Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Nyíregyházi Egyházmegye

Miskolci Apostoli Exarchátus

Máriapócs

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Görögkatolikus cigánypasztoráció

Tudásolimpia

Örökségünk kutatócsoport

Szeretettár

Diakónus

MKPK

parochia.hu

magyarkurir.hu

Keresztény Élet

Katolikus Rádió

Szent István Rádió

Bonum TV


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.166.214.107)


Mennyi három meg három? (számmal)


Kedves Lelkiatya!
Hogyan kérjek meg egy atyát, hogy legyen a lelkivezetőm? Az ifis csoportjába járok és nála szoktam gyónni az utóbbi időben.(római katolikus vagyok)
17 éves lány vagyok.

Köszönöm szépen a válaszát!

Egész egyszerűen úgy, hogy azt mondja neki: Atya, legyen a lelkivezetőm. Aztán majd, megállapodnak, hogy milyen gyakran tudja meghallgatni. Ne kérjen túl gyakori találkozási lehetőséget, mert lehet, akkor azt fogja mondani, hogy akkor inkább nem vállalja, mert annyi ideje nincsen. Általában havonta való találkozó a legjobb. Az sem jó, ha az ember minden kis ügyével a lelkivezetőhöz szalad. Arra ott vannak a barátok. A lelkiatyával a leglényegesebb lelki dolgokat kell megbeszélni. Az is jó, ha minden lelki beszélgetés egyben gyónás is. Ezért is mondom, hogy általában a havonta való találkozás a legjobb.


Kedves Lelkiatya!

A pokol örökkévalóságát emelte ki az egyik hozzászóló az örök kárhozattal kapcsolatban. Úgy gondolom, nagyon sokunk számára megrendítő tapasztalat, amikor egy fájdalmas pillanat kvázi örökké tart, így nem érthetetlen az, milyen az örökkévaló értelmetlenség... A pokolról és a tisztítóhelyről szóló magánkinyilatkoztatásokkal azonban nem tudok azonosulni... Nem értem a lényegüket. Mi a célja annak, hogy nagy szentek számolnak be látomásaikról? Ha ezek valóban fontosak, miért nem kerültek bele az Egyház hivatalos tanításába, ha pedig nem, akkor mi értelme van terjeszteni ezeket? Sőt, kissé továbbmegyek: mi célja van ezekkel Istennek? Nem lehetséges, hogy ezekkel üzenni akar az egész Egyház számára az Úr, ha megengedi, hogy ezek terjedjenek?

Válaszát köszönöm!

Kétségtelen, messze nem bírnak olyan nagy jelentőséggel ezek az üzenetek, mint maga a Biblia szava vagy a hivatalos egyházi megnyilatkozások. Egyébként jóval több is kering ezek közül, mint amelyek hivatalos elfogadást nyertek. A hivatalos elfogadás is annyit jelent csupán, hogy az a Tanítóhivatal igazolja, nincs az üzeneteken a kinyilatkoztatással ellentétes tartalmú tanítás. Általában buzdítás sem fogalmazódik meg hozzá. Nem is kötelező elfogadni ezek valóságtartalmát. Ha valakit segít a lelki buzgóságban, hát jó, de ha valakit hidegen hagy, az sem baj. Az keressen más eszközöket a lelki előre haladásában.


Kedves Lelkiatya!
Kérem, hogy segítsen: miért olyan reménytelen minden? Most, pünkösdkor még hangsúlyosabban hangzott el, hogy bízzuk magunkat a Szentlélekre. Hogy ne a saját vágyaink, akaratunk, céljaink vezessenek, hanem hagyatkozzunk Isten vezetésére. De hogyan különböztessem meg Isten vezetését a saját akaratomtól? Honnan tudjam, hogy a bennem felmerült gondolat Istentől van-e, vagy a saját vágyam kivetítése. Nem mindig csak gonoszság merül fel bennem, hogy biztos lehetnék ebben.
Hosszú évek óta kérem imában, hogy tisztán láthassak, de csak a bizonytalan botorkálás, tapogatózás van a homályban. Ráadásul még iktassam ki az érzelmeimet is, mert azok, ugye, csak becsaphatnak.
Nemrég ünnepeltem az 57. születésnapomat, tehát olyan sokat már nem várhatok. Szomorúan mondhatom, hogy én vagyok az az ember, aki, amit csak el lehetett rontani az életben, azt elrontottam. De szerettem volna megfordulni, és a hátralevőt másként élni. Kitartóan imádkozom Isten vezetéséért, hogy fogja meg a kezemet, de mindeddig ebből nem sokat érzek. Teszem a dolgom, ahogy tudom, dolgozom, van két-három önkéntes munkám is, és igyekszem a plébánián is dolgozni, ahol az én segítségem hasznos lehet. De oly gyakori az, hogy mindent kevésnek érzek, mindig előjön az a gondolat, hogy mindent csak én találok ki, semmi sem hoz megnyugvást. Nincs béke, nincs megnyugvás, nem érzem Isten szeretetét. Pedig tudom, hogy van, a körülményeim alapján senki sem gondolná, hogy ennyi elégedetlenség és lázadozás van bennem. És kezdek elfáradni. Kérem imában az erőt és bátorságot is, de mintha légüres térbe menne az imám. Néha már az is megfordult a fejemben, hogy be kéne fejezni az egészet, kár semmiképpen sem lenne értem, de visszariadok ettől. Viszont gyakran elcsüggedek, és reménytelennek, értelmetlennek látok mindent. Miért hagy Isten egyedül kínlódni? Hol keressem a reményt és az értelmes maradék életet?
Kérem, bocsássa meg, hogy ilyen hosszú voltam.
Judit

Kedves Judit!
Ön sokkal közelebb van a megoldáshoz, mint gondolná. Ha ismerős is, olvassa el József Attila versét, mely így kezdődik: Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot...
Ön nagyon értékes életet él anélkül, hogy erről tudna, hogy ezt észre venné. Biztatom, hogy ebben a helyzetben is fedezze föl az örömöt, a hálát, a békét, a boldogságot. Egy karnyújtásnyira van Öntől, csak a tekintetét kell egy kicsit helyesebb irányba fordítania. Gyakorlati tanácsom, hogy keresse meg a módját a lelki megújulásnak. Mikor volt utoljára lelkigyakorlaton? Menjen el olyan helyre, ahol még nem járt. Javaslom Sümeget, Baris Balázs atya lelkigyakorlatait, vagy menjen el egy szerzetesházba néhány napra. Mindenképp meg kell tennie ezt a lépést. Szó sincs arról, hogy Ön elrontotta volna az életét. Ha nem is sikerült a kisebb vagy nagyobb céljait elérni, másként alakult az élete, azért abban nagyon sok érték van. Most ne az életét akarja megváltoztatni, csupán csak a látásmódját, a tekintetét egy kicsit helyesebb irányba fordítani. Meg kell látnia, hogy nincs elrontva semmi, csak a célokat kell átfogalmazni. Ebben sokat fog segíteni a Biblia is, de ne csak arra hagyatkozzék, mindenképp tegyen nagyobb lépést a lelki feltöltődés érdekében is.


Tisztelt Lelkiatya!
Lányommal az utóbbi időben nagyon megromlott a viszonyom. Ennek legfőbb oka, hogy Ő egy bizonyos mester tanításai miatt, úgy érzi, hogy én valamiféle rossz életben élek és azt kellene tennem amit Ő mond. Én elmondtam már számtalanszor számára, hogy Nekem a Biblia a tanítómesterem, az szerint szeretnék élni. Ő azt mondja, hogy a Bibliát a mai ember nem értheti, ezt Buji Ferenc, Ramana Maharshi könyvei alapján kellene élnem és valami nagyon rossz felé megyek. Én úgy gondolom, hogy mindenki higgye a saját hitét, meg kell hagyni mindenkinek azt amiben hisz...Ő sajnos nem ezt gondolja és azt hajtogatja, hogy nekem nagyon rossz lesz, sőt már mos is rossz! Nem tudom vele megértetni, hogy bár elolvastam ezeket a tanításokat én nem ez szerint szeretnék élni, én Jézusban hiszek és ha számára lelki megnyugvást ad, akkor higgyen ezekben a tanításokban. Ő annyira erőszakos, hogy általában, már el küldöm magam mellől, mert megfájdul a fejem,vagy annyira felidegesít hogy védjem a saját hitemet. Mi a véleménye mivel tudnám Őt megnyugtatni, hogy az én lelki üdvösségemért ne izguljon. Köszönettel: Anna

Legyen türelmes a lányával, nagyon türelmes! Nem csak afelől kell őt megnyugtatni, hogy ne aggódjon Önért, hanem arról is, hogy Ön sem aggódik őérte. Ha édesanyaként aggódik, joggal teszi, mert veszélyes területre tévedt a leánya, de ezzel az aggódással, harccal vitatkozással nem tud rajta segíteni. A lánya zaklatása valójában az Ön lelkében való vívódásnak, aggódásnak a visszatükrözése. Mit is tehet a lányáért? Nagyon erősen és nagyon nagy bizalommal imádkozzék érte. Sok olyan életutat láttam, akik megjárták a távolkeleti bölcsességek iskoláját, aztán megértették, hogy mindez teljes egészében jelen van Krisztus tanításában is, csak végtelenül mélyebben. Ne harcoljon, tehát a lányával, hadd járja most a maga útját. Ha fölhoz valami tanítást, gondolkodjék el rajta nyugodtan. Beszélgessenek el róla. (Bízom Önben, hogy az Ön hitét nem tudja megingatni. Ennek érdekében nem árt, hogy ha valamely ponton elbizonytalanodna, akkor egy atyával nyomban beszélje meg a dolgokat, kérhet tőle tanácsokat.) Ha nem elutasító a lányával, akkor jobban tud neki segíteni egy napon rájönni arra, hogy amit keres, és ami most olyan vonzónak tűnik ennek a nagymesternek a tanaiban, az sokkal egyszerűbben, közvetlenebbül itt van a Bibliában, Krisztus kinyilatkoztatásában. Legyen nyugodtan érdeklődő a lánya gondolatai iránt! Ezzel a békességgel, elfogadással - s persze, a közben buzgón érte végzett imádságokkal - egy napon észrevétlenül vissza tudja vezetni őt az Evangélium valódi igazságára.


Kedves Atya
Ha Isten mindent meg tud gyógyítani akkor hogyan létezik az hogy az orvos azt mondja hogy gyógyíthatatlan beteg. Én Többször hallom a Káromló szavakat és nekem meg idegi problémám van ha elmegyek Ahol Szűzanya Jelenések vannak akkor előfordul hogy kutya bajom nem lesz elmúlik a betegség és elmúlik a bűn is
akkor megtisztulok.

Amikor az orvos egy betegségre azt mondja, ez gyógyíthatatlan, akkor nyilván emberi szempontból teszi ezt a kijelentést. Ő mint orvos nem tudja meggyógyítani. Ha mégis gyógyulás lesz, akkor az csoda, Isten különleges ajándéka. Ezt, természetesen Isten meg tudja adni bárkinek bármilyen helyzetben, de az már nem is emberi értelemben vett gyógyulás lesz, hanem Isten ajándékaként kapott csoda.
Azt írja, ha a Szűzanya közelébe kerül, akkor a betegség is, a bűn is háttérbe szorul. Ez pontosan így van. A szentek segítenek minket abban, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Ez a közelség pedig minket tesz nyitottabbá arra, hogy be tudjuk fogadni Isten ajándékait. Ezért érdemes úgy élni, hogy lelkileg mindig Isten közelében legyünk.


Tisztelt lelkiatya!
Egy elég komoly problémával szeretnék Önhöz fordulni. Megpróbálom a problémát a lehető legrövidebben elmagyarázni.
...
Nagyon hálás lennék azért, hogy amennyiben van rá lehetőség, úgy a levelem tartalma nélkül válaszolna erre a komoly problémára, levelemre.
Tisztelettel: B.

Kedves B.!
Azt nem mondom, hogy ne csináljon semmit, de attól is óva intem, hogy egyedül nekilásson e borzasztó dolog föltárásának. Az említett személy, aki észrevette ezt a dolgot, neki cselekednie is kell, Önnek csak annyit, hogy ezt a személyt támogatja, hogy legyen elég bátor és bölcs a cselekvésre. Egyedül ő az, aki föltárhatja a dolgot, hiszen ő látta közvetlenül a bizonyítékokat. Önnek, ilyen értelemben csak közvetett felelőssége van a dologban.
Én azt tanácsolom, hogy ne szóljon senkinek róla. ezt az illetőt biztassa, hogy ő viszont ne hallgassa el dolgot. Bátran álljon elő, és mondja el, hogy mit tapasztalt. Fontos is megtenni, mert meggyőződésem, hogy pillanatnyi diák felelőtlenségről van szó csupán, nem pedig komoly, igazi elhajlásról. Ezért is jobb, ha nem szól senkinek, viszont az ismerősét megerősíti abban, hogy ő viszont ne hagyja szó nélkül. Természetesen, az még sokat jelent, ha Ön pedig megimádkozza ezt a nehéz beszélgetést, lelki hátteret nyújtva neki.


Kedves Lelkiatya!

Az lenne a kérdésem, mi a véleménye arról, amit Beer Miklós püspök atya írt a cölibátusról. Valóban értékesebb az érett, felnőtt hit a nőtlenségnél?

A kettőt nem lehet összehasonlítani, kivált nem szembeállítani. Nem lehet azt mondani, hogy valaki inkább az érett hitet választja a cölibátus helyett. A cölibátus vállalása csak érett hittel lehetséges. Ugyanakkor nem állítható, hogy a cölibátust vállaló emberekben érettebb, erősebb hit van, mint a családot vállaló emberekben. A nőtlenség és a családos állapot állítható párba, egymás mellé, de mint egymást kiegészítő értékek. Az érett hittel párba illetve szembe pedig az éretlen hit állítható, ahol nyilvánvalóan az első az értékesebb a másodiknál.


Tisztelt Lelkiatya!

Olyan furcsa időszakon megyek keresztül. Sok minden kezd felszínre törni bennem magammal kapcsolatban, a hibáim, amiket régen elkövettem, amik tudatosultak bennem és amik nem. Többek között az is tudatosult bennem, hogy nincsen jogom megítélni másokat. Furcsa, mikor reggel is azzal a tudattal ébredek, hogy én rossz lennék, hogy nap mint nap negatív gondolataim vannak másokról és persze magamról is. Bár hozzáteszem, ezzel leginkább csak magamat rombolom. Régi sebek jönnek elő folyton, bár ez eddig is így volt. De most kezd tudatosulni bennem, miket rontottam el és hogy hogy lehetettem ennyire buta meg minden. Eddigi életemben mindig értek kritikák, testvéremtől is, hogy ilyen meg olyan vagyok, de sosem értettem, hogy most mi rosszat csináltam. Csak most kezd ez bennem tudatosulni, bár igazán nem emlékszem, hogy miért is voltam olyan rossz régen. Legszívesebben sírnék, ahogy jönnek belőlem elő fele ezek a dolgok, de közben kicsit érthetetlen is számomra mi rosszat tettem. Mert szerintem akkor se akartam semmi rosszat, csak nem tudtam hogy kell helyesen csinálni a dolgokat. Vagy mivel a szabály nem tudása nem mentesít a büntetés alól, mégis csak rossz voltam. Úgy érzem, mintha elrontottam volna az egész életemet. Állandóan őrlöm magam. Úgy érzem, mindig is mindenki csak bántani akart, persze én is bántottam másokat egy kicsit, de még inkább magamat. Ok-okozati összefüggés, nem tudom. És nem csak őrlöm magam, de emiatt nem tudok a feladataimra koncentrálni sem, például arra, hogy segítsek másoknak, mert nekem ez az egyik fő célja az életemnek. Mert úgy érzem, még az sem kell az embereknek a segítségem. Például nagy törés volt számomra, mikor rájöttem, hogy nem kell a testvéreméknek ennyire segítenem, meg mindig ott lennem, persze ezt úgy kellett elmondania, hogy akkor sírtam is, mivel én (mert én ilyen vagyok) nem vettem ezt észre magamtól, hogy sok vagyok.
Próbálok változni fejlődni, de mindig előjönnek ilyen érzések és akadályok, mindig mikor azt hiszem már oké, akkor jön egy pofon.Kérem, segítsen, mert annyira el vagyok keseredve. Hogyan békéljek meg magammal és másokkal és az életemmel? Tisztelettel: H.

Kedves H.!
Egyáltalán nincs oka az elkeseredésre. Amit most átél, az személyiségének jelentős fejlődése, fontos életszakasz. Egyrészről talán fájdalmas meglátnia korábbi hibáit, másrészről azonban örvendhet is ezen, mert kezdi tisztábban látni saját magát, saját viselkedését, személyiségét. Ne álljon meg ezen az úton, haladjon rajta tovább! Bátran szembesüljön saját magával, mert ez előre fogja vinni. Amit most tudatosan kell tennie, az a következő. Ebben a mostani állapotában, helyzetében keresse azokat a pontokat is, amikor sikerült jót tennie, ismerje föl a saját jó tulajdonságait is. Nehogy azzal hárítsa el ezt a feladatot, hogy Önben úgysincs semmi jó, s amikor jót akart tenni, akkor is csak rossz jött ki belőle. Mert ez nem igaz. Fontos az is, hogy ne a testvére vagy más személyek szemüvegén keresztül vizsgálja ezeket, értékelje önmagát. Úgy sejtem, hogy a testvérével való kapcsolatát kicsit megterhelte ez a múlt. Ő sem hibás ebben, de túlzottan rögzült Önök között ez a fajta bírálat. Nincs mindenben igaza a testvérének. De ezt most nem megtárgyalni kell vele. Jobban is teszi, ha kicsit hagyja magát eltávolodni tőle. Ez mindkettőjüknek jót tesz. Kövesse továbbra is azt a belső indíttatást, hogy mindenkinek igyekszik jót tenni. Ez nagy ajándék, nagy érték. Ezt igyekezzék minél jobban kibontakoztatni, mégpedig a múltjából meglátott kudarcok, sikertelenségek illetve sikerek - melyeket, mondom, szintén látnia kell! - tapasztalatai alapján. Ez lassan egyre jobban fog menni, egyre hatékonyabbá válik. Ezért mondom, hogy személyiségének jelentős fejlődési fokozatához érkezett, csak ne mulassza el észrevenni az értékeit is. Most ez a feladata.


Az életet csak és kizárólag Isten veheti vissza, aki adta nekünk az élet lehetőségét? Ugye minden élet kivétel nélkül nagyon értékes Isten teremtésében?

Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Isten minden teremtménye jó. Az élet szónak viszont különböző tartalmai lehetnek, s ennek megfelelően lehet, sőt, kell is különbséget tennünk az értékeik között is. Egy növény vagy állat életének az értékét nagyon sok minden befolyásolhatja, többnyire annak hasznossága alapján. Az emberi élet azonban egészen más szinten sokkal értékesebb, mint ezek, s természetesen, egyáltalán nem a hasznosság alapján. Viszont minden egyes emberi élet egyforma értékű, az Isten előtt egyformán kedves és értékes. Isten nem személyválogató (Apcsel 10,34; Róm 2,11; Ef, 6,9).


Kedves Lelkiatya!

Szeretném megkérdezni, hogy orthodox vallású hívőkre a katolikus egyház szerint milyen szabályok vonatkoznak?
Gyónni, áldozni szabad-e és milyen esetben? Kell-e előtte szólnia a papnak, hogy nem katolikus?
Köszönöm a választ!

A katolikus egyház teljesen elfogadja az ortodox egyház szentségeit. A megkeresztelt és megbérmált katolikus szükség esetén fölveheti a szentségeket az ortodox egyházban is, legalábbis saját jogszabályai alapján.
Az ortodox egyház azonban nem ismeri el a katolikus egyház szentségeit sajátjának. Annak teológiai tartalmát a legtöbb ortodox teológus is elfogadja, de mivel az egyház csak a teljes közösségben lévőknek szolgáltatja ki a szentséget, ezért más felekezetűek, katolikusok sem részesülhetnek a szentségeikben. Ennek alapján személyes tanácsom, hogy az ortodox egyház tiszteletben tartása miatt jobb nem keresni a szentségekben való részesülést az ortodox egyházban, de ha az valami ok miatt mégis bekövetkeznék, a katolikus ember nem követ el ezzel bűnt. A tisztelet megtartása végett ez azt is jelenti, hogy ha a szükség ilyen helyzetet teremt, akkor is kerülni kell a nyilvánosságot, titokban jelenthet lelki megerősödést a szentségben való részesülés. Szentgyónás esetén, természetesen, az őszinteség miatt szükséges föltárni a katolikus hovatartozásunkat.


Kedves Lelkiatya!
Azt gyanítom, hogy ismerősöm rendszeresen bántalmazza feleségét. Kicsi gyermekeik szerintem nemcsak szemtanúi, hanem - anyukájukkal együtt - elszenvedői is lehetnek a sorozatos bántalmazásoknak.
Tanácstalan vagyok... Mit tegyek? Mi az amivel segíteni tudok, de a saját családomnak sem okozok bajt? Lehet-e, lépni ilyen helyzetben? Mi van, ha a gyanúm igaz, s én nem segítettem?
Válaszát előre is köszönöm.

Azt javaslom, hogy rendőrségen tegyen följelentést. Valójában állampolgári kötelesség is az ilyet jelenteni, mert ha valaki tudomást szerez ilyen esetről, és nem próbálja meg - természetesen törvényes úton. a lehetőségeket is figyelembe véve - megakadályozni, akkor ő is felelőssé válik, ha ez a bűncselekmény folytatódik. Lehet név nélkül is följelentést tenni, tehát a följelentő kilétének teljes titokban tartásával. Másik út, hogy vannak hivatalos személyek, akik kapcsolatban vannak a családdal (védőnő, pedagógusok), nekik hivatalból is kötelességük az ilyen esetet jelenteni. Ha megteszi ezt a följelentést, vagy máson keresztül próbálja megtenni, így is, úgy is, mindenképpen imádkozzék ezért a férfiért és a családtagjaiért.


Kedves Lelkiatya!

Szeretném megkérdezni, hogy a sajópálfalai monostornak miért a "kenethozókról" elnevezett monostor a neve és miért nem a "kenethozó asszonyokról" elnevezett monostor a neve?
Köszönettel: T. M.

A körülöttünk lévő idegen nyelvek legtöbbje egyetlen szóval fejezi ki a nőnemű alakot. Így a görög eredeti is, amely leírta a kenethozók történetét. A magyar átírás kényszerül kiegészíteni a nőnemű kenethozó alakot kenethozó nőkre, kenethozó asszonyokra. Gondolom, az egyszerűség kedvéért választották a Kenethozókról Elnevezett monostor nevet. Ugyanakkor még az is meggondolandó, hogy a kenethozók közé tartozónak vehetjük Arimateai Józsefet és Nikodémust is, az ünnepi kánon őket is említi. Ilyen értelemben a magyar nyelv sajátossága nem csak hiány, hanem lehetőséget ad arra is, hogy ezeket a férfiakat is ideértsük. A szerzetesek életének legfőbb üzenete a föltámadás hirdetése bármilyen formában is.


Kedves lelkiatya
Azt szeretném megkérdezni hogy az önkielégítés bűnét meg kell-e gyónni minden alkalommal?
Köszönöm

Azt javaslom inkább, hogy gyónjon rendszeresen. Ha nagyon gyakori ez a bűne, akkor lehet akár hetente vagy kéthetente gyónni. Egészen addig, amíg annyira meg nem erősödik az Istennel való kapcsolata, hogy ez a lehúzó erő már nem fog uralkodni az akaratán. De a gyónásait ne az elkövetett bűnhöz szabja, mert akkor ezzel az állandó viaskodással azonosulna a lelki élete, holott az mérhetetlenül több. Főként a gondolatait próbálja meg kitisztítani, már oda ne engedjen be olyan gondolatokat, képeket, amelyek ennek irányába vinnék. Amikor megjelennek az erre irányuló első kísértések, már akkor imádkozzék, kiáltson bátran az Úrhoz, vegye elő a Szentírást, hogy az Ő szavával űzze el a kísértést. Ne adja föl, minél tisztábban él, annál békésebb, szebb az élete.


Kedves Lelkiatya!

Az egyik kérdező a pokol örökkévalóságáról kérdezett. Ezzel kapcsolatban lenne egy pár gondolatom.
Egyrészt a földi létünk során, ahol tér és idő van, nagyon nehéz elképzelni a másvilágot, ahol alapvetően teljesen más "tér" és "idő" van. Valahogy úgy lehet szerintem megközelíteni az "örökkévalóság" fogalmát, mintha örök jelen lenne - egyfajta módon kimerevítve azt a jelent, amit mi itt a földön nem tudunk megragadni, hiszen amint kimondtam, hogy "most, ebben a pillanatban", máris a múlttá vált. Ezért nincs lehetősége az embernek "meggondolnia magát" odaát, mert a "most" állandósul.
Másrészt nagyon szemléletes magán-kinyilatkoztatások is léteznek (ugye ezeket nem kötelező hinni, de sokszor hozzásegítenek az üdvösséghez vezető út választásához).
...

Kedves László!
Köszönöm szépen a kiegészítő gondolatait.
Ezeket szívesen továbbítom az olvasóknak. Mint látja, a jelenésekre utalókat azonban nem. Bár, valóban vannak benne tanulságos dolgok, mégsem kívánom ezeket terjeszteni. Ezért tehát levelének csak az első részét adtam közre. Ez azonban mindenképpen hasznos lehet azoknak, akik ezeken a kérdéseken gondolkodnak.


Tisztelt Lelkiatya!

Miért van az hogy az emberek többsége olyan kegyetlen, még az átlagemberek is. Itt arra gondolok, hogy mások szenvedéseivel szemben közömbösek. Például mikor a terrortámadásokról meg a háborúról beszélek, hogy milyen szörnyű, meg hogy mennyi ártatlan ember (mert feltételezem, hogy a többsége ártatlan) hal meg, meg szenved, meg hogy félek, hogy mi lesz ha velünk is ez történik, akkor csak néznek rám az emberek nagy szemekkel, hogy mit izélek ezen, pedig szerintem normális dolog, ha az ember együtt érző másokkal, még ha azok a világ másik pontján is vannak. Meg azt sem értem, hogy hogy tudnak emberek olyan kegyetlenül megölni állatokat és csak szórakoznak rajta, meg közömbösek, mondván hogy az arra van. Például egyszer anyósomnak mondtam, hogy én nem nagyon eszek húst, és ha nekem kellene megölni az állatot, akkor inkább vegetáriánus lennék, mert sajnálnám megölni, erre éreztem rajta, hogy nem tetszett ez neki, mert hogy mit sajnálom. De általában így vannak az emberek vele. Bár szerintem az emberek kapzsisága is ez, hogy ennyi húst eszünk, lehetne kevesebbet is, csak az emberek az élvezet miatt esznek ennyi húst. Ilyen kegyetlen lenne az ember? Vagy csak én lennék ennyire érzékeny. Mindegy is, hogy van, én nem szeretnék kegyetlen lenni, én jószívű szeretnék lenni, mert szerintem azért vagyunk itt a földön, hogy jók legyünk másokkal, és lehet hogy sok gonoszság meg kapzsiság van a földön, de én úgy vagyok vele, hogy ha én minden tőlem telhetőt megteszek, akkor már az több, mint a semmi, példát mutathatok a világnak, próbálok felül emelkedni erkölcsi értelemben. Én próbálok irgalmas lenni mindenkivel, még egy bogárral is, nem taposom el kegyetlenül, mert attól nem lesz jobb senkinek, főleg az én lelkemnek. Csak ezt nem értik meg az emberek, hogy attól hogy úgy érzik, mindenek felett állnak, meg teli van a hasuk, meg pénzük van, még nem lesznek boldogabbak meg jobbak.
Másik dolog, amit nem értek, hogy Isten miért kérte Ábrahámot, hogy áldozza fel a fiát? Válaszát előre is köszönöm! H.

Teljesen jogos a fölvetése, de a következtetése még fontosabb. Szeretne jó szívű lenni, hisz valóban azért vagyunk a földön, hogy jók legyünk másokkal. Igen, ez a dolgunk. S az a boldog ember, aki ezt az életében meg tudja valósítani. Erre törekedjék továbbra is, és megtalálja a boldogságát. Hogy a többi ember milyen, azzal viszont nem érdemes törődni. Az bizonyos, hogy nem érdemes megítélni sem őket. Vannak természetes dolgok, melyek talán furcsának tűnnek, de attól még el kell fogadnom. Ha csak kicsi húst is eszik az ember, már az állatok fölhasználását jelenti. Van, aki erőszakmentesség miatt vegetariánus, ami tiszteletreméltó, de azért túl sok embernek nem érdemes követni, mert, ha következetes akarna lenni az ilyen állatvédő, akkor ki kellene szaladni a világból, olyan sok állati eredetű eszközt és anyagot használunk.
Van az emberekben kegyetlenség is, de van jóság is. Törekedjék arra, hogy inkább ez utóbbit lássa meg bennük.
A bibliai történet végén kiderül, hogy Isten Ábrahámtól mégsem kérte a fia föláldozását, hanem csak próbára akarta tenni. Mondja is több helyütt, hogy ő emberáldozatot nem kíván.


Kedves Lelkiatya!

Mikor "érdemes" lelkivezetőt váltani?
Dióhéjban a kérdéshez vezető út. Lassan 12 éve járok egy Atyához, körülbelül havonta-kéthavonta. Ő a gyóntatóm is. De egyrészt mostanában nagyon nehéz vele közös időpontot találni, és abban, ami kb 3 éve zajlik bennem, s amire azt mondja ez az éjszaka, nem visznek előre találkozásaink. Azt is látom, hogy nem is lenne olyan könnyű mást találni - félek is: sok mindent magyarázni kellene, amire neki már egy egy szó is elég, és sejti mi és honnan jön. Azt meg tudom,-tapasztaltam - hogy vigasztalanság idején fontos kérdésben nem döntünk, ha nem muszáj.

Köszönöm válaszát

Ne váltsunk könnyen lelkivezetőt, csak ha valóban szükséges. Alapvetően érdemes itt is a kitartásra törekedni. A lelki vezetői kapcsolat egyik ismert sajátossága,hogy van benne olyan időszak, amikor a bizalmatlanság fölüti a fejét. Az ember csalódik a lelki atyában, észreveszi, fölnagyítva látja a hibáit, nem akar hinni a tanácsának. Ilyenkor nem érdemes váltani, mert ez inkább a próbatétel ideje. Amikor bizalommal ráhagyatkozunk, akkor valójában az Úrra hagyatkozunk. Az nem biztos, hogy a lelkiatya mindig jó tanácsot ad, hisz ő is ember, ő is tévedhet, neki is lehetnek gyenge pontjai. De az engedelmességem értékké változtatja még a rossz tanácsot is. A ráhagyatkozó bizalmam fog engem helyes irányba terelni, még ha voltak is rossz lépések. Ezt nem minden helyzetre alkalmazhatónak tartom. Sokan olvassák ezeket a tanácsokat, nehogy valaki ezt olvassa ki belőle. Mégis, tapasztalatra alapuló fontos elv, hogy merjünk bízni.
Ha nem tudok előre mozdulni, az többnyire nem a lelkivezető hibája, hanem inkább az enyém. Bizonyos pontokon bezárt maradok, nem engedek, még ha azt is mondom, hogy elfogadom, amit mond, szívem mélyén azonban mégis elutasítom. Megtehető, hogy egy alkalomra valaki mást fölkeres, és tanácsot kér. Van erre példa az atyák életében is, de érdekes összegzés, hogy minden atya ugyanazt a tanácsot adja, amit a legelső, s amit nehéznek tűnt elfogadni.
Akkor érdemes lelkivezetőt váltani, amikor ő maga javasolja, vagy esetleg valóban olyan külső körülmények indokolják, kényszerítik a váltást, amit nem lehet befolyásolni. Ugyanakkor vannak egyszerű élethelyzet változások, amelyek szintén indokolhatják ezt a váltást.


Tisztelt Lelkiatya!
Azt hallottam, hogy aki fényeshéten hal meg az egyből a Mennyországba kerül, mivel húsvét után nyitva van a Menny kapuja.
Ez mennyiben igaz? Illetve mi van abban az esetben, ha egy tömeggyilkos, gazember hunyt el ebben az időintervallumban?
Válaszát előre is köszönöm
T.

Talán mégsem ennyire egyszerű a dolog. A nyitott királyi ajtó azt jelzi, hogy nyitva áll a Menny kapuja. Ez fantasztikus dolog, óriási örömmel tölt el bennünket. Egész Fényes héten átéljük ezt az örömet, ezt serkenti a nyitott királyi ajtó is: ha csak belépünk a templomba, tüstént ez az örömhír áll elénk. Ez az örömüzenet pedig nem csak a templomba lépőknek szól, hanem az ekkor elköltözőknek is. A királyi ajtó olyan mértékben jelenti a mennyország nyitva tartását, amilyen mértékben örömöt jelent maga a nyitott királyi ajtó. Van, akinek számára ez teljesen közömbös, nos az ilyen embernek a mennyek országa is közömbös, nem mondhatjuk rá, hogy ennek ellenére oda jutott, hiszen akarata ellenére oda nem juthat senki.


Tisztelt Lelkiatya!

Mit tud tanácsolni az alábbi helyzetben?
Egyedülálló, felnőtt nő vagyok. Felnőttként részesültem keresztségben és bérmálkoztam is. A kereszt- és bérmaszülőket is magam kértem fel, mivel családom alapvetően nem gyakorolja a vallást. Én ilyen szempontból "fekete bárány" vagyok a szülői házban. A kereszt-és bérmaszülőm szép példát mutattak, amikor még nem is tudták, hogy én a keresztény hitre térést fontolgatom. Amikor felkértem őket, örültek, és elfogadták a felkérést. Sokat beszélgettünk.

De az elmúlt 1-2 évben valami megváltozott. Beszélgetünk hétköznapi dolgokról. De elmaradnak a lelki dolgokról vaó beszélgetések - és nekem ezek hiányoznak. Van egy nagyon közeli barátom, ismerősöm, akivel elmélyülten tudunk beszélgetni. De valahogy mégis hiányzik a kereszt- és bérmaszülővel való ilyen fajta beszélgetés. Hogyan jelezhetném ezt feléjük? Tudom, felnőtt vagyok, a magam útját kell járnom, de mégis hiányzik. Igénylem, nem önző módon, hanem inkább azért, mert ők az én kereszt- és bérmaszülőm, és bennük tudnék oly mértékben megbízni is.

Egy kicsit lelkileg "árvának" érzem magam, mióta elmaradnak azok a beszélgetések.

Segítő válaszát és tanácsát köszönöm szépen:
Ágnes

Kedves Ágnes!
Felnőttként keresztelkedve igen hamar el is ért a felnőtt korú hitre. Árvának érzi magát, de valójában nem árva lett, hanem hamar kikerült a (lelki)gyermeki gondoskodás védett állapotából. Az Úr Istennek gondja volt Önre, és a bérmaszülei éppen akkor éltek át nagyobb intenzitást a hitükben, amikor az Önre nagy hatással volt. Istennek hála! Azonban a lelkiélet épp olyan törékeny és gyenge, mint az emberi élet. Sosem egyforma, mindig van benne hullámzás. Ezt a mostani állapotukat is el kell fogadnia, s nem javaslom, hogy akár szemrehányás, akár csak érdeklődés formájában kérje számon tőlük, hogy miért beszélnek most kevésbé a lelki dolgokról. Azt viszont lehet, hogy mivel ez Önnek most is épp annyira fontos, mégis szóba hozza az ilyen irányú gondolatait, főként a kérdéseit. Eleve jobb is kérdésként megfogalmazni a dolgokat, mert ez önkéntelenül is készteti őket a továbbgondolásra. Legyen, tehát megértő velük. Lehet, hogy az Ön kitartó lelkesedése, mélyülésre törekvése fogja őket újra jobban fölrázni. No, de semmiképp sem erőszakos fölrázásra gondolok, hanem erre a csöndes, viszont-tanúságtételre.


Kedves Lelkiatya!
Terheli lelkemet egy régmúlt dolog történése, ami bonyodalmakat indított el. Diákszerelem volt, azt hittem, hogy múlhatatlan érzés, 24 éves koromig tartott. Addig, amíg nem tudtam meg, hogy a szeretett személy az életemben mégsem az , akinek gondoltam. Legalábbis nem annak a gyermeke, akié hittem, hanem valaki másé. Ez megváltoztatta Őt a szememben és nem tudtam úgy ránézni, mint addig. Sok időn át gyötrődtem, ami a szakítás elhatározásig vezetett. Nem fellengzősség volt nálam, inkább ellenkezőleg. De mindez annak bizonyítéka, hogy nem feltétel nélküli érzés volt. Úgy érzem, hogy vétkes vagyok, mert a sors bizonyítja is. A szeretteim szenvednek most hasonló dolgoktól. Úgy érzem, Ők kapták vissza, amit én okoztam régen. Imádkozom sokat, hogy az Úr segítsen és kivezessen mindannyiunkat ebből az alagútból. Kedves Lelkiatya, várom válaszát, hogy Ön szerint hogy tehetném jóvá mindezt. Tisztelettel: Gréta

Kedves Gréta!
Sok részletét nem értem, nem látom át a helyzetének. Emiatt nehezen is tudok segíteni Önnek. Arra utal, hogy bonyodalmakat indított el ez a korábbi esemény, ez a szerelem. Én is azt érzem, hogy igen bonyolult és összetett helyzet ez, amelyet érdemes kibogozni. Nem is vagyok biztos abban, hogy Ön is eléggé ismeri saját magát a belső indíttatásait. Mindenképpen érdemes ezeket alaposan személyesen átbeszélni egy lelki atyával. A szerettei szenvedéseinek a látványa is fájó, de nem kizárt, hogy ezt mondja, ebben is sok önvád jelenik meg, amit szintén ki kellene tisztítani, jó megvilágítással láthatóvá tenni. Hogy a kapcsolattal mit tegyen, azt nem tudom, de a tanácsom az, hogy nem is annyira ezt a kapcsolatot vizsgálja, hanem saját magát, saját hivatását, saját élethelyzetét. Ehhöz keressen egy lelkiatyát, hogy ezeket átbeszélhessék!


Kedves Lelkiatya!
Járok egy tanfolyamra,az előadóhoz rokoni szálak is fűznek.Ő az unokabátyám felesége.Állandóan arról beszél,hogy kinek milyen hátsó szándéka van, meg kikben van maipulálási hajlam.Már nagyon elegem van belőle,meg a beteges képzelődéseiből.Leviszi a hangulatomat,várom hogy befejezezzem nála az egészet.Egyszer rólam is azt feltételeztem,hogy a volt kolléganőm megkért engem,hogy kémkedjek náluk,mert konkurenciát akar neki csinálni.Erre nagyon felháborodtam,mert nem is sürün találkozok a volt kolléganőmmel,meg sem neki sem nekem nem jutna ilyesmi az eszembe.Nyomatékosan rá is szóltam,felvilágositottam,hogy ilyesmit feltételezni másokról cinizmus,azt is megmondtam nekem ilyen beszéd témáim nincsenek másokkal,mert más az érdeklődési köröm.Kicsit összerezzent akkor mikor ezt rázúditottam,de tartósan nem volt hatásos.Az is zavaró,hogy amikor gyakorlom nála a tanfolyamhoz szükséges feladatokat állandóan beszél közben a ezekről a témákról,és hátráltat a gyakorlásban.Csak halasztgatjuk az egészet.Mostmár azt tervezem,hogy megmondom egy órát tudok ott lenni gyakorolni utána mennem kell.Egyébként az utóbbi időben egyesével fogadja a tanulókat,azért is tud annyit beszélni.Amikor egy héten többször megyek hozzá,néha már áttetetem az órákat más napokra,vagy a másik hétre,mert nincs hangulatom a társaságához.Ha két napot megyek egymás után már érzem a rossz hatást.Egyfajta tiltakozást a lelkemben.Befolyásolni nem tud,de ennek ellenére is rossz ilyen dolgokat hallgatni,olyan mintha befertőzne velük.Ön mit tanácsolna hoygan kell hozzáállni az ilyen emberekhez?
Válaszát előre is köszönöm!

Azt jól sejti, hogy az illető a saját belső gondolatait vetíti ki másokra, a világra, s ezért van tele gyanúval, vádaskodással. Első lépésben érdemes azt meggondolni, hogy aki ilyen lelki teherrel él, annak milyen szomorú és boldogtalan lehet az élete. Emiatt irgalmas szeretettel kell rá tekinteni. Irgalmas szeretettel, amely nem vádaskodik vele szemben, hanem csak szomorú, hogy lehetne boldog is, de önmagát megfosztja ettől. Abban is segíthet ez a megértő, irgalmas szeretet, hogy elterelje a figyelmét az Ön saját nehézségétől. Azt mondja, rossz hatással van rá napokig. Ezt meg is értem, hisz az egészséges lelkű emberben önkéntelen elutasítás jelenik meg az ilyen rossz hatással szemben. De ne önmagára figyeljen. Ne attól szenvedjen, hogy ez Önre milyen hatással van, hanem ezt az irgalmas szeretetet próbálja meg gyakorolni felé. Imádkozzék érte, ez a legfontosabb. Elővigyázatosságból nem baj, ha kerüli, ha úgy szervezi a dolgait, hogy ne kelljen sokat egy társaságban lenni vele. Ez szeretetlenségnek tűnik, de föl kell mérni saját erőinket is. Törekedjék tehát erre a megértő irgalmas szeretetre feléje, de majd csak akkor kerüljön hozzá közelebb, ha már sikerült ebben előrébb lépnie. Ne féljen, nem fertőzi meg Önt! A rossz gondolatokkal szemben is az imádságot használja! Ha bárkivel kapcsolatban gyanút ültet el a szívében, akkor imádkozzék azért az emberért is.


Tisztelt lelkiatya !

Szeretném megtudni hogy házasságon belől, védekezés céljábol az aktus megszakitása nem teljes orgazmust okoz, ennek hiánya miatt egy kis maszturbálással való befejezés halálos büne.

Válaszát köszönöm!

Nem halálos bűn, hiszen nem az készteti az embert, hogy tudva és akarva ellentmondjon az Istennek. A szakemberek nem azért nem javasolják ezt a megoldást, mert bűn ilyet tenni, hanem mert egyebek között hosszú távon veszélyezteti a kapcsolatot. A feleség nem jut el az orgazmusig, és önkéntelenül kiszolgáltatottá válik, mert ő nem kapja meg az együttléttől azt, amit a férj végül kicsikar önmagának. Az időszak számolása közös feladat, közös gyötrelem, közös gyönyör. És ráadásul még a Jóisten is közbeszólhat, mert valóban nem tekinthető a hatékonyság terén tökéletes megoldásnak. Mégis, mennyivel több az, ha egy kicsit várniok kell egymásra, de akkor teljes és odaadó lehet az együttlét, mint az, hogy ezzel nem törődve csak az egyik félnek jelent teljes örömet! Ezért nem javasolják a szakemberek az Ön által jelzett módot.


Kedves Lelkiatya!
Hogyan lehet a szüleinktöl kapott lelki sebeket gyógyitani?Ha mondjuk közönyt,nem törődömséget tapasztaltunk a részükről.Továbbá ha sosem beszélgettek vagy hallgattak meg bennünnket.Sokaknak,akikkel beszélek és bevallom nekem is ez volt a helyzet a családomban.Egy kollégám is beszélt erről és azt mondta neki ez most 30éves kora után jön ki,és sok olyan dolgot kell pótolnia,ami kimaradt az életéből amit nem kapott meg és ez most sokal nehezebb.Az ilyen szülőt a gyermeke sem tudja igazán szeretni, csak egy felszines viszonyt tud vele kialakitani,és nem lehet lépni egyről a kettőre.Egy atya egyszer egy Mária kegyhelyen azt prédikálta, hogy az olyan a szülők akik igy viselkednek a gyerekeikkel ne várjanak ők se másféle viszonyulást tőlük,elleneben azokat a szülőket akik figyelmesek voltak a gyerekeik iránt idős korban is nagyobb tisztelettel fogják körülvenni. Azt hallottam egy előadáson,hogy ha közömbösek vagyunk mások iránt,ha ignoráljuk őket azzal megölünk másokat és az 5.parancs ellen vétünk.Ilyen értelemben gyilkosok vagyunk.Kemény szavak,de elgondolkodtattak.Erre miért nem gondolnak a szülők mielőtt gyereket vállalnak?Sok helyen az a divat,hogy ott a kicsi a szülők elvannak a tévével meg mi egy mással,a gyereket meg otthagyják a kocsiban különböző csengettyűkkel,és ezt nem csak akkor amikor igy érkeznek megcsinálni bizonyos dolgokat, hanem azért is mert az igy kényelmesebb.Nem is csoda,hogy annyi fiatal a számitógép rabja,valamit azon keresztül igyekszik pótolni,amit otthon nem kap meg.Mert ha otthon nem alakul egy bizalmi kapcsolat,akkor hogyna alakulhat ki másokkal és mit várhat másoktól a fiatal?
Véleményét és válaszát előre is köszönöm!
July

Kedves July!
Mindenképp két oldalról kell megközelíteni a kérdést, hogy milyennek kell lennie a jó szülőnek. Egyik az, hogy nekem milyen szülővé kell válnom. Itt fontos végig gondolni, hogy bizony, milyen nagy felelősség ez, s mi kell ahhoz, hogy az ember felelősen gondolkodó és cselekvő jó szülő legyen. Amikor azonban a mi szüleink viselkedését vizsgálgatjuk, értékeljük, akkor nincs helye az efféle elvárások megfogalmazásának. Könnyű másra azt mondani, hogy ilyennek vagy olyannak kellene, kellett volna lennie. Egyáltalán nem tudjuk megítélni, hogy ki miért olyan, amilyen. Lehet, hogy a szülei sok-sok küzdelem után váltak olyanná, amit Ön tapasztalt, s ennél százszor rosszabb is lehetett volna, ha ők ezeket a küzdelmeket annak idején nem vívták volna meg. Nem, a szülőket úgy kell elfogadni, ahogyan vannak, ítélet, számonkérés, szemrehányás nélkül. Ugyanis az efféle - akárha csöndes - vádaskodás egy szemernyit sem viszi előre az embert, csak a feszültséget, a távolságot növeli. Tudatosítanunk kell, hogy nincs tökéletes ember, tökéletes család, tökéletes szülő. Ki ebben, ki abban vét. Ha más szüleit látjuk, s azon ábrándozunk, hogy a mieink is lehettek volna ilyenek, akkor nagy tévedésben vagyunk, mert a másik szüleit messze nem látjuk olyan mélységben, mint a sajátunkat. Ismétlem, nem tudjuk, kiben mi lakik.
Túl könnyű volna a magunk gyengeségeit, gyarlóságait a szüleinkre vetíteni, s őket tenni hibássá ezek miatt. Ezeket a sebeket úgy tudjuk elengedni, hogy nem ragaszkodunk hozzájuk. Nem akarjuk ezek által igazolni a szüleink tévedéseit, tévesztéseit. Ez, ugyanis, sehova sem vezet.


Kedves Lelkiatya!

Az egyik ismerősöm és a barátja mindketten fiúk feljöttek hozzám egy nap a kollégiumi szobámba és én nem voltam ott, mert az egyetemen voltam órán. A szobatársaimmal találkoztak, a fiúk azt mondták a lányoknak, hogy meg akartak lepni, de akivel egy koliban lakok fiú az tagadta, hogy voltak fenn csak a szobatársamnak segített felvinni a dolgokat, mert a lány bevásárolt. Az egyik fiú rég nem látott, nem sűrűn szoktam vele találkozni. Mostanában elég érdekesen viselkednek, ha valamit kérdezek tőlük mindig ködölnek terelik a témát. Sokan azt mondják hogy csak szórakoznak velem, de akkor miért jönnek fel meglepni? Vagy van valami komoly szándék is?

Nem vagyok egy Sherlock Holmes, de azt gyanítom, nem egyenes választ adtak Önnek akkor sem, amikor azt mondták, meg akarták lepni. Igaz, ennek ellenére sikerült a meglepetés, még ha nem is így tervezték.
Általánosabb javaslatom, hogy úgy válogassa meg a barátait, hogy azokban meg tudjon bízni. Nem baj, ha nincs sok, egy vagy kettő mindössze. Persze, a többiekkel is együtt kell élni, egy koliban, egy szobában. Hozzájuk pedig azzal a nyitottsággal igazodjék, hogy nem vár el tőlük semmit, hanem inkább elvárások nélkül megpróbál segíteni nekik, amiben tud. De, hogy ezt meg tudja tenni, föltétlenül szüksége van igaz barátra, akivel meg tudja osztani a gondolatait, gondjait. Adott esetben egy lelki atya, gyóntató is lehet ez a személy, aki, persze, nem barát, de állandó meghallgató.


Kedves Lelkiatya!
Felbukkant egy régi udvarló a múltból.Nekem már nem jelent semmit.Azelőtt meg jól elbeszéltünk egymás mellett.Először ő szerette volna ha több van köztünk mint barátság, de akkor még bizonytalan voltam,túl gyors volt az egész.Csak a barátja tudtam lenni.Ő megsértődött és eltávolodott.Időnként jelnetkezett felszinesen.Később én voltam az aki szerettem volna ha több van közöttünk, és üzenetben tártam fel ezt előtte hosszas vivódás után.Akkor azt mondta ő nem úgy érez.Akkor ez nekem esett rosszul és mindenféle kapcsolatot megszüntettem vele.Ez már hat éve történt,ami elég hoszű idő.Tavaly télen összefutottunk akkor egy rövidet sétáltunk és beszélgettünk.Fél éve megkért,hogy segitsek neki valamiben,amihez irodalmat kért tőlem, azt szivesen meg is tettem.Utána elkezdett időnként irni az interneten, majd ezt sűrűbbre vette, irt minden ünnepre meg egyébként is.Elkezdett hivni,hogy találkozzunk erre semlegesen,röviden irtam neki.Eljött a házunkhoz is és édesapámnak átadott egy cd-t,hogy azt nekem küldi.Azóta is hiv,hogy találkozzunk,mostmár nem tudok mit tenni megigértem,hogy az elkövetkező hetekben találkozom vele.De bevallom púp a hátamon ez a találka,de szeretném tisztázni ezt a dolgot vele személyesen.Azelőtt sok minden kimondatlanul maradt kettőnk között,mert ő nem akarta tisztázni a dolgokat,háritott.Sokat vivódtam akkor,de sikerült magamban lezárni a dolgot,nekem ő már semmit nem jelent.Ez az idő alatt sok mindenben változtam és arra is rájöttem nem is voltam belé igazán szerelmes régen,csak azt gondoltam,valójában a szerelem érzésébe voltam szerelmes.Nincs is bennünk sok közös.Utólag örülök,hogy azok az imák amiket a kettőnk kapcsolatáért mondtam nem talált meghallgatásra.De most úgy tűnik mégis meghallgatásra talált...Régen nem volt ilyen jó kapcsolatom Istennel és másokban próbáltam keresni a biztonságot,támaszt.Most más valaki az aki tetszik, de ha abból nem lesz semmi,az se tragédia.Másként fogom fel az emberi kapcsolatokat mint régen,még az sem kizárt,hogy az Úrnak fogom szentelni az életemet.Ami még terhel a múltból,hogy abban az időben amikor éreztem iránta valamit,ő egy barátnőmmel levelezett,érdeklődtek egymás iránt, és majdnem találkoztak is,de feltártam a barátnőmnek ezt az ügyet,akkor ő azt mondta nem fog többet levelezni vele,igy ez az ismeretség félbeszakadt.Emiatt kicsit rossz most a lelkiismeretem akkor is az volt.Éretlenség volt ez az egész. Ez a személy múltkor akart hivni,hogy szintén interneten keresztül tárta elém,hogy menjek ki vele külföldre dolgozni,de mondtam köt a főiskola meg más dolgok felé szeretnék orientálódni.Nem is vagyunk olyan közeliek hogy erre kérjen.Furcsának találom ezt a nagy érdeklődést,nem is tudom mire vélni.Az elmúlt hat évben néha találkoztunk autóbuszon, egyszer egy hónapot együtt is dolgoztunk,akkor nem jött ilyen dolgokkal.Ön szerint mit kellene tennem?Hogyan látja ezt a helyzetet?
Válaszát nagyon szépen köszönöm!
Ditke

Kedves Ditke!
Ha Önben szilárd a meggyőződés és elhatározás, hogy nem kíván közelebbi kapcsolatot kiépíteni ezzel a fiatalemberrel, akkor azt tanácsolom, ne is menjen el erre a találkára. Nincs értelme. A múltat kibeszélni nem érdemes, csak akkor, ha erre a kapcsolatuknak szüksége van. De minthogy nem építené tovább, érdemes azt rövid úton lezárni. A fiatalabb kori éretlen lépései miatt ne bánkódjék túlságosan. Ha meggyónta, az Úr már el is felejtette, felejtse el Ön is (Zsolt 24(25),7). Írja meg neki egy hosszabb levélben, hogy nem látja értelmét a találkozásnak. Ha ebben szükségesnek tartja, kitérhet néhány részletre a múltból, hogy magyarázza, miért is volt régebben nyitott feléje, ám most már ez a múlté.


Kedves Lelkiatya!
A tisztasággal kapcsolatba szeretnék kérdezni.Nemrégen olvastam,hogy azok a fiatalok akik tisztaséágban járnak és ha szakitásra kerül a sor,azon könnyebben túl teszik magukat mint azok akik nem éltek tisztaságban.A házasság elötti nemi élet egész életre szóló erős és fájdalmas emlékeket okoz,amelyek az ember személyiségében is kárt okoznak. Az érdekelne mi ennek a magyarázata? Szeretném mélyebben megérteni ezeket a dolgokat.
Válaszát köszönöm!

Valóban így van. A testi kapcsolat annyira erős, olyan mély érzelmeket szabadít föl, hogy annak hatásától, befolyásától már nemigen tudja magát függetleníteni az ember. Ezért is nagyon rossz gyakorlat az, hogy udvarlás idején, még a házassági elköteleződés előtt létesítenek testi kapcsolatot. Ennek erős érzelmi hatása alatt ugyanis már nem tud úgy fejlődni a személyes kapcsolat, hogy annak finom rezdülései is szépen ki tudjanak bontakozni - miként az természetes volna. Sajnos, nem ritka, hogy a már testi kapcsolatban lévő fiatalok csak azért nem szakítanak, mert megvan ez az erős szál, holott a finom érzelmi ráhangolódás már régen meghalt, észre sem veszik, hogy már nem is szeretik egymást. A szakításuk majd a házasság kötés utáni válással történik meg.


Kedves Lelkiatya!
Sokat gondolok mostanában az élethivatásomról és annak megtalálálsáról.Szeretek gyerekekkel foglalkozni,amikor lelkigyakorlaton gyerekeknek csoportot vezetek és hallok tőlük jó gondolatokat,nagy örömmel tölt el, hogy az Úr bennük munkálkodik.Kapok erre vonatkozóan visszajelzéseket is ismerősöktől,barátoktól akik látnak a gyerekekkel való foglalkozásokon,vagy amikor segitek nekik a tanulásban,hogy szerintük ez jól megy nekem.Úgy érzem ezt szivesen csinálnám. Sokat gondolok arra is,hogy szerzetesnővér legyek,mert a tanulmányaimat és a napjaim nagy részét is Isten tölti ki.Meg olyan gondolatok is vannak bennem,hogy saját gyereket nem szeretnék,viszont szeretnék más gyerekeknek segiteni,elültetni bennük valamit,olyan gyerekeknek akik azt nem kapják meg otthon,és akiknek az sokat jelentene.Persze,volt idő amikor gondoltam családra, saját gyerekre is,de ez már távol áll tőlem,az Istennek szentelt élet úgy érzem közelebb van hozzám.Annak a lehetőségét sem zárom ki,hogy megismerkedek valakivel,de inkább a szerzetesség felé hajlok.A családot túl szűk körnek érzem ahhoz,hogy ott a hivatásom kibontakozhasson.Kezd zavarni az is ha férfiak találkára hivnak,el sem zárkózom ettől,talán ez is segit,hogy végleges döntést hozzak.Jobban szeretném az Úrnak ajándékozni magamat mint egy férfinek.Tervbe van,hogy elmegyek egy zarándok útra hogy ezeket a dolgokat még tisztábban lássam. Ön mit tanácsolna?
Válaszát előre is köszönöm!
Egy kereső lány

Amiket leírt, abból én is arra gondolok, hogy Önt az Úr hívja, várja. Ha eljutott a szerzetesség gondolatára, elsősorban ne azt keresse, hogy milyen körben tudná a hivatását kibontakoztatni, hanem azt, hogy tudja-e annyira szeretni az Urat, hogy neki adja az életét. Éppen úgy, mint a menyasszony a Vőlegénynek. Ha igen, akkor majd a boldogító igen kimondása után fogja meglátni, megtalálni, hogy milyen formában, milyen körülmények között növekedhet tovább ebben a hatalmas nagy szeretetben. Erre legyen egészen nyitott, vagyis az Úr akaratára, hogy milyen életutat szán Önnek. A szerzetesség nem életforma, hanem teljes elköteleződés az Isten mellett. Ha ez lelkesíti Önt, akkor javaslom, keressen föl egy női szerzetesközösséget, és ott érdeklődjék tovább, mi ennek az útja.


Kedves Lelkiatya!

Barsi Balázs atya beszélt arról, hogy a pokolban levő lelkek örökké léteznek, csak Isten nélkül, értelmetlenül, szeretnének megsemmisülni, de nem tudnak. Miért engedi ezt meg Isten? Miért nem engedi, hogy visszatérjen a lélek a semmibe, amiből teremtette azt? Hasonlóképp szenvedhetnek Lucifer angyalai is, Miért kell pokolnak lennie? A lélek, aki az Isten ellen dönt, biztosan nem azért dönt ellene, hogy örökké létezzen, de létezésének semmi értelme ne legyen. Egy másik atya egyszer azt mondta, hogy még a pokol is Isten ajándéka abban az értelemben, hogy megadja annak az embernek, aki nélküle akar élni. De valóban ezt kívánja az az ember?

Válaszát nagyon köszönöm!

Ez nagyon nagyon nehéz kérdés. Valójában nem is tudom a választ. Nagyon sok teológus foglalkozott már vele és különböző válaszokat próbáltak meg adni rá. Azt leszögezhetjük, hogy Isten nem akar büntetni senkit. Kivált nem végérvényesen, örökké tartó büntetéssel. Ez még az emberi igazságérzettel sem egyezne meg, mert ha valaki mondjuk 80 éven át rendetlenkedett, akkor is furcsa lenne jogosnak tartani azt, hogy utána pedig millió éveken át szenvedjen. (A millió éveket, nyilván képletesen értve.) Ha csupán ilyen emberi módon közelítenénk meg, akkor joggal vélhetnénk, hogy nem igazságos a Jóisten. Szögezzünk le még néhány alapelvet. Isten mindenkit létbe hív, és soha nem pusztítja el az emberi lelket. Ezért örök minden emberi élet, akár örök boldogságban, akár örök kárhozatban van is. Egyszerűen nem lehet elpusztítani a lelket, az Isten sem tudja ezt megtenni. Valahogyan önmagával kerülne ellentétbe. A kárhozat pedig valóban az, ha valaki azt választja tudatos döntéssel, hogy neki nem kell az Isten. az Isten ezt a döntést is tiszteletben tartja. Hogy van-e ilyen, nem tudjuk. De nem állíthatjuk, hogy nincsen. Van, aki azt mondja, van pokol, de az üres. Ez a gondolkodás is szűkre szabott, mert csak a saját elgondolását képes rávetíteni arra a helyzetre, amit nem lát, nem ért. Nevezetesen, hogy az ember utolsó döntése hogyan is történik. Ha valaki 80 éven át rendetlenkedett, de a halálos ágyán őszintén bocsánatot kér, az üdvözülni fog, hiszen végül mégis a szerető Istent választotta. De, hogy ez a végső döntés hogyan is történik, hogyan készül rá az ember, ezt nem tudjuk, erről csak fantáziálni tudnánk.
Mindezek azonban csupán elméleti kérdések, s nem vezetnek közelebb az igazsághoz. Az igazság az, hogy az Isten engem személyesen meghívott az örök boldogságra, s keresnem kell, hogy mit tehetek azért, hogy oda el is jussak. A többi csak merő találgatás.


Jó napot kívánok! Én Szlovákiából vagyok és 29 éves férfi szeretném megkérdezni ontol hogy mi a teendom, ha gorogkatolikus pap szeretnék lenni? Ez idáig csak hánykolódtam az élet kulonbozo útain, de talán a sors elém vetet egy igaz útat és én ezt az utat be szeretném járni mert tisztán érzem szívem s lelkemben hogy a papi szolgálat amit csinálni szeretnék, mert oromomet lelném az emberek segítésében és a szeretet megismertetésében. Koszonom!

Egész egyszerűen azt javaslom, hogy keresse föl az Önhöz legközelebb lévő görögkatolikus atyát, (ezt veheti földrajzi és lelki értelemben egyaránt), és vele beszélje meg a dolgot. Ugyanis, ha beadja a jelentkezését a papságra, akkor úgyis szereznie kell papi ajánlást. Ez az atya pedig el fogja Önnek mondani a szükséges feltételeket.


Görögkatolikus lehet-e római katolikus pap?

Erre több példa is volt már. Ugyanakkor igen meg kell fontolni, ha van olyan fiatalember, aki kész vállalni a cölibátust, és római katolikus pap lesz nem pedig görög. Ugyanis nagy szüksége van az egyházunknak cölebsz papokra is. Ezért kétszeres veszteséget jelent, ha görögkatolikus ifjú római katolikus pap lesz, még ha ugyanakkor a római katolikusok súlyos paphiányán segít is valamelyest.


A családért, embertársainkért való önfeláldozás öngyilkosság?
Az eutanázia minden formája emberölés?

Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Nem is lehet egy lapon említeni az önfeláldozást és az öngyilkosságot. Nem beszélve az eutanáziáról. Lehet, hogy az öngyilkos merénylők hírei zavarják a gondolkodásunkat ezen a téren. Az ilyen elvetemült cselekedetet ugyanis semmiképp sem tekinthetjük önfeláldozásnak, vértanúságnak. Önfeláldozás - keresztény értelemben - csakis jó, nemes, Isten akarta cél érdekében lehetséges. Ha valaki másokért él (édesanya, orvos, pap), annak ugyanakkor vigyáznia kell a saját egészségére is, hogy ezt a nemes áldozatot minél tovább végezhesse. Az igaz tettekhez lényegi elem a józanság, a helyes mérték.
Az eutanáziára vonatkozó kérdésére azt kell felelnem, hogy az emberölés minden formája súlyos bűn, ezért kerülni kell. Különbséget kell azonban tennünk aktív és passzív eutanázia között. Az utóbbi azt jelenti, hogy a beteg lemond az életét meghosszabbító gyógykezelésről. Ez nem gyilkosság vagy öngyilkosság, ezért bizonyos körülmények között elfogadható. Itt is a józan megítélésre van szükség, amely teljes mértékben aligha pontosítható elvi megfontolások útján. Bár igaz, hogy még a magyar jogszabályok is nagyon komoly feltételeket támasztanak ahhoz, hogy valaki ilyen döntést hozhasson.


Kedves Lelkiatya! Ha minél több szertartáson szeretnék részt venni (utrenye, liturgia, vecsernye), hová menjek pár napra? Máriapócsra? Sajópálfalára? Köszönöm a választ.

Máriapócson is, Sajópálfalán is sok-sok szép szertartásba, imába be tud kapcsolódni. Pócson könnyebben kaphat szállást is, de erre most már Sajópálfalán is van lehetőség. Keresse föl az ott dolgozó atyákat, amelyiket helyet választja, és segítségére lesznek, hogy mibe tud bekapcsolódni.


Tisztelt lelkiatya!
Az elégedetlenség az bűn?

Ha Isten iránti, Istennel szembeni elégedetlenségről van szó, akkor igen, azt hiszem, bűnnek lehet mondani azokat a gondlatokat vagy szavakat, amelyekben az ember az elégedetlenségét fejezi. Törekednünk kell fölismerni, hogy menyi mindent kaptunk az Istentől, és ezt meg is köszönni. Illetve, még a hitünk része az is, hogy ha valamit nem kapunk meg, akkor azt is elfogadjuk, és fölismerjük benne az Isten nagyobb bölcsességét, aki nem adja meg mindig azt, amit kérünk.
Ugyanakkor, ha egy tanár vagy szülő, aki a rábízott gyermekkel szemben kimutatja elégedetlenségét, ez előre vivő is lehet.


Kedves Lelkiatya. Azt szeretném kérdezni, hogy Nyíregyházán van valamilyen szerzetesrend? Akár Római vagy görög? Köszönöm.

Ismereteim szerint Nyíregyházán csak a kamilliánus rend működik. Ők elsősorban betegápolással foglalkoznak. Sokáig a Borbányai templomban laktak, most is ott van, annak közelében a rendházuk. Görögkatolikus szerzetesközösségről nem tudok Nyíregyházán.


Sokan azt érzik a világ rossz irányba tart, és minden egyre rosszabb lesz... De atya ugye reménnyel eltelve bizakodóan tekint a jövőbe, és nem érzi azt hogy a világ nagyon rossz irányba tart, és hiszi, reméli hogy a dolgok pozitív irányba képesek megváltozni?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Legfőként nem azzal kell törődnünk, hogy a világ, hanem, hogy a lelkünk milyen irányban halad. A világ nagy változásait is elsősorban azért kell figyelemmel kísérnünk, mert azok miránk is hatnak. Például, ha nem tudatosul bennem, hogy az értelmetlen vásárlási láz engem is hatalmába keríthet, akkor észre sem veszem, hogy ugyanúgy loholok a világi hiúságokért, mint mások, miközben a felszínes dolgok szövevényében elveszek. Hogyne élne a remény! Még ha betörnek is az idegen néptömegek, még ha le is rombolják a templomainkat, még ha meg is szüntetik a keresztény törvényeinket, ha kitörne a harmadik világháború, akkor is él a remény, hogy mindeközben Krisztushoz hű keresztény maradhatok. Ez a lényeg, ez a legfontosabb! Ez a Krisztushoz tartozás minden helyzetben tanácsot ad, hogy mit kell tennem. Nem az a feladat, hogy a kényelmes, kulturált világunkat megőrizzem, fönntartsam, hanem, hogy bármi történik is, minden körülmények között helyt tudjak állni. No, ezért is fontos, hogy tudatosítsam magamban, mennyire hat rám a világ, a külső körülmények, mert ha alapvetően azok irányítanak, akkor nem sok esélyem van, hogy a rendkívüli helyzetben is ki tudok tartani Krisztus mellett.


Kedves lelkiatya!

A barátoknak egymás dolgairól tudni kell? Az foglalkoztat már hetek óta hogy a baráti körben egy lány és egy fiú összejött. Nekem nem mondtak el semmit, majd egyszer én jöttem rá hogy a fiú ott van a lánynál.... Nekem sajnos még nincs párom és ezért állandóan kapom jobbról-balról az ívet, hogy kiöregszem belőle stb... Én már nem tudok semmit hogy ki az igaz barát... Nekem mindig a szívatás jár...

A barátságoknak különböző szintjei, erősségi fokozatai vannak. Nem szabad, nem érdemes elvárni a másiktól, hogy így vagy úgy viselkedjék. Ezzel csak saját magunknak szerzünk kellemetlen perceket. Érdemes megkímélni magunkat ettől. Ahogy a másik viselkedik, tudhatom, hogy őbelőle ennyi jön ki felém. Teljesen fölösleges megbántódni, ha a másik nem azt teszi, mint én helyesnek tartanék. Ha úgy érzi, hogy magányos, nincs barátja vagy udvarlója, emiatt se másokat okoljon. Persze, magát sem, mert az sem vezet sehová. Inkább azt gondolja végig, mit kell tennie, hogy mások szívesen vegyék a társaságát. Nem azt, hogy igyekszik a kedvükben járni, ez is többnyire csalódáshoz vezet. Hisz ilyenkor meg a másik végletbe eshet az ember, hogy mások elvárásait lesi. Őszintén keresse a szolgálati lehetőségeket. Az legyen a törekvése, hogy keresi, kivel mikor tehet jót. Ez jó szórakozás is, egyébként. Persze, nagyon fontos, hogy ezekért a kisebb-nagyobb szolgálatokért nem hogy viszonzást, de még köszönetet se várjon. Az megmérgezné a helyzetet, bármilyen jót tett is. Az udvarlóra, pedig várjon türelemmel. Ha ezt a szolgálatkészséget éli, gyakorolja, akkor előbb utóbb föl fog tűnni egy fiatalembernek, hogy milyen nagyszerű feleség lehetne ebből a leányból...


Miért nem tudja minden ember önmagát és egymást szívből szeretni és elfogadni, természetesen olyannak amilyen?

Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Az önzés miatt, mely a rosszra hajló természetünkből fakad. Két erőt érzek tagjaimban – írja Szent Pál (Róm 7,14-25). Van bennem késztetés a jóra az istenképiség miatt (Ter 1,26), de a rosszra is az áteredő bűn miatt (Ter 3,6-19). Ha ez utóbbit engedem uralkodni, akkor a széthúzás, az ellenségeskedés lesz úrrá rajtam. Ha az istenképiséget művelem magamban – Krisztus megtestesülése, a megváltás erre tette az embert újra képessé – akkor pedig Isten legfőbb adottsága, a szeretet vezet. Mivel könnyebb lelki küzdelem és erőfeszítés nélkül élni, és a csábító éppen ezt használja ki, ezért önkéntelenül is hajlunk a rossz, az önzés, az irigység, a szeretetlenség felé. Ha azonban nem vagyok rest, hanem törekszem az istenfélő, Istent követő életre, akkor megtapasztalhatom, hogy ez sokkal boldogabb élet, mert alapvetően arra lettünk teremtve, hogy szeretetben éljünk.


Hogyan tudunk reményt kelteni mások szívében?

Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Ha megtanítjuk a hálaadásra. Aki hálás alaptermészetű, annak megvan az a képessége, hogy észreveszi az ajándékokat, annak sokszoros tapasztalata van arról, hogy Isten így vagy úgy, de mindig megsegíti. Ezért kell az Isten tetteire, már eddig tapasztalt jóságára fölhívni a figyelmet, s arra, hogy ezt illik és érdemes meg is köszönni. A másik embert ezáltal fogékonnyá tehetjük az Isten tetteinek befogadására. Nem véletlen, hogy az ószövetségben gyakran találunk olyan imát vagy buzdító beszédet, amely Isten addig nagy tetteinek fölsorolásával kezdődik. Még, ha ismert eseményekről, tényekről van is szó, a tettek fölemlítése készteti, fokozza a bizalmat a hallgatókban, hogy van remény, hogy Isten most is folytatja jótetteit, nem szűnik meg irgalmasnak lenni.


​Kedves Lelkiatya!
Sokszor van úgy, hogy a lelket nagyon erős kísértés éri, és nem igazán értjük hogy miért nem tehetjük meg ezt vagy azt az „édes”, ott és akkor kielégülést, megelégedést jelentő dolgot. Miért ne lehetne egy kicsit azért mégiscsak megkóstolni azt az almát….igen….nem…csak kicsit…. A lélek azért küzd a test ellen, küzd a kísértő ellen. Isten, Jézus mind nagyon távolinak tűnik ilyenkor, valahogy tényleg csak önmagára marad a lélek a kísértéseivel, amik viszont pont egy másik világba csábítják.
Lelkiatya tudna esetleg olyan gyakorlatot javasolni, útmutatást adni amivel, ahogy át lehet vészelni ezt a bizonyos órát? Nem a kínlódástól szeretném megkímélni magam, csak megosztani ezt a tapasztalatot egy másik lélekkel.
Jézus az Írást (Isten szavát) idézve mondott egyértelműen nemet a Sátánnak, és mutatott nekünk is örök példát, de pont ilyenkor egy egyszerű léleknek még Isten szava is annyira távolinak tűnik, erőtlenül cseng, lehetséges ez?
Úgy érzem, hogy a szűk út egyre szűkebb, beláthatatlanul szűk. Lehetséges ez? És nekem mégiscsak itt kell lennem. Lehetséges, hogy igenis nagy erőfeszítésekbe kerül ezen a szűk úton rajta maradni? És ténylegesen egyre nagyobbakba… Tehát, hogy „a semmi” sincs ingyen….?!
Lehetséges, hogy Isten mindig, szándékosan, próbára teszi a lelket?! A sátán „ötletére”, Jóbtól is „simán”, kérdés nélkül, mindent elvett (tudom, hogy ez is tanítás és próba, de amikor az ember a bőrén érzi…)Nem lehet, hogy egyes lelkek mégiscsak ezért félnek Isten elé állni, szóba állni Istennel? Ábrahám nem tudta, hogy Isten csak próbára teszi és valójában nem is akarja, hogy megölje Izsákot. Lehetséges ilyen mély hit ma is?! Jóbnak és Ábrahámnak csak a hite maradt (a „nagy” hitéből az utolsó morzsa. Hogyan lehetséges egy ilyen helyzetben is szeretni Istent, megadni neki a bizalmat? Mi marad ilyenkor a pont az Istenben reménykedő embernek? Lehetséges, hogy végső soron csak a hit-morzsáinkba tudunk kapaszkodni és mindig újra megtanulni bízni?
Elnézést, ha sokat írtam. Köszönettel,
M.

Kedves M.!
A küzdelmet valóban nem lehet megspórolni. Azért is, mert a küzdés közben edződik az ember. Mi azt gondolnánk megoldásnak, hogy elvegye az Úr a kísértést, ő meg mégis meghagy benne. Valóban, kicsit úgy, mint Jób esetében. Azért is kaptuk eligazításul azt a könyvet.
A kísértés akkor tud fölerősödni, ha a figyelmem eltereli az Úrról. Mint mikor Péter levette szemét Jézusról, s nyomban süllyedni kezdett. Akkor rémültében fölkiáltott. Ezt mi is tehetjük az erőnket meghaladó(nak látszó) kísértés idején. Ha hosszú a kísértés, hosszan kiáltok.
A szentírási válasz akkor használható - az atyák gyakran ajánlják - ha él bennem az Írás. De ha csak előrángatok egy-egy mondatot, attól még nem biztos, hogy hatékony. Ami a legőszintébb kiáltás az ajkamra tolul, az a legjobb. Persze, ezért érdemes folyamatosan táplálkozni az igéből. Vagy mondani a Jézus-imát. Ez a kiáltás is a leghatékonyabbak közé tartozik.
Vagy akár csak ennyit: Szeretlek, Uram! (17. zsoltár első szavai). Ha pedig elbuktál, mindig ott a bűnbánat lehetősége. Ez azért óriási, mert a bűnbánattal mindent helyre lehet hozni. Mindent! A bűneitől Isten bocsánata folytán megszabadult ember még jobban szeret, mint ha nem vétkezett volna. Ezzel győzhetjük le a Sátánt.
Ami pedig a kísértés édességét illeti, nem feledhetjük el, hogy a gonosz lélek is a világosság angyalának tünteti föl magát. Ami a kísértés pillanatában édesnek tűnik, az nagyon hamar keserűvé válik utána. Nem szabad hagyni magunkat becsapni!


Kedves lelkiatya!

Én már eljutottam arra szintre hogy ha valaki vigasztalni próbál nem hat meg mert azzal úgysem tud mit kezdeni csak az ő véleménye, egyik fülemen bemegy másikon meg kimegy... Engem már nem érdekelnek a vigasztalások, mert mindig a maga igazát mondják..... 24 évemmel úgysem érek semmit mert mindig kínlódom, elegem van mindenből, jó lenne ha nekem is olyan jó lenne mint akármelyik kortársamnak. Nincs örömem semmiben.... Hiába egészséges vagyok mit sem érek vele. Én nem tudok már jobb lenni, mert úgysem leszek vele jobb, több, szebb. Az lenne jó ha nem tudna belém kötni senki, lenne párom, jogsim, munkám...... Véleményét köszönöm és várom.

Ez, bizony, szomorú állapot. Érdemes innen kilépni, mert itt valóban nem érzi jól magát az ember. Javaslom, hogy tegyen meg minden erőfeszítést, hogy innen kikecmeregjen. Megbocsát, az kissé kissé pökhendi kijelentés, hogy már úgysem lesz jobb, szebb, több. Ezt honnan tudja? Talán elérte már a csúcsot? Negyedszázados fejjel gyakran gondolnak erre a fiatalok, aztán megy tovább az élet, s kiderül, hogy még mennyi minden fejlődni való van. Valami miatt Ön most csak a rossz dolgokat látja. Mi lehet ennek az oka? Mindenképp érdemes ennek a végére járni. Persze, az ember hajlamos ilyenkor másokat okolni. De ha csak azokat az dolgokat sorolom, amiket mások okoztak, nem jutok semmire, mert azokat aligha tudom megváltoztatni. A változás, változtatás egyetlen színtere én magam lehetek. Nekem miben kell változnom ahhoz, hogy ez a kegyetlenül rossz állapot megszűnjön? Persze, ebben tanácsot nem tudok adni, hiszen nem ismerem az Ön életét, személyiségét. Azt javaslom, indulásnak keressen egyetlen tényezőt, egy pici dolgot, ami az Ön keserű és sötét látását okozza, amin viszont esetleg tudna változtatni. S kezdje itt. S meg ne feledkezzék arról, hogy a gyógyulást a Mindenható Isten adja. Biztosan kérte már, de még nem elég hittel, nem elég bizalommal. Én is imádkozom Önért.


10. Vajon meg lehetne valakinek változtatni az értékrendjét, életszemléletét, hogy meglássa/érezze azt hogy valóban mik azok a dolgok, amik Igazán szükségesek és fontosak az életben, vagy csak Isten kegyelme által érezheti ezt meg mindenki?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Isten kegyelme nélkül semmit sem tehetünk, ez bizonyos. Az már nem, hogy a mi feladatunk a másik értékrendjét megváltoztatni. Már az ilyen jellegű gondolattal is elárulom, hogy a magam értékrendjét, életszemléletét jobbnak tartom, mint a másik emberét. Hajlamosak vagyunk arra, hogy embertársunkat, puszta jó szándékból, a magunk képére és hasonlatosságára akarnánk formálni. Kétségtelen, akkor könnyebben elfogadhatóvá válnék számunkra, de nem biztos, hgoy mindenkinek azt az utat kell járni, mint amit én kaptam a Teremtőtől. Az jó, ha a magamét értékesnek tartom. Az is, ha ezt meg is akarom osztani másokkal. Mégis, ebbéli törekvésem ne a másik megváltoztatására irányuljon, hanem a másik megismerésére, elfogadására. Ezzel tudok hatni őrá is, hogy kövesse nyitottságom, s értékelje ő is azt, ami az enyém.




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   48   49   50   51   52   53   54   55   56   57   58   59   60   61   62   63   64   65   66   67   68   69   70   








Ajánlott facebook oldalak:





lablec

emft_eu uszt hu-ro nka emft_eu

Letölthető pályázati dokumentumok

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat