vonatkozik a nagycsaládi életre, a társadalomra és politikára, a gazdaságra és környezetvédelemre is. A karácsony ünneplésében talán itt van az egyik legjelentősebb torzulás: mintha túlzottan érzelmekről, magánügyről, benső kis világról szólna a mai ünneplésünk. A karácsony ez is – de egyben küldés, buzdítás, dinamika, hogy nagyban is akarjuk az elérkezett szeretetet megvalósítani! Elsősorban személyes szinten küzdünk a lelki világosságért és a személyes bűneink ellen: de ez után küzdeni kell a társadalmi világosságért és a strukturális bűn ellen is. Valóban lehetnek olyan bénító strukturális bűnök, amik a mélybe ránthatnak: a tartós munkanélküliség, az erkölcstelen média, a rossz politika, a hazug gazdaság. Önámítás, hogy árral szemben tartósan tudunk ellenállni. Az okos nagyban is akarja a szeretetet és a rendet: a karácsony nem lehet csak individuális ünneplés, földrengető erejének tovább kell hullámzania a társadalmi életbe is. A harmadik világ püspökei, a felszabadítás teológiája húsbavágóan figyelmezteti a kényelmes, vagy kicsiben, individuálisan gondolkodó kereszténységet: küzdeni kell a strukturális, globális bűnök ellen is!

A bölcsek ajándékai hitvallásukat fejezik ki: arany a királynak, tömjén az Istennek, mirha a halottnak.


JÓZSEF ÉS AZ ÖREG

A karácsony ikonján József félre van állítva. Élesen más ez az ábrázolás, mint sok „szentcsalád” festményen. József félreállítása is teológiai jelentőségű: egyrészt nem ő a gyerek biológiai apja, másrészt hitében sem tud még a gyermek mellett lenni. Nem festik Jézus és Mária mellé, jelezve, hogy itt nem egy egyszerű családról van, nem egy egyszerű fiú – akit majd az Isten adoptál, ahogy Áriusz eretneksége vallja.

József azonban lelki tanakodása miatt sincs még a gyermek közelében. Ugyan melyikünk képes felfogni ezt a misztériumot? Az ikonon József mindegyikünk képe! Olyan, mint a normális ember a misztérium előtt: tanakodik, vihar dúl lelkében, az esze csak pörög-pörög, lázasan kutatja az Írásokat, keresi a megoldást. Amikor Isten belép az életbe, gyakran összezavar mindent. Minden eddigi paradigmát, józan megfontolást, eddigi vallási normákat. Ami Józseffel történik, minden jól nevelt hívőt is összezavarna. Nem ezt várta. Nem ilyennek hiszi Istent– az eddigi tapasztalatai alapján. József így egészséges a maga tanakodásával. Isten nagy terveivel, meghívásával, küldésével gyakran összezavar, megbotránkoztat, talán meg is rémít. József így utódja minden ószövetségi vívódónak: vívódott Ábrahám, főleg Jákob, de Mózes is, a bírák, a próféták, de Keresztelő János apja, Zakariás is. Ugyanakkor előképe a vívódó Jézusnak: nagycsütörtök este ugyanígy a józan ész fog vívódni az isteni akarattal. S ahogy az ószövetségi vívódókat angyal erősíti meg (főleg Jákobot, ahogy a dorogi szobor zseniálisan megragadja), úgy Józsefet is, s majd Jézust is. A vigasztalás odaátról jön. Az Atya akaratával való vívódás nem könnyű dolog, senki nem veheti félvállról. Nem is megy percek alatt, nem lehet Istennek ultimátumot adni, azonnali jelet követelni Tőle. Hallgatózni kell, Vele lenni órákig, ahogy József tette, az ószövetségi nagyok és maga Jézus is. Olykor az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Ha viszont megérti az ember az Atya akaratát, akkor jöhet bármi, mindent kibírunk. A keresztet Krisztus is nagycsütörtök este vette fel, a nagypénteki kibírás már csak következmény. Isten útjai karácsony és nagypéntek után is kiszámíthatatlanok, de nem is az a fő dolgunk, hogy mindent megértsünk és átlássunk, hanem hogy bizalommal ráhagyatkozzunk. A bizalomteljes ráhagyatkozásban kell követnünk Józsefet, az ószövetségi vívódókat és a Krisztust is. A mód ma is ugyanaz: hallgatózni odaátra, csöndben lenni, virrasztani, szertartásokra menni, ha kell, beszélgetni, ha kell, sírni.

Józsefnek a legnagyobbak vívódása adatott meg. Ezt csúcsszinten Krisztus a kereszten fogja átélni, a legteljesebb elhagyatottságot, a legnagyobb sötétséget. Nem akarjuk ezt letagadni és gyorsan elsimítani, mert „amit nem vett fel, attól nem váltott meg”. Pokoli sötétséget élhetett át a kereszten. Megdöbbentő módon a legnagyobb szentek mernek beszélni arról a sötétről, amit ők is megtapasztaltak hitükben. Teréz anya, Keresztes Szent János, a negatív teológia védői, s még oly sokan. Talán Krisztus követésében tudtak annyira elmélyülni, hogy keresztje sötétjéből is kaptak. Mindez óvatosságra inti a mai embert. Óvatosan a magabiztossággal. Kerülni akarjuk az olcsó harmonizálást, a túl sima megoldásokat, a fundamentalista hitet, a kommunikációra való képtelenséget a „mindentudás gőgjében”. Neuralgikus pontok mindegyikőnk hitében vannak. Talán szabad a fájdalmas sebeket nem letagadni vagy mesterségesen begyógyultnak vallani, hanem ujjunkat a nyílt sebekre helyezni. A vívódó József nem ünneprontó, nem megtűrt alak a karácsonyi ikonon, hanem éppen az igaz mentalitáshoz tartozik. Nem kell hogy szégyellje magát, akinek vívódó kérdései vannak, talán nem beteg vagy hitetlen, aki kérdez, ez emberlétünkhöz szervesen hozzátartozik. Pápáink magabiztos hite mellett nagyon fontosak nekünk a szentek és a teológusok vívódása: a két oldal összetartozik.

Ami mindezeken túl nagyon szimpatikus Józsefben: nem tudja, honnan a gyerek, de nem akar véresen dönteni. Józan felfogás alapján csakis másik férfitól lehetne. Ám pontosan itt derül ki, hogy József szereti Máriát: titokban el akarja bocsátani, békében. Mint vallásos istenfélő zsidó nem tarthatja meg a megcsaló nőt, de nem is akarja megköveztetni. A nehéz megoldások közül azt választja, ami Máriának a legkevésbé fájdalmas – noha őneki még lesz magyarázkodni valója az emberek előtt. Csak ennyire tudnánk nagyvonalúak lenni szorongattatott helyzeteinkben! Ha már jó megoldások nincsenek, legalább ne ártsunk, legalább vér ne tapadjon a kezünkhöz. Mennyi feszült helyzetben sikerül embernek maradni, ha valaki vallja: ha már nem tudok jó megoldást, legalább vér ne tapadjon a kezemhez. József mindent nem ért, de szeret: nem érti a helyzetet, de szereti Máriát. Nem érti a misztériumot, abba kapaszkodik, amiben biztos: Máriát szereti. Homály idején: akiket szeretünk, azokba kapaszkodni, s nem ártani.

Egyes ikonokon Mária nem a Kisdedre néz, hanem elfordul tőle, Józsefre néz. Tekintetével sajnálja a küzdő férfit, egyben bíztatja. Milyen sokat jelent egy férfi számára, ha egy nő bíztatja múzsaként, ha a szerelme a jobbra motiválja. Mennyi férfi azért nem áll talán magaslata csúcsán, mert nem csak ő maga gyönge, hanem nem is kap elég motiválást a szeretett nőtől. Ráadásul ez a nő nem csak szerelme Józsefnek, hanem hívő szerelme: nem csak a szerelmes motiválja a másikat, hanem a hívő a vívódót. Mennyi férfi és gyermek juthatna előrébb, ha a feleség és az anya hívő lenne, hívő szeretettel motiválna. Mária nem önmagát félti, hanem Józsefet. Mi lesz az ő hitével? Féltő tekintete ránk is kiterjed: mi lesz az emberiség hitével, a vívódó emberekkel, a tanakodó tudósokkal, a technikában bízó modernekkel? Hol vannak az Egyházban a hívő férfiak?

József vívódásába persze „besegít” egy görnyedt hátú, görbe botra támaszkodó öregember. Egyesek szerint ő mitikus alak, mások szerint Izajás próféta, ám a legtöbb ikonon maga a Gonosz. Kísérti Józsefet: ahogy élettelen a kezében lévő bot, úgy József sem tud nemzeni, a szűz sem tud szülni. Azzal kísért, hogy nincs misztérium, csak az van, amit lát. Hasonlít a bot Dionüszosz botjára, amit a szatírok és Bakkhusz használnak: a pogányság, a terméketlen racionalizmus megjelenítője. Meglepő, de a gonosz a legszebb ikonunkon, a legszebb ünnepünkön is jelen van. Ahol sokat nyerhetünk a szeretetben, ott sokat veszíthet a gonosz – ezért kell támadnia. Ahol évezredek óta nagy kísértések kudarcok vannak, ott valami nagyon isteni lehet: házasság, papi kudarcok, misszió, hit és tudomány, elsőáldozók.

Mindannyian tapasztaljuk: a legszebb ünnepi készülődésbe, legyen az karácsony vagy menyegző, elsőáldozás vagy vasárnapi ebéd – a gonosz szeret belepiszkítani, jelen lenni, sebeket okozni. Ezt tudnunk kell. Van a gonosznak egy megmagyarázhatatlan mélysége, a gonoszság is misztérium. Nem akarjuk, józan ésszel belátjuk a bűn értelmetlenségét, erős akarattal ellen akarunk állni – de a gonosz mégis hatékony. A sötétség misztériumát nem szabad kimagyarázni. A világ a rosszat szereti csak evilági dimenzióban meggondolni: mintha az erkölcsi rossz olyan lenne, mint egy betegség vagy kávéfőző elromlása. Mintha csak megjavítani vagy meggyógyítani kellene. Mintha a sötétség misztériumának csak evilági okai lennének, mintha csak a pszichológia és más empirikus tudományok lennének az illetékesek, a pap vagy a teológus csak zavarná a szakszerű köreiket. Ha a sötétség misztériuma megoldható lenne evilági síkon, talán Krisztus nem született volna meg, s nem vette volna fel a keresztet. Eljövetele egyben jel is: nagyon komolyan kell venni azokat, akikért eljött (embertársam), és aki ellen eljött (sötétség misztériuma).

József tanakodása, a sötétség misztériuma ellenére is a szent család összetart. Minden nem harmonikus, de akkor is összetart. Befogadják Krisztust és megmentik őt – s majd később Krisztus menti meg őket. Minden család modellje ez: befogadni Krisztust, megvédeni jelenlétét a nagycsaládban, a munkás hétköznapokban, s majd Krisztus is megmenti a családot.


A FÜRDETÉS

Az ikon alján ét asszony fürdet egy gyermeket: aki szintén Krisztus, tehát kétszer szerepel az ikonon. De ki a két másik asszony? Az apokrif evangéliumból ismert a történet: az egyik asszony Szalóme, a bábanő, aki nem hitte el, hogy szűz szült isteni gyermeket. Amíg saját kezével nem tapintotta, addig nem hitte – akárcsak Tamás apostol. A másik asszony: Éva, az ősanya. Éva karjába vette: „amint miattam a bűn lépett be a történelembe, most a második Éva miatt kegyelem”.

A fürdetés kiemeli Krisztus emberi jellegét: valódi ember, aki teljesen felvette emberségünket. Ezt főleg a doketizmus eretneksége ellen kellett kimondani: nem egy szellemi teste volt, nem lehet Krisztust „feltolni” az egekbe, eloldani valódi emberségétől, misztikusan csak szelleminek tartani. Ha így lenne, ha nem vette volna fel teljesen emberségünket (emberi testünkkel együtt), akkor színjáték lett volna az egész kereszthalál. Éppen nem bizonyította volna amit nagyon akart: azt, hogy velünk van teljesen, a világ végezetéig. A teljes velünk létet hazudta volna be. Nekünk éppen arra van szükségünk, hogy teljesen magunk mellett tudjuk, annyira, ahogy egyetlen ember sem tud velünk lenni. Van egy végső magányunk, amit nem törhet át ember, s szeretnünk kell önmagunkban ezt a magányt. Ott teljesen Istennel tudunk lenni. Valamint amikor örömünk vagy nagy szenvedésünk van, akkor is magányosak vagyunk egy ponton túl: egyvalaki van mellettünk, aki viszont teljesen mellettünk áll, Jézus Krisztus. A fürdető jelenet azt bizonyítja: testi létünk minden örömében és szenvedésében is velünk van Krisztus.

A fürdető kád azonban nem egyszerű edény, hanem a keresztelő kútra emlékeztet. Így van jelen a karácsonyi ikonon a vízkereszt ünnepe is: Krisztus nem csak testi létünkben lép velünk szolidaritásra, hanem bűnös létünkben is. Beáll a bűnösök közé, azaz még teljesebben közénk jön, hogy onnan támasszon fel új életre. A karácsonyi ikon itt hív meg a Krisztussal való újjászületésre: Krisztus emberré lett, hogy mi átistenüljünk (theószisz). Az újjászületés a keresztségben kezdődik, és egész életünkön át folyamatosan keresztelkedünk, azaz igazán Krisztus-követők akarunk lenni.

Az Újszülöttel nekünk is újjá kell születni, de nem testileg, hanem pneumatikusan: hitünkben, szeretetünkben, gondolkodásunkban, érzületünkben, keresztviselésünkben. Krisztus nem önmagáért született, hanem a mi újjászületésünkért. A Lélektől született, hogy mi is lelki, pneumatikus emberekké váljunk. Így nem az a „hű de nagy keresztény”, aki lenézi a testet, megveti a testi örömöket, a szexualitást vagy egy finom kávét, aki lekicsinyli a testi szenvedést, a rákot és a halált, hanem éppen az, aki pneumatikus emberként éli meg testi valóját. Aki beállítja testét és anyagi környezetét a Lélek huzatába, az üdvtörténetbe. A testi mivoltot nem felejteni, tagadni akarjuk, hanem átszellemíteni. S ez igaz a testi mivolt nagyobb dimenziójára is: át kell szellemíteni a történelmet, a társadalmat, a politikát, a kultúrát, a tudományt, a kórházakat, a gyászt. A testi mivolt kicsi és nagy dimenzióit is pneumatikussá kell tennünk – ez a teljes újjászületés Krisztusban.


A SÖTÉT BARLANG

Akinek volt már rettenetesen elrontott karácsonyi ünnepe, az talán többet megértett akkor a karácsonyból, mint sok „kellemes” ünnepléskor. Ilyenkor mélyebben megérthetjük: akkor is megszületett, ha semmi nincs rendben, ha hatalmas sötétséget kínálok én, a családom, az egyházam, az országom. Akkor is ünnep van, ha minden emberi elromlott. Ilyenkor értjük meg, az ikon miért nem istállót ábrázol a születés helyeként, hanem egy nagy sötétséget. Az ikon közepe a sötétség – amibe a Gyermek születik.

A sötét jelenti a hiányt, a fény hiányát, jelenti fogyatékosságunkat, de bűneinket, tudatos sötétségünket is. A fényre rászorul teremtett, fogyatékos mivoltunk, és bűnös mivoltunk is. A sötétben nem tudunk tájékozódni, nem tudunk legjobb erőink szerint élni, lógnak sasszárnyaink. A sötétben sötét gondolatok jutnak eszünkbe. A lelki mélyponton mindenkinek sötét gondolatok örvénylenek a fejében: agresszív, bűnös, elvetlen, öngyilkos „megoldások”. Ezeket a lelki mélyponton, kiúttalanságban, a sarokba szorított élethelyzetben nem lehet egy egyszerű fejrázással kirázni a fejünkből. Kavarognak bennünk, rászorulunk a megvilágosításra, az irányra, a fényre, az erőre. Ez a lelki pokol: s lám, a pokolra szállás nem csak nagypénteken történik, hanem már karácsonykor.

A karácsonyi ikon itt egyezik a húsvéti ikonnal: Krisztus leszáll a sötétbe, s a sötét nem tudja feltartani. A feltámadási ikonon is ezt látjuk: a sötét az alvilág, a pokol. Isten leszáll az emberhez, onnan tovább megy az alvilágba: „Leszállottál a földre, Uram, hogy üdvözítsd Ádámot, de nem találván őt ott, elmentél, hogy megkeresd az alvilágban.” Az evangéliumból tudjuk: nem tudja Őt feltartani a pokol semmilyen bilincse, áttöri a zárakat, azaz nincs abszolút sötétség, van onnan is újjászületés. Ez az evangélium, az örömhír: bármilyen sötétség is van bennem és körülöttem, bármilyen istállót kínálok is, ha akar, meg tud születni. Az istenit nem lehet feltartóztatni: sem fogyatékosságaim, sem bűneim. Ma is szállást keres a szent család, a születendő Kisded, és sokszor csak ezt a helyet adjuk, adom. Sokszor bűzölögnek a holt dolgaim, hullaszag és feketeség, istálló. De ide is meg tud születni. Örömhír, hogy nem az érdemeim szerint meg, nem az enyém az első lépés, hanem a nagyvonalúságé, az előre-szereteté. S pont ezt kell eltanulnunk: akkor szeretni, esélyt adni, amikor még nem érdemli meg a másik, amikor még nem bizonyított. Nem azért szeretni, mert jó, hanem azért szeretni, hogy jobb legyen. Istent nem tudjuk megérdemelni vagy kierőszakolni – de nem tudjuk feltartani vagy elűzni sem. Megérzi ezt az ember, amikor „alaptalanul” elkezd remélni. Nem tudja pontosan, hogy lesz, a gondokat hogyan oldja meg, nem tudja, a bűnei árát hogyan fizeti meg, de egyszerűen elkezd remélni. Tudja, hogy van tovább és nem akar még súlyosabb bűnöket elkövetni. Ez a gyönge remény a gyönge Kisded. Majd ebből lesz erős életvezetés, de egyenlőre a remény – s ez a legfontosabb. Amikor ezt a reményt megkapjuk, megérezzük, hogy nem fogunk elveszni, van valahogy tovább, nem érdemes több bűnt elkövetni – akkor pontosan tudjuk, hogy ez ajándék.

Az ikonon a sötét egy nagy barlang szája. Olyan, mint az alvilági szörny hatalmas szája: Krisztus kis teste mintegy csalétek, amit a gonosz lenyel. Azt hiszi győzött: mennyi bűnös hiszi, hogy győzött. A sötét bekebelezi a jót, s a jó belülről alakítja át: a rossz nem tudja legyőzni a jót. A jó oda viszi a fényt, a barlang mélyére, ahol eddig sötét uralkodott: szenvedés, bűn és halál világába. Olyan ez, mint Jónás a cethal gyomrában: Krisztus is leszáll oda, legyőzetik a gonosz birodalma – előjön a halál gyomrából. A rossz állandó elnyeléssel fenyeget: nem úgy van, hogy egy sík terepen sétálgatunk az élet folyamán, s ha akarunk imádkozunk, szentségekhez járulunk – de ha nem akarunk, akkor mintha „mi se történt volna” folytathatjuk sima sétánkat. A valóságban nem sík terepen sétálunk, hanem állandóan el akar nyelni a sötét nagy szája. A vallás nem fakultatív, hanem életmentés. Nem ornamentikus dísz az életvezetésben, hanem életmentő kapaszkodó. A sötét szája állandóan el akar nyelni. Mennyi keleti atya vallja be, hogy igazi imára nem csak Krisztus szerelme indította, hanem az elnyelés fenyegetése.

Nem véletlenül ünnepeljük Krisztus születését a téli napforduló idején. Jóllehet nem tudjuk pontosan, mikor is született Krisztus, de azt tudjuk, mi történt: világosság támadt, Aki mindeneket megvilágít, Akinek fénye kideríti mindennek az értékét, eloszlatja a sötétséget. A sötét nem marad sötét, nem győzhet. Bár az időpontot nem, de a lényeget tudjuk, hogy mi történt. Ezért ünnepeljük a téli napforduló idején: visszavonulóban a sötét, mert elérkezett a világosság. Régi pogány szokás szerint a Napot ünnepelték, olykor különböző tartalmakkal és orgiákkal. Most a Napnál is fényesebb Világosságot, aki a Napnak és minden jó embernek is adja a ragyogást, Őt ünnepeljük. Ahogy évről évre a sötét megpróbálja legyőzni a világosságot, úgy bennem és az emberiség történelmében is újra és újra elhatalmasodik a sötét, de a világosságot végleg legyőzni nem tudja. Így tengődhetek akár a lélek sötét éjszakájában is, amikor azt látom, nem érdemes jónak lenni, amikor nem találom önmagam és Istent, amikor nincs erőm a bűn felett, vesztegelhetek akár a lélek sötét éjszakájában is, már karácsony óta tudom: az egzisztenciális sötétség sem örök. Így karácsony óta nyugodtan várom a világosság felderülését, még ha nehéz is várni, még ha a látszat a sötét uralmát támasztja is alá.


A KŐSÍR

Az ikon nem istállót fest, hanem barlangi sötétséget és abba a Gyermeket – de nem jászolba, hanem kősírba, nem pólyába tekerve hanem halotti gyolcsba. Azért született, hogy majd meghaljon, eltemessék és feltámadjon. A karácsony a húsvétért lett. Isten hatalmas szeretetének csúcspontja a húsvét. Ott szeretete diadalmas és dicsőséges odalát látjuk – karácsonykor szeretetének tapintatos oldalát. Nem a ott kezdi, hanem a gyöngéd közeledéssel, gyermek alakjában. Istenünk pedagógiáját, előkészületét, gyöngédségét látjuk itt. S ha Őneki a gyöngéd közeledés és az előkészület ilyen fontos volt, akkor nekünk is az: nincs gyümölcsöző, sikeres élet jó előkészület nélkül. Mese, hogy derült égből pottyan az erényes, átszellemült, gyümölcsöző élet. Ha Istenünk így „működik”, nekünk is komolyan kell venni az előkészületet: a gyerekkort, a tanulást, a munka, a Liturgia előkészületét, a szentségekhez járulás készületét, a gyümölcsérlelés hosszú idejét.

A kősír egyben oltárt is jelent: az oltárt a kősír miatt, és a keresztfa miatt készítjük kőből vagy fából – soha üvegből, vagy műanyagból. A Liturgián így megjelenik a keresztáldozat és a sír – s így a karácsony is. Amilyen alázattal születik és járja végig a keresztutat, úgy születik meg az oltáron, és járja velünk üdvösségünk útját. Az egész élete Liturgia, s mi ebbe kapcsolódunk bele: újra és újra biztosít arról, hogy közénk születik a pap kezei között, s velünk jön, velünk van zarándokutunkon.

A kősír, amiben fekszik az Újszülött, egyben szegletkövet is jelent: a szegletkő alapkövet jelent, amire építünk. Krisztus a szegletkő, a jó szikla, amire lehet életet, családot, társadalmat építeni. A szegletkő nem látszik, csak a hatása: szilárdan tartja a felépítményt. Krisztus láthatatlan, de megtart minket életvezetésünkben, döntéseinkben, határhelyzeteinkben. Éppúgy nem látszik a szegletkő hiánya sem: nem látszik egy házasságban a közös értékrend hiánya, a közös hit hiánya, egy társadalomban a közös erkölcs hiánya – de a hiány hatása határhelyzetben, viharban annál katasztrofálisabb. A szegletkőre való építkezés olyan, mint a morális alapdöntés: láthatatlan, megfoghatatlan, transzcendens döntés, mégis minden egyedi döntés onnan származik. Ha az nincs rendben, akkor az egyedi döntések is omlani fognak – fáziskéséssel, de biztosan.

Krisztus, mint szegletkő egy új világ kezdetét. Krisztusra nem a múlt miatt emlékezünk, a karácsony nem történelmi ünnep, s az egyház nem múzeumőr. Nekünk a jövő a legfontosabb: a jelen egy beirányzott vektor, aminek iránya és intenzitása van. Merre irányítsuk be és honnan az erő? Az ember számára a kitüntetett idő a jövő, s azon túl az abszolút jövő. De hogy merre is menjünk, ehhez támpont kell, s ezt kapjuk karácsonykor. Karácsonykor a jövőnk született meg: visszanyúlunk Hozzá, hogy előre nyúlhassunk. Emlékezünk, hogy tervezhessünk. Megállunk, hogy haladhassunk. Az antropológia teljessége a krisztológia: a teljes emberség Krisztusban ragyogott fel, Tőle tudjuk, milyennek is kellene lennem, lennünk, milyen is a jövőnk. A múltat, a hitletéteményt, a tradíciót nem a múltért, nem önmagáért őrizzük féltékenyen, hanem a jövőért! Ha a szegletkő rendben, az egész életvezetés is stabilabb.

Krisztus, mint szegletkő azonban a botrány köve is: a régi megbotlik rajta, összezúzza, aki ráesik. Ő a botlás köve azoknak, akik Nélküle akarnak haladni, a „maguk módján” akarnak üdvözülni. Ha Krisztus megjelent a történelemben, akkor műve kikerülhetetlen kő a történelem folyamában, tudatosan és szándékosan mellőzve nem lehet semmibe venni, s az önerőből való üdvösségre törekedni, mintegy „filozofikusan”. Ha menne önerőből, nem szállt volna a keresztre. Krisztus így a botlás köve kifelé: mindig vannak, akiknek a kereszténység a botlás kövét jelenti, akikkel küzdenünk kell, akik kisebb nagyobb vértanúságra késztetnek, hűségesküt követelnek, le akarnak fizetni, vagy meg akarnak félemlíteni. Krisztus azonban nem csak kifelé, hanem befelé is a botlás köve: nekünk keresztényeknek is. Tudni kell a régiből felejteni, hagyni összezúzni és elveszni, a múltból nem minden egyformán fontos. Istenünk soha nem hagy nyugton: Krisztus- követőnek lenni nem azt jelenti, hogy sima tájon békésen lépegetünk, hanem olykor maga az Isten a botlás köve nekünk. Újra indít, provokál, nem hagy nyugton. A Krisztus-követés megélt negatív teológia: mindig tovább a már elérten, intenzívebben, tisztábban, szentebbül. Valahogy Istenünk nem a sima megoldások híve – jól tudjuk ezt olykor húsbavágóan. Új megoldásokra, új életvitelre, új lehetőségekre nyit meg. A keresztény kap bizonyosságokat, szegletköveket, de állandó ösztönzést is a negatív teológiából, a botlás köveiből a megújulásra, a váltásra, az innovációra, az élethossziglani töprengésre.


AZ ISTENSZÜLŐ

Mária alakja aránytalanul nagy az ikon: a jelentőségét és a hitét fejezi ez ki. Középen látjuk, bíborvörös ruhában. A vörös jelzi az el nem égő csipkebokrot: ahogy az lángolt, de nem égett el, úgy Mária méhe is nem égett el, amikor az isteni Gyermeket szülte. Az isteni tűz nem rontotta le a bokrot: Mária szüzességét sem. A pompás bíborvörös ruha jelzi azt is: Mária királyné, dicsőséges. Többnyire nem rongyos ruhában ábrázolják, hanem dicsőségesen, ami hitét, jelentőségét fejezi ki. Bonaventúra megjegyzi: Mária azért a legnagyobb, mert nagyobb a hite minden ószövetségi pátriárkánál, a leglehetetlenebb dolgot hitte el: ő lesz Isten anyja. Jó dolog a pátriárkákról töprengeni, hitüket szemlélni, erejükben nőni – roppant nagyok és tanulságosak. De itt még tőlük is nagyobb van, akinek hite még erősebb, ő valódi Istenszülő. Mária alakja olykor az ókori folyamistennőre utal, aki az élet szülője. Mária is az: ő nem egyszerűen a biológiai élet, hanem „az” Élet szülője. A folyamszerű ábrázolás a Vörös-tengerre is utal: a tenger befogadta az isteni beavatkozást, előtte és utána soha, előtte és utána bezáródott. Mária szüzessége is ilyen: befogadta az isteni beavatkozást, de zárva volt előtte és utána. A 3 csillag is ezt ábrázolja Mária alakján: szűz volt testileg, lelkileg, szellemileg.

A színek és az arányok jelentőségén túl fontos Mária gesztusa: többnyire elfordul a Kisdedtől. Ez a testtartás töprengésére utal: elfordul, szívében megőrzi az igéket, töpreng. Az ikon nem a természetes gesztust ábrázolja (anya érzelmei a gyerek felé), hanem a hitet. Nem azt akarja ábrázolni, amit szemünkkel láthattunk volna, hiszen biztosan anyai szeretettel karolta fel a kis Jézust – hanem amit nem látunk, de a mélyben megtörtént: Mária hitét. Az eseményektől olyan üdvös lenne mindig egy lépés távolságot venni, s nem hagyni, hogy az érzelmek, a szeszély, a kapkodás, a kedv, a benyomások, intuíciók, mások véleménye vezessen, s azonnali, felszínes reakciót váltsanak ki belőlünk. A legérzelemteljesebb helyzettől is belül el kellene távolodni, oda az Istenhez: a megfontolt hitnek, a „hit által megvilágosított észnek” kellene vezetnie az életünket, nem intuícióknak, megérzéseknek, hangulatoknak, kedveknek. A töprengő Mária arcán komolyságot, egyes ikonokon szomorúságot látunk: „a te lelkedet is tőr járja át”. Ahogy Krisztus kősírja és halotti gyolcsa már a nagypéntekre utal, úgy Márián is látjuk előre a nagypénteket, amikor ilyen arccal fog a kereszt alatt állni. Mindezt mégis átjárja az öröm, hiszen mindez értünk történik, a mi üdvösségünkért, s az egészet le sem festenénk, ha nem a húsvét győzött volna, ha Mária arca nem derült volna fel.


A GYERMEK

Az ünnepi ikonon a központi helyet a Gyermek foglalja el. Az Ő szemlélése a legnagyobb misztérium.

A Gyermek az elénk jövő Isten: Isten a maga képére teremtette az embert, amit a bűn elhomályosított. Hol vagy? – hangzik kérdése Ádámhoz, és a korokon át az emberiséghez, idén hozzám is. Keresi az istenképű embert. Az ember bűne miatt elbújt, felismerhetetlen lett. A bűnös lejtő első állomása, hogy kerüljük Isten tekintetét, az isteni kontrollt. Tudva-tudatlanul is nem bírjuk a tekintetét, eldugjuk eltorzított képünket. Karácsonykor Isten utánunk jön: új teremtés lesz. A teremtés iránya megfordul: Isten kezdetben a saját képére teremtette az embert, most felveszi az ember képét, s belülről újítja meg. Az emberhez válik hasonlóvá, hogy megmentse a többet: az istenképiséget. Nazianzi Gergely: „Krisztus magára vállalta az én testemet, hogy megmentse a képmást és halhatatlanná tegye a testet. Másodszorra létesített közösséget velünk, az elsőnél sokkal rendkívülibbet, az elsővel a jobbat adta át nekünk, most ő veszi át a silányabbat. Ez az elsőnél sokkalta istenibb, ez sokkal fenségesebb mindazoknak, akik meg tudják érteni.” A leszállás- felemelés folyamatát a keleti teológia a theószisz tanában foglalja össze, melyet Atanáz tömör mondata ragad meg: „Isten Fia emberré lett, hogy mi átistenüljünk.” A karácsony ennek a kenózisnak az ünnepe: isteni méltóságát otthagyja, emberré válik, hogy megváltson, meghívjon. Az emberré lett Isten minden embert egyenlővé tesz: az egyetlen Atya gyermekei vagyunk, s fiakként egyenlők. A világban túl sok a megkülönböztetés: munka, cím, származás, tehetség, érdek alapján. Minden emberi megkülönböztetés elé karácsonykor Krisztus odateszi az egyenlőség jelét. Alapvetőbben egyenlők vagyunk: a személyes méltóság ugyanaz mindenkiben, ez fokozhatatlan és elveszíthetetlen. Nincs több a jó emberekben, és nem veszítik el a bűnözők sem. A személyes méltóság alapja az istenképiség, és hogy Krisztus karácsonykor mindenkiért emberré lett, nagypénteken pedig mindenkiért vérét ontotta. Az emberek közti egyenlőséget nem az emberjogi nyilatkozatok adják: legfeljebb kimondják, de nem ők adják. S bár kimondják, sokszor meg is szegik. A legfőbb aranyfedezet a másik ember feltétlen tiszteletéhez nem egy alapjogi nyilatkozat, hanem a betlehemi Kisded. Persze van jogos megkülönböztetés, hiszen a munkát és a bűncselekményt jutalmazni ill. korlátozni kell. De ez már a teljesítményre vonatkozik, nem a személyes méltóságra. Igaz marad a régi axióma: az azonossal azonos módon kell báni (személyes méltóság), a különbözővel különböző módon (teljesítmény).

A Gyermek a test, testi valónk megszentelése. Nem a test fölött, hanem testi valónkban akar üdvözíteni. Ezért kell komolyan vennünk testünket, egészségünket, vágyainkat, ösztöneinket. Megtestesülésével megszenteli a testet: nem rossz princípium a test, az anyag. Ha ez a testi világ jó Istennek, én sem nézhetem le: a kereszténységtől alapvetően idegene a test bálványozása, istenítése, de éppúgy a test megvetése, a szexualitás gyanús szemlélése. A karácsony nagyon fontos előjel ahhoz, hogy a testet komolyabban vegyük az imában, konfliktusoknál, szerelemben, öregedésben, szenvedésben. A keresztények (főleg Európában) mintha testfelejtő keresztények lennének: alig tudunk valamit a testtartások imájáról, a légzés jelentőségéről, a testi feszültség enyhítéséről, a testi koncentráció fokozásáról. Csodálkozunk, hogy feszültek vagyunk, veszekedünk, nem tudunk imádkozni, megbetegszünk? A saját testen túl persze Krisztus megszenteli a „szélesebb” testiségünket is: a társadalmat, politikát, gazdaságot. A kereszténység nem kimenekül a testi, történelmi helyzetből, hanem éppen beletestesül. Ha Isten így szerette a világot, akkor az igaz keresztény sem kimenekül, hanem „belebonyolódik” (II. János Pál pápa), részt vesz a társadalmi életben.

A testbe születő Isten jelzi maradandó testi közelségét is: nem platonista módon, elvekkel akar üdvözíteni, hanem hátrahagyja a szentségeket, a felszentelt papokat, a látható egyházat. Nekünk van szükségünk arra, hogy testileg is érezzük a Szent velünk létét. Téves antropológiát vall, aki a szenthez nem akar testében is közel kerülni. Fontos ezért a Szent testi jelenlétének megbecsülése: a szentségek méltó ünneplése, a pap megbecsülése, a templom misztikája.

A rejtetten született Kisded az újjászületés rejtettségét is jelenti: rejtetten születik, innen indul majd a megváltás műve, a rejtettségből lép majd napvilágra. Életünk felépítése és lerombolása is rejtetten indul: a gondolatvilágban. Az új élet (de a bűnös élet is) rejtetten készül a gondolatvilágban: töprengünk rajta, tervezzük, mérlegelünk, majd stratégiát alakítunk ki és kedvező körülményeket is teremtünk hozzá, várjuk és előidézzük a jó alkalmakat. Az életvitelben már az jelenik meg, ami a rejtekben eldőlt. Az lép napvilágra, az derül ki, ami belül már megszületett. „Ki mint gondolkodik, úgy is él” – vallja Demmer. Ezért kell a gondolatainkra sokkal jobban vigyázni: jól tervezni és emlékezni, motivációkat ápolni, hálát adni – s óvakodni a sötét gondolatoktól, a gondolati bűnöktől, a gonosz belső hatalmától. Lelkiismeret-vizsgálatnál, nagy döntéseknél tudni kell saját színfalaink mögé menni. Karácsonykor a Logosz megtestesült – ma is ez történik: a logoszunk, gondolataink keresik a megtestesülést. Az újjászületésnek a gondolatvilágban kell elindulnia, majd onnan lép napvilágra.

Istenünk azt teszi, ami a lényege: jön velünk. A Jahve és a ho Ón is ugyanazt jelenti: „az a tökéletes Lét vagyok, aki veled vagyok”. Krisztus az emberlét egyre mélyebb bugyraiba is velünk jön. Karácsonykor testivé lesz, Vízkeresztkor beáll közénk, bűnösök közé, s látjuk, még tovább száll emberlétünkbe: a sötét mélységbe is leszáll nagypénteken. A legteljesebb szolidaritás ez: jelenléte innentől beragyogja az emberlét minden szegletét: nincs olyan hely, idő, szituáció, ahol Krisztus ne lenne velünk. Ennek az egyetlen örömhírnek az egyik ünnepe a karácsony.


A LOGOSZ JÖN KÖZÉNK

Sokan mintha csak a gyermek Jézuskát, a kellemes babaillatot és rózsaszínű békességet szeretnék befogadni. A gyerek Jézuska mindenkiből kivált kellemes érzéseket, szeretjük a „színpadias, majdnem meseszerű” pásztorjátékokat, a templomok legyenek szépek és a pap is beszéljen szívhez szólóan. Mintha túl sok lenne az érzelem. Túl sok érzelemre vágyunk. Akkor hisszük életünket rendben, ha jó érzések töltenek el, s megrettenünk minden kis negatív érzelemtől. Repdesünk egy kis jó érzelemért, s összezuhanunk egy kis bántástól. Érzékenyen mellre szívunk minden kritikát, másként-gondolkodást, megbántást, kemény tanácsot. Érzelmeket várunk el a házasságtól, s ha nem kapunk eleget, azt hisszük, vége van. Érzelmeket várunk a munkától, s ha nincs elég, akkor rabságnak tartjuk a munkavégzést. Érzelmeket várunk az egyháztól, a paptól, s ha nem kapunk eleget, keresünk valami érzelemdúsabb embert, élményt. Érzelmek alapján szavazunk arra, aki több jó érzelmet vált ki belőlünk. Mintha pusztán érzelmekből meg lehetne élni! Mintha a hit, a házasság, a hivatás, a kapcsolatok, a munka, a politika csak az érzelmekről szólna. Észre kell vennünk, hogy Krisztus egész élete mögött az Atya akaratának beteljesítése áll. Egész megtestesülésének az oka inkább szolgálat, elszántság, mint érzelmek. Az elszántságot az Atyától merítette: neki ez az útja, ez a hivatása, boldog csak ebben lehet, majd az Atya jóvá tesz mindent, ahogy akar. A bizalom, a remény, a kiimádkozott cél, a saját út tudata – elszántságot ez ad. Rendkívül hiányzik a mai emberből ez az elszántság. A romantika kora óta túlburjánzik az érzelmek ömlengése. Nem beszélünk a hosszú távú házasság csöndes öröméről, csak a rövidtávú örömök, kielégülések érzelméről. Nem beszélünk a munka identitást ajándékozó stabilitásáról, túl fontos lett a gyors siker, a sztár élet, a látvány, a külső elismerés, a hobby. Nem beszélünk a hit csöndes, lerombolhatatlan vigaszáról, fontosabb a hangos ünneplés, a földi kitüntetés, a mérhető anyagi megbecsülés. Alig esik szó a politika érzelemmentes programjairól, a stratégiák ésszerűségéről, helyette érzelmileg az egyikért rajongunk, a másikat gyűlöljük. Az érzelem fontos, de nem minden. Az érzelem olyan, mint a folyó felszíne: minden kis szél megmozgatja, hullámokat, fodrokat vet rajta. A mai ember örül az érzelmeit csiklandozó kis dolgoknak, és hamar elkeseredik a legkisebb megbántáson, kudarcon is. Pedig az érzelem felszínes hullámai alatt van a ráció, s még azalatt a lelkiismeret, a személyes elszántság, a legmélyebb énünk mélysége. Ez a fontos. Tudni kellene jobban erre figyelni, jobban ennek a hangja, dinamikája, lendülete szerint élni. A karácsony a Logosz megtestesülése: az Atya elküldi Logoszát, olyannak akar mutatkozni, amilyennek Krisztusban látjuk, s úgy akarja látni az embereket, ahogy Krisztus látja. Az egész Logosz az Atya meghívása: de ebben nem csak babaillatú elfogadást, gyöngéd közeledést kellene látnunk, hanem az Atya sürgetését, meghívását, igényességét, keményebb szóval: követelését. Néha azt hiszem túl sokat beszélünk Isten elfogadásáról, keveset a sürgetéséről: szeretjük a kellemes karácsonyi érzelmeket, de a Logosz megtestesülő hívása, követelése, erkölcse már sok, az már kellemetlen.

Évek óta gondolkodom azon, hogyan valósulhat meg az, hogy „már Krisztus él bennem”, hogyan nem önellentmondás ez? Fila Béla szerint ahogy Jézus emberi természetét a Logosz irányította (nincs két személyközpont), úgy az én dolgom is az, hogy az emberi természetemet átengedjem a Logosz irányításának, az „isteni Logikának”, gondolkodásmódnak, szeretetnek. Nem igazi a karácsony, ha csak a kisbaba Jézuskát fogadom be, az életemet alapjaiban irányító Logoszt a maga erkölcsi követelményeivel, többletével, igényességével, áldozatvállalásával már nem. Talán Istenünk szeretetéből nem csak az érzelmeket kellene megsejtenünk, hanem szeretetének a hívó, követelő hangját is. „Én megtestesültem és meghaltam azért a másik emberért, te hogy dolgozol neki? Én megtestesültem és meghaltam a jobb világért, te hogyan teszed jobbá a családodat, a barátaidat, az ügyfeleidet?” Urunk szeret érzelemmel, kedvesen, irgalmasan is – de ez szeretetének csak az egyik oldala. Ahogyan vállalta a megtestesülés minden következményét, ahogyan vitte a keresztet, ahogy végig imádkozott – abban van valami férfias elszántság, kemény kitartás, erkölcsi követelés, felemelő minta. Szeretetének ezt az oldalát is látva fogjuk tudni jobban a saját életünkbe is beépíteni az elszántságot, és lejjebb csavarni az érzelmek lángját. Akkor elszántabban megyünk a munkahelyünkre, Krisztus elszántságával fogunk szolgálni. Akkor határozottabban fogjuk szeretni családunkat, a hosszú távú üdvösségüket akarva. Akkor stratégikusan fogunk politizálni, nem érzelmi szimpátia alapján. Akkor könnyebben elviseljük a negatív érzelmeket, a bántást, a kudarcot, kevesebb lesz az önsajnálat és a nyafogás. A Logoszból merített elszánt élet erőt ad, pszichés energiát, örök fiatalságot, megújulást, lendületet, életkedvet, barátságot, hitet.

A kezdeményező Szeretet lépett közénk. Már akkor beszélek a gyermekemhez, amikor még nem érti a szót, de a lényeget mégis érti: azt, hogy szeretem. Istenünk már akkor szól, amikor még nem is értjük teljesen, és nem is érdemeljük meg, mert a lényeg így is közölhető: az, hogy Ő Emmánuel, szeret minket. Megtestesülésével szeretni tanít: ahogy csak az tud megszólalni, akihez beszéltek, az tud megbocsátani, akinek megbocsátottak, úgy szeretni is az tud, aki tudja, hogy szeretik. Isten előbb szeret, hogy mi is szeretni tudjunk. A megtestesülő gyermekben történelmileg az lép elénk, ami ontológiailag állandó: Isten szeretete. Az örök közénk lép, kezdeményezően. Nem azért, mert megérdemeljük, mert jók vagyunk, hanem azért szeret, hogy majd jobbak legyünk. Szeretetének indítéka nem az érdem, nem az utólagosság, hanem az előzékenység, a megelőzés. Az érdemben, érdekben, eredményben, sikerben gondolkodó szeretet távol van a betlehemi kezdeményező szeretettől. A szeretetet kezdeményezni, a megérdemeltségtől, a viszonzástól eltekinteni csak az tud, akit már így előzőleg szerettek. Ezért a betlehemi szeretetből él minden emberi szeretet: aki már betelt Istenünk szeretetével, aki már megtapasztalta, az tudja majd adni, akkor is, ha jóságát nem hálálják meg, ha üldözik, ha nem érdemli meg a másik. A boldogságmondásokat csak innen lehet érteni: boldog, aki már betelt Istennel, s nem baj, ha szegény, ha üldözik, ha nem viszonozzák, ha balek. Még az ellenséget is tudja szeretni.

Kezdeményezően szeretni tudni nem pedagógia, neveltség, pszichológia kérdése, hanem az Istentől elteltség következménye. A tartalom kipréseli a neki megfelelő formát. Milyen fontos lenne újra ezzel a kezdeményező szeretettel fordulni házastársunkhoz, családtagjainkhoz, munkatársunkhoz, szomszédunkhoz – feledni az eddigi „érdemeket, sérelmeket, okokat”, és kezdeményezően szeretni, engedni, hogy újjá szülessen a kapcsolatunk az Újszülöttel. Az érdemeket írjuk magunkban, a sérelmeket melengetjük, számolunk és számítunk. Olyan jó lenne az Újszülött ártatlan szemével nézni a másikra, s feledni minden érdemet és sérelmet, és nagyvonalúnak lenni. Ezt elkezdeni annak kell, akit jobban betölt a betlehemi kezdeményező Szeretet. Egy családban, baráti közösségben, egyházközségben, munkaközösségben nem egyforma a hitünk, nem egyformán mélyek a hitek még egy családon belül sem. Az van többre „kötelezve”, aki többet kapott. Persze neki már ez nem kötelesség, hanem ő már „máshogy tenni nem képes”. A megajándékozottság indít a többre, aki elől jár, aki szellemi-erkölcsi elit, annak nagyobb a felelőssége a kezdeményező szeretetben.

Istenünk meglátogat és beszélget velünk. Meglátogat minket otthonunkban, hogy mi is otthon legyünk Nála. Tamási Áron szerint „azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk valahol benne” – de ez mintha túl jól sikerült volna. Otthon nem a világban kell lennünk, hanem Istenünknél. Otthon igazán annál vagyok, akit szeretek. A tárgyi világ a személyek közti relációban kap jelentőséget: a lakás, a pénz, a munka két ember kapcsolatában nyer valamilyen jelentést és jelentőséget. A tárgyi világ igazából másodlagos, én elsősorban a te-hez tartozom, s nem a tárgyakhoz. Az otthontalan születés az istállóban erre akar figyelmeztetni: aki Nála otthon van, annak mindegy a körülmény. Hallatlan felszabadítás ez az anyagi kényszer alól, a méltatlannak érzett templomi körülmények (faház, omladozó vakolat, szegény berendezés) szorongása alól, és komoly vigasztalás Isten mai otthontalansága idején. Krisztus úgy jött a világba, mint az övéi közé, mint a sajátjába, a saját otthonába, ám a világ jobban szerette a sötétséget, nem kellett. Egyfajta otthontalanság ma is együtt jár az Isten szolgálatával. Isten be nem fogadása nem egy egyszeri, véletlenszerű esemény, sokkal inkább ontológiai: a több nem kell, a világ elég akar lenni önmagának. Nem szabad ezért csodálkozni, elkeseredni, bosszúsnak lenni a világ, a híveink esetleges vakságán, hálátlanságán. A tiszta Krisztus bennem sem talál maradéktalanul otthonra, a magamban való csalódás után érzékenyebben tudom kezelni a világban való csalódásomat. A meglátogató Isten maga az Ige, Isten Szava. A karácsony Isten meglátogatása és beszéde hozzánk. Krisztus felnőttként is állandóan ezt teszi: meglátogat és beszélget. Látogatásai és beszélgetései nyomán élet, gyógyulás, szeretet sarjad. Nekünk is ugyanezt kellene tennünk: látogatni és beszélgetni, ugyanis ez az élet kulcsa. A mai erkölcsteológia hangsúlyozza: a kinyilatkoztató Isten előtt észre kellene vennünk a megszólító Istent. Mielőtt Isten kinyilatkoztatja a 10 parancsot, előbb kiszabadít Egyiptomból. Mielőtt Krisztus kinyilatkoztatja a dogmákat, erkölcsöt, a bejutás feltételeit, már azt mondja: „elérkezett” az Isten Országa. Előbb a dialógus, a szeretet, a megszólítás, a meglátogatás, a kegyelem – utána a tett, az érdem, az erkölcs, a dogma. A dialógus Istenét imádjuk karácsonykor: a láthatatlan Logosz láthatóvá válik, hogy jobban szót értsünk egymással. Nekünk ugyanezt kell tennünk: mindegyikőnkben a gondolatai láthatatlanok, s hogy jobban szót értsünk egymással, a láthatatlan gondolatainknak (logosz) láthatóvá-érzékelhetővé kell válniuk, ez pedig a beszédben történik meg. Ahol folyamatosan beszélgetnek egy családban, egyházban, munkaközösségben, demokráciában, ott könnyebben értik egymást, és könnyebben élnek együtt. A beszélgetés elindításában, mások beszéltetésében ismét csak azoknak van nagyobb szerepük, akik ezt felfogják: a keresztényeknek. Attól lehet stabilabb a családunk, házasságunk, ha beszélünk és beszéltetünk. Kimondjuk és kimondatjuk örömeinket és fájdalmainkat.

Egyértelműsítjük kérdéseinket, nem adunk esélyt a félreértésnek, a meg nem értésnek, a hamis szónak. A karácsony így lesz a kommunikáció ünnepe.


AZ ATYA

Az ikon legfontosabb része a tetején látható fény, a félkör alakú központ, ahonnan indul a csillag fénye, ami a Kisdedig ér. Ez a fényközpont az Atyát jelenti. Az egész Tőle indul és minden Felé tart. Krisztus egész életműve ajtó. Az Atya monarchiája az első.

Végső soron minden azért történt, mert az Atya szereti a világot, annyira, hogy egyszülött Fiát küldi. Az egész karácsonyi ikon mögött-fölött ezt a mindent átölelő atyai szeretetet kellene felfognunk. A leglényegesebb az, ami nem létszik, ami rejtve marad. Ez a mindent átjáró atyai szeretet ad küldetést Krisztusnak: hosszú imáiban az Atya akaratát kutatja, s Őbenne bízva vállalja még a kereszt sötétségét is. Ránk ugyanez vonatkozik: az Atya szeretete mindent átjár, nincs olyan zuga életünknek, történelmünknek, amit ne ölelne át. Küldetést is Ő ad mindegyikőnknek, s éppen ettől szenvedünk a legtöbbet: Mit akar velem az Atya? Mi a terve? Hogyan üdvözülhetek én és szeretteim, a rám bízottak? Mit akar a keresztekkel, milyen reményben vegyem fel? Krisztus megszületésének, életvezetésnek, küldetésének, halálának és feltámadásának is kulcsa az atyatudata. Minden azon fordul. Nekünk Krisztus atyatudatához kellene feljutnunk, s onnan vezetni az életünket, onnan felelősnek lenni, s onnan meríteni reményt a kereszthordozáshoz.

A karácsony békéjét az Atya akarata adja. Emberileg semmi sincs rendben: istálló, József tanakodása, szegénység, üldözés. Ám rendben van az Atya akaratába való helyezkedés – s emiatt van békesség. Ha az Atya akarata kiderül fölöttünk, jöhet bármilyen istállói körülmény. Újjá születik itt a boldogságképünk is: Már boldogok, akik az Atya akaratába beállnak – bármilyen istállói körülmények veszik is körül.


Papp Miklós



Gyűjtés a harangszóra









lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat