KÉRDÉS

VÁLASZOK

A talentumot legegyszerűbben "adottságnak" mondhatnánk. Valami, amit az Isten adott, még pedig azért, hogy gyarapítsuk. Nagyon sok mindent tekinthetünk annak, voltaképpen minden jó tulajdonságunkat.
Ahhoz, hogy kamatoztatni tudjuk, legfontosabb azok ismerete. Elengedhetetlen dolog önmagunk ismerete. Ez nem is olyan magától értetődő, sok időbe és erőfeszítésbe kerül. Nyilván a különböző adottságokat más és más féle módon lehet gyarapítani, erre aligha van általános recept.
2. Biztos jelei nincsenek a szerzetesi meghívásnak. A szerzetesek éppen olyan sokfélék, mint amilyen sokfélék az emberek, van köztük ilyen is, olyan is. Talán az egyetlen, ami mindnyájukban közös, az az Isten hívása erre az életre. Enélkül, ugyanis, senki nem lehet szerzetes. Ugyanakkor ez az isteni hívás is éppen annyiféle, ahány szerzetes van, mindegyiküknél más és más. Nos, ezt a hívást, ezt a belső hangot kell kitisztítani. Egyébként erre való a hosszú jelöltidő is, a készület, hogy az évek során világosan kiderüljön, valóban Isten hívta-e abba a közösségbe, vagy csak "félreértette" a hívást. Ennek elbírálásában az elöljárók is segítenek. Amíg pedig be nem lép valaki a jelöltek közé, addig a lelkiatyja támogatja ebben.
A szerzeteshivatás egyik lényeges eleme az imádság szeretete. Enélkül aligha válhat valaki boldog szerzetessé. Imádság, vagyis az Isten közelsége, jelenlétének keresése - ez olthatatlan vágy minden egészséges lelkű szerzetes életében.
Ha komolyan gondolkodik valaki a szerzetesi hivatáson, akkor érdemes elkezdeni úgy élni, mint aki már oda készül. Még kint él a világban, de azzal a tudattal, hogy egyszer, talán hamarosan, belép a közösségbe. Ez a tudat sok mindent megváltoztat a világhoz, az emberekhez való viszonyában. Ha ebben továbbra is jól érzi magát, akkor lehet gyanakodni, hogy ebben az irányban kell továbblépnie.
Érdemes eljárni szerzetesi közösségekbe, monostorokba, beszélgetni szerzetesekkel, és mind eközben is tisztul az ember látása, hallása a lelki dolgokra.
Szerzetes az a katolikus ember lehet, aki már betöltötte a 18. évét, szabadállapotú, és szabad döntése alapján kéri fölvételét a szerzetesek közé.

Újra hangsúlyozom, nem természetes és nem is dicséretes dolog a rítusváltás. A legtöbb esetben nincs is rá szükség. Semmi akadálya nincsen annak, hogy bármilyen jogi lépés nélkül akár rendszeresen is eljárjunk egymás szertartásaira, ott részesüljünk a szentségekben. Habár értékesebb, ha a saját közösségünkbe járunk - miként azt nemrégiben valakinek már kifejtettem.
Ha komoly indok van a rítus megváltoztatására, akkor azt előbb a saját püspöktől kell kérni. A püspöki engedély birtokában fordulhat a váltani kívánó annak az egyháznak a püspökéhez, amelynek rítusát szeretné fölvenni. Ha mind a kettőtől megvan az engedély, akkor történik meg a rítusváltás, amelynek semmilyen szertartása nincsen, hiszen ez - mint mondottam - nem az egyházunk életének természetes eseménye.

Emlékem szerint Fülöp püspök atyának ez volt az első hivatalos találkozása ortodox püspökkel. Ugyanakkor több alkalommal is vett már részt ökumenikus szertartáson, ahol református és evangélikus püspökökkel, illetve egyéb felekezet vezetőivel is találkozott. Beszélgetni, együtt imádkozni ortodox testvéreinkkel nem kárhozatos dolog. Az elmúlt két évben Erdő Péter bíboros több ortodox főpappal is találkozott, mégsem mondhatjuk rá, hogy eltávolodott volna a nyugati egyháztól.
Én örvendetesnek tartom ezt a közeledést, amely korántsem jelent távolodást a katolikus egyháztól.

Természetesen helyes megfogalmazás, ha a görögkatolikusokat "keletiek"-nek mondjuk. Ők keleti szertartású katolikusok. A rítusuk mindenképpen keletinek nevezhető, de még az eredetük is.
Ha az Egyház történelmi fejlődését tekintjük, akkor az egyetlen törzsből két nagy ág vált el - meg persze, számtalan kisebb is - amelyek mind fájdalmas elszakadást jelentettek, és szétszakítottságukban ma is azt jelentenek. Ilyen értelemben Krisztus egyházának alakulása nem annyira élő fához, mint inkább kacskaringós útelágazásokhoz hasonlítható.
Ha viszont a rítusok fejlődése szempontjából közelítünk, akkor a megjelenő új ágak valóban élő, gazdagító, gyümölcsöző megjelenései ugyanannak a törzsnek. Minthogy ez a két szaporodás mára hihetetlenül összetett valóságot teremtett, teológus legyen a talpán, aki kiigazodik az ágbogai között. Kelet és Nyugat között a rítusok különbözősége már nagyon régen elindult, egymást és az egész Egyházat gazdagítva vele. A fájdalmas szakadást a történészek az 1054. évhez kötik. Nem árt tudni, hogy ez a szakadás hazánkban, a Kárpátmedencében még hosszú ideig észre sem vehető maradt, nálunk egészen a XIII. századig békésen megélt egymás mellett a két rítusú kereszténység.
A Kárpátmedencében és annak környékén élő görögkatolikusok eredete a XVI. századra vezethető vissza. 1596-ban volt az első unió (Breszt-Litovszk), a hazánkat közvetlenebbül érintő pedig 1646-ban (Munkács). Ezekben a századokban egyre több, kisebb-nagyobb ortodox közösség kérte Rómától az egyesülés lehetőségét. Ha így tekintjük, akkor a hazánkban élő görögkatolikusok születésük szerint jóval fiatalabbak, mint az "idősebb testvér" az ortodox egyház. Tehát lehet jól értelmezni Sziluán püspök atya szavait. Már az is örvendetes, hogy testvérnek nevezett bennünket, ahogyan II. János Pál pápa is testvéregyháznak mondta az ortodox egyházat.
Érdekes és hasznos összesítést ad minderről a www.depositum.hu/k-ny.html című honlap, érdemes rákattintani.

Igen, az ortodox egyházban kiszolgáltatott szentségek érvényesek a katolikusok számára is.
Szeretném azonban fölhívni a figyelmét, hogy a liturgiákat nem "bevállalni" kell. A katolikusoknak a helyük a katolikus egyházban van, az ortodoxoké pedig az övékben. Elmehetünk egymás szertartásaira, de ha van lehetőségem katolikus rítusban részesülni a szentségekben (gyónás, eukharisztia), akkor oda kell mennem, ott a helyem. Még a katolikus egyházon belül sem dícséretes az a magatartás, ha az ember - bár a lehetősége megvan rá, de - nem a saját egyházközségének a liturgiáján vesz részt. Ott a közösségem, ott a helyem. Tehát mégsem mindegy, hogy katolikus misén vagyok-e, vagy keleti liturgián.
Ha azonban valami ok miatt nincs lehetőségem elmenni katolikus szertartásra, akkor megtehetem, hogy ortodox templomba megyek el, és ott részesülök a szentségekben.
Fontos ehhez hozzátennem, hogy ez a katolikus egyház álláspontja, amelytől legtöbb helyen eltér az ortodox álláspont. Ők hivatalosan nem szolgáltatják ki a szentséget, csakis ortodox hívőknek. Ennek teológiai, egyháztani okai vannak, hosszas volna most elmagyarázni. Tehát, ha tiszteletben akarom tartani a másik egyház szokásait, akkor, bár az én egyházam megengedné, mégis jobb, ha igazodom az ortodox gyakorlathoz, és megvárom, hogy katolikus templomban gyónhassak, áldozhassak.

Nehéz ügy!
Kétségtelen, ha más egyházak ellen lendülne - akárcsak töredéke - az effajta támadásnak, alighanem épp a minket támadók közül kerülnének ki leghamarabb a jogvédők. Érdekes, hogy az USA-ban is, szinte kizárólag a katolikus papok botrányait, valós vagy csiholt bűneiket taglalják előszeretettel, holott világos statisztikai adatok mutatják, hogy nem közöttük fordulnak ezek elő a legnagyobb számban. Csak épp ezen adatok közlései messze nem oly harsogóak. A szexuális visszaélések és egyéb aberrációk sajnos jelen vannak a társadalomnak szinte minden területén, ám, ha rétegezve vizsgáljuk, kiderül, messze nem olyan arányban, mint ahogyan a tömeg(félre)tájékoztatás mutatja. Például a rendőrök, orvosok, tanárok, katonák vagy más hasonló módon kiemelt csoportok mindegyikénél jóval magasabb arányban vannak jelen ezek a szörnyűségek, de az nem olyan izgalmas hír, mint a katolikus papok lejáratása.
Gyávák, hitványak vagyunk? Van benne valami. Nem szabad, hogy a Krisztustól kapott szeretetparancs nyúlszívűvé tegyen bennünket. De hát, mégis igaz, hogy nem a magunk védelmével vagyunk elfoglalva, hanem azzal, hogy mindenképpen megmentsünk némelyeket (1Kor9,22). Persze, e fáradozásunknak része kell, hogy legyen, hogy nem hagyjuk lejáratni Krisztus Egyházát, bemocskolni az Ő Nevét.
Olykor azért fölemeli a szavát az Egyházunk. Lehet, többet kellene. De az biztos, hogy még többet kellene fölemelni a szívünket az Úrhoz. Imádkozzunk rágalmazóinkért(Lk 6,28). Ám, amikor arra van szükség, merjük megvédeni az Egyházat és az igaz értékeket! Ne legyünk gyávák sem!

Kedves Éva Szavaiból azt gyanítom, hogy életkori sajátosságról van szó. Alighanem jól érzi, hogy változás előtt áll. Alakul a lelke, az élete. Azt tanácsolom, ne tulajdonítson neki különösebb jelentőséget. Nem az a fontos, hogy mostanában türelmetlenebb, érzékenyebb, mint korábban. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Kicsit, mint az időjárás, hol derűsek, hol borúsak. Ezen igazán nem érdemes rágódni. Az Úristen nagyon szereti magát, úgy, ahogy van, hibáival együtt. Ha pedig így van, akkor igen hálátlan dolog, ha Ön nem szeretné saját magát. El kell fogadni a gyarlóságainkat is. Csak így tudjuk fölvenni velük a harcot. Különben igazából a hiúság késztet önmagunk megváltoztatására, ami nem sok jóra vezet. Ugyanakkor fontos kérdést tett föl: „Hogyan forduljak az Úrhoz segítségért?” Imádsággal. Ne féljen attól, hogy nem tud hinni. Ha ilyet gondol, ez már világos jele annak, hogy vágyik arra, hogy jobban higgyen, tehát vágyik az Isten közelségére. A legjobb úton halad. Továbbra is járjon rendszeresen gyónni - vagy, ha eddig nem tette volna, kezdje el most -, mert ez a legegyszerűbb módja annak, hogy a naponta elkövetett bűneink ne nőjenek a fejünkre. Az Úr megbocsát, akárhányszor megyünk is hozzá bűnbocsánatért ugyanazokkal a gyarlóságokkal. Nyilván éppen akkor kell legnagyobb erővel gyakorolni a hitet, amikor a legnehezebb. Ez természetes. Amikor magától adatik, akkor nincs mit küzdeni vele. De az Isten szereti látni, ha mi küzdünk érte. Ne adja hát föl! Sok kegyelmet fog még kapni. A nehézségekben pedig mindig éppen annyit, amennyi szükséges azok elviseléséhez.

Kedves Éva!

Természetesen a görögkatolikus papoknál éppen úgy érvényes a gyónási titok megtartása, mint a római katolikusoknál. Egészen bizonyos, hogy nem szokták megszegni. Erre az Isten különleges kegyelmet ad nekünk, gyarló embereknek.

Kedves Barátom, Testvérem!
Nem javaslom a rítusváltást. Mindenki ajándékba kapta az életét, a hitét, az egyházát, a rítusát. Érdemes azon fáradozni, hogy megismerjük és értékelni tudjuk a sajátunkat, azt, amit kaptunk a Jóistentől. Ugyanakkor, aki szereti szertartásunkat, nyugodtan eljárhat a templomainkba, részesülhet a szentségekben különösebb engedélyezések nélkül, hiszen ugyanannak a katolikus egyháznak vagyunk a tagjai.
Fiatalemberek számára a rítusváltást különösen nehezen adja meg a Szentszék. Ennek, egyebek mellett két fő oka van. Egyrészről él a gyanú, hogy az illető csupán azért szeretne görögkatolikus lenni, hogy nős pap lehessen. Ez eleve megkérdőjelezheti a hivatás hitelességét, de a szertartás és lelkiség mély és igaz ismeretét és szeretetét is. Másik oldalról valós az a féltés, hogy az egyébként is kevés papi hivatással rendelkező római katolikus egyház újabb hivatást veszíthet el, ha egy papságra vágyó fiatalember görögkatolikussá lesz.

Kedves Görögkatolikus Szülők!

Nem régen írtam valakinek arról, hogy elegendő, ha csak az egyik keresztszülő katolikus vallású. (Az nem előírás, hogy ugyanolyan rítusú legyen, mint a keresztelendő.) Természetesen könnyebb és hatékonyabb a keresztény nevelés, ha minél több elkötelezett hitű és vallását gyakorló felnőtt áll a gyermek mellett. De a lényeget tekintve a keresztszülők és a rokonság számának semmi jelentősége nincsen. Van, aki szűk körben szereti megülni ezt a nagyszerű ünnepet. Ennek az is lehet eredménye, hogy nem terelődik el a figyelem a lényegről, hogy „ember született” az Isten Országába. Ne is várjanak sokat, minél hamarabb kereszteljék meg a két éves kislányukat!

Kedves Macika!

Nagyon jól látja, jól érzi, hogy sokkal nehezebb mély lelki életet élni, ha csak ritkán, a kötelezően előírást követve csupán évenként gyónik az ember. Kétségtelen, ez az alapszükséglet, de valóban lehet ennél többet is adni (önmagunknak és az Istennek). Továbbra is azt mondom, amire utalt is, hogy a rendszeres, akár havonta végzett szentgyónás ad igazán lehetőséget arra, hogy az ember tudatos lelkiéletet éljen, önmagát egyre jobban megismerje, megértse, saját bűneit egyre tisztábban fölismerje. Ennek eredményeképpen pedig egyre jobban fogja látni Isten irgalmát és hatalmát, egyre többet fog föl az Ő titkaiból, egyre jobban megismeri Őt magát. Érdemes tehát gyakran, rendszeresen, ha lehet, havonta meggyónni. Sok szerzetes hetente gyónik!
A lelki szárazságnak sok oka lehet, de a hit és a vallásgyakorlatok elhanyagolása bizonyosan eredményezi.
Azért, mert van pap, aki nem tartja szükségesnek a havi gyónást, még nem kell az Egyház hitelvesztésére gondolni. Nem vagyunk egyformák. Van, aki csak évente gyónik, és így épül a lelkiélete. Ne feledjük, voltak szentek, akik csak évente egyszer áldoztak. Fél évig készültek rá, utána fél évig annak erejéből éltek. Nem szabad általánosítani. Én kifejezetten Önnek tanácsolom, hogy gyónjék havonta vagy kéthavonta, és ne hanyagolja el sohasem, semmilyen okra hivatkozva. Így lesz lelkiélete valóban gyümölcsöző, s az elkerülhetetlen küzdelmek ellenére is egyre nagyobb békét lel. Sok kegyelmet hozzá!

Csak vegyes rítusú házasok esetében lehetséges választani, hogy a gyermek milyen rítusú legyen. Római katolikus gyermek esetében nem lehetséges a görög rítusú keresztelés, és fordítva sem.
Keresztszülő olyan katolikus vallású ember lehet, aki tartja és gyakorolja hitét és vallását, aki maga is hajlandó és képes arra, hogy szükség esetén – ha az édes szülők ezt nem tennék meg – a keresztgyermekét katolikus hitre nevelje. Két keresztszülő esetén legalább az egyiknek ilyennek kell lennie.
Hosszas volna elmondani, hogy hogyan történik nálunk a keresztelés. Mint minden más szertartásunk, ez is gyönyörű és nagyon mély tartalmú. Jelentős különbség a római katolikus gyakorlathoz képest, hogy nálunk a keresztelés után nyomban meg is bérmálják a gyermeket.

Kedves István!
Helyes megközelítés, hogy a liturgián a püspök maga személyesíti meg Krisztust. Mégpedig az áldozatbemutató Krisztust. Azt a Krisztust, aki maga imádkozik az Atyához, tehát, aki vezeti az titokzatos testének, az Egyháznak az imádságát. Így mindig a püspök az imádság vezetője. Ha nincs jelen, akkor helyette az általa oda kinevezett pap, de ha jelen van, akkor ő maga. Még ha nem is ő a szertartásvégző, akkor is a jelenléte meghatározó. Ő ad áldást, az ő áldására végzik a jelenlevő papok és diakónusok a szolgálatukat. Voltaképpen a szertartáson az ő megbízásából, az ő nevében cselekszenek. (Amely, nyilvánvalóan, Krisztusra vezethető vissza.)
Ez vonatkozik az egyes cselekményekre, így a tömjénezésre is. Amikor áldást ad a tömjénezőre és fogadja a tömjénezést, ez az ő esetében mást jelent, mint a többi jelenlévő tömjénezése. Azzal, hogy vele kezdődik a tömjénezés, ez annak a kifejezése, hogy voltaképpen ő maga megy tömjénezni. Természetesen emberi gyarlósága miatt ő is rászorul a tömjénezés bűnbánatot kifejező gesztusára. Tehát úgy is értelmezhető, hogy mindenki más előtt ő szorul rá az imádság megtisztító erejére, mert gyarlósága ellenére hatalmas feladatot bízott rá az Úr Krisztus.

Az első uniók idején semmi különbség nem volt az ortodoxok és a Rómával egyesült keleti szertartásúak imádságai között. Sőt, éppen az volt a kikötésük a Rómával egyesülni kívánó közösségeknek, hogy a szertartásaikat maradéktalanul megőrizhessék. Az idők során azonban mégis szenvedett bizonyos változásokat a keleti katolikus rítus. Persze, bizonyos mértékben az ortodox is. Az egyesült keletiek egyre több részletet vettek be a latin szertartásból. A Vatikáni Zsinat óta azonban újra olyan irányú folyamat indult el a görögkatolikusoknál, hogy próbálják fölfedezni az eredeti keleti lelkiség részleteit is. Bár részleteknek mondom ezeket, de összességükben az egész lelkiségre kihatnak. Különösen II. János Pál pápa munkássága óta gyorsult meg ez a folyamat, főként az Orientele Lumen (Kelet Világossága) kezdetű pápai buzdítás, és a Liturgikus Instrukció megjelenése következtében.
Ma legbizonyosabban arról ismerhető föl, hogy ortodox vagy katolikus keleti szertartáson vagyunk-e, hogy említik-e megemlékezéskor a Pápa nevét vagy nem.
Emellett más biztos jellemzőt nem tudok megjelölni, hiszen még a különböző ortodox egyházak szertartása sem azonos. Sokféle hagyomány él az Egyházunkban, hála Istennek.

Szent Benedek a híres Regulájának végén elmondja, hogy nagyon sokat merített Szent Bazil atyánk tanításaiból. Természetesen Szent Bazil csak egyike a keleti atyáknak, mégis Benedeknek ez az állítása világossá teszi, hogy alapvetően ugyanarról a lelkiségről, gyökereiben ugyanarról a lelki hagyományról van szó. Ma talán a bencés családba tartozó szerzetesrendeknél érzékelhető leginkább ez a közös gyökér.
Azonban szoros kapcsolatban, lelki közösségben vagyunk más szerzetesi lelkülettel is. A különböző lelkiségek voltaképpen különböző utak az Isten felé. Nem lehet egyiket a másik elé vagy főként a másik fölé helyezni. Hagyományőrző sajátossága miatt lehet, hogy a bencés lelkiségen keresztül könnyebben megérthető a szintén hagyománytisztelő keleti lelkiség.

Kedves Mária!
Bizony, jó volna, ha több változatban is látható és használható volna a mintadallamok kottája. Lehet, hogy könnyebb lenne azzal a szöveggel megtanulni, amelyről elnevezték az illető dallamot. Ennek elkészítésével még tartoznak a liturgikus zenészeink.
Ugyanakkor sokat segít, hogy éppen a Miatyánk szövege van lekottázva többféle dallamon, hiszen azokat megtanulva még színesebbé, gazdagabbá tehetjük a szertartásainkat. Ha egy jó kántor megtanulja ezeket és megtanítja rá a híveket is, akkor Szent Liturgiákon - vagy akár más liturgián kívüli alkalmakkor - sokféle dallamon énekelhetjük az Úr imáját. Ez hallatlan gazdagságot jelent. Aki pedig már így tudja énekelni a Miatyánkot, az könnyebben fogja a mintadallamú énekek sokféle szövegét is énekelni. Tehát szerintem örvendetes, hogy megtalálható a Miatyánk ezen a sok dallamon, de valóban még jobb lenne, ha még több lekottázott liturgikus énekünk elérhető volna ezen az úton.

A teológiát, természetesen, elvégezheti. Ezáltal bizonyára még mélyebben hívő, elkötelezett tagjává válik az egyházközségnek. Lehet, hogy a belülről meghallott hívás éppen ere készteti, s nem biztos, hogy papként kell szolgálnia az Egyházat. Hogy pappá lehessen, annak igen kicsi az esélye. Egyik nagy nehézsége, például, hogy bizonyos időt (néhány évet) a szemináriumban kell töltenie. Ez sokkal jobban megviselheti a családot, mint amilyen lelki haszon származhat belőle. Ismereteim szerint a lassan 100 éves egyházmegyében eddig egy ilyen eset fordult elő.

Legszebb volna, ha elégetné ezt a ruhadarabot. Ennek ez a módja. Ha esetleg érzelmi vagy anyagi okokból ezt nem tudja megtenni, akkor mossa ki kevés vízzel mosószer nélkül, és ezt az első vizet öntse méltó helyre: virágra, kertbe. Utána már szokásos módon kimoshatja. Köszönöm, hogy gondossággal kezeli ezt a helyzetet.

Remélem, a Szent István napi hosszú hétvégén sikerül kipihenniök magukat. Egyházunk nevében elnézést kérek az eddigi kellemetlenségekért. Áldja az Isten, hogy vállakozásukkal még sok más családnak is segítégére lehessenek!

Kedves Testvérem Krisztusban!
Mit is válaszolhatok erre a nehéz helyzetre. Abban bízom, hogy e sorokat olvassa az illető parókus is, vagy annak felettese, és keresni fognak megoldást. Valóban roppant szomorú volna, ha Krisztus egyháza, vagy annak tagjai a békesség helyett zavart, botrányt keltenének. Maga a harangszó ősi, magyar kultúránknak része. Gondolom, hogy nem a déli harangszó zavarja Önt sem, vagy amelyik a vasárnapi istentiszteletre hív. Alighanem a mostanában megszaporodott viharok késztetik a buzgó atyát, hogy a harang zúgásával törje szét a jégeső felhőjét. Ez is igen régi szokás. A hatékonyságáról megoszlanak a vélemények. A nagy városban mindenesetre furcsán hat. A pihenni vágyóknak pedig kifejezetten bosszantó. Ami még sokkal bosszantóbb, ha a fiatalok este zajonganak. Remélem, azért diszkót nem csinálnak a templomból, sem a parókiából. Sajnos, mai világunkban a zaj, a ricsaj még éjszakáinkban is jelen van. És hivatalossá is teszik, hiszen a szórakozóhelyekről, sőt, egyes városok főteréről is árad a zenének csúfolt ricsaj. Szinte tehetetlenek vagyunk. Kövessük Szt. Pál buzdítását: Ef 4,2!

Fontos volna, hogy lássák az Isten szolgáit. A jóakaratú, nyitott szívű emberekben jó érzést kelt, Istent juttatja eszükbe. A papi ruhának a pótlására alakult ki ez a polgáriasult változat, a "papi civil". Az elnevezése azonban némi zavarodottságról árulkodik: olyan pap viseli, aki civil? Persze, ha jól értelmezem, akkor: aki viseli, az még civilben is pap. Mindenesetre még szebb volna, ha a reverendát sem röstéllenék gyakrabban fölvenni. Különösen szép volt, amikor a gyalogos zarándoklaton több pap, köztük szerzetes is, reverendában volt a fiatalok között. Alig hiszem, hogy bármelyikükre rossz hatással lett volna (értem a fiatalokra és a paptestvérekre egyaránt).
Fontos, hogy látható legyen az Egyház a mai világban.

A kiemelt mondatnak vajon melyik része hibás?
Az ember keresi az Istent. Ez nem vitás, a kialakult vallások, azok léte ezt igazolja.
Az ember végessége miatt el nem érheti Őt, a Végtelent. Ha végtelen, akkor valóban nem érheti el Őt a véges ember. Ha meg nem volna nem végtelen, akkor nem volna Isten.
Nos, ezért van örök beteljesületlenségre ítélve minden vallás, beleértve a buddhizmust, az iszlámot, a kínai univerzalizmust, a természeti vallásokat, sőt, beleértve a kereszténnyé nem vált zsidó hitet is, mert bármily nemes törekvés és mély gondolatiság jellemezze is, véges emberi mivolta miatt nem képes elérni célját, elérni Istent. Éppen azt, ami miatt létrejött. Ezek mindegyikén ott van a fátyol, ami miatt a követői nem láthatnak tisztán. S ez a fátyol csak Krisztusban tűnik el. (2Kor 3,15) Ha a vallásokban van is sok értékes elem, "azok dicsőséges volta, ennek (t.i. a kereszténységnek) túláradó dicsősége miatt nem is dicsőséges. Ha ugyanis már a mulandó (a zsidó hit és a többi vallás) oly dicsőséges volt, a maradandó (amely az örökéletre vezet) mennyivel dicsőségesebb." (2Kor 3,10-11)
Hamvas Béla is úgy fogalmaz a Babérliget című gyűjteményének egyik esszéjében, hogy mivel a vallásokban az ember keresi az Istent, azért a kereszténységet nem lehet vallásnak nevezni, mert abban az Isten keresi az embert.
Ha egy buddhista ezen jót nevet, csak azért van, mert nem érti meg, még nem tűnt el a fátyol.

A diákonus öltözéke a sztihár, a kézelő és az orárion. Az orárion vagy orár egy széles szalag, amellyel körülköti magát. Amikor szolgálatot végez, akkor enyhén fölemeli a végét. Egyesek szerint ez a szolgálattevő angyalokhoz teszi őt hasonlóvá. Ugyanezt az orárt használja a kisebb fokozatban lévő alszerpap is, csak még másként van fölkötve rá, ő nem tudja úgy használni mint "angyalszárnyat". És voltaképp a papi hatalmat jelző epitrachelion is ugyanez, csak akkor már a nyakból lóg lefelé két oldalra, középen pedig összevarrva. Ez Krisztus kedves igáját jelképezi. Ennek teljesebb változata, mely nem csak a két vállon nyugszik, de elől is hátul is lelóg a püspök omoforja. Egyedül a fődiákonusnak van megkülönböztetett orárionja, egy jóval szélesebb díszesebb, szalag. Ez ugyanúgy az angyali szolgálatot jelzi. Ezért is van ráírva az angyalok hármas éneke,melyet Izaiás hallott a mennyei látomása során: Szent, szent, szent a Seregek Ura...
A püspöki mandiászon látható két betű alighanem a püspöki monogram. Voltaképpen helyesen ott két-két evangélista képének kellene lennie alul és fölül.

Számtalan lelki irány van, a lelki gyakorlatoknak ezer fajtája. Többnyire a személyes hozzáálláson múlik, hogy egy lelkigyakorlat, egy lelkiség jó-e, gazdagító-e vagy sem. Alig hiszem, hogy Fülöp püspök úr csak a Jézus-imát fogadná el lelki gyakorlatként. Talán mégsem egészen más a célja a Cusillonak sem, de kétségtelen, más út, eltérőek a hangsúlyok. Én egyiket sem ismerem igazán, de érdemes keresni egyrészt a saját utat, ám mindenekelőtt magát az Urat.
Fontos még, hogy akkor tudunk igazán előre haladni, ha előre is nézünk, a vágyva vágyott Úr felé, s nem körbetekintünk, hogy ki hogyan és milyen meggyőződéssel csinálja. Érdemes, tehát nem megítélni sem a püspököt, sem a hittársakat, hanem nyitott szívvel közeledni feléjük is. Akkor tud igazán nyitott szívű lenni az Istenhez közeledésünk is.

Egészent bizonyos vagyok abban, hogy ha az "új atyák" megtudják, hogy Ön róami katolikus, akkor is ugyanazzal a szeretettel fogadják és lelki tanácsokkal segítik.
Hogy a mi görögkatolikus közösségeink zártabbak volnának? Nem tudom. Viszont ismerek közösségeket, akik nagyon is nyitottak és befogadók. Az ifjúsági zarándoklaton a részvevők jelentős hányada római katolikus volt. Igazán nem hiszem, hogy bármi megkülönböztetés érte volna őket emiatt.
Emberek vagyunk, tele gyarlósággal. Elhiszem, hogy rossz tapasztalatai vannak, mindig akad ilyen. De Ön legyen bátran nyitott szívű. Igaz, helyesebb, ha mindenki a saját parókiájára jár, azt építi, erősíti, de azért, ha már Ön odatartozik valamelyik templomi közösségbe, csak járjon továbbra is bizalommal oda. Nincs mit rejtegetnie. Sőt, a hittanórán, a közösségben épp Ön lehet az, aki ismereteivel esetleg tapasztalataival másokat fog tudni segíteni.
Amit viszont a rózsák-terei gyóntásról írt, az külön elszomorít. Én is hallottam erről a kezdeményezésről, hisz nagy szükség van rá. Hogy mégis ilyen döcögősen ment, az elég nagy szégyen. Remélem, hogy olvassák e sorokat azok az atyák is, akiket ez érint.

Kedves M!
Nem szabad hagyni, hogy Isten-nélküli világban éljünk. Tudom, néha nagyon nehéz a hitben élni. Főként, ha a család, a környezet nem segít ebben, akár éppen gátol is. Nagyon kérem, tartson ki. Biztos vagyok abban, hogy ez most egy ilyen nehéz időszak, ami egyelőre úgy néz ki, hogy még csak egyre rosszabb, de meg fogja látni, a völgy után van emelkedés is. Amíg a völgyben van az ember, addig hajlamos mindent egészen sötéten látni. Éppen ezt használja ki az ellenség, a sátán, és próbál rávenni a hitetlenségre, arra, hogy veszítsük el a bizalmunkat a Jóságos Istenben. Madách idézett sorai egy, úgynevezett "felvilágosodás" által megfertőzött teista szemléleletet tükröznek. Néha túllép ezen, de néha ő maga is erősen belesodródik.
A teremtett világ egyetlen pillanatra sem létezhetne Isten szeretete, állandóan teremtő megtartó ereje nélkül. Az Isten sohasem hagyja magára a világot, főként nem az egyes embert. Ha mégis így érezzük, akkor mindig a mi vevőkészülékünkben van a hiba. Ezzel nem szemrehányást akarok tenni Önnek, hanem arra késztetni, hogy ne engedje ezt a hitetlenségbe hajló gondolatot. Ha végtelenül csalódott az emberekben, az Istenben sohasem fog csalódni. Ő mindig megérti, megsegíti Magát. Csak hittel kell fordulni feléje. Vagy ha gyenge a hit, akkor azt is Őtőle kell kérni.
Bocsásson meg, a választ a Szemle hasábjain is közzétettük. Épp azért, mert amit leírt, s amit annak kapcsán válaszoltam, az nagyon sokakat érint. Sokan szenvednek hasonló helyzetben. Újra köszönöm, hogy föltette a kérdését. Hiszem, hogy van, akinek tudunk segíteni e sorokkal.

Hogyne volna lehetősége teológiát tanulni. Én is erre bíztatom. Hála Istennek, ma már az intézményi keretek is megvannak erre. Sokat fog jelenteni a hitében, Istennel való kapcsolatában, ha az így szerzett teológiai ismeretekkel gazdagítja. Úgy tudom, nincs korhatár a Hittudományi Főiskolánkon. Ha netán mégis, akkor - ismerve az ottani vezetők jóindulatát -, tudom, hogy meg lehet találni a módját a beíratkozásnak. Volt már, aki 60-70 évesen kezdte el a teológiát tanulni. Bátorítom rá.

Nagyon szomorú, amit mond. Kérem, semmiképp se hagyja annyiban. Valóban, elsősorban imádsággal, de emellett tettekkel is meg kell próbálni ezt a helyzetet megváltoztatni. Javaslom, hogy Krisztus tanácsai szerint figyelmeztesse az illető papot: először személyesen, aztán két vagy három tanú jelenlétében, s ha azokra sem hallgat, ne röstelje értesíteni az elöljárót (esperest, helynököt, püspököt). Semmiképp sem szabad hagyni, hogy bármelyik egyházközségünkben a pap munkálkodása építő helyett romboló legyen. Ebben nagy a felelőssége a híveknek is!
Helyes törekvés, hogy próbálja a gyermekei előtt megőrizni a pap tekintélyét. Ha ezt őszintén teszi, akkor nagyon jó hatással lesz rájuk, mert a őbennük is kialakul így a pap tisztelete, tekitélye. Még ha tetteiért nem is érdemelné meg, de Krisztus kiválasztása miatt mindenképpen jár neki. S nekünk, híveknek tesz jót, ha ezt a tiszteletet őrizzük, tápláljuk, illetve nekünk tesz rosszat, ha hagyjuk, hogy ez a tisztelet bármi okból összeomoljék.

Kedves Bucimaci!
Én is úgy látom, hogy a hitére túlontúl erős hatással vannak Tolsztoj gondolatai. Lev Tolsztoj tagadhatatlanul nagy alakja az irodalomnak, de mint vallási gondolkodó, bizony, nem a legjelesebbek közé tartozik. Nagy elme, és nagy szív - írásaiból ez jól érzékelhető -, de töprengései és következtetései őt is eltávolították az Egyháztól. Bár Krisztus-hívőnek tartotta magát, de inkább a saját maga alkotta Krisztus-alakot követte. Inkább filantrop humanista, mint szent ember. Dosztojevszkij is élesen bírálta őt, nem véletlenül.
Akár irodalmi olvasmányai, akár más okok miatt bizonytalanodik hitében, tudnia kell, hogy hitünkért küzdenünk, néha szenvednünk is kell. Nem azért kell elmenni a templomba, mert jólesik, hanem mert Istentől és az Egyháztól jövő világos parancs. (Mai világunkban milyen idegenül hat ez a szó, holott épp azért bizonytalanodik el az emberiség, mert ezeket a megingathatatlan szabályokat próbálja kikezdeni!) Igen, kedves Testvérem, vegyen erőt magán továbbra is - akaratereje ebben segíteni fogja - és menjen el a templomba, akár jólesik, akár nem. Teljesen természetes az az érzés, hogy a régen szeretett papot szeretné inkább ott találni, valamint a saját korához illő társakat. Ám, ha továbbra is le tudja küzdeni ezt a távolmaradásra késztető érzést, ha erről másokkal is beszélget - parókusával, hívekkel - akkor idővel a maga hite is visszaerősödik, és imádságai illetve emberi törekvései is azt eredményezik majd, hogy mások is el fognak menni a templomba. Oda mindig az Istenért megyünk. S ha valóban Ő a fontos, akkor meg is találjuk ott!
Föltétlenül gyónjon továbbra is legalább 2 havonta. Lehet havonta is. Ebben nincs vakáció! Vajon a szülői szerepkörben van ilyen? Az evés-ivást, levegővételt fölfüggesztjük a nyári szünidőre? Lételemünk a szentségekhez járulni. Szentáldozáshoz az járulhat minden Szent Liturgián, aki szentgyónását is rendszeresen végzi. Ha kimarad, pótolni kell, hogy újra rendszeresen áldozhasson is.
Javaslom még, hogy imáiban kérje a Szentlelket hite erősödése érdekében.

Ne kacérkodjék vele! Egyáltalán nem javaslom, hogy megvegyen egy ilyen kiadványt. Leírása alapján egyértelműen arra lehet következtetni, hogy bár látszatában tudományos akar lenni, valójában nem igazságkereső és nem tiszta szándékú írásokat tartalmaz. Már az is fölöttébb meglepő, hogyan lehet egy több mint 100 oldalas színes folyóiratot ennyire olcsón, 600 Ft-ért árulni. Tudnunk kell, hogy sajnos vannak olyan törekvések, melyek jelentős pénzösszeget is hajlandók áldozni azért, hogy a katolikus egyház hitelét, jó hírét rontsák, az emberek hitét elbizonytalanítsák. Nem kétséges, hogy alapvetően honnan származik ez a törekvés.
Az Egyház nem titkolja, hogy a torinói lepel eredetét kutatva mind a mai napig vannak tisztázatlan kérdések. Ezek miatt azonban egyáltalán nem állítja le a kutatást. Mintha megijedne, hogy bárkinek cáfolni sikerülne a lepel eredetiségét. A Torinóban kiállított lepel eredetisége egyáltalán nem tartozik hitünk alapelemei közé. Nem ezzel igazoljuk a föltámadást, az egyház születését, isteni eredetét. Mindenesetre ennek a lepelnek a léte, története fölöttébb elgondolkodtató, elgondolkodásra késztet. Önnek, kedves Macika, jogában áll hinni e lepel eredetiségében. A cáfolatokra is érdemes odafigyelni, nem eltussolni, elhallgatatni. Ilyesmire az Egyház sohasem törekedett. Ám ismétlem, a hitünk nem ezen múlik. Krisztus föltámadására egyébként sem lehet semmilyen fizikai eredményekkel kimutatható bizonyítékunk, mivel az túllép a teremtés rendjén. Egész egyszerűen nem fér bele. Krisztus föltámadt - ezt hisszük és valljuk 2000 éve, az egész Egyház, és benne minden tagja személyesen is. Ez a hitünk egyik alappillére. Hogy vannak-e ezt megerősítő fizikai bizonyítékok, az teljesen mellékes.

Nagy örömünkre három novicia készül a szerzetesi életre Franciaországban, St. Rémy-ben. (Ennek a Szent Illés monostornak van honlapja, mely magyarul is olvasható. A mi honlapunk link-gyűjteményében megtalálható.) Ez valóban egy kármelita közösség, akik viszont bizánci szertartás szerint végzik a zsolozsmát. Közüttük van Amanda nővér, aki magyar származású, s úgy tudom, hamarosan megjelenik egy interjú is vele. Ők fogadták be a mi jelöltjeinket. Itt bizánci szertartásban tanulhatnak bele a monasztikus életbe. A tervek szerint a noviciátus 3 évig fog tartani. Ennek elteltével nem Máriapócsra jönnek haza, hanem egy egyházmegyés szerzetesi közösséget alakítanak ki ott, ahol majd püspök atya kijelöli. Atanáz és Fülöp testvérekkel ugyanez történt. Ők Belgiumban, egy bizánci szertartású bencés monostorban készültek a monasztikus életre, és hazajőve Szilárd püspök atya Dámócra telepítette le őket.
Ezek a nővérek sem lesznek kármeliták, hanem magyar görögkatolikus szerzetesnővérek.
A hajnyírás nem csak a szerzetessé nyírást jelenti. A kisebb rendek föladásakor is van, egyszerűen az Isten és az Egyház szolgálatának kezdetét jelenti.
A kármelita lelkiség sok ponton közelít a keleti keresztény lelkiséghez. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a kármelita rend először a Szentföldön alakult meg. A kármelben használt "belső ima" nagyon hasonlít a Jézus-imához (hacsak ugyannak nem tekinthető). A mélyben minden lelkiség ugyanabból a gyökérből indul és táplálkozik. Minél mélyebbre szállunk a lelkiségben, annál közelebb vagyunk egymáshoz.

Természetesen lehet egy római katolikus ministráns egy görögkatolikus szentmisén (mi úgy mondjuk, Szent Liturgián), a szentségekben is részesülhet, s ha jól megtanulta a mozgásokat, akkor ministrálhat is.
Az ortodox egyház valóban használja ezeket a könyeket is. Nincs tételesen megfogalmazott álláspont, hogy ezeket sugalmazottnak kell-e tekinteni. Mindenestre a mi egyházunk is használja, például Manassze imáját minden nagy esti zsolozsmában.

A kérő imának nem az a lényege, hogy imában elmondom a Jóistennek, hogy mire is van szükség, hogy a másik embert hogyan és hogyan segítse meg. "Tudja a ti Mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek." Az imádság mindig személyes, ugyanakkor mindig közösségi is. Amikor imádkozom, akkor ezzel az egyház imádságában kapcsolódom bele. Nem csak a templomban, hanem bárhol és bármikor. Mindig az Egyház tagjaként fordulok az Atyához. Testvéreim imáihoz kötöm a magamét. Végső értelemben minden imádságunkban Jézushoz kötődünk. Erre mondja, hogy "bármit kértek a nevemben..." Amikor az Egyház imádkozik, akkor Jézus imádkozik az Atyához, Ő a fő, mi pedig tagjai vagyunk. Így sokkal erősebb is az imádságunk, mintha csak a magunk gyenge hitére kellene támaszkodnunk.
Amikor másokért imádkozunk, akkor fölindítjuk a szándékot azért az emberért vagy emberekért, akiket szeretünk, akiknek kegyelmet kérünk. Nem szükséges "elmagyarázni a Jóistennek", hogy hogyan segítsen. Így lehetséges, hogy a rózsafűzér imádságot is fölajánlhatjuk másokért, miközben a jól ismert szöveget mondjuk közösen vagy magunkban.

Mindenekelőtt azt gondolja végig nagyon higgadtan, amennyire lehet, félretéve szíve lángoló követelését, hogy valóban ez a férfi lesz-e, akivel végérvényesen összeköti az életét, aki gyermekeinek édesapja, bajokban, betegségekben önzetlen és hűséges társa lesz. Azért feszegetem ezt a kérdést, mert egyelőre éppen a leglényegesebb kérdésben nem tudnak egyetérteni, az Istennel való kapcsolat terén nem tudnak egyformán gondolkodni. Ez nagyon lényeges pont! Tiszteletreméltó, hogy a kedvese hajlandó volna az Ön kedvéért megkeresztelkedni, de azért is, mert ez - most, egyelőre - nem jelent neki semmi különöset. Így, természetesen, nem is szabad. A keresztelkedés szintén egész életre, sőt örökéletre szól, mint a házasság is, csakis nagyon megfontoltan és végérvényes elszántsággal lehet rá vállalkozni.
Ne értsen félre, nem akarom lebeszélni erről a kapcsolatról, csak fölhívom a figyelmét erre a nagyon fontos körülményre.
Megvan az esélye annak, hogy mégis kössenek szentségi házasságot, ha ezt a lelkipásztora úgy ítéli meg. Ebben az esetben a parókus (vagy plébános) engedélyt kér a püspöktől, s ha kellő indoklással alátámasztják, akkor a püspök megadhatja az engedélyt.

Kedves Dani!
Ettől a mérgező féltékenységtől mindenképp meg kell szabadulnia. Ez nem csak a kedvese szabadságát, kapcsolatuk szépségét, de az Ön saját békéjét is elveszi. Minthogy nem szeretetből, hanem önzésből fakad, sehova sem vezet, csak megöli a kapcsolatot.
Mondok néhány dolgot a féltékenységről.
Származhat kisebbrendűségi érzésből. Akinek kicsi az önbecsülése, az tudatalatt is attól tart, hogy nem érdemli meg a kedvesét, hogy voltaképpen jobb is járhatna neki. Az ilyen embernek először önmagát kell megszeretnie, fölismerni, hogy Isten mennyire szereti és értékeli őt.
Fakadhat rosszul értelmezett szeretetből. Aki nem tanulta meg az önzetlen szeretet - mondjuk egy nagy családban -, az nem tudja, hogy a szeretet akkor növekszik, ha pazaroljuk. Nem félteni kell a másiktől a kincseinket, hanem bátran adni, adni, adni. Egy kapcsolatban ez azt jelenti, hogy örvend az ember, ha a párját mások is értékelik, szeretik.
A féltékenységnek még az is oka lehet, ha valaki nem méri föl, hogy mi a párkapcsolatnak a lényege: a másikat annyira szeretem, hogy boldoggá akarom őt tenni. Ennek a kulcsa megint az önzetlenség. Nagyon fontos ezt megérteni, főként mai világunkban, mely épp az ellenkezőjét akarják ránk erőltetni - hogy nem a magam boldogságát kell építeni, hanem a másikét - akkor növekszik az enyém is. Azért kötök házasságot, hogy a társamat boldoggá tegyem, mintegy megajándékozom őt saját magammal, az életemmel, szeretetemmel. Hová férne ide a féltékenység?
Oka lehet még a féltékenységnek, a rossz családi tapasztalat. Ha az ember saját szülei vagy rokonai körében nem tapasztalt hűséget, akkor erre mintegy válaszul ő megpróbálja ezt erőszakkal biztosítani. Természetesen nem lehet.
Minden esetben az embernek önmagát kell gyógyítania, mert még nem elég egészséges a szeretetben. Hozzáteszem, egyikünk sem az. Az egész életünk arra való, hogy folyamatosan gyógyuljunk a szeretetben.
Azt tanácsolom, nyíltan beszélgessenek erről a kedvesével, s kérje a segítségét, hogy tudjon a szeretetben épülni és gyógyulni. Én is imádkozom ezért.

Jószerivel inkább csak a magam véleményént tudom ezzel kapcsolatban elmondani, de remélem, közelít a görögkatolikus egyház véleményéhez.
Minden szavával egyetértek. Nagyon fontos nevelnünk azokat a fiatalokat is, akik nem az értelmiségi réteghez fognak tartozni, de nemzetünknek épp oly értékes és építő személyiségei. Ilyen iskolákkal nem csak az a cél, hogy megbízható szakmunkásokat tudjunk biztosítani a jövő számára. Ennél sokkal több: éppen azoknak a fiataloknak adhatunk értékeket és életüknek célt, akik akár adottságaik, akár családi körülményeik miatt önmaguktól kevésbé volnának nyitottak erre.
Hajdúdorogon a gimnázium mellett működik szakmunkásképző is, és tudomásom szerint más területeken is próbálja az egyházi vezetésünk az oktatási munkáját tovább szélesíteni.

A vasútállomástól mintegy jó fél óra gyaloglással lehet eljutni templomig.
A Szent Liturgia délelőtt 10 órakor kezdődik.
Van lehetőség szállást kérni a Zarándokházban. Ha esetleg ott már nem volna - most rengeteg fiatal van Máriapócson -, akkor tudnak segíteni, hogy másutt kapjon helyet. Egész éjszakai virrasztás lesz a templomban. Kivéve hajnal kettő és három között, amikor takarítják és szellőztetik a templomot.
Ezek is és még sok egyéb hasznos tudnivaló olvasható a Máriapócsi honlapon: mariapocsi-zarandokhaz.hu

Szeptember 11-én Máriapócson 10 órakor kezdődik a szertartás a felújított templom megáldásával. Utána Szent Liturgiát végeznek. Mindenkit szeretettel hívnak a szervezők. Tudomásom szerint ennek a napnak a menetét hamarosan ismertetni fogják a honlapunkon.

Kedves Elhagyott Édesanya!

Alighanem igaza lehet. Sajnos, máskor is kaptam efféle vádat, hogy nem vagyok eléggé megértő mások fájdalmaival szemben. Ezen mindenképp el kell gondolkodnom. Valóban, nekem nagyon boldog életet adott a Jóisten, teljesen érdemtelenül. Azon igyekszem, hogy ebből a fölfoghatatlan boldogságból tudjak továbbadni másoknak.
A bűn, az önzés, a szívtelenség mindenképp fájdalmat okoz. Ám látni kell, hogy leginkább annak, aki elköveti. Eleinte nincs is ennek tudatában. Vagy azért, mert tudat alatt elfojtja magában, vagy, mert annyira felszínesen él, hogy a tudata el sem jut idáig. Éppen emiatt - meg ne botránkozzék! - sokszor a bűnt elkövetők pártján (is) vagyok.
Mi vezet egy embert ekkora szívtelenségre? Hogyan feledheti el a korábbi szeretetét? Megválaszolhatatlan kérdések. Ez a bűn titka.
Természetesen, ezzel nem a bűnt akarom pártolni, segíteni, távol álljon! Mégis, ha hívő emberek tanácsot kérnek tőlem, akkor a hit oldalán próbálom erősíteni őket: az elfogadás, a megértés, a végtelen türelem, megbocsátás, ha kell, az alázat felé. Ha, mondjuk, az elhagyó férj keresne meg és kérne tőlem tanácsot - ami, persze ritkán fordul elő, de van rá példa! - akkor neki egészen másként válaszolnék. Attól várhatunk többet, akinek van hite. Ugyanakkor mindenkitől sokat várhatunk el, érdemes ebben az irányban adni bíztatást.
Azt is el kell mondanom, hogy a házasságok megromlásának legalább 90 százalékában valamilyen mértékben mindkét fél hibás. Ugyanakkor nagy erővel kell törekedni arra, hogy a házasság ne omoljon szét. Ha törni látszik, nagy elszántsággal kell igyekezni megmenteni azt. Ehhez sok türelem, alázat, megértés szükséges. Mint azt több alkalommal is írtam, a mai világ épp az ellenkezőjét kínálja és követeli. Az bizonyos, hogy abban az irányban nincs megoldás. A széttört házasság mindenkinek rossz. Ráadásul olyan, mint a nátha meg az ásítás: ragadós, továbbadjuk egymásnak. Ma divat a válás. Könnyebbnek tűnik, mint a kitartás, a figyelemre törekvés, a megbocsátás. Természetesen e szavakat elsősorban azoknak szánnám, akik ostobán elhagyják családjukat. Nem tudom, olvassák-e. De amit itt írok, azt mindenkinek szánom, hátha alakul a gondolkodásunk, igazodik a hitünk.
"Szorongó szívvel, nagy aggodalmak és sűrű könnyek közt írtam, nem azért, hogy szomorúságot okozzak..." - írta Szent Pál a korintusban élő híveknek (2Kor 2,4). Ugyanakkor éppen tőlük kapta azt a vádat, hogy "levelei súlyosak és kemények, de fellépése erőtlen, beszéde meg gyatra" (2Kor 10,10).
Abban bízom inkább, hogy az itt olvasható sorokat fölhasználja a Mindenható Isten, hogy az Ő kegyelmét közvetítsék.

Istennek legyen hála! Törekedjék erre továbbra is!

Kedves Görögkatolikus Testvérem!
Nagyon jól teszi. S alighanem igaz az is, hogy éppen görögkatolikus egyházházunkhoz tartozás miatt éri kevesebb hatás e téren. No, persze, a világhálón keresztül aztán minden eljut mindenhová.
Érdemes ezeket a dolgokat kellő fönntartással fogadni. Nem válunk ettől hitetlenné. Nagyon is oda kell figyelni arra, hogy mit tanítanak a fölszentelt papok a templomban, a hitoktatók a hittanórán. Sok évi teológia tanulása és átimádkozása után válhat valaki hit- és lelki oktatóvá. Ráadásul akkor sem a saját összegyűjtött kis tudását adja tovább, hanem az Egyház nevében tanít. Ez az, amit követni kell és érdemes.
Valóban számtalan lelki és lelkiségi irány és lehetőség jelenik meg és terjed ma mindenfelé. Bajos, hogy inkább összevisszaságot kelt, rengeteg emberi elemet kever a tiszta hitünkbe, mintsem segítené az Istennel, az Egyházzal való kapcsolatunkat. Ez a válasz most nem alkalmas arra, hogy tisztázzuk ezeket, rendet tegyünk e téren. Igen helyes magatartás tehát, ha a lelkiatyjával megbeszéli azt, hogy mit érdemes komolyan venni, mit nem. A mi görögkatolikus egyházunk oly gazdag imaéletet kínál, hogy abba nem is érdemes belekeverni mást. Egy egész élet nem elég ahhoz, hogy megismerjük, kiaknázzuk, megéljük. Javaslom tehát, ha szeret keresgélni, szeretne lelkileg előre haladni, akkor ezeket az értékeket keresse, ezekben merüljön el mindinkább.

Természetesen nem efféle badarságokra gondoltam, amikor helyeslően fogadtam azt az indítványt, hogy ne becsüljük alá a magyar hit- és mondavilág értékeit. A magyar népballadákban, népmesékben sok olyan elem található, melyeken keresztül következtetni lehet népünk ősi hitére, hiedelmeire. Jó, ha ismerjük ezeket. Ezek a mesék nem csak mesék. (A fent elmesélt Szent György történet és sok más hasonló azonban még mesének sem tekinthető, inkább értelmetlen agyszülemény.)
Talán a legfontosabb, hogy egymást ne nézzük le, amikor e kérdésekben különbözünk. Ugyanakkor köszönöm ezt a hosszú hozzászólást, mert segít helyretenni, hogy merre keressük ősi hagyományaink terén az értékeket, és merre nem érdemes szellemileg bóklászni, mert ott úgysem találunk.

Kedves Édesanya!

Csakis személyes kapcsolattal lehet elintézni, elindítani ezt a dolgot. Mint ahogyan Egyházunkba is csak személyes kapcsolattal lehet tartozni. Javaslom, mihamarabb keresse meg a saját plébánosukat, aki szépen rendben elmagyarázza a szükséges lépéseket. E személyes találkozás lehetőséget nyújt majd arra, hogy az atya beszéljen az ifjú párnak arról, hogy mennyire fontos a házasságkötésben az Isten áldása, valamint arról, hogy mit is jelent Krisztus egyházába tartozni. Minthogy a vőlegény iszlám vallású, számtalan új dologgal kell megismerkednie. Nem segítene az Egyházzal való ismerkedésében, ha ráadásul nem a menyasszony rítusa szerint, annak számára már otthonos közegben próbálna közeledni Krisztushoz. Tudniok kell, hogy ráadásul egy iszlám ember számára kereszténnyé válni azonos a halálos ítélettel. Ezt nem minden iszlám országban értelmezik ennyire véresen, de sajnos van, ahol igen! Mégis, egyáltalán nem javaslom - még ha kegyetlennek tűnik is a tanács - hogy összekössék az életüket úgy, hogy a leglényegesebb dologban, az Istennel való kapcsolatukban, az Egyházhoz tartozásban nem tudnak egyezni. Van esély, hogy keresztény házasságot kössenek, ha a vőlegény őszintén hajlik erre, és szívesen együttműködik Önökkel, hogy a családi életüket ebben a hitben éljék. Adja Isten, hogy így legyen!

A görögkatolikusok a katolikus egyház tagjai, legfőbb egyházi vezetőjük XVI. Benedek pápa.
Pontosítás végett mondom, hogy római és görögkatolikusok között nem helyénvaló ökumenizmusról beszélni, hiszen ugyanannak az egyháznak a tagjai. Teljesen egyek vagyunk a hitben és a szentségekben is. Tehát görögkatolikus hívő szükség esetén részesülhet a szentségekben a római katolikus egyházon belül és fordítva.
Még egy pontosítás: A görögkatolikus papok nem nősülhetnek. Nős embereket is lehet pappá szentelni. Ez azt is jelenti, hogy akit már pappá szenteltek, az utána nem köthet házasságot. Még ha megözvegyült, akkor sem.

Az Előszenteltek szövege a következő helyen érhető el:
http://www.parochia.hu/Egyhazismeret/Liturgia/Eloszenteltek.htm

Igazi nyugalmat akkor fog találni, ha megnyeri férje üdvösségét, vagy legalábbis mindent megtesz ezért. Ez sokkal több fájdalommal, küzdelemmel jár, mint a tőle távolságban megélt, viharoktól mentes napok, mégis ez a felelős keresztény útja.
Borzasztó lehet ez a szeretetlen játék, hogy a férje hol fölbukkan, hol elillan. Mégis! Fontos, hogy Ön ne tartsa magát nála jobbnak. Istentől adott áldás, ahogyan az asszonyok önfeláldozó módon tudnak szolgálni, a betegeken segíteni, legtöbbször sokkal figyelmesebb szeretettel, mint a férfiak. Ha Ön imádságos lelkületű, ez nagy kegyelem, s ez még inkább segíti Önt abban, hogy figyelmes szeretettel legyen a férje családja iránt is. Föltétlen adjon hálát ezért. Ám nem vetheti a férje szemére - még legbelső gondolatában sem - hogy ő miért nem így viselkedik. Amikor ilyen összehasonlításokat teszünk, akkor ártunk leginkább, akkor vétünk legjobban a szeretet ellen. A férfi más. Az Ön férje más. El kell fogadni, és hűséges kitartással kell keresni, hogyan tudna rajta változtatni. Ne csak egy esélyt adjon neki. Jól néznénk ki, ha az Úr is csak egy-egy esélyt adna nekünk...
A válás a lehető legrosszabb megoldás. Gondolni sem szabad rá. Higgyen a csodában! Az Isten kegyelme mellett az idő is sokat fog segíteni, és a férjével lassan megérteti, hogy neki sincs más lehetősége, mint az Istentől megáldott út, amely Ön mellett vezeti őt az üdvösségre. Testvéri szeretettel kérem, tartson ki a hittel végzett imádságban és férje iránti hűségében. Higgyen a Szeretetben!

Érdekes módon ilyenkor nagyobb esélye van segíteni egy idegennek, mint egy rokonnak vagy közeli barátnak.
Az a tanácsom, hogy előbb nagy hittel imádkozzék ezért a házaspárért, valamint önmagáért, hogy kellő bátorságot és bölcsességet kapjon, és utána szólítsa meg ezt az édesapát. Kérem, ne hagyja ezt a bűnt tovább terjedni. Azzal, hogy meglátta ezt a helyzetet és átlátta, egyben felelősséget is kapott. Semmiképpen se szóljon az édesanyának. Ez kegyetlenség volna. Legyen bátorsága az édesapával beszélni. Az is lehet, hogy tisztázódik a dolog, s kiderül, hogy nem rejlik itt semmi bűnös dolog. Adja Isten! De szó nélkül hagyni nem szabad. Én is imádkozom értük és Önért.

Hohó! Ez hatalmas kérdés!
Én is mondok ezt-azt, de valóban nehéz beszélni róla úgy, hogy meg is értsék. El kell menni mindkét liturgiára, részt kell venni egyik és másik szertartáson, hogy valamelyest képet alkosson erről valaki. Teljesen megérteni azonban sohasem lehet.
Két nagy hagyományról van szó, mely Európa két nagy területén alakult ki. Igen leegyszerűsítve a racionális és emocionális elemek nagyobb hangsúlya jelenti a különbséget. A nyugati rítus - főként annak évszázadok során alakult változata inkább az értelemre hat, a keleti pedig jobban az érzelemre. A keletiben jobban megmutatkozik az egész test bevonása, mint a nyugatiban. Fontos azonban látni, hogy csupán hangsúlyeltolódásról van szó, hiszen mindkettőben roppant fontosak az értelmi és az érzelmi elemek is, de talán nem egyforma hangsúlyt kapnak egyik és másik oldalon. Természetesen ebből aztán nagyon sok egyéb különbség is származik, de szétfeszítené nem csak ezt a rovatot, hanem az egész honlapunknak a kereteit is, ha ezt mind be akarnánk mutatni.

Amennyiben szükség van exorcizmusra, van erre kijelölt személy az Egyházmegyénkben. Ennek személye nem nyilvános. Ezt a személyt a püspök jelöli ki és bízza meg.

A proszfora sütésnél általában külön erre a célra fenntartott eszközöket használunk. Főként azért, hogy a szent kenyér anyaga ne keveredjék más maradék anyagokkal: vajjal, zsírral, egyéb gabonaliszttel. A serpenyőt, természetesen könnyebb alaposan megtisztítani minden korábbi szennyeződéstől, mint a nyújtófát, nyújtódeszkát. Van azonban egy másik ok is, ami miatt jobb, ha saját kezünkkel gyúrjuk a proszfora tésztáját. Ezenközben, aki készíti, alkama van imádkozni. Nincsen rá tételes előírás, de szép szokás, ha gyúrás közben az 50 zsoltárt imádkozzuk. Jobb, tehát, ha az oltárra szánt kenyeret nem géppel, hanem imádság közben mi magunk készítjük. Egészen bizonyos azonban, hogy nem követ el bűnt, aki géppel dagasztja a tésztát. Gondolom, legalábbis, hogy a gép csak a dagasztást és a kelesztést végzi, hiszen utána a pecsét ráhelyezése miatt a kisütést már mindenképp külön kell végezni. A pecsét ráhelyezése viszont mindenképpen fontos a proszkomídia helyes végzéséhez.

Természetesen ugyanarról a szentségről van szó. A szentségeket mindig az Egyház szolgáltatja ki, a kegyelmet mindig Krisztus adja a Lélekben. Az egyháznak éppenúgy tagja minden hívő, mint a papok és püspökök. Csak nem egyforma a feladatuk, a szerepük és a helyük sem. Miként a test tagjai is különfélék, máshol helyezkednek el - mindegyik a maga helyén - és mások a feladatai, úgy az egyház tagjainak is. Krisztus a fő, mi pedig testének tagjai vagyunk. Nincsen igazán nagy különbség e tekintetben a katolikus és az ortodox, a nyugati és a keleti rítus között. Nyugaton hangsúlyosabb a felek részvétele, de elengedhetetlenül fontos a pap jelenléte. Ez pedig nem pusztán asszisztálás, hanem az Egyház tanújaként vesz részt a pap a szentség kiszolgáltatásában. Végső eredményben a keleti rítusnál is tanuként van jelen a pap, hiszen a kegyelmet Krisztus adja, a pap csupán eszköze ennek a kegyelem közvetítésnek. Éppen emiatt nincs sem joga sem képessége semmissé nyilvánítani azt, ami már meg lett kötve a mennyben. Valójában minden szentség hatása örök érvényű, eltörölhetetlen, végérvényes, nem lehet meg nem történtté tenni. A házasság sem nyilvánítható semmissé. Az egyházi házassági perek mindig a megkötés érvényességét vizsgálják tüzetesen, s legföljebb azt állapítják meg, hogy a megkötés volt érvénytelen. Mivel a görögkatolikusok teljes egészében a katolikus egyházhoz tartoznak. A jelentősen eltérő szokások miatt 1990-ben megalkották a Keleti Egyházjogi Kódexet, amelyet követnek a keleti szertartású katolikusok, de a házasságjogban alig van különbség az egyetemes egyház Kódexétől. Ezt követjük mi is, magyar görögkatolikusok.

Kedves Barátom! Igaz, hogy értéket jelentenek azok az elemek, amelyeket a magyar vagy más népek ősi kultúrái magukba foglalnak. Szerintem sem baj, ha a mai fiatalságunk ismeri az ősi hitvilágot, népünk ősi kultúráinak értékes elemeit. Mivel a kereszténység valóban sok olyan elemet tartalmaz, amely az ősi népi hitvilágban, sőt nagy kultúrvallásokban is föllelhető, ezért téves volna azt gondolni, hogy az egyház "kapásból elutasítja" ezeket. A vallási elemek nagyon sokszor hasonlítanak egymásra, hiszen ugyanaz az ember alkotta azokat, ugyanannak az embernek belső világából, világhoz való viszonyából termelődött ki, bárhol is éljen ezen a teremtett Földön. A kereszténység - amely nem egy a vallások közül, ilyen értelemben nem is vallás! - szintén fölhasználja ezeket (összetett vagy éppen kitárt kéz az imához, leborulások, füst, zene, ének, gyertya, ételáldozat és még sorolhatnánk hosszasan), hiszen szintén ugyanazoknak az embereknek a vallási - vagyis istenkereső - megnyilvánulásai. A baj ott van, ha összekeverjük ezeket az értékeket, főként, ha ezen elemeknek az értékét keverjük össze. Minden vallás - így az ősi magyar pogány vallás is - istenkereső tevékenység. Következésképp örök beteljesületlenségre van ítélve, hiszen az ember csak keresi az Istent, de saját végessége miatt el nem érheti Őt, a Végtelent. A kereszténység alapvetően más, mert itt nem az ember próbál följutni az elérhetetlen transzcendens Istenhez, hanem Isten maga száll le az emberhez. Ezt az áthidalhatatlan távolságot, szakadékot csak egyedül Ő képes átlépni. Jézus Kriszusban ez megtörtént, az Isten emberré lett. Ezért alapvetően más a kereszténység, mint a vallások. Itt valóságos egyesülés történik az Isten és az ember között - miként ez az Eukharisztiában nap nap után megtörténik! Nos, ezt nem tudja nyújtani egyetlen vallás sem, beleértve az ősi magyar pogány vallást is. Hogyne kellene jelentős, óriási különbségről és értékkülönbségről beszélni. A tündérek, sárkányok, táltosok, garabonciások, boszorkányok, manók egy rejtélyes és színes világot tárnak elénk, mely az ősi mítoszok nyelvén sokat elárul a világról, emberről, sőt Istenről is. Amikor azonban népünk keresztény lett, akkor összehasonlíthatatlanul nagyobb igazságra talált rá. Ha fölelevenítjük ősi hitvilágunk elemeit, csakis ennek tudatában szabad tenni, hogy úgy viszonyul egymáshoz a kettő, mint a tüzifa a tűzhöz, mag a virághoz, bimbó a gyümölcshöz. Elérte beteljesülését. Valóban, sok kérdésre nem ad választ a Biblia, hisz az nem enciklo- vagy wikipédia. De elvezethet az üdvösségre, melyre viszont semmi és senki más nem képes megadni, csak egyedül Jézus Krisztus.

Amennyiben az edelényi ingatlanról van szó - tudomásunk szerint csak ott van ilyen címen telek az egyházunk nevén - örömmel közölhetem, hogy nincsen rajta semmilyen hulladék, a fű szépen le van kaszálva. Jó egészséget és békét a kedves Édesanyjának.

Kedves K.E.!
Köszönöm, hogy leírta a saját esetét. Mostanában sokan kérdeznek a házasságról. Valószínű, hogy éppen az Önök házassága lehet példa arra, hogy többen megértsék, a házasságot fölbontani nem lehet, de amikor egyházi házassági perekről van szó, akkor az esetek legtöbbjében azt vizsgálják, hogy a házasság megkötése érvénytelen volt-e. Ebben nincsen semmi képmutatás, magyarázkodás. Ahhoz, hogy a házasság érvényes legyen, vagyis valóban rajta legyen az Isten áldása, néhány fontos feltételnek meg kell lennie. Például az, hogy a házasulni kívánók ismerjék egymást. Ha kimutatható, hogy a házasságkötés előtt az egyik fél saját személyére vonatkozóan tudatosan becsapta a másikat, akkor az a házasság nem jött létre. (Nyilván tökéletesen sohasem lehet megismerni a másik embert, itt szándékos félrevezetésről van szó.) Vagy fontos elv még, hogy mindketten tisztában legyenek a házasság lényegével. VAgy ne zárják ki eleve a gyermekáldást. A jogi vizsgálat kifejezetten arra irányul, hogy megállapítsák, a házasságkötés pillanatában megvannak-e maradéktalanul ezek a feltételek. Bizony, erősen lehet gyanítani, kedves K.E., hogy Önt félrevezette a férje a házasságkötéskor, és így nem volt érvényes a házasságkötés. Természetesen ezt nem jelenthetem ki innen, a honlap távolságából. Mindenesetre azt tanácsolom, keresse föl a parókusát (plébánosát), és mihamarabb beszélje meg vele. Ha jónak látja, ő segíteni fog ennek a vizsgálatnak az elindításában, s lehet, hogy Ön valóban szabad állapotú, s nem kell, hogy pokolnak érezze az életét. Adja Isten, hogy békére találjon a lelke!

Kedves Kérdező!
- Fontos tisztázni a "vőlegény" pontos státuszát. A "nem keresztény vallású, nem keresztelt" még több minden is lehet. A katolikus fél hitének védelmében az esküvője előtt nyilatkozatott kell tennie hitének megtartásával és gyermekeinek nevelésével kapcsolatban. (Például az iszlám szokásokat figyelembe véve ennek vannak objektív akadályai, a Szentszéknek is van ilyen esetre vonatkozó megnyilatkozása)
- A görög katolikus templomban sor kerülhet római katolikus esküvőre is. Ennek érdekében a területileg illetékes római katolikus plébánost kell megkeresni, s ez után egyeztetni a görög katolikus paróchussal a templom használatáról (időpont egyeztetése, díszítés, stb.).
- Az esküvő helyének római katolikus plébánosa, illetve a terület ordináriusa rendelkezik ebben az esetben esketési felhatalmazással. Ennél fogva valamelyikük adhat megbízást az esküvőn való közreműködésre például egy másik papnak.
Legegyszerűbb megoldás, ha fölkeresi a saját plébánosát, és ő elmagyarázza mindezeket a lehetőségeket és feladatokat.
Istenünk áldása legyen ezen a kapcsolaton!

Kedves Édesanya!
Két otthonunk címét adom meg, ahol gyermekekkel foglalkoznak. Ha még máshová nem juttatta el az Ön által fölkínált játékokat, ezeken a helyeken biztosan örülni fognak neki.
Szent Miklós Szeretetotthon és Menedékház 4233 Balkány, Ságvári E. u. 33.
Családok Átmeneti Otthona 4334 Hodász, Liszt Ferenc u. 6.

A Gonosz (Ördög, Sátán ugyanaz, csak különbözö nevekkel illetjük) szellemi teremtmény. Bukott angyalnak mondjuk, mert Isten csak angyalokat alkotott, ördögöt nem. A szellemi lények számára is adott volt a szabadság, hogy szolgálják-e Istent vagy nem. Azok az angyalok, akik ezt megtagadták (egyes atyák szerint épp a megtestesüles miatt, mert nem voltak hajlandók az emberré vált Istent imádni), ezek eltaszították magukat Istentöl, és végérvényesen szembefordultak vele. Hogy hány van belöle, azt nem tudjuk, hiszen nem földi teremtmények, ezért nem alkalmazhatjuk rájuk a földi fogalmakat. Jézus egyes számban beszélt a gonoszról, de az Újszövetségi leírásokban többükkel, olykor egész sokaságukkal találkozunk.
Nem tudunk arra sem válaszolni, hogy hogy néznek ki, hiszen testetlen lények. Nincs alakjuk, arcuk, formájuk. Nem kizárt, hogy egyes embereknek megjelentek, de amit ök láthattak, azok is csak emberi fogalmakkal megragadható és leírható formák. A világosság angyalának is föltüntetheti magát.
Semmiképp sem tekinthetö Istennel szembeni ellenpólusnak. Ez filozófiai képtelenség. Az Abszolútumnak nem lehet párja. Azok a meggondolások, amelyek ezt az un. dualista fölfogást képviselik, azok nem értik az Abszolútum fogalmát. Minthogy egyszerü teremtmény, így nem lehet Isten ellenfele, ellenpárja.
Viszont halhatatlan, mint minden szellemi teremtmény, tehát mint minden angyal és ember. De a teljes halhatatlanságot egyedül Isten birtokolja, aki mindig volt és mindig lesz. Mi, az Ö teremtményei, angyalok és emberek, csak Töle kapjuk a létet, amely viszont örökké tart, vagy örök boldogságban az Istennel, vagy Töle távol örök kárhozatban.

Köszönöm ezt a kiegészítést. Áttesszük a fórum oldalra is, hogy ott más is hozzászólhasson.
Magam csak annyit füzök hozzá, hogy a katolikus egyházban is örökéletre szól minden szentségi kötelék.

Kedves Testvérem a Görögkatolikusságban és a Kiváncsiságban!
Nemrég írtam valakinek erröl, szeretettel ajánlom a figyelmébe.
A két Liturgia szerkezete teljesen megegyezik. A központi résznek, az ugynevezett anaforának az imái térnek csak el meg még néhány egyéb imádság. A Szent Bazil Liturgiában általában jóval hosszabbak ezek az imák. Ezért alakult ki nálunk, hogy ilyenkor hosszabban énekelünk.

Kedves Tisztalelkű Fiatal Barátom!
Teljesen megértem a nehézségét. Talán kár, hogy nem hozta szóba a többiek előtt, hogy vajon valóban jó és szép-e ez a tánc. Nagyon is el tudom képzelni, hogy egyáltalán nem volt alaptalan ez a gondolata. Ma sok ilyen dolgot kell látnunk, és azt hisszük, elhisszük, hogy ez jó, ennek így kell lennie. Sajnos, sokszor maguk a keresztények sem merik egymásnak bevallani, hogy egyáltalán nem illő és Istennek tetsző dologban vesznek részt. Ha szóba hozta volna, elképzelhető, hogy lett volna más is, aki bevallja, hogy ez a tánc kihívó, illetlen, s akkor már nem is lehet szép. De ha nem akadt volna társra e gondolatában, akkor se vélje, hogy rossz úton halad.
A testi tisztaságra törekvése nagyon nemes dolog. Persze, ez küzdelem marad még sokáig, hiszen az egészséges ember természetes igénye, vágya a nemiség. Az Úristen alkotott minket ilyennek, hogy a testünkkel is tudjunk szeretni. Ugyanakkor, természetesen ezt az adottságunkat, mint minden mást is helyesen, az Isten akaratának megfelelően kell kezelnünk. Mint ahogyan az éhséget és szomjúságot is megfelelő időben és módon kell csillapítanunk, éppen így a nemiséget is értelmes ember módjára kell kézben tartanunk. Kétségtelen, ez sokkal nehezebb, sokkal összetettebb. Meg kell találnunk a helyét az életünkben. Azért adta az Isten, hogy a házaséletben az elkötelezetten eggyé vált szeretet kifejezője legyen, s amelyből csodálatos gyümölcsként még új emberi élet is származhassék. Azért kell megküzdeni ennek tisztaságáért, hogy majd a házasságban is tiszta lehessen. Tiszta, nemes, önzetlen, szeretetteli.
Nézze, valóban mindent kerülni kell, ami bűnre vezet. Hiszen meg is ígérjük a szentgyónás végén:..."a bünre vezető alkalmat kerülöm". Még akkor is, ha más keresztény ember esetleg könnyedén veszi. Ugyanakkor nem szabad mindenben bűnt látni. És nem is menekülhet ki az ember a világból. Sajnos, a falakról csorog a nemiség, a tesco áruházakban gerjesztik nyíltan (s biztosan másutt is). Elsősorban a látásunkat kell megtisztítani. A görcsös elzárkózás semmiképp sem jó. Nem az a kedves Istennek, ha érintetlenül átlépked a világban, hanem ha sikerül valamelyest megtisztítania azt. Ha több helyütt nem is, legalább a saját életében.

A Ne ölj! parancsolat az élet védelmére vonatkozik. Ne pusztítsuk az életet, tiszteljük, óvjuk, védjük azt!
Ha nem az én hibámból múlt ki egy pára, akkor nyilván nem vagyok érte hibás, nem vagyok érte felelös. Legyet, szúnyogot, szegényeket az általuk okozott kellemetlenségek miatt szoktuk lecsapni - ha sikerül. A kártékony rovarok meg a gombák(hisz azok is élölények!) már nagyobb károkat okoznának, nem csak apró kellemetlenséget, azért pusztítjuk öket. Mérlegelni kell. A nagyobb jóért szabad tenni kisebb rosszat. Az nem az élet védelmét szolgálná, ha hagynánk, hadd egyék meg a szép fehér lepkék a fák leveleit, a kicsit gusztustalan kukacok a fák gyümölcseit, vagy éppen a penészgombácskák a gabonát.
Az viszont az élet tisztelete elleni támadás, ha eröszakosan belenyúlunk a természet világába, csupán azért, hogy nagyobb hasznot facsarjunk ki belöle. Tisztelni és szeretni kell az életet minden formájában, de a bün miatt megromlott világban, sajnos, olykor kénytelenek vagyunk megszegni ezt az elvet.

Én szépnek tartom ezt a mozzanatot. Nyilván nem a püspöknek szól a kézcsók, hanem annak, akit jelképez, magának Krisztusnak. Milyen nagyszerű dolog volna Krisztusnak megcsókolni a kezét. Mégis, kicsit ebben részesülünk e gesztus által.
Ami a gyakorlati részét illeti, úgy sejtem, hogy ez püspök atyának a legkellemetlenebb. Hiszen nem csak az asszisztenciáról van szó. Láttam már olyan szertartást, amikor talán több százan is voltak, akik keresztcsókolás alkalmával a püspök kezét is megcsókolták.
Alig hiszem, azonban, hogy éppen ez a mozdulat okozna valakiben érzéki zavart. Mi, görögkatolikusok gyakran váltunk békecsókot is. Nem csak a Szent Liturgián, hanem egyszerű találkozások alkalmával is, mégpedig háromszor. A szeretetnek és a tiszteletnek ezeket a szép jeleit kár volna elhagyni a világ elferdült gondolkodása miatt. Még ha valóban nem elengedhetetlenül fontos részét képezik is a szertartásnak.

Először is arra kérem, nagyon alaposan és mélyen gondolja át, hogy valóban nincs-e jobb megoldás, mint a válás. Mert hogy az a legrosszabb. Imádságban próbálja meg kikutatni, mi az Isten akarata. Bizonyos, hogy Isten azt várja Öntől, hogy elváljon a férjétől? Mert csak ebben az esetben szabad ezt a nagyon súlyos lépés megtennie.
Szeretném fölhívni a figyelmét arra, hogy a mai világ szinte készteti az embereket, a házasokat a válásra. Szinte alig akad ilyen tartalmú film, vagy irodalmi alkotás, amely ne úgy beszélne a válásról, mint az élet természetes tartozékáról. Ennek eredményeképpen aztán valóban úgy gondolják sokan, hogy ez természetes dolog. Holott egyáltalán nem! Életellenes, békeellenes, boldogságellenes, emberellenes dolog! A házasságnak vannak nehézségei, súlyos nehézségei. Ezeket meg kell oldani, le kell küzdeni. Egyszerűen nincs olyan házasság, amelyben ne volnának ilyen próbatételek. Ha sikerül közösen megoldani, sikerrel megküzdeni, akkor megerősödik benne a házastársi kapcsolat, újra fölerősödhet a szerelem. De a világi gondolkodás meg arra készteti a házasokat, hogy ezt a küzdelmet ne vállalják, inkább az egyszerűbbnek tűnő utat válasszák: váljanak el. Amely lépés aztán újabb és újabb megoldhatatlan bonyodalmakat szül.
Bocsásson meg, ezt azért mondtam el Önnek, mert a beszámolója alapján úgy vélem, az Önök házassága már nagyon sok próbát kiállt. Lehet, most úgy érzik, nem érdemes tovább vesződni vele, holott csak egy újabb megpróbáltatásról van szó. Ne higgyenek a világ késztetésének! Inkább az a tanácsom, küzdjenek meg egymással, önmagukkal, önmagukért, egymásért.
Az eskü alól nincs, aki fölmentse. Amit Isten összekötött, ember ne válassza szét! Javaslom, azonban még, hogy keresse föl saját lelkipásztorát és tárja föl előtte az ügyét. Valószínü, ugyanezt fogja tanácsolni. Ám, ha nem, akkor közelebbről fogja tudni orvosolni ezt a nehézséget.

Kedves Ari!
Mindent meg lehet gyónni, ha igaz bűnbánattal teszi az ember. Az abortusz - gyermekgyilkosság - valóban olyan súlyos bűn, hogy az alól csak a püspök oldozhatja föl, vagy az a pap, akinek erre ö fölhatalmazást adott. Ezt a gyónást Ön már megtette, hála legyen az Istennek! Most már csak a lelkiismeretével kell elszámolnia, mert az Isten már nem tartja számon az Ön bűnét. Efelől bizonyos lehet! Ez fontos különbségtétel, kérem, gondolja át jól. Ön már nem a Jóistennel viaskodik, hanem a saját lelkiismeretével. Kérem, válaszoljon Önmagának a következő kérdésekre: Hisz abban, hogy az Isten mindenható? Hisz abban, hogy az Isten szereti Önt? Hisz abban, hogy az Isten minden embernek megbocsát, aki kéri Tőle? Ha ezekre igennel tudott felelni, akkor csak össze kell raknia a mélyebb igazságot: hogy az Isten a megbocsátásával egészen eltörli a bűnt, hogy végtelen szeretetével mindenkinek új életet tud adni, bármilyen alantas vétket követett is el. A megváltás abban áll, hogy szabad utunk van az Atyához, Krisztus nyitotta meg nekünk. Ezek után már legföljebb saját magunkat zárhatjuk el tőle, mégpedig nem a bűneinkkel, hanem a hitetlenségünkkel, a bizalmatlanságunkkal. Kérem, kedves Ari, higgyen az Isten megbocsátó és mindenható szeretetében.
Fontos még, hogy ne hibáztasson mást sem a történtek miatt. Amíg efféle neheztelés van a szívében, addig önmagának sem fog tudni megbocsátani. Engedje el a múltat, tegye Isten kezébe, és örömmel tekintsen az jövőbe, tegye azt is Isten kezébe!

Kedves Ilona!
Az a javaslatom, hogy minden nap olvassa a Szentírást, és egészen biztosan nem is csak egy tanácsot fog találni, hogy mibe kapaszkodjék, hogyan élje az életét. Nagyon fájdalmas élethelyzet, ha a férje elhagyta, s most egyedül él. Természetesen a Jóisten nem hagyta el Önt, s ezért ügyeljen, hogy Ön se távolodjék el Tőle. Járjon el templomba, részesüljön a szentségekben, tehát gyónjék, áldozzék rendszeresen. Semmi sem akadályozza ebben.
A házasságot semmissé tenni nem lehet. Imádkozzék a férjéért, hátha van remény, hogy észre tér, és belátja, hogy sem jövője, sem boldogsága nincs másutt, mint az Isten által megáldott úton. Ha Ön őszintén törekszik arra, hogy Isten tanítása szerint éljen, akkor meg is kapja ezt a kegyelmet. Meg ne feledkezzék arról, hogy Isten kegyelme és irgalmas szeretete sokkal nagyobb, mint a mi bűnösségünk. Ha vannak bűnei - ami, sajnos, elkerülhetetlen -, akkor bánja meg, gyónja meg őket, és hálás szívvel térjen vissza az Úrhoz.
Nagy fájdalom ez sokunknak, hogy az újraházasodottak nem járulhatnak szentségekhez. Mi ennek az oka? Olyan kapcsolatban élnek, amelyet nem áldott meg az Egyház által az Isten. Bármennyire is szeretik egymást, az Isten törvénye alapján áldatlan a kapcsolatuk. Ha meg is gyónják, arra nem tudnak ígéretet tenni, hogy többé nem élnek házaséletet. Tehát feloldozhatatlanok, az Eukarisztiában nem részesülhetnek. Ilyenkor nem egy embertársa, nem egy pap tiltja el a hívőt, hanem rossz döntésével saját magát zárja el előbb a bűnbánat szentségétől, majd ennek következtében az Eukarisztiától. Lehet, hogy a második párválasztás már szép és sikeresnek tűnik, de az élete korábbi döntésének fájó következménye van. Nagyon fontos tudni és hangsúlyozni, hogy emiatt még nem hagyta el őket sem az Egyház, sem az Isten. Nagyon sokat tehetnek az Istenért, az Egyházért, és kell is tenniök. Éppúgy részei, tagjai az Egyháznak, éppen olyan gyermekei az Istennek, mint a többiek. Sebeket azonban hordozunk mindnyájan, ki ilyet, ki olyat. Viszont akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik (Róm 8,28). Éppen az a seb és fájdalom köthet legerősebben Istenhez, amely látszólag távol tart.

Kedves Aby!
Miként mondtam, bizonyos vagyok abban, hogy semmi sem helyrehozhatatlan. A múltban történt dolgok akként hatnak, ahogyan kezeljük őket. Lehet áldás, lehet átok. Ne a múlttól féljen, hanem Istenben bízva élje a jelent, és reménnyel tekintsen a jövőre.

Kedves Istenszerető Barátom!
Teljesen igaz, hogy az Úr parancsait szeretetből és tiszteletből kell megtartanunk, nem pedig félelemből. Minden tettünket a szeretet kell, hogy vezérelje. A tisztelet pedig voltaképpen egyik válfaja a szeretetnek. Nem igazi tisztelet az, amely nem párosul szeretettel.
Az istenfélő magatartás azonban egészen más. Nem félünk az Istentől, mint olyan valakitől, aki árthatna nekünk, s ezért jobb inkább elnyerni a kegyeit. Ez valóban igen primitív, leegyszerűsített istenkép eredménye, amely teljesen téves, noha ma is vannak még, akik ekképpen gondolkodnak. A szeretet elűzi a félelmet - írja Szent János apostol. Az istenfélelem ugyanakkor nem ellenkezik a szeretettel. Olyan magas fokú tisztelet, amely szintén része, egyik válfaja a szeretetnek. Ez segít elkerülni azt, hogy Istenről tiszteletlenül beszéljünk, hogy hanyagul kezeljük azt, ami Hozzá köt, pl. az imádságot, a lelki kötelességeinket.
Az istenfélelem abból fakad, hogy szeretem, imádom Öt, de tisztában vagyok az Ö hatalmasságával és a magam kicsinységével. Ez segít még közelebb kerülni Hozzá, még jobban megismerni az Ö titkait.

A vigasztalás nekünk, keresztényeknek fontos feladatunk. Érdemes elolvasni a 2Kor 1,3-7 szakaszt, amely gyönyörüen ír erröl.
Arra bátorítom, keresse föl ezt a családot, minél gyakrabban találkozzanak, osztozzék fájdalmukban. Ne féljen attól, hogy nem találja, mit is mondhat. Nem szükséges erre készülnie másként, csak imádsággal. Ha imádkozik értük és együttérzö szívvel áll mellettük, akkor bizonyosan megtalálja azokat a szavakat, amelyek segítenek, amelyek megnyugvást, megerösítést közvetítenek. Illetve, legtöbbször még nagy szavakra sincsen szükség, sokat segíthetünk embertársainknak azzal, ha meghallgatjuk öket, ha idöt szánunk rájuk. Maga a szívünkben élö szeretet gyógyít, amely megtalálja a kifejezö eszközeit is. Jézus ma is itt van köztünk, nekünk kell képviselni és közvetíteni Öt a szeretetünk által.

Kedves À!
Az efféle kiváncsiság nagyon hasznos és jóra vezet.
A bizánci szertartásban három Liturgiát szoktunk végezni: Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Bazil és Dialogus Szent Gergely Liturgiáját. Az elsö a leggyakrabban használt, ezért ez a legismertebb.
A Bazil liturgiát, amelyre kérdezett, évente 10 alkalommal szoktuk végezni: Nagyböjt vasárnapjain, Nagycsütörtökön, Nagyszombaton, Karácsony és Vízkereszt vigiliájáján és Nagy Szent Bazil ünnepén, január 1-jén. A szövegét, sajnos, eddig nem találtam meg elektronikus formában.
Dialogus Szent Gergely Liturgáját inkább egy másik néven ismerjük. Ez az Elöszenteltek Liturgiája. Ezt nagyböjtben szerdán és pénteken végezzük, valamint nagyhétfön, nagykedden és nagyszerdán.
Mind a három megtalálható a Liturgikonban.
Van még egy negyedik fajta Liturgia is a bizánci szertartásban, Szent Jakab Liturgiája. Ez egy évben egyszer van elöírva, Szent Jakab ünnepén, október 23-án. Sajnos ezt a mai gyakorlatunk még nem ismeri, nincs is benne az említett Liturgikonunkban.

Megkértem egyik egyházjogász testvéremet, hogy ő válaszoljon erre a vádra.

- A "válás" szó használata nem állja meg a helyét! Az egyházi köteléki perekben nem arról döntenek, hogy egy házaspár "megérdemel-e" egy másik lehetőséget... Annak a vizsgálata történik meg, hogy a külső fórumon elvégzett cselekmény érvényesen létre jött-e. Nem egy érvényes beleegyezést tesznek semmissé, hanem annak súlyos hiányossága miatt (pl.: színlelés, megtévesztés, tévedés...), tényeken és bizonyítékokon alapuló ítéletben az érvénytelenségét állapítják meg. Nem indokokat keresnek, hogy a felek kívánságainak megfeleljenek. A házasság története esetleg közvetlen, vagy közvetett bizonyítékokat tartalmazhat.
- A legalább három tagú bíróságnak a tényeket kell vizsgálniok, és a jogot érintő érveléssel kell alátámasztaniok döntésüket. Ennél fogva a személyes érzelmek nem elegendőek egy ügy eldöntéséhez. A másod, vagy szükség esetén harmad fokon szintén ezeket az érveket vizsgálják meg, s hoznak döntést.
- Az ügyek száma is mutatja, hogy nem a megromlott, vagy felbomlott házasságok felbontása zajlik tömegével. Az elmúlt évben beadott keresetek nagy többsége az érvénytelenség kimondásával zárult első fokon. Magam a másodfokú ítéletek kimeneteléről nem tudok beszámolni, mert annak eredményéről a házasságkötés ordináriusát/hierarcháját, illetve a feleket kell értesíteni. Általánosságban elmondható, hogy a keresetlevelek megszületésének hosszas előélete van. Többszörös átgondolást követően fordulnak a felek az egyházi bírósághoz. Tapasztalatom szerint a megalapozatlan, tényekkel és jogi érvekkel nem rendelkező kérések már a beadást előkészítő folyamatban elakadnak. Maguk a felek is megértik, hogy ez nem egy adminisztratív lehetőség, ahol kellő motivációs levéllel szabad állapotot lehet nyerni. Éppen a felbonthatatlanság értékes körülménye az, ami minden érintettet lelkiismeretében megfontoltságra és alaposságra int.
-Az eljárásban közreműködőket ígéretük és Isten előtti felelősségük is kötelezi arra, hogy lelkiismeretes munkát végezzenek. Ezt a tevékenységet az Egyház céljának, a lelkek üdvösségének érdekében, a vonatkozó normáknak megfelelően kell kifejteniök. Ezért megfontolandó, hogy felületes benyomásainkat, mélyebb ismeretek nélkül, szembe állíthatjuk-e az Egyház évezredes gyakorlatával, tanításával, fegyelmi rendjével.

Kedves görgökatolikus testvérem!
A színekről szólva érdemes megjegyezni, hogy a bizánci rítust követő egyházakban a liturgikus színeknek nincs egyetemesen érvényes rendszere.
Nemcsak a görög és a szláv hagyományok térnek el egymástól, hanem olykor egyházmegyénként is más és más szokások alakultak ki.
A böjti szín eleinte mind a görög mind a szláv területeken a "kárminvörös" (mély-vörös) volt. A gyakorlatban ma az ortodox egyházak többségében a sötétvörös és a sötétkék közötti mindenféle árnyalat használatban van böjti időben.
A fekete liturgikus szín első ízben egész későn, pontosan 1730-ban jelent meg, amikor is a szentpétervári papság engedélyt kapott, hogy fekete felont öltsön II. Péter cár temetésére. Az esemény után a fekete liturgikus ruhák használata lassan elterjedt szinte az egész szláv földön. Érdekes azonban, hogy ma az orosz egyház inkább nagyböjt hétköznapjain használja, nem temetési szertartásokon. Ők ugyanis fehérben temetnek.
Magyar görögkatolikus egyházunkban böjti időben általában a piros vagy bordó színt használjuk. Dr. Timkó Imre püspök atya rendelkezése folytán a '80-as évektől a temetési szertartásokat is fekete helyett pirosban kell végezni. Az 2010-es Szertartási Utasítás a következőképpen fogalmaz: "a 'böjti' jelzésnél használható: piros, bordó, lila, fekete." Természetesen sok függ attól, hogy az egyes egyházközségnek mire telik.

Elnézést kérek, hogy erre nem gondoltam. Romzsa Tódor fölszentelt vértanú tropárja, 4. hang: Apostolok jámborságának útját követve, ó, Teodor, fölszentelt vértanú, * mint jó pásztor, Krisztus nyáját őrizve lelkedet adtad. * Az istentelenektől megölettél, ó boldog, * és sebektől felékesítve az örökkétartó örömbe jutottál, ó hosszantűrő. * Isten Bárányától a dicsőség koronáját elnyerted, * akit imádj, hogy üdvözítse lelkünket.

Kedves Aby!
Valóban nagy kár, hogy az a fiú akkor így elcsavarta a fejét. Figyelemre méltó, hogy a Biblia is ír ilyen esetről. Érdemes elolvasni Ámon és Támár történetét: 2Sám 13, 1-19. A 15. vers különösen megrázó. Ön elveszített valami nagyon fontosat, amit már nem tud visszaszerezni. Megváltozott nem csak a teste de az élete is. Ugyanakkor nem kell attól tartania, hogy ezzel minden elveszett. Szó sincs róla. Továbbra is élhet tisztán, tisztaságban, ha őszintén törekszik rá. Helyeselhető, hogy a mostani ismerkedésben fölfedte életének ezt a fájdalmát. Talán kicsit korán tette, hiszen a legmélyebb,legbensőbb dolgok ezek. De gondolom, nem akart csalódást okozni sem az új barátjának, sem önmagának azzal, hogy esetleg később emiatt hagyná ott.
Nos, az Önnel történt eset bizonyos mértékben valóban befolyásolhatja a kapcsolatuk alakulását. Mindkét irányban. Mire gondolok? Egyrészt, aki már egyszer belekerült ilyen helyzetbe, az könnyebben belecsúszhat újra, nehezebb megállni, ha, ne adj' Isten, elveszti a fejét. De az ellenkezőjét is kiválthatja. Egy rossz emlékű első kapcsolat gátolhatja később az egészséges testi kapcsolat kialakulását. Természetesen az már csak a házasságon belül kerülhet elő. Amíg nincs rajta az Isten áldása, addig ugyanúgy az isteni ajándék meglopását jelenti, mint ahogyan Ádám és Éva a tudás fájáról idő előtt engedetlenül vett.
Elkeseredésre és szomorkodásra ugyanakkor semmi ok. Minden helyrehozható. Remélem, azóta már meggyónta ezt a tévedését. Isten nem csak megbocsát, de gyógyít is. Sőt, erőt és világos látást is ad azoknak, akik kérik. Ami történt, fontos tanulságul is szolgálhat, mely nem hogy kárára de éppen előnyére és hasznára válhat. A bűn lehet hasznos? Semmiképpen sem. Hanem a bűn nyomán megjelenő isteni irgalom. Az Istent szeretőknek minden javukra válik. Imádkozzék, hogy odaadón tudja szeretni az Istent, és akkor jól és helyesen fogja tudni szeretni az embertársait, a barátait, ezt az új barátját is.

Kedves Dani!
Minden az egyéni buzgóságon múlik. Nálunk, Magyarországon sokkal elterjedtebb az, hogy éjféltől éjfélig tartják a böjtöt. Ortodox vidékeken gyakori, hogy vecsernyétől vecsernyéig számítják. (Persze, beleértve, hogy az eukharisztikus böjt is vecsernyétől érvényes.) Ez nagyon szép, de nálunk, ahol sajnos még nem elterjedt a napi vecsernye gyakorlata, elég erőltetettnek tűnik, az alkonyattól alkonyatig számolás. Mindenesetre az fura volna, ha valaki a böjt kezdetét éjféltől, a végét meg alkonyattól számítaná...
A lényeg a következetes és hűséges megtartás, és ami ennél is fontosabb, hogy az imádságos legyen. Amikor böjtölünk, akár kicsi, akár nagy léptékben, az mindig az Istennek fölajánlott kedves adomány legyen.

Kedves Fiatal a világból...!
Mindenekelőtt szeretném kifejezni nagyrabecsülésemet, hogy a mai világban fölismerik a sírig tartó testi tisztaság értékét, és igyekeznek is megtartani azt. Ez azt jelenti, hogy a házasságkötésig nem létesítenek testi kapcsolatot, a szentségi köteléken belül pedig tisztán, szeretettelteljesen élik meg a házastársi szerelmet. Ugyanis ma alig merünk már erről beszélni, annyira erőszakosan harsogja ennek ellenkezőjét az irányított közvélemény. Adja Isten - imádkozzanak is érte! -, hogy valóban így tudják megélni ezt a csodálatos isteni ajándékot! S éppen annak érdekében, hogy ez a tisztaság megvalósulhasson és kapcsolatukban tovább érlelődhessék, annak érdekében, hogy legyen erejük és kitartásuk hűséggel megélni ezt a kincset, azt javaslom, hogy ne játszanak a tűzzel. A szexuális közeledés minden eleme voltaképpen előkészülete, előjátéka a végső testi egyesülésnek. "Meddig lehet elmenni?" "Hol álljunk meg?" Ezek a kérdések annál feszítőbbek, annál nehezebben kibogozhatók, minél jobban elmerül benne az ember. Annál kevésbé lát világosan. Sőt, elérkezhet egy olyan pontra is akár, hogy egyszercsak úgy látja, úgy véli látni, hogy nem is olyan nagy dolog a végső egyesülés: miért is ne zuhannánk bele? Az érzéki szenvedélynek éppen ez a velejárója, hogy minél jobban hagyja magát belesodorni az ember, annál zavarosabb benne a látása, annál terhesebb benne a lélek állapota. Ezért érdemes minél hamarabb megállni.
Tanácsom a következő. Ha már olyan komoly a kapcsolat, hogy valóban házasságra készülnek, akkor nyugodtan kifejezhetik egymás iránti szerelmüket a testi közeledés bizonyos formáival. Ilyen a csók, az ölelés, a simogatás. Mindig fontos irányelv, hogy egyikük sem a saját testi gerjedelmeit akarja kielégíteni, hanem a másiknak örömet szerezni. Ez az elv egyébként még hangsúlyosabban kell, hogy irányítson a házasélet gyönyöreiben. Néhány eligazító részlet. A csókkal se töltsenek el túl sok időt. Nagyon világosan érzékelhető az a pillanat, amikor a szeretet kifejezése átcsap érzéki követelőzésbe. Onnantól ne folytassák! Az ölelés is a szeretet kifejezése legyen és ne a két test érzéki örömeinek fölcsigázása. A símogatás pedig ugyanígy a kedvesség jele legyen, ne pedig játék a vad szenvedéllyel. Ne érintsenek szeméremfelületet sem ruhán keresztül, főként nem anélkül. Ha ezeket a szempontokat megtartják, akkor kapcsolatukra nem telepszik rá a testi szenvedély, akkor sokkal több időt tudnak együtt tölteni a két lélek egymáshoz formálódásával. A kapcsolatuknak ez a bontakozása és fejlődése nagy segítségükre lesz abban, hogy minél tisztábban lássanak, minél Istennek tetszőbben éljenek a szerelem csodálatosan rejtelmes, rejtelmesen csodálatos világában.

Bizánci egyházunkban nagyon ősi szokás, hogy a szentélybe csak az arra kijelölt és fölszentelt személyek léphetnek be. Ők is csak megfelelő öltözetben, megfelelő előkészületek után. Mindez, az ószövetségi előírásokra vezethető vissza, hiszen a szent sátorba is csak a szolgálatukat végző papok léphettek be, a Szentek Szentélyébe pedig egyedül csak a főpap, ő is csak egyszer egy évben.
Krisztus Urunk kereszthalálakor a templom függönye kettéhasadt, fölülről egészen az aljáig. Megnyílt tehát az utunk az Atyához éppen Őrajta keresztül, aki harmadnapra saját testének templomát építette föl, ahogyan azt meg is jövendölte. Az újszövetségi templom tehát Krisztus titokzatos teste, maga az Egyház (régebben a templomot egyháznak is nevezték!). Ide bárki beléphet, ide hív mindenkit a Megváltó.
A távolságtartásra intő szokások mégis segítenek abban, nehogy megfeledkezzünk arról, hogy mit köszönhetünk az Istennek, nehogy fölcserélődjenek a szerepek, és megfeledkezzünk arról, hogy minden pillanatban méltatlanok vagyunk az Isten közelségére. Ennek a helyes szemléletét segíti sok minden az Egyházban. Ilyen maga a templom elkülönített épülete, a kiemelkedő szentély (melyet bizánci egyházunkban még ikonfal és függöny is elválaszt), az istenszolgálatra lefoglalt személyek (a római egyházban a cölibátus jelzi erőteljesebben ezt azt Istennek lefoglaltságot), azok az előírások, melyek a szent edényekre és tárgyakra vonatkoznak (kelyhet nem foghat meg más, csak fölszentelt személy) és sorolhatnánk még. Ebbe a sorba tartozik bele az az előírás is, hogy a szentélybe csak férfiak léphetnek be. Akik ezt komolyan veszik - papok vagy hívek -, azok számára sokat segít ez az alázatra késztető magatartás, hogy kialakuljon és épüljön ez a helyes isten-kép.

Kedves Barátom!
Mit tagadjam, számomra meghökkentő kérdést tett fel. A Bibliában, természetesen semmi erre utalót nem talál, hacsak annyit nem, hogy „…ne ejtsetek sebet testeteken, és ne vagdossátok be magatokat (Lev 19,28).. Igaz, ott kicsit másról van szó. Furcsa divat ez ma mégis, hogy egyesek összefirkálják a testüket különböző ábrákkal. Még az arcfestés sem teszi igazán ékesebbé azt a természetes szépséget, amelyet Isten képmásaként minden ember hordoz, de ezek a tolakodó, erőszakos ábrák, amelyek ezen új divat szerint megjelentek, kifejezetten elcsúfítják ezt a szépséget. Nagyon kérem, ne kövesse ezt a buta divatot. Terve, hogy a Bibliából vett, tehát Istenünkhöz kötődő rajzolatot találjon ki a testére, éppen tiszta és jó szándékának ellenkezőjét jelentené, hiszen az, ami szép megcsúfolásul éktelenkedne a testén.

Nagyon okos dolog. Hiszen az új püspök még igen fiatal. Azok a munkatársak, akik korábban is a püspökségen szolgáltak bizonyos területeken sokkal többet tudnak, mint ő. Érdemes tanácsot kérni tőlük, hallgatni rájuk. Mindenki Krisztus ügyét, az Egyházat szolgálja legjobb tudása szerint. Szilárd püspök úr is ezt tette, ezt látom Fülöp püspök atyánál is. Az emberi gyarlóságok pedig, sajnos, elkerülhetetlenek, természetesen ezekkel is számolni kell. Nagyon jónak tartom, hogy a megújulásra törekvés mellett megmarad a folyamatosság is.

Az egyik nagy veszélye, hogy nem kap kellő tiszteletet a Szentség. Amikor az emberek nagy részében az a téves isten-kép élt, hogy az Isten távoli, megközelíthetetlen, netán haragvó, büntető uralkodó, akkor sokat segített annak hangsúlyozása, hogy az eukharisztikus lakomában karnyújtásnyi közelségbe jön hozzánk, a megtestesülésben annyira megalázza magát, hogy akár a kezünkbe is vehetjük, még ha méltatlanul bánnánk is Vele. Lehet, ma inkább arra van szükség, hogy megértsük és minden találkozáskor megéljük, hogy bár ennyire jóságos a mi Istenünk, mégis sokkal nagyobb tisztelettel és hódolattal kell közelednünk hozzá.

Ez a liturgikus gesztus nagyon ősi. Már Origenész is említi, hogy az olvasmányok előtt a hívek keresztet rajzolnak homlokukra. A homlok kereszt alakban való megjelölése egyébként a legrégibb keresztvetés fajta, az egész felsőtest kereszt alakban történő megérintése később terjedt el.
Az olvasmány előtti keresztjel szokása nyugaton a IX. századig változatlanul tovább élt. Később az evangéliumi felolvasást hallgatók nemcsak homlokukat, hanem mellkasukat is megjelölték kereszttel.
A keresztjel célja kezdetben a gonosz lélektől való oltalmat és védelmet jelentette a Szent Igével való találkozáskor, a hívek egyfajta "önmegáldása", hogy méltóan hallgathassák Isten szavát.
Később, a XI. században azonban hitvallássá vált, abban az értelemben, ahogy Szent Pál mondja: "Nem szégyenkezem az Evangélium miatt" (Róm 1,16). Ekkor kezdték el ennek megfelelően az ajkakat is kereszttel jelölni (továbbá az Evangéliumoskönyv lapját - legalábbis a pap), és a gesztust a következő magyarázattal látták el: "Értelmemmel igyekszem fölfogni, számmal megvallani, mindenekelőtt pedig szívemben megőrizni azt, ami e könyvben, vagyis az Evangéliumban írva van."

Érdekes különbség ez az orosz és görög szokás között. Szláv területeken előbb vetnek keresztet és utána hajolnak meg, a görögöknél előbb hajlanak meg s utána vetnek keresztet. Magyarországon mi ezt a gyakorlatot követjük. Ugyanakkor vannak görögkatolikusok, nyilván szláv területen, pl. Ukrajnában, ahol előbb vetnek keresztet és utána hajolnak meg. Tehát nem sajátosan görögkatolikus vonás. Nincs is igazán jelentősége, a szokás alakította így.

Romzsa Tódor fölszentelt vértanú tropárja Ungváron készült el. Íme, a magyar fordítása, mely előszor 2007-ben jelent meg a Szertartási Utasításban.

Az apostolok jámborságának útját követve, * ó, Teodor fölszentelt vértanú, * mint jó pásztor, Krisztus nyáját őrizve lelkedet adtad. * Az istentelenektől megölettél, ó boldog, * és sebektől felékesítve az örökkétartó örömbe jutottál, ó hosszantűrő. * Isten Bárányától a dicsőség koronáját elnyerted, * akit imádj, hogy üdvözítse lelkünket.

Az egyházi bíróság a látszólag érvényesen adott házassági beleegyezés körülményeit tényszerűen megvizsgálva, bizonyítékokon alapuló jogi és ténybeli érvelés alapján, egy legalább két fórumon egybehangzóan megfogalmazott ítéletben mondja ki a házasság érvénytelenségének tényét. Egyházmegyénkben az elmúlt esztendőben mindössze 11 ilyen egyházjogi per folyt, ebből 5 az előző évből húzódott át. Ez elenyészően kevés a megkötött több ezer esküvőhöz képest.
A válás szelleme, sajnos, mai világunkban mindnyájunkra hat. Emiatt sokkal több házasság bomlik szét, noha azok megfelelő szemlélettel, s persze, sok áldozattal, alázattal és imával megmenthetők volnának. Hogyne hirdetnénk a holtig tartó hűséget, hogy ezzel is segítsük a házasság nehéz küzdelmeit vívó híveinknek.

Hogyan nyugtassam meg, kedves M.?
Ugyanis nincs mitől félnie, egyáltalán! Krisztus Urunk világosan megmondta: Nem tudjátok sem a napot, sem az órát (Mt 25,13). Aki effélét jósolgat, az sarlatán. Ötleteket gyártani, persze lehet, és hogy hitelesebbnek tűnjön, isteni eredetű üzenetként közli. De nincs is értelme ezeknek a látszólagos üzeneteknek. Ha holnap halunk meg, vagy 20-30 év múlva, akkor is ugyanúgy kell élnünk minden napot: Krisztushoz hűen és természetesen nagyon boldogan. Amiről írt, művészetek, irodalom, színház, zene, tánc mind nagyszerű alkotásai az emberi léleknek, és amennyiben Isten dicsőségét szolgálják - ha igazi és nem ál értékek, akkor bizonyosan! - akkor nem csak szabad velük foglalkoznunk, de kell is, hogy éljünk velük. Ha jó lélekkel táncol vagy zenét hallgat, és megtudja, hogy egy órán belül meg kell halnia, akkor folytassa nyugodtan hálaadással a táncot vagy a zenehallgatást.
A diáktársai között is hamarosan el fog halványulni ez a világvége-érzet. Lehet, hogy akár még néhány évig is eltart, aztán huss, el is felejtik. Lehet, hogy valóban hamarosan eljön Krisztus. Talán már ezt a válaszomat sem fogja tudni olvasni. De az is lehet, hogy még ezer vagy tízezer év van hátra. Ezt teljesen Őrá kell bízni. Ha találgatni próbálom a napot, ez azt jelenti, nem bízom Benne.
Az viszont még súlyosabb tévedés,ha valaki nem olvassa az Ószövetséget. Isten mindig ugyanaz. Az Ószövetségben éppenúgy föl lehet ismerni az irgalmas és emberszerető Istent, ha erre nyitott lélekkel olvassuk.
Azt is igen rosszul tette - bocsásson meg! -, hogy valami, magát jósnak kiadó személlyel fölvette a kapcsolatot. A tőle származó badar gondolatok zavarják meg az Ön gondolatait is. Ezeket hamar ki kellene törölnie az emlékéből de a számítógépéről is.
Lelki békét akkor nyer, ha Istenre figyel, keresi és szereti Őt. A szeretet elűzi a félelmet (1Jn 4,18). Keresd a békét és járj a nyomába! (Zsolt 34,15). De akár az egész 34. zsoltárt is végigolvashatja. És még számtalan zsoltárt és egyéb ó- és újszövetségi helyet. Meglátja, mennyire irgalmas és emberszerető a mi Istenünk.
Bizánci liturgiánk, bár említi olykor Krisztus félelmetes ítélőszékét, amelyen majd jó feleletet kell adnunk, de minden szertartásunk az "irgalmas és emberszerető" áldásával zárul. Szeresse az Urat, aki maga a Szeretet, és igyekezzék minden nap Hozzá hűen élni és cselekedni.

Kedves Asszonyom!
Bocsásson meg, talán nem elég világosan fogalmaztam. Igaz, épp azt próbáltam hangsúlyozni, hogy az Egyház ott áll mindenki mellett, senkit nem hagy, nem taszít el, együttérez a legsúlyosabb szenvedőkkel is. Nem is lehet másként, hiszen az Egyház Krisztus titkozatos teste, az Egyházon keresztül mindenki Krisztust kapja, az Ő végtelen irgalmát és szeretetét tapasztalhatja. (Sajnos igaz, hogy sok esetben éppen mi, emberek akadályozzuk azt, hogy Krisztusnak ez a végtelen szeretete mindenkihez elérhessen.)
Valójában az újraházasodottak számára áll leküzdhetetlennek tűnő akadályként a szentáldozásban való részesülés. Egyszerűen arról van szó, hogy ha valaki olyan házastársi kötelékben él, amelyet nem áldott meg az Egyház (nem kötöttek egyházi házasságot), akkor a köztük lévő házastársi kapcsolat "áldatlan", bűnös kapcsolat - bármilyen szépnek és kiegyensúlyozottnak tűnik, talán gyermekek sokasága is származik belőle. Ilyen esetben egy férfi és egy nő egyházi házasság nélkül él házastársi kapcsolatban. Ha meggyónnak, nem lehet őket feloldozni, hiszen nem ígérhetik meg, hogy nem élnek házastársi életet, ha már egyszer egy háztartásban vannak. Ez az az eset, amelyben az Egyház próbál ugyan segíteni, de nem rúghatja föl az isteni törvényt, nem engedheti szentséghez az illetőt.
Ha jól értem, az Ön esetében nincsen akadálya annak, hogy szentségekhez járuljon, a gyóntató pap tanácsaira kell hagyatkoznia. Természetesen nagyon jól látja, hogy Isten mindenkié és Ő senkit nem taszít el.

Kedves László!
Mindenek előtt legyen nagy hála a szívében. Az, hogy "megtalálta azt, ami eddig hiányzott, az Isten utáni vágyódást", ez óriási ajándék. Mindannak ellenére, hogy korábbi élete nem erre késztette, nem ezt segítette volna. De a jóságos Isten megkönyörült Magán, és megajándékozta ezzel a tiszta vágyódással. Ez világos jele, hogy nem hagyta el, nem fordult el Öntől még a legsötétebb bűnök közepette sem. Már csak ezért is hálásnak kell lennie egész további élete során.
Fontos, hogy a bűneit ne csak csöndes magányában tárja Isten elé, hanem gyónja meg valamelyik papnak. Ezáltal nem csak a bűneitől szabadul meg, de újra bekapcsolódik Krisztus titokzatos testébe, a közösségbe, az Egyházba, amelyből korábbi bűnei miatt kiszakította magát. Az Istennel való kapcsolatunk sohasem magánügy, csak közösségben élhetjük meg. Istenhez tartozásunk közösséghez tartozás. Elsősorban a Szentháromságos közösséghez, de éppen így Krisztus Testének, az Egyháznak közösségéhez.
Ezzel a lépéssel közvetlen emberi és személyes kapcsolatba kerül egy lelki atyával, aki pedig tovább tudja majd segíteni.
Hiszen a Krisztussal való életünk is küzdelmes élet, sőt, még nehezebb, fájdalmasabb és küzdelmesebb, mint azoké, akik csak a felszínen, csak a mának élnek. A keresztény élet nem óv meg a mindennapi bajoktól, gondoktól. Ezek éppenúgy megmaradnak, viszont hallatlan és legyőzhetetlen erőt kapunk azzal, hogy immár Krisztus velünk van. Pontosabban szólva az a látás fedi föl ezt az erőt, amellyel fölfedezzük, hogy Krisztus állandóan velünk van.
Isten megbocsátott Önnek, csak még Ön nem tudott megbocsátani saját magának. Higgye el, Isten irgalma nagyobb, mint az Ön bűne. Ha megbánta bűnét és fölfedte valamelyik lelki atyának, akkor nem kell tovább hordoznia még a lelkiismeretfurdalást sem. Hitünkhöz ez is hozzátartozik, hogy bízunk az Isten végtelen és teremtő erejű irgalmában.
Segítse az Úr további lépéseiben!

A Hittudományi Főiskolán a nappali tagozatra jelentkezett hallgatóknak a
felvételi június 28-án lesz, ekkor írják meg az írásbeli felvételit. A
szemináriumba jelentkezett hallgatók ezek után és ennek függvényében
folytatják a felvételit, mely 30-ig tart. Az un. civil hallgatók még aznap
(28-án) szóbeli meghallgatáson vesznek részt. A levelező tagozatra
jelentkezett hallgatók (katekéta, kántor szak, MA kiegészítő) felvételije
június 26-án lesz.
Mindez azokra érvényes, akik már beadták a jelentkezésüket. Akik pedig még nem jelentkeztek, de szeptembertől szeretnének a Hittudományi Főiskola bármely szakán tanulni, azok számára pótfelvételit hirdetnek majd.

Kedves Barátom!
Nagy küzdelem ez, ne adja föl! Ha sok éve küszködik vele, akkor bizonyosan észrevette, hogy a dolog mégis időszakos, nem mindig egyforma erősségű. Nyilván van ennek sok fiziológiai és lélektani eleme, külső és belső összetevője. Orvosok és pszichológusok sokat tudnának erről magyarázni.
A tisztaságért küzdeni kell akkor is, ha van már kiválasztott társ, akkor is, ha még, vagy éppen most nincs.
Az egyik fontos elem ebben a küzdelemben, hogy ha elbukott, azt hamarosan szégyenkezés nélkül meg kell gyónni, nem szabad rejtegetni a bűnt. Legjobb, ha mindig ugyanannak a lelkiatyának gyónja, aki közvetlen tanácsaival is tudhat segíteni a küzdelemben.
Szentgyónás után Istenbe kapaszkodva szilárd elhatározást kell tenni. Sok esetben úgy segít meg a Jóisten, ahogy nem is gondoljuk.
Természetesen, ha gyakori cselekedetté rögzült, akkor sokkal nehezebb kilábalni belőle. De lehetséges! Ha nem adja föl a küzdelmet, az idő Önnek dolgozik. Hisz nem hiábavaló egyetlen törekvésünk, jószándékú tettünk sem, függetlenül a közvetlen eredményétől.
Ha egyszer is sikerült fölülkerekedni a kísértésen, az már eredmény, adjon hálát érte, s nekilendül a következőnek. Minden egyes kicsi győzelem közelebb visz, még ha netán mégis jön utána bukás.
Szent Ferenc az ilyen kísértés idején a hideg hóba vagy a tüskés bokrok közé vetette magát. Ennek szelidítettebb változata a kemény torna. Általában a futás a legmegfelelőbb erre. Ha épp nem megoldható, akkor másfajta erős és fárasztó testmozgás vagy hideg zuhany. Egyébként is érdemes keményen tartani a testet, mint egy szilaj csikót, hogy ha használni akarjuk bármire is, akkor engedelmeskedjék.
Fontos eszköz még, bár még nehezebben kezelhető, a figyelem elterelése. Persze nem úgy, hogy görcsösen másra akar gondolni az ember, mert az hasztalan erőfeszítés. De könyvvel, filmmel, egy barát fölhívásával, vagy ehhez hasonlókkal lehetséges.
Távolabbi eszköz még, hogy tudatosan távoltartsa magától az érzékiségre ingerlő dolgokat, filmet, képet, látványt.
Higgyel el, kedves Barátom, Istennek tetsző az Ön küzdelme, és ha kitart, meg is lesz a szép eredménye.

Kedves 3 Gyermekes Édesanya!
Ha jól értem, Ön is próbálkozott a lombik-programmal, de az sikertelen lett, és a gyermeke végül természetes módon fogant meg. Hála legyen a Teremtőnek! Tudja, van, amit Istenre kell bíznunk, és nem szabad a saját kezünkbe vennünk. Higgye el a katolikus egyház egyáltalán nem érzéketlen a szenvedők, a bajbajutottak iránt. Épp ellenkezőleg, 2000 éves története során és mai is számtalan példáját adta, hogy együtt szenved nem csak a betegekkel, éhezőkkel, hajléktalanokkal, de az elváltakkal is, akik nem járulhatnak szentségekhez, a gyermektelen édesanyákkal is, házassági tisztaságért égő hiányban szenvedő fiatalokkal is, és még sorolhatnánk. A szülőt nem lehet vádolni érzéketlenséggel, ha nem hagyja, hogy a gyermeke tortával vagy csokival kezdje az ebédet. Van, amit a szülő jobban tud, mint a gyermek, van, amit az egyház vezetése jobban tud, mint a rábízottak. A válaszomban a katolikus egyház álláspontját ismertettem, amely világosan tanítja, hogy a lombik-program mai gyakorlata ellenkezik az élet, az ember és a Teremtő tiszteletével. A Mindenható és az Ő szeretete hatalmasabb mindnyájunk gondolkodásánál, érdemes tehát Őrá hagyatkozni. Mint ahogyan ezt az Ön életében is megmutatta.

Kedves Testvérem!
Kérem, bocsásson meg, hogy nem tudtam idejében választ adni a kérdésére. Higgye el, iparkodom, de nem mindig sikerül helyesen megfelelnem. Ilyenkor mindig kérem a Szentlelket, hogy a magam hiányosságait Ő pótolja. S mint minden lelkibeszélgetés idején, itt is imádkozni szoktam az ezen fórumon hozzám fordulókért.
Nagy alázatot követel tőlünk, katolikusoktól, hogy hierarchiában, azaz "szent rendben" élünk. Ez így van, egyébként, ortodox testvéreinknél is. Sokszor, persze, nem könnyű megélni ezt az alázatot, de ha jó lélekkel törekszünk rá, akkor segít előre jutni az Isten iránti engedelmességben is. A mai, túlhajszolt demokrácia uralkodó szemléletében még nehezebb megérteni és helyesen megélni ezt az alázatot és engedelmességet. Márpedig az Istennel való kapcsolatunkban ez alapvető magatartás. Persze, ha valaki visszaél ezzel, az súlyos bűnt követ el, hisz azt fordítja visszájára, ami a legszentebb.
Szeretettel tanácsolom, ne is latolgassa a katolikus egyház elhagyását. Ha bármilyen területen bűnt, gyengeséget lát a papok között, kérem, imádkozzék értünk, és inkább próbáljon erősíteni bennünket. Köszönöm.

Roppant veszélyes dolog, ha az ember a határokat firtatja az erkölcsi dolgokban. EGyszerűen kerülni kell a káros dolgokat. Az alkohol és a kávé nem minden körülmények között káros. Főként a mennyiségétől függ de a fogyasztó egészségi állapotától is. A cigaretta minden körülmények között káros az egészségre. Noha ez is legálisan vásárolható, tehát ez nem lehet irányadó.
Az Ön által említett füstölőket nem ismerem, de mindenképp óva intem a használatuktól. Alighanem inkább bódító hatásúak, mint testet vagy lelket építők. A test pihentetésére a legegyszerűbb gyakorlati módszereket javaslom, a lélek pihentetésére pedig az imádságot.

Véleményem szerint Ön most is büszke lehet arra, hogy a liturgiánk keleti, mégis közel áll a latin szertartású egyházhoz. Persze, pontosabb úgy mondani, hogy a katolikus anyaszentegyházhoz, hiszen, ez sokkal fontosabb. Vértanúink a katolikus egyházhoz tartozásért adták életüket, nem a latin szertartásért. Ez a katolikus egyház pedig ma kifejezetten késztet és buzdít bennünket, hogy keressük a közeledést az ortodox testvéreink felé, keressük a közös gyökereinket. Csak így lehetünk híd kelet és nyugat között.
Tudomásom szerint hamarosan megjelenik magyar nyelven a római Keleti Kongregáció által kiadott Liturgikus Intstrukció, amely részletesen foglalkozik ezzel. Mindenesetre fontos a fejlődés ebbe az irányba, különben hitelét veszti a "görög"-"katolikussságunk".
A liturgiánk végzésében nem látok radikális változtatást, még kevésbé a liturgikus öltözetekben. Amennyire tudom, az elmúlt két esztendőben nem is jelent meg új liturgikus rendelkezés.
Hogy mostanában hosszabbak a püspöki liturgiák, ez egyeseknek tetszik, egyeseknek nem. Nehéz volna mindegyükhöz alkalmazkodni. Inkább szeretve tanítani kell a híveket, mintsem igényeikhez alkalmazkodni. Viszont javaslom majd a kedves honlapszerkesztőknek, hogy indítsanak erről a fontos kérdésről egy beszélgetést, hogy bárki hozzászólhasson.

A legnagyobb baj a sok leírt közül,ha a kántor "nincs közösségben a hívekkel", s főként, ha "nem is törekszik rá". Nálunk, a magyar görögkatolikusoknál alapvetően az a kántor feladata, hogy vezesse a hívek énekét. Nagy körültekintésre és figyelemre van szükség a szakmai (értsd: zenei és pedagógiai) tudáson kívül ehhez az énekvezetésre. Ha jól képzett emberről van szó, akkor jó remény van arra, hogy idővel, amikor a kezdeti lelkesedés sok egyéb tapasztalattal is gazdagodik, a szép éneke belesímul a közösségi énekbe, és fordítva. Egész biztosan nincsen olyan előírás, hogy a kántor a jobb oldalon álljon. Való igaz, hogy sok függ a templom fölépítésétől, de a hívek szokásaitól is. Ezt mindenképp figyelembe kell venni.
Legjobb volna, ha a "hittanosok" közösen jeleznék ezt a gondjukat a tisztelendő úrnak. Beszéljenek róla. És imádkozzanak a kántorukért, mert nagy kincs, ha egy szépen és jól éneklő kántor van jelen, a hiányosságai pedig hátha kiigazodnak idővel. Ehhez sok imádság és türelem kell!

Kedves Ilike!
Van, ami a templomkertbe való, s van, ami nem. A tánc, a mulatság lehet Istennek tetsző. Ha a templomi imádsághoz kötődik, akkor az agapéhoz hasonlítható: emberi együttlét a szeretetben, az imádság folytatása. Ne feledje, még Máriapócson is vannak műsorok a templomkertben. Persze, a tánc, a tábortűz azon kívül van. Attól függ, tehát, hogy milyen jellegű mindez. Ha keresztények jó szándékkal, Isten dicsőségére teszik, miért ne adhatna neki helyet a templomkert. A kufárok kiűzése - vélhetően - azért történt, mert Isten dicsőségét fölcserélték a földi bálványokkal, a pénzzel. Ennek, természetesen, nem szabad helyet adni sem a templomban, sem a templomkertben. Javaslom, bízza rá a helyben szolgáló atyára, hogy mit szabad ott megrendezni és mit nem. Így sok fölösleges aggódástól megkíméli magát.

Vajon miért van ez a sok félelem? Szeretném megnyugtatni, hogy nem kell félnie semmitől és senkitől. Sem papoktól, sem más hívektől. főként nem az Úrtól. Nagyon helyes, hogy Krisztust akarja követni. A hibákat, melyeket mindnyájan elkövetünk, nagy bizalommal éppen Őeléje kell tárni. Higgye el, nincs senki olyan megértő és segítő, mint az Úr.
Tudja, nem az Urat bántja ezekkel a helytelen félelmekkel, hanem egyedül csak saját magát. Ő mindnyájunkat végtelenül szeret, válogatás nélkül, tetteinktől függetlenül. Nem a tetteket nézi, hanem a szívet. Mi emberek beleesünk ebbe a hibába, hogy egymást nézzük. Butaság! Úgysem látunk bele egymás lelkébe. Egyszerűen nem lehet tudni, hogy kiben mi lakik a mélyen. Nem érdemes másokhoz hasonlítani magunkat. Ez is butaság. Ha szeretne letérdelni, tegye bátran, senkisem botránkozik meg rajta. És ön se nézze, hogy más hogyan viselkedik e szent pillanatokban.
Fontos még mondanom, hogy közösségbe tartozunk. Lehet keresni a magányt, mert akkor jobban esik az imádság. De akkor működik igazán a magányos ima, ha megtalálja a helyét a közösségben is. Nem rossz ember Ön, dehogy, csak kereső. Folytassa bátran, lankadatlan ezt a keresést, és bízzon az Úrban, hogy majd el is vezeti Önmagához! Csodálatos dolog együtt élni Ővele.

Kedves Zsófi!
Természetesen nincsen akadálya annak, hogy görögkatolikus templomban a mi szertartásunk szerint tartsák meg az esküvőt. Ökumenikus liturgia csak római katolikus és protestáns felekezetűek között lehetséges. Ebben az esetben a püspök engedélye szükséges a megszokott forma megtartása alóli fölmentéshez. Egyébként a forma alóli fölmentés után a görög rítusúaknak is lehet eltérő szertartású esküvőjük, érdekes módon azonban, ilyen fölmentést a görögkatolikus püspök nem adhat, ez a Szentszéknek van fönntartva.
Vegyes vallásúak eskövője esetén nyilatkozni kell, hogy törekszenek jó lelkiismerettel katolikus hitre nevelni a gyermekeiket. Ma már azonban nem kötelező ilyen tartalmú nyilatkozatot a nem katolikus félnek is aláírni.
Remélem, megtalálják nem csak a szép esküvői szertartást, hanem egymás boldogítását keresve az Isten akarata szerinti szép és boldog családi életet. Áldja meg sok gyermekkel a Teremtő!

Sajnos, az egyház nagyon keveset tesz. Sokkal többet kellene. Nagyon köszönöm, ha segíti az említett özvegyasszonyt a családjával. Ha Ön az egyházunk tagja, akkor hálás vagyok, hogy az Ön közreműködésével valami kicsivel máris többet tettünk. Én is iparkodom, amennyire tudok, de fájdalmasan látom, hogy mennyire kevés, amit teszek. Ismereteim szerint a görögkatolikus egyházunk nagy erőfeszítésekkel próbál segíteni a rászorulókon. Korántsem veri mindet nagydobra. Ugyanakkor minden segítség más és más. Nincs két család - bármilyen is a gyermekek arcszíne - amelyiknek pontosan ugyanolyan támogatásra volna szüksége. Az bizonyos, hogy nagyon sokat árt az olyan szemfényvesztő segítség, amely pénzt juttat olyanoknak, akik nem tudnak vele bánni. Hatványozottan érvényes ez a számítógépekre és a világhálóra. Meglátásom szerint azonban egyházunk éppen azzal akar leginkább segíteni, hogy a rászorultak mellé áll, mellettük is marad, kíséri őket. De ez csak törekvés, és - mint mondtam - ennél sokkal többet kellene tennünk. Kérem Önt is, és Mindenkit, aki olvassa, hogy cselekedjünk minél odaadóbban Krisztus Urunk parancsa szerint.

Kedves Mónika!
Nehéz válaszolni a kérdésére. A kegyelmet ugyanis nem lehet rőffel mérni. Minden áldásadás kegyelmet közvetít, de hogy mennyit, s főként egymáshoz milyen mennyiségi viszonyban vannak az áldások, nos, ezt nem csak megmondani nem lehet, de kutatni is hasztalanság. A püspök liturgiájában az egyház teljességét tapasztaljuk meg. Ha nincs ott a püspök, akkor nincs ott a teljes egyház? Dehogynem, csak kevésbé érzékeljük. Következésképp esetleg kevésbé vagyunk befogadók az áradó kegyelem felé. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem pusztán lélektani különbségről van szó. Bár erőst sántít a hasonlat, de kicsit mégis olyan, mint az a család, ahol nincs otthon az édesapa. Távol van, szeretjük, de egészen hatalmas dolgok történnek, amikor végre hazajön. Ki tudja lemérni a nyakába ugró gyermekek érzelmi szintkülönbségeit?

Kérem, ne úgy fogalmazza meg a kérdését, hogy vajon bűnt követett-e el, amiért mindjárt az elején nem vállaltak gyermeket. Ha emiatt rossz a lelkiismerete, akkor szentgyónásban tárja az Úr elé, és Ő tudja ezt egyedül mérlegelni. De arra nem is igen kerül sor, mert már előbb megbocsátotta, ha valóban igaz bűnbánó lélekkel hozta elő. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert attól tartok, valamiféle büntetésnek értelmezi, hogy most nem születhet gyermekük. Erről egészen biztosan szó sincs. A bűneinket nem bünteti az Úr, hanem gyógyítja. Alighanem jó és tiszta szándékkal próbáltak felelősen gondolkodni, és ezért nem akartak eleinte gyermeket vállalni. Ebben nincsen semmi rossz. (Legföljebb, ha erre nem megfelelő eszközt választottak, de erről nem ír a levelében.)
A lombikprogramot, nagyon kérem, kerülje. E ponton olyat merészel megtenni az orvostudomány, amihez semmi joga nincs. Képes elősegíteni mesterséges úton az élet megjelenését, de láthatóan nem tud vele mit kezdeni. Amit mi hűvös hivatalosságal "megtermékenyített petesejteknek" nevezünk, azok EMBEREK!!! "Nincs rá szükség", esetleg "lefagyasztják ezeket, és később használják fel...", kedvesem, ezek vérfagyasztó szavak - szó szoros értelemben. Ehhez nincsen joga sem az orvostudománynak, sem a gyermek után epedő házaspároknak.
Sok nehéz keresztet hordozunk. Természetesen szabad, sőt, kell segítenünk magunkon és másokon, hogy a terheinket el tudjuk viselni, de éppen azért kell tudnunk és tiszteletben tartanunk a határokat, hogy mindig Istenünk akarata szerint cselekedjünk. Egyedül akkor marad áldás a kereszt, ha az Isten akarata szerint hordozzuk.
Számos olyan családról tudok, ahol sok éven át vártak a gyermekre, sok mindent megpróbáltak, de nem segített semmi, és egyszercsak mégis megjelent az áldás, csak úgy, "magától". Ha nem az Istenben bízva hordozzuk a keresztjeinket, akkor sohasem fogjuk meglátni, megtapasztalni az ilyen csodát. Ne vádolja, tehát magát a múltért, Istenre tekintve élje a jelent, és bizalommal tekintsen a jövőbe!

A magyar görögkatolikus egyházban nem általános gyakorlat a gyermekek keresztelés utáni megáldoztatása. Itt-ott van rá példa, ám csak akkor érdemes és szabad bevezetni, ha ez másokat nem botránkoztat meg. Tekintettel, természetesen, nem csak a családtagokra, hanem az egyházközség többi tagjára is. Magyar egyházunkban nem tudok ilyen irányú rendelkezésről, csupán egy erős buzdítást kaptunk erre még 1996-ban a Keleti Kongregációtól. Az akkor kiadott Liturgikus Instrukció ugyanis a gyermekek áldoztatásáról így ír: "Ott, ahol elveszett ez a hagyományos gyakorlat, a törvénykönyv által e téren előírt szabályok alkalmazása valódi reformot követel..." Kicsit alább hozzáteszi: "Ez az egész folyamat termékeny erőfeszítéseket követel, hogy az újfajta gyakorlat megfelelő módon ágyazódjék bele a mai életbe. Nem könnyű, de nélkülözhetetlen beavatkozás ez, ha az egyetemes Egyház javára valóban újra életre akarjuk kelteni a saját örökséget" (Lit. Instr. 42). Tehát feladatul kaptuk, hogy próbáljuk meg föltárni az ősi gyökereket, ám tudnunk kell, hogy ez egy hosszadalmas, igen nagy körültekintést, tanulást és tanítást igénylő folyamat. A végkövetkeztetése teljesen helyes: türelmesnek kell lenni.

Kedves Macika!
Valóban nagyon nehéz helyzetben van. Igen helyesen látja és értékeli is a helyzetet. Fontos mondat, ahogy az édesapjáról mondta, hogy "nincs igazi hite, és itt a baj". A testvérének talán nagyobb, élőbb, de az övé meg inkább a bogáncsok közé hullottakhoz hasonlít. Nem kizárt, hogy az édesapjukról is ragadt rá a depresszív hajlam, mint ahogyan a pénz és a jólét szeretete is. (Milyen furcsa, hogy ezek mennyire gyakran együtt járnak!) Ha a testvére ilyen jó alapot kapott a hithez, ez segíthet majd egyszer kilábalni ebből a vak és lebutított állapotból. Teljesen nyilvánvaló, hogy az anyagi javak nem hoznak békét, de még boldogságot sem. Nagyon félő, hogy erre akkor fog majd rájönni, amikor fájdalmasan elveszíti. Jó volna elkerülni, de a tapasztalat azt mutatja, hogy csak egy jelentős fejbekólintás segít, hogy az ember ráébredjen, hogy hol van az igazi érték. Addig pedig a világ a maga hamis javaival vezeti az orránál fogva.
Mit is tud tenni? Valóban az imádság a legfontosabb és legnagyobb fegyverünk. De a hittel mondott imádság! Ugyanakkor ne adja föl, hogy ráébresztheti egyiküket, másikukat a téves útra. Tanácsom, hogy figyelje, lesse az alkalmat, amikor bármelyikükben is némi nyitottságot vesz észre. Kell beszélni a tévútról. De ha állandóan erről beszélne, akkor erejét veszítené, ám, ha figyelmesen, valóban tekintettel a befogadó személyre, akkor hatékonyabban teheti. Addig pedig várni kell. Az Istenbe vetett bizalomnak része az idő is. Kicsit besegítek majd én is az imába...

Az Istenszülő kezét fogva, sokszor mások tanácsát is kérve, a Szentlelket mindig segítségül híva szoktam válaszolni a kérdésekre.
a lelkiatya

Nincs ugyan kötelező előírás a proszfora készítés imáira, de az áthagyományozott szokások a következők:
Az egész munka imádság, tehát legalább a Szokásos kezdetet elmondjuk az elején.
Szép dolog, ha gyertyát vagy mécsest gyújtunk hozzá.
Az egész foglalatosság alatt lehet mondani a Jézus-imát. Ez a fohász nem tereli el a figyelmet még az adagok kimérésénél sem.
Ügyes háziasszony annyi idő alatt gyúrja meg a tésztát, amíg szépen lassan végigmondja az 50. zsoltárt. Amíg kel a tészta vagy sül a cipó, addig szép volna tovább mondani a Jézus-imát vagy olvasni a Szentírást, de ismerve a tisztelendő asszonyok bokros teendőit, tudom, hogy eközben sok más "hasznos" konyhai vagy egyéb teendőt is el lehet végezni. Mindenesetre a legvégén el lehet mondani hálaadásképpen a következő imádságot:

Uram! E kenyér, melyet készítettünk minket jelképez, családunk és közösségünk minden tagját. Fölajánljuk magunkat Neked, egész életünket alázatos engedelmességgel és teljes odaadással. E kenyér által szent oltárodra tesszük magunkat, használj föl minket úgy, ahogyan Neked tetszik, Országod nagyobb dicsőségére. Fogadd el adományunkat, és tégy minket méltóvá, hogy részesülhessünk a Te nagyobb ajándékodban, amikor átváltoztatva ezt a kenyeret legszentebb Testedként adod vissza nekünk. Ámen.

Szépnek tűnő, de nem túl szerencsés szokás kezdett el terjedni ezzel egyházunkban. A Szent Liturgiának ezen a pontján a hívek szentáldozáshoz járulnak, és nem különféle áldásokért jönnek. A szülő természetesen kihozhatja a gyermekét - nehéz volna otthagyni a padban, s a gyermek is szívesen kijön, mozdul, részt vesz a cselekményben, bár olykor vannak hevesen tiltakozó gyermekek is... - no, szóval "engedjétek hozzám a gyermekeket", mégis jobbnak látom, hogy amikor a szentáldozás pillanatára kerül a sor, akkor jobb volna őket kihagyni ebből a gesztusból.
A bizánci egyház ismeri a gyermekek áldoztatásának gyakorlatát. Vagyis amíg még olyan csöpp, hogy nem tud bűnt elkövetni, akkor ártatlanságában mi sem akadályozza, hogy részesüljön az Eukharisztiából. Ám attól kezdve, hogy látjuk rajta a csintalankodást, vagyis fölfogja, hogy amit tesz, az rossz, az bűn, akkor már jobb nem kihozni. Hadd érezze meg, hogy most kimarad valamiből, ami még nem az övé. Hadd vágyódjék arra, hogy ő is jöhessen, s ezen az úton lehet rávezetni, hogy minél hamarabb gyónjon meg. Attól kezdve újra jöhet a szentáldozásra.
Újra mondom, szép dolog a kehellyel érintkezni, legalább ennyit kaphasson az, aki valami miatt nem áldozhat, de annak nem itt van a helye. Nálunk ugyan nem szokás, de több bizánci egyházban látunk ilyet, hogy a nagybemenetnél érnek hozzá vagy a pap ruhájához, vagy az említett módon a szent edényekhez. Ez az érintés itt nem pusztán valami kegyelmi erőátadást jelent, hanem az adományok fölviteléhez csatlakozást, önfelajánlást, a krisztusi áldozatban önkéntes részesülést.
Súlyos gyakorlati nehézséget jelent még az is, hogy ha a szentáldozás sorába mások is beállnak, akik nem áldozhatnának, akkor könnyen történhet tévedés, és mégis részesül a szentségben. Figyelmes gyermekek az ujjukat ilyenkor a szájukra teszik, láttam sokfelé, de lássuk be, nem minden gyermek figyelmes. Ilyenkor a papnak résen kell lennie, hogy az odaérkezővel éppen mit is tegyen. Jobb tehát, ha nem terjesztjük ezt a gyakorlatot.
Mivel nincsen gyökere a hagyományban, nincsen hozzátartozó ima sem. Ha valamelyik pap mond valamit, azt csak ő találja ki. Ez szintén teljesen idegen a bizánci liturgiától.

Vélhetően nem pontosan így hangzott el az a mondat egy tanár szájából, hogy "a kenyér mind a két színt... tartalmazza". Hiszen a kenyér az egyik szín, az nem tartalmazza a másik színt, a bort. Az ostyában nem mind a két szín van jelen, hanem a valóságos krisztusi jelenlét. Viszont akár ebből, akár abból részesül valaki - római és bizánci rítus szerint egyaránt - az egy szín alatti áldozás is során is a teljes Krisztust veszi magához.
A lisztérzékenység nem teológiai hanem lélektani és hát, nyilván biológiai probléma. Ha valaki szeretne két szín alatt áldozni, akkor is megoldható, csak kicsit nagyobb odafigyelést igényel.

Ámulva olvasom e sorokat. Bizony nagy szükség van, hogy imádkozzunk hazánkért és annak vezetőiért.

A honlapunkon megjelent az u.n. amboni ima (az ambonról mondjuk a Szent Liturgia végén), amelyben egyebek között hazánkért is imádkozunk. Mellette oldalt egy kép, amelyen jól látható az egyik templomunk, rajta a föltámadási ikon, s a kép alső sarkában, egészen kicsi alakként Magyarország hamarosan székbe kerülő miniszterelnöke. Lehet, hogy a fontossági arányokat akarták jelezni a honlapszerkesztők? Nem tudom. Mindenesetre fontos imádkoznunk bajban lévő hazánkért.

Kedves Éva!
Köszönöm sorait. Csaknem minden szavával egyetértek. Valóban, a lelkiségnek kell(ene) adni minden elsőséget. Mindent ez alá rendelni, mindent ehhez igazítani.
Ám a lelkiség nem állhat meg a testi dolgok nélkül. Igaz, hogy a lélek hordozza a testet, de a test tartja a lelket. A Teremtő bennünket földből alkotott, és földből való testünkbe lehelte bele az élet leheletét. Ha tehát a testi dolgokkal foglalkozunk, azok nem föltétlen kárára vannak a léleknek. Az Egyháznak foglalkoznia kell testi dolgokkal is. Különben Szent Jakab figyelmeztetése hullik a fejünkre (Jak 2,16). Az embereknek sokszor szükségük van testi tanácsokra is, hogy a lelkiekben előrehaladjanak. S míg a lelkiatya minden segítsége kimerül egy-két tanácsban, az Egyház maga ennél sokkal többet tesz. Nem csak továbbítja Jézus szavait, de törekszik is megtartani azt. Sokat kell tennünk a világban.
Én magam nem látok rosszat abban, hogy az elkövetkező években vezető személyt egy föltámadás ikon mellett látom, s közben azt a hazánkat is magábafoglaló szép imát, amelyet minden Szent Liturgia végén imádkozunk.

Kedves Adrienn!
Nagyon súlyos ez a gond, szinte leküzdhetetlen. Az egyik fontos mondanivalóm, hogy ne szégyellje, egyszerűen nincs mit szégyellni rajta. A sőgora, sajnos, súlyos beteg, alkoholfüggő és talán játékgép függő is. Ebből nagyon-nagyon nehéz kigyógyulni, emberi erővel talán lehetetlen is. Ennek a súlyos betegségnek gyakran az is kísérő jelensége, hogy a családtagok is fügőkké válnak. Mégpedig oly módon, hogy az egész életük e köré rendeződik - vagy inkább rendetlenedik -, ez válik mindennél fontosabbá. Egyebek között az, hogy titkolják mindenki más előtt. Ez nem helyes. A betegséget gyógyítani kell, nem rejtegetni. Ám éppenígy helytelen kiszolgálni is ezt a szenvedélyt. Sem erőszaknak, sem könyörgő szónak nem szabad engedni, és vissza kell utasítani minden anyagi segélyezést, ami csak tovább fönntartja ezt az állapotot.
Fontos tudniok még, hogy az alkoholfüggő beteg maga is hihetetlenül szenved. Tehetetlenségében agresszív, nem pedig gonoszságból. Tudata mélyén neki fáj legjobban, hogy tönkreteszi a családját, ugyanakkor bénult az akarata - ebben áll a betegség - és képtelen nem inni, amíg pénzhez tud jutni.
Azt tanácsolom, Adrienn, hogy mihamarabb keressen föl olyan lelkiatyát, aki segít eljutni megfelelő katolikus, de legalábbis keresztény szervezethez, amely szakavatott módon tud segíteni az ilyen betegeken illetve családtagjain. A mi egyházunkban Titkó István atya, vértesi parókus végez nagyon eredményes munkát ezen a téren a máriapócsi lelkigyakorlataival.

Kedves Testvérem!
Nem helyes ostoroznia önmagát emiatt az érzés miatt sem valós, sem lelki értelemben. Nem a bűntudatával kell törődnie, ez hiábavaló vesződség, hanem azzal, hogyan gyógyuljon ki ebből a bűnből. Ki kell gyógyulnia belőle, mert addig nem lesz béke a szívében, nem tud igazán boldog lenni, nem tud felszabadultan az Istenre tekinteni. Már ebből is világos, hogy ez a jelenség nem az Istentől származik. Ha fölfedné ezt a titkát az illető papnak - mentsen Isten! - akkor csak még kuszábbá válik minden, megkettőzi a lelkiismeretfurdalást, tovább bonyolódik a bűn. Természetesen az a legjobb lépés, ha minél hamarabb meggyónja ezt az érzést és mindazt, ami ide vezette. Ne féljen, bármelyik papnak meggyónhatja - természetesen az egyetlen kivétel a szóban forgó személy! - ugyanis a fölszentelt pap megkapja azt a különleges kegyelmet az Úristentől, hogy teljes titokban tudja tartani a legszörnyűbb dolgokat is. Ha meggyónja, máris sokat könnyebbül a lelke. Fontos, hogy kerülje ezt a papot, ne csak ne beszélgessen vele, de a szentmiséjére, a hittanórájára se járjon. Ez meghökkentőnek tűnhet, de nincs más út a gyógyulás felé. Elhiszem, hogy sok kegyelmet kapott rajta keresztül, ez az Úr ajándéka, de ma már nem kegyelemközvetítő az Ön számára. Kikell menekülni ebből az áldatlan helyzetből. Bármi, ami ehhez a személyhez köti, csak tovább mélyíti ezt a leküzdhetetlen érzést. Önt megbénítja ez az érzés, és nem boldoggá teszi. Mivel nem Istentől van ez az érzés, tehát az ebből fakadó megpróbáltatás sem. Igaz, Ő mindent a javunkra fordíthat, ezt is. De csak akkor, ha a tisztaságra és a szentségre törekedve mindent megtesz azért, hogy megszabaduljon ebből a roppant veszélyes helyzetből, a sátán csapdájából. Sok kegyelmet hozzá! Én is imádkozom Önért.

Kedves Dávid!
A hajdúdorogi gimnáziumunkban a "hivatalos lelki atyák"-on kívül ma is van kispap, szoktak rendszeresen járni papok, ritkábban kispapok. A lelkiélet is vonzónak mondható. Többször hallottam olyan véleményt ott élő diákoktól, hogy "Itt értettem meg a hitemet", "Itt fedeztem föl, hogy görögkatolikus vagyok", stb. Ezeket jó hallani. További szép és reményt adó jelenség, hogy rendszeresen van jelentkező a gimnáziumból a Szemináriumba. Országos statisztikát nem ismerek, de amennyire látom, legalábbis párját ritkítja a katolikus gimnáziumok között az az eredmény, hogy nálunk 20 év alatt több, mint 40 jelentkező jutott el a Szemináriumba, ezek közül ma már sokan fölszentelt papok. Hála Istennek!
A gimnáziumunk mégsem pap-előnevelő-intézet. Szép dolog, ha születnek papi hivatások, de legalább ennyire fontos, hogy társadalomban élő elkötelezett, hitüket mélyen megélő emberek is kikerüljenek ebből az iskolából. Valószínű, az Ön személyes példája is ezt igazolja. Reméljük, idővel szerzetesi hivatásokat is terem az ott uralkodó egészséges lelki-szellemi erőtér. Adja Isten!

Hogy mi lesz, Mariann? Az, amiben bízik.
Kétségtelen, nincs könnyű helyzetben, ha a körülötte élők hordozzák, szinte sugározzák a haragtartást, a meg nem bocsátást. Így nehezebb, az bizonyos, de nem lehetetlen. Mihelyst fölismerte, hogy ez nem jó irány, máris van esélye másként cselekedni.
Valóban nagyon nehéz dolog a megbocsátás. De semmiképp sem tehetem attól függővé, hogy velem hogyan bánnak. Épp ebben áll a krisztusi fölszólítás, hogy mi lépjünk először a megbocsátás felé. Pontosabban az első lépést már az Úr megtette, nekünk csak folytatnunk kell mások felé. Teljesen függetlenül attól, hogy tőlük mit kapunk. Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek... (Mt 5,46)
Fontos azonban tudni, hogy az Úr nem az érzelmeinket kéri számon. Azon valóban roppant nehéz változtatni, csak nagyon hosszú úton, közvetve lehetséges. De az egyébként is inkább kísérője a kitartó magatartásunknak.
Azt tanácsolom, imádkozzék azokért, akiknek nem tud megbocsátani. Minden nap, rendszeresen. Ha ezt megteszi, máris sikerült legyőznie egy óriási gátat, amely elválasztja ezektől a személyektől. És ez a kitartó ima lassan az Ön lelkületét is gyógyítani fogja. Hisz éppen emiatt szenved. Miért is hordozná magában ezt a haragtartást, ha éppen ez betegíti meg a lelkét? Semmiképp se várja tehát, hogy a nehezen szerethetők változzanak. Akkor sohasem indul meg a gyógyulás, és mint helyesen érzi, ennek vége valóban a teljes elsülyedés. Ne várja meg!
Ha bízik az Isten mindenható erejében, ha bízik az Ő végtelen szeretetében, akkor igenis el fog jutni oda, Hozzá, az Ő Szeretetéhez. Képes lesz jobban szeretni, mint amennyire ma emberi erővel képes.

Krisztus megtestesülésével, halálával és föltámadásával megváltott minden embert. Mindenkit! Meg vagyunk váltva! Ez nem jelenti azt, hogy biztosítva van az üdvösségünk, de azt igen, hogy enélkül sohasem juthatnánk az Atyához. Megváltásával Krisztus megnyitotta az utat Isten és az ember között. Emberségünket fölemelte az isteni létbe.
A szabadakarati döntésünket azonban, természetesen, ez az isteni ajándék nem vette el. Továbbra is mindegyikünk személyes döntésétől függ, hogy él-e ezzel az ajándékkal, együtt akar-e működni vele. Aki igen, az bizonyosan tud is vele élni. Aki a mennyországba akar jutni, az bizonyoson oda is fog jutni. Ezt a lehetőséget adta meg a megváltottság.
Ám nem csak a szabadakaratot nem vette el tőlünk a megváltottság ajándéka, hanem a küzdelmet sem. Aki a mennybe akar jutni, az oda is fog, de sok nehézség, szenvedés árán. Nem vette el tőlünk a megváltás az áteredő bűn következményét, a rosszrahajló természetünket, az elhomályosult értelmünket. Ha elvette volna, akkor nem kellene küzdenünk vele. Viszont megadta a győzelem lehetőségét. Olyan isteni erővel ruházott föl bennünket, amelynek segítségével valóban győzni tudunk egyrész önmagunk, rosszrahajló természetünk felett, másrészt a nálunk sokkal erősebb és hatalmasabb gonosz szellemi erők felett.

Érdekes módon az idők során ez változott, változik. A század eleji írásokban csaknem mindenütt egybeírva találjuk. A '70-es évektől egyre gyakrabban írták külön. Az utóbbi években megint többször látjuk egybeírva. Mindkettő mellett vannak érvek, mind a kettő helyes.

Kedves Mariann!
Azt a gondolatot nagyon támogatom, hogy tegye rendszeresebbé a szentgyónását. Ha megteheti, gyónjék meg havonta egyszer. Ez a rendszeresség sokat segít a lelki építkezésben. Lehet esetleg havonta kétszer is, sőt, vannak, akik minden héten gyónnak. (Ennél gyakrabbi nem javasolt.) A heti, kéthetenkénti is igen összeszedett lelkiéletet föltételez. Papoknál, szerzeteseknél szokásos inkább. Ha valaki havonta gyónik, az megteheti, hogy minden Szent Liturgián megáldozik, akár naponta is. Így rendszeressé válik, épülővé és épületessé a lelkiélete, az Istennel való kapcsolata.
Föltétlenül javaslom, hogy keressen lelkivezetőt. Ez esetben igazán nem indokolt, hogy korábbi vezetőjével tartsa a kapcsolatot. Zavarodást eredményezhet, ha egyikük ezt a másikuk esetleg mást tanácsol.
Ha megbántotta szóban vagy levélben, tanácslom, ugyanolyan módon kérjen tőle bocsánatot. A többi őrajta múlik. Idővel, ha valóban lelkiember, akkor semmi neheztelés nem marad benne. Nem javaslom, hogy ennél több energiát fordítson arra, hogy megbizonyosodjék, valóban megbocsátott-e az illető. Ezt a többi kapcsolatával kapcsolatban is mondom. Imádkozzék azokért, akik nem tudtak még megbocsátani, de ne essen kétségbe vagy túlságos szomorúságba emiatt. Segítse az Úr!

Kedves Tamás!
Mindenekelőtt nagyon köszönöm Önnek ezt a kérdést. Bizonyára másokat is, nem csak a papságra készülő fiatalembereket foglalkoztat az említett kétféle lelkiség viszonya, kapcsolata.
A liturgia olyan, mint a nyelv. Aki ismeri ezt a nyelvet, az érti, tud rajta beszélni, érti, amit mondanak neki, aki nem ismeri, annak hottentotta.
Vagy egy másik hasonlat szerint a liturgia olyan, mint egy tánc. Aki ismeri a lépéseit, szabályait, az tud táncolni, aki meg nem, az ülve marad a terem szélén.
E kép szerint az un. "karizmatikus" megnyilatkozás olyan, mint a szabad tánc: szól a zene, és mindenki úgy ugrál rá, ahogyan jólesik neki. Ha pedig a nyelvhez hasonlítjuk, olyan mint amikor valaki maga talál ki szavakat. Mások nemigen értik, csak úgy nagyjából. Ezért a társalgás is felületes marad. Aki még nem táncolt néptáncot, annak számára idegenül hat, és jobban érzi magát az egyéni kifejezésmódban. Aki viszont ismeri és szereti a néptáncot, vagy a klasszikus táncot, annak már elégtelennek és semmitmondónak tűnik az az ugra-bugra, amit a diszkóban csinálnak.
A liturgiánk hihetetlenül ősi nyelv. S nem idegen nyelv. Olyan, mint a néptánc, az ember vérében van, vele született, de ki kell belőle hozni. Ehhez sok tanulás szükséges. Az anyanyelvünk is akkor válik alkalmas kifejező eszközzé, ha sokat használjuk. De érdemes művelni, hozzá tanulni, hogy minél választékosabban, minél mélyebb tartalommal tudjuk használni. Nem lehet azt mondani, tehát, hogy ez a mai ember számára érthetetlen. Csak nem foglalkozott vele, idegennek tűnt neki, és nem vette a fáradságot, hogy megbarátkozzék vele. Pedig ez az Isten nyelve! A liturgia a kinyilatkoztatott isteni szóból nőtt ki. Minden részletében bibliai indíttatású, szellemében az egyház romlatlan tanítását hordozza. A liturgiában tehát Isten szavaival imádkozunk, melyet a szentek évezredes gyakorlata még inkább megszentelt. Ehhez képest a magunk készítette imák, bármennyire át tudják járni az érzelemeinket, csak sekélyesek és színtelenek.
Remélem, nem bántom meg, Tamás, ezekkel a szavakkal. Nem rossz a "karizmatikus" imádság, de a liturgikus ima sokkal mélyebb, tartalmasabb, az egyház tanítását tartalmazza és mentes minden szubjektivitástól. (Azért használom az idézőjelet, mert a liturgikus ima még sokkal karizmatikusabb, vagyis a Lélek ajándéka, csak a "karizmatikus" ma már lefoglalt szónak tűnik az egyéni kifejezésű csoportos vagy egyéni imamódra.)
Érdemes, tehát, tanulmányozni, minél jobban megismerni a liturgiánkat, hogy használni tudjuk és minél jobban megismerjük. (Ez a római katolikusokra is éppen úgy áll, hiszen nekik is nagyon szép a liturgiájuk.) Idővel bizonyosan beletanul majd ebbe is. Arra kérem csupán, ne utasítsa el azon nyomban. Mint ahogyan balgaság volna lenézni egy idegen nyelvet csak azért, mert nekem az hottentotta.

Kedves Mariann!
Mindenekelőtt fogadja dicséretemet azért a bátorságért,hogy követte tanácsomat, és szakított korábbi vezetőjével. Ha emiatt megneheztelt Önre, ne bánkódjék miatta. Azért is hangsúlyozom ezt, mert bár nem említette, nem kizárt, hogy bizonyos bűntudata is van emiatt. Ne legyen! Higgye el, nagyon helyesen cselekedett, hogy Húsvétkor elment gyónni és áldozni. A Föltámadás kegyelmei oly hatalmasok, hogy ha még nem is sikerült volna teljes bánatot tartania, de törekedett rá, ez bőségesen elegendő, hogy az Úristen az ő végtelen szeretetével kiemelje Önt a bűn sötétségéből.
Azóta is gyötri a szomorúság, sőt, kísérti a hitetlenség? Ez bizonyosan egyfajta lelki támadás, mint a többi más említett rossz gondolat. Éppen ezért nem is szabad hinni ezeknek a gondolatoknak. Világosan látni kell, hogy kísértés, a rosszra vezet, nem érdemes követni, sőt erőnek erejével el kell fordulni ezektől.
Ha a családjában is efféle gondolatokat kap, az bizony még megnehezíti a helyzetét. Kérem, tekintse sokat szenvedett nagybátyját úgy, mint akit megpróbált az élet, de akinek a gondolkodását nem kívánja követni. A pesszimista világkép nem csak hogy szenvedést okoz, de valósággal eltávolít Istentől.
Tanácsom, hogy gyónjék újra és újra, legalább havonta egyszer, esetleg kétszer. (Többször ne!) Bízzon, és várja az Isten gyógyító kegyelmét. Ezzel együtt jól teszi, ha fölkeres egy keresztény pszichológust, aki esetleg közvetlenebb tanácsokat is tud adni Önnek.
Sok kegyelmet! Ne adja fel! A küzdelmei nem vesznek kárba!

Kedves Szomorú Anyuka!
Vígasztalódjék! Sok más család is van a görögkatolikusok között, akiknél szintén van lisztérzékeny gyermek. Lehet készíteni proszforát is, nem csak ostyát a gluténmentes lisztből. Ezt vagy Ön készíthetné el - megtanulva a proszforakészítés módját és a hozzávaló imákat - vagy megbeszélve a parókussal az a személy, aki a proszforát szokta készíteni. A tisztelendő úrnak csak csöppet nagyon figyelemmel kell lennie arra, hogy gyermeke ebből részesüljön. Nálunk, görögkatolikusoknál, egyébként az is megoldás, hogy szintén egy szín alatt áldozik, de a szent vérből kap az, aki lisztérzékeny. Ez kevésbé föltűnő, és könnyebben megvalósítható. Természetesen mindenképp meg kell ezt beszélnie a parókussal, aki bizonyára segítségére lesz. Ha tanácstalan volna, akkor javaslom neki, hogy keressen olyan lelkipásztort, akinek van már tapasztalata ilyen esetben.
Nincs tehát oka a szomorkodásra.

Kedveseim!
Valóban, nagyon-nagyon nehéz ez a kérdés. Isten a megmondhatója, mi a teendő ilyen helyzetben.
Tehát, Tőle kell megkérdezni, és teljesen Őrá hagyatkozni. Az új ismerőse, ha nem szabad állapotú, akkor semmiképp sem lehet az Öné. Ez világos. Egyszer már elkötelezte magát valakinek, arra kérte az Isten áldását, melyet Ő meg is pecsételt a házasság szentségével. Ha megromlott a kapcsolata a feleségével, ez még semmiképp sem jogosítja föl őt, hogy más, új kapcsolatot létesítsen. Abban az esetben, ha ismerősének a házassága kezdettől fogva rossz volt, ha túl fiatalon, felelőtlenül kötötték össze az életüket, vagy esetleg valami más ok miatt arra lehet gondolni, hogy ez a házasságkötés mégsem volt érvényes, akkor érdemes az Egyház által megvizsgáltatni ezt az akkori házasságkötést. Ennek nem túl bonyolult módja van, melyben az illetékes parókus, ill. plébános biztosan segítséget nyújt. Ha az Egyház alapos vizsgálat után kimondja, hogy ez a házasság nem megromlott, hanem kezdettől fogva érvénytelen volt, akkor ez mutathatja meg az Egyház fejének, Krisztusnak az akaratát, hogy Önök mégis egymáséi lehetnek.
Ugyanakkor nem szabad elsietni semmit. Mint jelezte, nemrégiben találkoztak. Mindenképpen hagyniok kell időt arra, hogy jobban megismerjék egymást - és az Isten akaratát. Ilyen helyzetben az ember könnyen be tudja csapni önmagát, s már nagyon vágyván egy társra, túl könnyen fölismerni véli a másikban azt, aki keres. Holott még inkább csak azt látja benne, akit önkéntelenül kivetített rá. Nyilván nem biztos, hogy ez az Önök esete is, csupán jelzem a veszélyt. Semmi esetre sem szabad elhagyni az Isten útját! Akkor nem is remélhetjük, hogy meghalljuk, megtaláljuk az akaratát. Például féltő szeretettel óva intem, hogy testi kapcsolatot létesítsenek egymással. Nem pusztán azért, mert ez házasságtörés, (mindaddig, amíg nem bizonyította az Egyház,hogy mégsem volt érvényes az első házaság), s ezzel súlyos bűnt vennének magukra, hanem, mert ezáltal kapcsolatuk is óhatatlanul megromlik, elvesztik annak lehetőségét, hogy igazán megismerhessék egymást. Hiszen a vágyva vágyott testi kapcsolat szenvedélye annyira erős, hogy hosszú időre el tud nyomni sok más, fontosabb elemét a kapcsolatnak.
Arra kérem, azt tanácsolom, őrizze tisztán a lelkét, keresse, fürkéssze tovább Isten akaratát. S ha valóban ő az a férfi, akit az Úr Önnek szánt, akkor ez az isteni akarat meg fog mutatkozni a megfelelő egyházi vizsgálat eredményében is. Sok kegyelmet és örömet adjon az Úr!

A Szemináriumba való jelentkezést személyesen a Megyéspüspöknek kell
címezni, melyhez fontos iratok (érettségi bizonyítvány, keresztlevél,
szülők templomi házassági igazolása, stb.) szükségesek, ami kiegészül a
Hittudományi Főiskola jelentkezési lapjával, hiszen a teológiai
tanulmányokat az államilag elismert rendszerben a Főiskolán végzik a
papnövendékek. (Az Egyházmegyei Hivatal szívesen segít ezen iratok összegyűjtésében.)
A felvételi június utolsó napjaiban van, mely egy háromnapos
együttlét keretében történik: írásbeli vizsga, egészségügyi felmérés, majd
a végén a szóbeli elbeszélgetés (ezeknek az anyagát is szívesen
elküldi a püspöki hivatal).
A felvételi előtt nyilván szükséges és fontos az alapos felkészülés, a megfelelő hittani, liturgikus ismeretek fölelevenítése, ill. egy általános műveltségi szint elérése. Ezeket ötvözi a hitbeli elkötelezettség, melyek szépen kiegészíthetik egymást! Az elmúlt években tapasztalható volt egyfajta "túljelentkezés", ez azonban nem jelent létszámkorlátot.
A legfontosabb az Úristennel való személyes kapcsolat, annak belső vizsgálata, hogy oda tudom-e adni az életemet egészen az Isten és az emberek szolgálatára. Persze, ugyanebben segít a szemináriumban eltöltött 6-7 év is.

Anselm Grün Hétköznapok lelkigyakorlata c. könyve, ill. szinte minden
írása a fent említett szerzőnek.
Szentírási elmélkedésként a Boldogságok sorát javaslom vagy a Miatyánkot.

Kedves András! A két szentség, természetesen nem zárja ki egymást. Nem érdemes erről az oldalról megközelíteni. A különböző egyházakban különböző hagyományok, sőt különböző lelki és teológiai hangsúlyok és irányzatok alakultak ki. Az, hogy a római katolikus egyházban a IX. századtól kötelező lett a papság számára a cölibátus, egy sajátos egyházi hagyomány. Nyilván jogerőre is emelkedett. Ezzel együtt sok más, a római katolikus egyház sajátjának tekinthető dolog is kialakult. Más rítusú és más felekezetű egyházban pedig mások. Ám nem szabad ezeket külön, egymástől elszigetelten értelmezni. Ma sok támadás éri a katolikus egyházat a cölibátus intézménye miatt. Mégpedig azért, mert mai világunk elveszítette az érzékét a szentség iránt. Ha pusztán szociológiai, vagy pszichológiai értelemben közelítjük meg a kérdést, akkor valóban értetlenül állunk e sok száz éves hagyománnyal szemben. A cölibátust nem lehet megérteni, csak Istenért lángoló szeretettel. Természetesen vállalni sem lehet másként. Meglátásom szerint, ha egyszeriben eltörölnék a cölibátust a római katolikus egyházban, ez súlyosan megrázná a hitéletet és a lelkiéletet. Nem az a helyes irány, ha az Egyház alakul a világhoz, enged követeléseinek, alkalmazkodik az emberek fölfogásához, hanem ha mindezek megszentelésére törekszik. Ez roppant nehéz munka manapság. Mégis ebben az irányban látom a megoldás lehetőségét. Az is a különböző, történelmileg kialakult egyházi hagyománynak tekinthető, hogy a bizánci szertartásuak egyszerre szolgáltatják ki az iniciációs szentségeket, vagyis a keresztséget, bérmálást, eukharisztiát. Ennek mai változata hazánkban - amely jobban hasonlít a római katolikusokéhoz - hogy a gyermeket a kereszteléssel együtt meg is bérmálják. Ma még idegennek tűnik az, hogy mindjárt meg is áldoztassák. De ez sok más sajátossággal is összfügg, melyeket nem lehet pusztán egyszerű rendelkezésekkel megváltoztatni. Összességében kell látni és kezelni ezeket.

Én is.

Tisztelt Varga Attila!

Most csak azt tudom tanácsolni, hogy várakozzék bizalommal az Isten ajándékozta gyermekre, aki éppen sorra fog kerülni. Sok házaspár éli meg ezeket a nehéz éveket, és kitartásuk, s főként Istenbe vetett bizalmuk gyümölcseként éppen a kellő időben megérkezik a gyermek.
Ugyanakkor örömmel jelezhetem, hogy tudomásom szerint már folynak a tárgyalások arról, hogy a görögkatolikus egyháznak is legyen saját gyermekvédelmi hálózata. Tehát, akár azt is megteheti, hogy amikor alkalom adódik rá, ott is bejelentkezik, mint gyermeket örökbefogadni kívánó szülő. Csak most még ez korai lehet. Nem tudom, hol tartanak e téren a tárgyalások, s mikor teljesül be ez a szép terv.
Legfőbb tanácsom azonban, hogy imádkozzanak együtt a feleségével, hogy fölismerhessék Isten akaratát a maguk életében, és el tudják fogadni a keresztet és az áldást egyaránt.

Valóban gyönyörűek ezek a szövegek, valóságos teológiai tanítást adnak azon felül, hogy csodálatosan gyógyítják a gyásztól szenvedő lelket. Nyíregyházán, az Örökségünk kiadónál vásárolhatók olyan liturgikus könyvek, amelyekben ez szerepel. Egyelőre - tudomásom szerint másutt nem elérhető. Talán püspökség megújul könyv- és kegytárgyboltjában is.

Fontos feladatunk, hogy föltárjuk a múltat. Ez egyrészt tudományos feladat, amely a történészeket illeti. Hála Istennek, elindult az a folyamat, amely érzelmektől mentesen próbálja felszínre hozni a dokumentumokat és azok értelmezését annak érdekében, hogy a múltunk eseményeit minél jobban, minél világosabban megismerhessük. Számos történelmi konferencia volt már a közelmúltban, és ismereteim szerint a centenáriumi előkészületeknek is fontos része a múlt minél mélyebb föltárása. Van azonban e feladatnak lelki része is. Szembesülni a föltárt múlttal mindnyájunk feladata. Megismerni és megérteni a gyökereinket azért kötelességünk, hogy értő módon tudjuk építeni a jelent és a jövőt. Ez már nem tudományos történelmi feladat, hanem minden érintett személy lelki munkája.

Kedves Csikue! - ha szólíthatom így, ezzel az érdekes becenévvel.

Igen nagy balgaság azt állítani, hogy a negyedik vagy ötödik gyermek világrahozatala bűn volna. Hatványozottan nagy balgaság, ha ezt valamely nemzetre megkülönböztetve mondja valaki. Hiszen a gyermek születése áldás, Isten ajándéka. Persze, vissza lehet élni vele, mint minden más ajándékával is. Sajnos, vannak olyan családok, akik felelősség nélkül hozzák világra a gyermekeket, utána pedig nem gondoskodnak róluk megfelelőképp. Ez a bűn, nem a világrahozataluk.
De ennél sokkal nagyob baj ma hazánkban az ellenkezője. Keresztény fiatalokkal beszélgetve végtelen szomorúsággal hallom, hogy legtöbbjük megelégedne, ha egy vagy két gyermekük születik. Az igazán érett személyiségek a nagy családban tudnak legtermészetesebben kifejlődni. Ahol születésüktől fogva meleg, szeretetteli közösségben cseperednek föl. Sokkal kevésbé alakul ki, vagy legalábbis sokkal könnyebben kezelhető az önzés emberi magatartása. Márpedig ez az önzés az, amely mérgezi a társadalmat,az emberi kapcsolatokat.
Mai világunk, s benne hazánk egyik legnagyobb betegsége az egészséges családok hiánya. Minden keresztény testvérmet - kivált a görögkatolikusokat - nagy szeretettel és reménységgel bátorítom és bíztatom, hogy ne féljenek az Isten áldásától. Adják meg gyermekeiknek - és önmaguknak - a nagy család hatalmas boldogságát!

Kedves Ilonácska!
Lehet, hogy valóban érdemes fölkeresnie egy keresztény pszichológust. Hála Istennek, ilyenekből is van jópár. Vannak közöttük, akik őszinte segítő szándékkal kezelnek minden hozzájuk fordulót. Ha egy pszichológus nem keresztény, vagy legalábbis nem a keresztény embertan alapján keresi a gyógyulás-gyógyítás útját, az vajmi keveset tud segíteni. Ilyenek fölkeresését én sem javaslom.
Gyógyszert semmiképp sem szabad orvosi tanács és felügyelet nélkül szedni.
Azt javaslom, ne gondolkodjék annyit a megoldáson. Ezen az úton nem fogja megtalálni. Első lépésként fogadja el a helyzetét. Alighanem egyfajta betegség ez, de legalábbis egy nehezen leküzdhető állapot. Fogadja el, hogy ez az Isten ajándéka, amellyel titkozatos módon szeretné előre vinni. Ha elfogadta, már egészen másként fog közelíteni hozzá. Természetesen kérheti, hogy vegye el az Úr ezt a nehéz állapotot, de ezt már csak az elfogadás után. S akkor is, ha Ő is úgy akarja. Bármilyen nehéz, tegye hozzá az imádságban, hogy "legyen úgy, ahogy Te akarod".
A vallási és imagyakorlatokban ne a kötelezettséget nézze. Most inkább azt javaslom, engedje el őket, mert úgy tűnik béklyóként működnek. Járjon el minél gyakrabban a templomba akár szertartásra, akár azon kívül. A templom légköre is gyógyít. S Önnek is tanácsolom, mint mindenkinek, a Szentírás rendszeres, mindennapi olvasását.

Kedves Testvérem!
A zaklatottságnak sok oka lehet. Többnyire az életünk adta helyzet okozza, melyben leggyakrabban mi is hibásak vagyunk. Érdemes keresni, a magunk felelősségét benne. Bizonyosan mások is közrejátszhatnak itt, de azok megváltoztatására nincs módunk. Önmagunkkal azonban igen.
Persze, nagy baj, ha úgy érzem, nincs hozzá erőm, fáradtan, bágyadtan beletörődöm a megváltoztathatatlanba. Ez már a pokol előtornáca. Nem szabad itt maradni. Keresni kell nagy bűnbánattal, hogy én mit teszek rosszul (neheztelek valakire, nem tudok megbocsátani, jobbnak tartom magam a másiknál, hitetlenséget keltő dolgokkal kacérkodom, beletörődöm a reménytelenségbe, s hasonlók). Ezeket meg kell gyónni, hogy valóban megtisztulhassak tőlük. Még ha újra és újra kell, akkor is, így gyarapszik bennünk a kegyelem.
Az imádságot pedig nem szabad abbahagyni. Éppen így kísért bennünket az ellenség, hogy rávegyen az imádság elhagyására. Nem élményt kell keresni az imában, hanem hűséggel kitartani benne. Ha nem tud rá odafigyelni, nem olyan nagy baj. CSak ne hagyja abba, az fontos.
Tanácslom még, hogy olvassa a Szentírást rendszeresen. Az sem baj,ha nem érti, ha nem tud rá odafigyelni, de Isten szava gyógyító üzenet még akkor is, ha az elme nem fogja fel.

Kedves Katalin!
E szavakat maga az Úr mondta Szent Pálnak éppen akkor, amikor arra kérte, hogy vegye el tőle a gyöngeségét (2Kor 12,9). A nagy hittérítő úgy érezte, akadályozza az a "tövis a testében", hogy jól végezhesse apostoli munkáját. Igazán nem valószínű, hogy csupán saját kényelme végett kérte volna, hanem minden bizonnyal a hivatása hatékonysága miatt. Mégis az Úr jobbnak látta meghagyni "testében a tövist" - nem tudjuk, mi lehetett ez - s inkább e szavakkal bíztatta: "Elég neked az én kegyelmem..."
Ez számunkra is óriási bíztatás. Éppen akkor, amikor gyöngének érezzük magunkat. Szeretnék erősebbek lenni, vagy talán csak megszabadulni valami nehéz kereszttől - lehet, hogy önzőbb módon, mint az Apostol -, de az Úr minket is ugyanezzel vigasztal és erősít: "Elég neked az én kegyelmem..." Ezt teszi hozzá maga Szent Pál: "Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős." Gyöngeségünk megóv az elbizakodttsától, ugyanakkor növeli hitünket, hogy egyedül a Úrra hagyatkozzunk. Nagy áldás, ha valaki ezt megtapasztalja!

Köszönöm a kiegészítést. Én is így látom.

Kedves Mariann!
Bár mélyen személyes dolgokról ír, most nem hagyok ki belőle semmitsem. Nagyon tanulságos lehet mások számára is.
Mindenekelőtt azt tanácsolom, hogy nyomban szakítson meg mindenféle kapcsolatot az említett "lelkivezetővel". Nem akarok közelebbi ismeretség nélkül súlyosabb bírálatot mondani, de teljesen bizonyos, hogy az illető semmiféle jó hatással nincsen Önre. Ha igazi lelkivezető volna, akkor ezt már rég belátta volna, és ő tanácsolta volna, hogy többé ne találkozzanak. Ezért most én tanácsolom ezt önnek nagy nyomatékkal.
Nem szükséges mindjárt démoni erőkre gondolni. Az ember kezében is nagy hatalom lehet nem csak fizikai, hanem lelki és lélektani értelemben is.
Nem javaslom Önnek a böjtöt sem a mostani helyzetében. Még az imádságot is csak azután, hogy ha sürgősen elmegy gyónni egy fölszentelt katolikus paphoz, és ott leteszi lelkének terheit. Bizalommal javaslom, hogy, ha teheti, menjen el ezért Máriapócsra, vagy valamelyik másik zarándokhelyre. A szentgyónás végtelenül egyszerű módja a bűneinktől és gyöngeségeinktől való szabadulásnak. Szinte az is kísértés, ha ennél különlegesebb módokat keresünk: ördögűző papot, külföldi lelkivezetőt s hasonlókat. Egyszerű, tiszta bánbánattal le kell térdelni Istenünk valamelyik fölszentelt szolgája előtt, bárki legyen is az közülük, és az ő füle hallatára elmondani Istennek a vétkeket, lelki terheket. Isten csodálatos irgalmas szeretete fogja meggyógyítani.
Igen, valóban van démoni megszállottság. Ám ez nagyon ritka. S ne tévesszen meg bennünket az, hogy mostanában többet beszélnek erről, több efféle témájú film jelent meg. A püspök által erre a gyógyító szolgálatra kijelölt papok elsődleges feladata, hogy megállapítsák, valóban ördögi megszállottságról van-e szó, vagy egyéb pszichikai jelenségről. Talán meglepő az adat, de a bejelentett esetek 95 százalékában ez utóbbiról.
Nyugodjék meg, nincs olyan ellenállhatatlan erő, mely akadályozná, hogy őszinte bűnbánattal újra visszatérjen Isten gyógyító szeretetébe, és újra békés lélekkel tudjon imádkozni.

Kedves Miklós!
Nagyon sokféle kereszt van. Nem csak ortodox és latin, hanem nemzetiségtől, koroktól, használati céloktól és még sok minden mástól függően igen sokféle. Tudomásom szerint nincsen hivatalosan elfogadott görögkatolikus kereszt. Napjainkban leginkább az indít vitát, hogy szabad-e a ferde szárú keresztet (értsd: a harmadik ág ferdén van) használni. Főként azokban kelt erős ellenérzést, akik a múltban közvetlenül vagy közvetve sokat szenvedtek szláv területeken az erőszakos ortodoxia terjesztése maitt. Ezért is nevezik gyakran "orosz" vagy "pravoszláv" keresztnek. Holott eredetileg ez görögországból származott, és szép teológiai magyarázat kerekedett hozzá. Mindenesetre oda kell figyelni erre a történelmi érzékenységre, és nem szabad senkit botránkoztatni ennek mindenáron való használatával. Viszont éppen az említett szép teológiai értelmezés miatt nem érdemes teljesen elvetni sem . Eszerint, ugyanis, a kereszt, mint az igazság mérlege áll, amely az egyik gonosztevőt, a bal latort a mennybe emelte, a másikat pedig "a pokolba sülyesztette". A 9. imaóránk nagyböjtben végzett tropárja is megénekli ezt. Tehát nem mondhatjuk, hogy számunkra idegen volna.

Kedves Judit!
Valóban, ha percekkel, órákkal akarnánk számolni, sehogyan sem jönne ki a három nap. Az egyik fontos dolog, hogy seholsem az hangzik el, hogy "három nap múlva", hanem harmadnapra föltámadt. S azt is számba kell venni, hogy a zsidó számítás a nap kezdetét alkonyattól számítja, és minden megkezdett nap egy teljes napnak számít. Ezt vette át az őskeresztény hagyomány is. A bizánci egyházban, egyébként ma is így számolunk, hiszen a vecsernye már a következő napnak a része.
Mindezzel együtt is érdemes azt a szép szokást követni, hogy a föltámadási szertartást vasárnap hajnalban ünnepeljük.

A szertartások egész évi utasítása megtalálható a honlapunkon a liturgia/az év liturgikus utasítása címszó alatt. Azon a megfelelő naphoz gördülve megtalálhatók a megfelelő szentírási szakaszok is.
Március 27-én, Lázárszombaton:
Ar. Szt. János liturgiája – Áldjad vagy hétköznapi antif. – Tr. ün., DM.
kont. ün. – Háromszorszent h. Akik Krisztusban – Prok., al. és áldv. ün. –
Ap. Zsid 333/b (Zsid 12,18-13,8) – Ev. Jn 39. (Jn 11,1-45) – Valóban m. h.
IX. irm. – Elb. ün.
Jó készületet és szent föltámadást!

A magyar görögkatolikusok, amióta szertartásaikat magyarul végzik, Káldi György bibliafordítását használják, melyet a Vulgáta alapján készített el mintegy 150 évvel ezelőtt. Ennek a szövegnek a 30-as években készült kissé megújított szövegéből készült egy újabb kiadás, és szertartási könyveink ebből vették át a zsoltárokat, a parímiákat (ószövetségi szakaszokat), az apostoli szakaszokat és a négy evangélium szövegét is. Ma használatban lévő liturgikus könyveink mind ezt a fordítást használják. Mivel archaikus nyelvezete miatt néhol nehez érthető, ezért, mostanában újabb katolikus fordítások szövegét is hallani templomainkban. Jelenleg folyamatban van egy új, görög szöveget alapul vevő zsoltároskönyv kiadása, melyet reményeink szerint követni fog egy új Evangéliumos, Apostolos és Parimiás (ószövetségi olvasmányok gyűjtménye) könyv.
Az ortodox egyházak korábban természetesen a maguk liturgikus nyelvén (a görögök ógörögül, az oroszok és szerbek ószlávul, a románok románul) olvasták föl a szentírási szakaszokat. Amennyire tudom, ma az ortodox egyházak a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Ó- és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága által készített új protestáns fordítást használják, melyet 1975-ben adtak ki. Mivel ez a fordítás nem tartalmazza az összes könyvet, melyekből a bizánci rítusú egyházak szertartásaikon felolvasnak, a hiányzó olvasmányokat más, katolikus fordításokból veszik.

Kedves Mariann!
Gloria Polo története valóban roppant tanulságos. Nem hiszem, hogy szektavezérnek kellene tekintenünk, hiszen a buzdításai szépen igazodnak a katolikus tanításhoz és a szentségi élethez. A leírása megrázó, de kissé szándékosan is az. Láthatóan személyes élményből táplálkozik, de érezhető a didaktikus szándék is. Nincs ebben semmi kivetnivaló, a legjobb szándék vezeti ebben.
Kicsit túlzó kijelentésnek tűnik, amikor azt mondják róla, vagy talán ő maga is, hogy meghalt. A halálból senki nem jött és nem jön vissza, csak egyedül az Úr Krisztus. Aki a klinikai halált átéli, annak vannak hasonló élményei. Nagy titok ez, hogy mi is játszódik le ekkor. E leírásból úgy tűnik, ez az állapot az orvosnő számára óriási kegyelem is volt, amely megváltoztatta az életét.
Nem kell, nem szabad rémüldözni az efféle leírások olvastán. Természetesen vannak ördögök, démonok, dehát ezekben egyáltalán nem kell, nem is lehet hinni. Vagy elfogadja valaki a létüket, vagy nem. Nagy vakság volna tagadni, hiszen a Szentírás és az Egyházunk világosan beszél róluk. Hinni azonban egyedül az Istenben lehet, senki és semmi másban.
Édesanyja szavait úgy igazítom ki, hogy csak azzal tudnak valamit kezdeni a démonok, akik valami módon ajtót nyitnak nekik. Bármilyen mágikus dologgal, még ha csak játék, vagy kiváncsiság vezet is ebben! De az Isten megvéd mindentől, ha Őrá tekintünk, ha Őbenne bízunk, Őbenne hiszünk. Ennyire egyszerű az egész.
Nem rossz ez a leírás, megráz, fölébreszt. De nem volna helyes, ha ezen ijedtségünk vezetne (csupán) Istenhez. A szépirodalmi művek valóban hatékonyabban segítenek Istenhez, sokkal többet mondanak el Róla. Megemlítek is egy másik könyvet: Júlia Voznyeszenyszkaja: Halál utáni kalandjaim (a nyíregyházi könyvesboltunkban kapható). Igen hasonló dolgokat ír le, de leplezetlenül irodalmi formában. Nekem az a regény sokkal többet jelentett. Szívesen ajánlom bárkinek elolvasásra.

Tisztelt Eichikarl!

Annyi bizonyos, hogy Loya atya sajátossága nem a liturgiavégzés hanyagsága miatt alakulhatott ki. Szokatlan az, hogy a testet, testiséget érintő kérdésekben egyházi ember létére ennyire nyíltan és merészen beszél. Nincsen ebben semmi elítélő, inkább némi irígység szólalhat meg azok részéről, akik olykor hamis szemérmesség miatt nem merünk ennyire nyíltan beszélni. Kétségtelen, hogy ez a nyílt beszéd segíthet a világosabb látásban. Ezt a nyíltságot, egyébként Loya atya nem csak alkalmazza, hanem tudatosan hirdeti is a becsület, a tisztesség nevében.
Az félrevivő gondolat volna, hogy a test teológiájának tanítását mi, görögkatolikusok jobban tudnánk képviselni, tartalmasabban továbbadni. Nem ebben áll a keleti lelkiség sajátossága. S nem szabad elfelejteni, hogy Loya atya is cölebsz ember, minthogy az Egyesült Államokban a görögkatolikus papok nem nősülhetnek. No, de éppenígy cölbesz volt Karol Wojtyla is, aki először beszélt a test teológiájáról. A teológiának ez a területe sohasem lehet lejárt lemez, hiszen nem új irányzat, nem eredeti fölfedezés. A megtestesülés titka óta a kereszténység egészen másként beszél a testről, mint bármely vallás vagy filozófia. Ami számomra inkább kerülendőnek tűnik, az ennek a kérdésnek a túlhangsúlyozása. Ez Amerikára és általában a nagy városokra jellemző.
Egy szó, mint száz, Thomas Loya atya hallgatható, követhető, akit ez segít az Úr Isten felé, annak tanácsolom is, hogy kövesse. Csak abba a hibába ne essünk, amitől Szent Pál is óvta a híveket, hogy ne keressenek maguknak "tanítókat saját ízlésük szerint, hogy a fülüket csiklandoztassák" (2Tim 4,3). Ezeket a remek tanítókat nem elég élvezettel hallgatni, hanem tetteinkkel követnünk kell mindazt, amivel helyes útra írányítanak bennünket.

Nagy gond ez. A minap írtam a világ fejedelmének kísértéseiről. Ez a papokat még inkább megkörnyékezi, mint a világban teljesítő keresztény testvéreket. Sokszor az a hibánk, hogy nagyon hasznos munkát szeretnénk végezni az Egyház és a hívek érdekében, de nem figyelünk oda, hogy valójában mire van szükség.
Azt tanácsolom,hogy közösen imádkozzanak lelkiatyjukért. A közös imádságnak nagy ereje van. Segíteni kell abban, hogy ráébredjen az igazi munka értékére, a közös munka nagyszerű erejére. Vigyázat! Nem szabad cserbenhagyni sem őt, sem az egyházközséget. Ez nem egy klub, amelyet otthagyok, ha nem tetszik a vezetése. Felelősek vagyunk egymásért, a közösségért, amiben tartozunk. Micsoda dolog megsértődni?! Annak semmi helye. Látni kell, hogy vannak gyöngéi a papunknak, s azzal együtt kell őt elfogadni. S nem belefáradni, az Istenbe vetett bizalomban nem lankadni. Higgyék el, nem ennek a paptestvérnek a lelkiségén múlik az egyházközség sorsa, hanem az Önök, a hívek hitén és kitartásán. Egyelőre végezzenek közös imát az atya nélkül. De kitartóan! Egyszer meg őt is el lehet erre hívni. De nem is muszáj. A Lélek érkezését kell hívni, azt minden nap! Ugye, nem adják föl!

Kedves Magda!
A Szinaxis címe: Bp. Hegyalja út 113. A vezetője Gulybán Gergely atya, akinek a telefonszáma: 30/44.85.983
Hogy lehet-e még jelentkezni, nem tudom. Úgy sejtem, hogy elég nagy az érdeklődés iránta. Ugyanitt működik az egyetemi lelkészség. Abba viszont bekapcsolódhatnak azok is, akik nem abban a kollégiumban laknak. Mit javaslok is minden a tájt élő görkat. ifjúnak, leánynak.

Kedves Aggódó Édesanya!
Mindenekelőtt azt tanácsolom, ne aggódjék. Az nem visz előre szemernyit sem, sokkal inkább hátráltat. Bízzék inkább abban a sok kegyelemben, amelyet eddig kaptak, pontosabban a Jóisten számtalanszor tapasztalt végtelen irgalmában, hogy nem vész el az a sok imádság, melyet Ön mond a kedves leányáért, illetve, amiket ő maga is mondott, illetve - reményeink szerint - most is mond.
Ugyanakkor látnunk kell ezt a félelemetes és alattomos támadást, melyet e világ fejedelme intéz ellenünk és könnyen sebezhető gyermekeink ellen. Legjobb volna nem olvasni, nem nézni Istenünk ellen szóló írásokat, filmeket. Dehát, ez majdnem lehetetlen. Mégis mindenkinek tanácsolom, akik olvassák e sorokat. Látszólag ártalmatlannak tűnő ismeretterjesztés vagy éppen szabad gondolkodás látszatát keltő hatásoknak vagyunk kitéve, pedig ezek által a sátán, mint ordító oroszlán körbejár és lesi, hogy kit nyeljen el. Ezek a szavak Szent Péter leveléből származnak (1Pét 5,8), tehát már az őskeresztények korában is számolni kellett hasonló veszélyekkel. S ma éppenúgy, mint most, vállalnunk kell, ha kell, a vértanúságot is. Sokkal inkább, mint a világgal való meghasonlást. Egy új bálvány jelent meg, vagy legalábbis kapott erőre, az u.n. szabad gondolkodás. Éppen azt hazudja, hogy azzal válik szabaddá az ember, ha azt gondolja, azt teszi, amit akar. S vagy nem számol, vagy tudatosan tagadja, hogy ez az emberi akarat a rosszra hajlik, az azt irányító értelem pedig még homályos, tehát végzet szerűen a bűnbe, és annak zsoldosaként a halálba vezet. Nem szabad magunkat hagyni becsapni. A szabad gondolkodás és szabad cselekvés nem azt jelenti, hogy azt teszem, amihez éppen kedves szottyan, hanem, hogy annál inkább vagyok önmagam, vagyis annál szabadabb, annál boldogabb, minél inkább igazodom az abszolút értékekhez, az abszolút Jóhoz. Ha valaki előre akar jutni, akkor ezt keresse! Ez békét és igazi növekedést hoz. Erről ismerszik meg. Míg ezzel ellentétes törekvések tetszetősek lehetnek, izgalmakkal kecsegtetetnek, de a lélek nem találja meg bennük sem a békét, sem önmagát.
Természetesen az volna a legjobb, ha a leánya nem csapná be önmagát olyan érvelésekkel, amelyek gátolják abban,hogy fölkeressen egy papot. Akár csak elbeszélgetés végett, de még jobb, ha szent gyónás miatt. Sok ilyen papot ismerek Budapesten is. E fórumon mégsem akarnék senkit személy szerint megnevezni. Ha görögkatolikusok, akkor bátran javaslom a Rózsák terei ifjúsági hittant, vagy a nemrégen Szinaxis néven induló új egyetemi lelkészséget (Hegyalja út 113). Fontos a lelki atya is, de fontos a közösség is, amelynek megtartó ereje van. Imádkozom én is a leányáért.

Nehéz a választás. Márpedig óhatatlanul szükséges. Sajnos, nem kerülhetjük ki. Ha már ebben a társadalmi szerkezetben élünk, akkor nem hzhatjuk ki magunkat a felelősség alól. El kell menni szavazni. A paptestvéreknek pedig fontos feladatuk, hogy segítsenek a helyes választásban. Természetesen nem a templomból és nem a szószékről (már csak azért sem, mert a görkat. papok közül alig van valaki, aki fölmegy még a szószékre...). Mint az Egyház szolgája és Isten küldötte a papnak az Isten Országáról kell beszélnie, s nem másról. Semmi másról! Ugyanakkor minden pap egyben gondolkodó honpolgár is, akinek a szavára sokan odafigyelnek. Nagy felelősség hárul tehát reá, hogy a politikai életben helyesen eligazodjék.
Keressük azokat a személyeket (lámpással?), akik hitelesen képviselik a keresztény és nemzeti értékeket, akik szavaikkal, s főként tetteikkel az Isten Országához igazodó erkölcsi rendet képviselik! Ne csüggejünk, vannak ilyenek! S van remény arra, hogy velük együttműködve építhessük hazánknak (a mostaninál) szebb jövőjét.

Kedves Viktória!
Régen tette föl kérdését, melyre a következőket válaszolom.
Ahhoz, hogy valaki görögkatolikus szertartású esküvővel kössön házasságot, a következő feltételek szükségesek:
- Legalább az egyik félnek görögkatolikusnak kell lennie.
- Mindkét félnek szabadállapotúnak kell lennie.
- Mindkét félnek tudatában kell lennie, mi a házasság lényege (egység, felbonthatatlanság, életközösség, házas felek java, gyermekek vállalása), melyek a házastársi kötelességek, illetve legyen meg a házasságkötés valódi szándéka.
- Jelentkezzenek a görögkatolikus fél - illetve ha mindkét fél görögkatolikus, akkor a vőlegény - parókusánál jegyesbeszélgetésre. Ő pedig segíteni fog a keresztség tényét és a szabad állapotot igazoló keresztlevél beszerzésében, illetve a házasságra való felkészülésben.

Meglátásom szerint Thomas J. Loya atya sajátos, merész, de mégis világos álláspontja hűségesen illeszkedik a Katolikus Egyház tanításához. Eredetisége egyrészt személyiségéből, másrészt éppen a keleti egyház Nyugaton és Amerikában szokatlan liturgikus látásmódjából fakad. Merészsége néhol valóban túlzásnak tűnik. Talán az készteti erre, hogy a környezete, az amerikai szemléletmód szinte követeli, hogy ilyen "test-közeli" kérdésekről beszéljen. Azért ne essünk abba a hibába, hogy a mi szemléletmódunk is ebbe az irányba formálódjék! Hála Istennek, Magyarországon még nem ennyire szélsőséges a testiség uralma. Noha valóban abba az irányba próbálnak minket is taszítani. Szabad, lehet és kell más dolgokról is beszélni. Magyar nyelven is hallhatunk egyébként hasonlóan merész és sajátos véleményeket (Barsi Balázs, Böjte Csaba), melyek szintúgy a katolikus egyház tanítását hordozzák. És vannak még sokan mások, egyszerű lelki atyák, akik a Szentlélek üzenetét közvetítik.

Kedves Mariann! Itt közölt írása a kedves levelének kicsit megkurtított változata. Ugye, nem haragszik meg érte. Rövidíteni kívántam, és néhány személyesnek tűnő részt is kihagytam. Nagy seb, hogy az ortodox és katolikus egyház nem élhet még teljes egységben. És ez a seb azoknak fáj leginkább, akik valamiképp kapcsolatban vannak mindkettővel. A katolikus egyház teljesen elismeri az ortodox egyház szentségeit. Szükség esetén, amikor nincs lehetőség katolikus paphoz fordulni, akkor megengedi, hogy akár szentségekhez is járuljunk az ortodox egyházban. Az ortodoxok is elismerik a katolikus egyház krisztusi eredetét, sőt, leggyakrabban a szentségeket is, de mégis eltérő szemlélettel. Ők nem engedik meg a szentségi közösséget semmilyen körülmények között, ugyanis számukra a szentségek, legkivált az Eucharisztia magának az igazhitű egyháznak a kifejezése, ezért csak az részesülhet belőle, aki teljes egységben és közösségben van vele. Nem tartom rossznak, hogy ortodox hittan-közösségbe jár. Azt sem, hogy részt vesz ortodox istentiszteleteken. Ugyanakkor emellett nem szabad elhanyagolnia katolikus hitét sem. Bevallja, hogy volt idő, amikor évekre elhanyagolta a szentgyónást, s ennek egyenes következménye lett, hogy "tele lett kétkedéssel", sőt a depressziós állapotig is eljutott. Nagyon fontos tehát, hogy ne hanyagoljuk el a hitünket és azokat az ajándékokat, melyeket épp azért kaptunk, hogy erősítsenek bennünket. Mihelyst észreveszem a csábító késztetést az ima, a szentgyónás, a templombajárás elhagyására, nyomban kétszeres erővel kell törekednem arra, hogy mégis megtartsam. Utána aztán az tart meg engem. Fontos még az, hogy az Istennel megélt kapcsolatunkat ne a kedvünkhöz és az érzéseinkhez igazítsuk. Van, amikor könnyű és szárnyaló a hitünk, s van, amikor gyalog vánszorgunk vele, sok küzdelmet jelent. Ez nem lelki wellness-klub. Kivált nem szabad csapongani egyik közösségből a másikba, egyik atyától a másikhoz, horribile dictum: egyik egyházból a másikba - csupán azért, mert szeretném ott jól érezni magam. Oda tartozom, ahová az Isten helyezett. Ott van feladatom, meg kell keresnem, hogy mi az. Nem biztos, hogy jutalmat, megértést, dicséretet kapok érte. Elég, ha az Isten látja. Valóban kár, ha a szentgyónásban a gyóntató nem ad többet, mint a föloldozást. De voltaképp a szentgyónásnak mégis ez a célja, és már emiatt mindenképp el kell menni, élni kell vele. Ha pedig lelki beszélgetésre vágyik az ember, akkor személy szerint azt keresse föl, akitől ezt remélheti. Ezért nagy kincs, ha van lelkiatya, lelkivezető. S nem kell érte Rómába vagy Amerikába menni. Bármelyik atya lehet lelkivezető, aki imádságos és szereti az embereket. Úgyis a Szentlélek fogja vezetni ezt az együttműködést. És legfőként a befogadótól, a vezetettől függ, hogy meg akarja-e hallani a Lélek szavát az egyszerű közvetítő szájából. Kedves Mariann! Legyen kitartó a hitében, hűséges a Katolikus Egyházhoz, figyeljen arra, mit vár Öntől az Isten! Mindeközben bátran keresse az igazságot, a lelki előrehaladást ahol jó lelkiismeretében azt megtalálni remélheti.

Kedves Katalin! Mindenekelőtt azt tanácsolom, hogy mielőtt beszélgetésbe kezdene ezekkel a látogatókkal, előtte imádkozzék, kérje az Isten Szentlelkét, hogy adjon bölcsességet, bátorságot a helyes szavak megtalálásához. Első tanácsom tehát ez: hitével, Istenbe vetett bizalmának az erejével "vértezze föl magát". Az ilyen beszélgetésben határozott álláspontot kell képviselni. Tapasztalatból tudjuk, hogy ezek a térítők (maguk is bevallják, hogy azok) tudnak kedvesek és nyájasak lenni, de ha kell, roppant rámenősek és erőszakosak is lehetnek. Voltaképpen a legjobb megoldás nem szóbaállni velük. Furcsa, hogy ezt mondom? Megtanult, sok kérdésre előregyártott érveléseik vannak. Nincsen bennük nyitottság a beszélgetésre. Föltett és végeredményben nem titkolt szándékuk, hogy meggyőzzenek a maguk igazáról, következésképp eltávolítsanak minket a katolikus egyháztól. Érdemes ebbe belemenni? Nem vallják a Szentháromságot, nem hiszik Krisztus Urunk istenségét, a megváltásról és üdvösségről egy teljesen lebutított, materiális elképzelésük van. Ne tévesszen meg bennünket a Bibliának látszólag bravúros használata. Betéve tudnak rengeteg igét, amely jól alkalmazható az egyes tételeik igazolására. Ennek érdekében szó szerint értelmezik az Ószövetségnek is minden sorát, amely, persze, ellentmondásokba is keveri őket. Bátorító tanácsom tehát, hogy tartsa fontosabbnak katolikus hitét, Krisztus Urunkkal való belsőséges kapcsolatát, mint azt, hogy udvariasan bánjon ezekkel az idegenekkel. Küldje el őket, utána pedig imádkozzék értük, hogy a Jóisten világosítsa meg értelmüket és szívüket.

Szeretetigényünk velünk születik. A késztetés is, hogy adjuk, a vágy is, hogy kapjuk. Istenképiségünk egyenes következménye.
A bűntől sebzett természetünk következménye pedig az, hogy bár ez nyilvánvaló, mégis milyen sokat teszünk ellene. Mi is és a környezetünkben lévők is. Ettől szenvedünk.
Ám Krisztus legyőzte legnagyobb ellenségünket a bűnt. Többé nem uralkodhat rajtunk - ha krisztusiak vagyunk. Ezt kaptuk meg a keresztségben, s erre kell törekednünk minden napunkon. Önzetlenül, viszonzást nem várva - ahogyan Ő tette.

Köszönöm a kiegészítést, valóban így van. Bár talán a magyarországi gyakorlatban ez ritkán jelentkezik.

Én is félek a böjttől, nem tagadhatom. Pedig csodálatos dolog, Istenhez köt testestől-lelkestől, s mégis vonakodunk. Mi más ez, mint az emberi természet rosszra hajlásának tettenérése? Nem baj. Gyöngék vagyunk... de épp ekkor vagyunk erősek. Az önmagamban is megtapasztalt félelem miatt buzdítok mindenkit, hogy ne féljen a böjttől. Ami abban értékes, azt úgysem mi magunk tesszük, hanem a bennünk működő Szentlélek. Így nem is dicsekedhetünk vele!
Annak viszont, aki már kemény böjtöket próbált, lehet, érdemes kisebbre venni a mértéket. Hogy még csak véletlenül se tulajdonítsa önmagának az eredményt, s a kisebbnek tűnő fölajánlással tudatosítsa, hogy a kegyelem mértéke nem az emberi teljesítménytől függ. Minden ajándék. A böjt termelte kegyelmi állapot is.
Ha csalódom önmagamban, ez annak a jele, hogy túl sokat vártam magamtól, azt hittem, többre vagyok képes, és bánt, hogy nem sikerült. Nem hiúság ez? Roppant fontos a helyes mérték, az én mértékem, ami rám van szabva. Aki hajlamos a túlzásra, az inkább fogja vissza magát, aki hajlamos a restségre, az serkentse magát. A legfontosabb a szív állapota: Neked, Uram! Érted, Uram! Fogadd el ezt a csekélységet, Uram!

Bár a választ személyes címre kérte, de oly fontos dolgot kérdezett, hogy érdemes erről nyíltan szólni. Remélem, nem veszi rossz néven.
Valóban, egész szertartásunk úgy épül föl, hogy azt a koporsó mellett kell végig énekelni. A szertartás része, hogy az elhunyt holttestét még a koporsó lezárása előtt szentelt vízzel megszenteljük, majd ugyanígy a lezárás után a koporsót, a sírnál ezt megismételjük, majd a behantolt sírt újra ugyanezen a módon megszenteljük. A sírgödör falát kereszt jellel jelöljük, abba földet szórunk majd a tömjénező parazsát. Ezeken kívül még sok más ének és szertartási elem indokolja azt, hogy a görögkatolikus temetést a holttest mellett végezhessük el. Egyre terjedő gyakorlat, hogy ha mégis a hamvasztást választják, a gyönyörű gyászszertartást annak előtte végezik el, s csak utána következik a hamvasztás és az urna elhelyzése - természetesen szintén imádság mellett. Ez bizonyos szervezési nehézségeket is jelent, mégis tanácsos megtartani, hiszen sokat segít a gyász fájdalmának természetes feldolgozásában.
Mindezzel együtt a görögkatolikus egyház is szokott végezni gyászszertartást a hamvakat tartalmazó urna mellett.

Nagy fájdalom lehet ez a fenntartónak, az óvodavezetőnek éppenúgy, mint az érintett családoknak. Igazán nem lennék annak helyében, akinek el kell döntenie, hogy kit lehet fölvenni és kit nem. Bár mihamarabb tudna bővülni ez az intézmény is, hogy ne kelljen senkit elutasítani! Imádkozzunk ezért közösen! Adjon sok erőt az Úr, hogy istenszerető, aktív lelkiéletet tudjanak élni továbbra is! És ha újabb áldással látogatja meg családjukat az Úr szeretete, őt már minden akadály nélkül be lehessen íratni a görögkatolikus óvodába! Az, persze, nagyon fontos, hogy ne engedjen semmi haragot, de még neheztelést sem a szívében, bármennyire úgy érzi, hogy jogtalanság érte.

Kedves Anna!
Valóban, sokkal többet tehetne egyházunk az egyedülállókért. Vannak ugyan próbálkozások, hisz néhány éve külön lelki napot szerveznek Máriapócson az egyedül élők, a magányosok számára. De hát ez roppant kevés. A mi gyöngeségünk, ha nem tudunk megértő és nyitott szívvel közeledni azokhoz, akik mások, mint mi vagyunk. Ez gyakori hiba - a papoknál is. Az egyházi vezetők és a közösségek akkor válnak igazán krisztusivá, ha válogatás nélkül tudnak befogadni mindenkit.
De sok múlik azon is, aki hordozza ezt a keresztet. Hisz nem könnyebb, nem nehezebb az övé sem, mint másé. Erre, nyilván, nem lehet az a válasz, hogy: de legalább ők nincsenek egyedül. Mintha a féllábú ember, akit vigasztalni próbálnak, azt mondaná: de legalább nekik van lábuk. Mindenkinek a saját keresztjét kell elfogadni, átölelni. Főként ebben kell, hogy tudjanak segíteni az egyházi közösségek. Mert az még kevés, hogy közösségteremtő alkalmakat szerveznek. Kellene több ilyet, sőt rendszeresen, mondjuk, a Szent Liturgiák után. De ez még önmagában nem oldja meg a magányt, nem segíti ezt a fajta kereszthordozást. Csak az a kereszt válik értékké, amit elfogadunk. Csak az átölelt kereszt emel föl.
A jövő? Ha azon töprengek, hogy mi lesz, ha már minden rokonom, minden barátom elhagy, akkor valóban üresen száll el jelen. Noha tele volna ezer lehetőséggel, de nem veszem észre, mert elnézek fölötte a jövő vagy a múlt felé. A magányos körül sincs kevesebb ember, mint a nagycsaládos körül, csak más minőségben kapcsolódik hozzájuk. A rokoni szál, persze, kézenfekvőbb. Ám épp ez a keresztény (krisztusi) lépés, hogy mégis szeretettel és odaadással fordulok az idegenek felé.
Számítanom kell arra, hogy esetleg nem fogadják el és be ezt a szeretetemet. Ezért nehéz. De épp azzal válhat krisztusivá e törekvésem, hogy nem vár viszonzást. Krisztus is magányos volt. A tömegben éppen úgy, mint a kereszten. S nem Hozzá akarunk hasonlítani?
Önmagunkat adni keresztény kötelességünk. Ez nem föltétlen szerzetesi hivatás. De az igaz, hogy nem megy másként, csak nagyon sok
imádsággal. S akkor már nem is önmagamat adom - ami hamar elfogyna -, hanem a végtelenül szerető Krisztust, aki bennem él. Ez a közösség minden másnál nagyobb boldogságot ad.

Ó, nem könnyű dolog megismerni és megszeretni a mi rítusunkat. Mindenképp megértőnek kell lennie azokkal szemben, akik idegenkednek tőle. Nagy áldás, ha gyermekkorától ismeri és szereti mind a két rítust.
Mit tegyen? Első lépésben legyen nagyon megértő azokkal, akik számára ez nem természetes. Ha nem így közeledne ehhez a nehézséghez, akkor csak a keserűség és ellenérzések növekednek a szívében. Ezek után, viszont, javaslom, válasszon ki a környezetében egy személyt, akivel erről nyíltan tud beszélni. Biztosan akad ilyen. Közösen beszéljék át a két rítus értékeit, szépségeit. Ha már ketten vannak, akik értékelni tudják mind a kettőt, mindjárt könnyebb lesz tovább lépni. Így aztán, reményeink szerint egészen sokukkal sikerült valóban megszerettetni mind a kettőt. Hiszen csak az tudja szeretni a sajátját, aki értékelni tudja a másét is! Köszönöm e tiszta szándékú törekvését.

Föl kell figyelnünk arra, hogy a szeretet parancs. Az is, hogy Istent szeressük, az is, hogy embertársunkat. Lehet parancsra szeretni? Természetesen, különben nem tanítana erre bennünket az Úr.
Van, akit könnyebb szeretni, akik hozzánk közel állnak, szüleinket, testvéreinket, barátainkat, s van, akit nehezebb. Vagy, mert nem ismerjük őket, vagy, mert kifejezetten ellenszenvesek. De őket is szeretni kell!
A szeretet, tehát, nem azt jelenti, hogy érzek-e a szívem táján valami jó érző melegséget, amikor az illetőre gondolok, avagy nem. Az érzelmi kötődés segíti a szeretetet, de nem azonos vele. Mi akkor a szeretet? Az önzésem leküzdése által önmagam odaadása. Minél jobban szeretek valakit, annál nagyobb mértékben akarom és tudom odaadni magamat neki. Embertársainknak csak részben tudjuk odaadni magunkat. Ezt fejezik ki az ajándékok, a nekik végzett cselekedetek, értük hozott áldozatok. De a szeretet gesztusai is: kézfogás, ölelés, puszi/csók, nem annak a mozzanatai, hogy valamiképp odanyújtom magam? Istennek viszont egészen odaadhatjuk magunkat. S oda is kell. Ez az igazi szeretet. Nem vonakodom odaadni magamat, sem az életemből bármit is: időt, figyelmet, áldozatot. Ha jó érzéssel tölt el, hogy Istenre gondolok, ez nagy ajándék. Ez azt jelzi, hogy érzelemmel is tudom szeretni az Istent. Ez már nagy dolog. A Vele való minél gyakoribb és minél odaadóbb(!) jelenlét - vagyis az imádság - segít, hogy ezen az úton tovább haladjak az Isten szeretete felé. Ennek, egyébként, mintegy mellékterméke, hogy az embereket is egyre jobban fogom tudni szeretni.

Kedves Teréz! Az istenfélő ember életében nincsen átok, és így ellenszerre sincsen szükség. Az átok a gonoszság és a félelem terméke. Azt mérgezi leginkább, aki gonosz szándékkal mondja, de annak is árthat, aki fél tőle. Senki mással szemben nincsen semmi hatása. Ezt nagyon fontos tudni, hinni! Tudni azt, hogy nem érhet el, és hinni (ez még mélyebb tudás), hogy Isten erősebb, mint a gonosz emberek mesterkedései. Az emberi bajok, gyötrelmek gyökere, gyökérzete nagyon összetett. Érdemes megismerni, hogy tisztábban lássunk, de ez csak lelkivezető mellett és kitartó lelkiélet által lehetséges. Enélkül nem is érdemes kutatni az okokat. Nem hátra, hanem előre kell tekinteni. Egy fontos mondat kigyógyíthatja mostani, félelemmel terhelt állapotából. Róm 8,28 - kérem, keresse ki. Ne féljen semmitől és senkitől! Isten szüntelen áldásában élhet gyermekeivel együtt, ha kéri. Bízzon Benne és az ima erejében!

Azok a mesék tesznek értékesebb emberré, vagy a templom, az Isten háza, a benne elénekelt közös imádság? Tartok tőle, hogy akik elhelyezték a meséket a tévében, azok nagyon jól tudták, hogy mikor van szentmise. Mégis épp odatették. Vajon az ilyen emberekre hallgassunk, akik a Jóistent semmibeveszik, vagy magára a Jóistenre, aki hív bennünket a templomba? Szeretne együttlenni velünk, beszélgetni, szólni hozzánk. Ezt bárhol, bármikor megteheti, de nem akarja ránk erőltetni magát, ezért inkább elhív a saját házába. S ha ott vagyunk, akkor megajándékoz sokkal értékesebb dolgokkal, mint amit a mesék kínálnak. Meg aztán, szívesen veszi, ha mi is áldozatot hozunk, ha Őérte lemondunk egy-egy meséről vagy más egyébről. Ezzel is kifejezhetjük azt, hogy szeretjük Őt. Nem titkolhatom el: a sátán akar minket odaragasztani a tévéhez, meg az internethez, mert nagyon jól tudja, hogy milyen értékes a templombamenni, és ezt el akarja venni tőlünk. Ő jobban tudja ezt, mint mi magunk. De, ha hiszünk az Úr szavának, akkor még világosabban fogunk látni, még többet fogunk tudni. Azt is, hogy miért érdemes elmenni a templomba.

Most csak a görögkatolikus intézményeket sorolhatom föl. Van egyházunknak óvodája kettő Miskolcon, egy Hajdúdorogon, egy Nyíregyházán és egy Hodászon. Általános Iskolánk van 5: Miskolc, Rakacaszend, Hajdúdorog, Nyíregyháza, Újfehértó. Gimnáziumunk egyelőre csak Hajdúdorogon van. Azokat a gyermekeket szokták fölvenni ezekbe az intézményekbe, akik meg vannak keresztelve, szüleik házassága rendezett, templomba járnak, segítik a gyermeküket is ebben.

Mindent Isten teremtett. Különben honnan volnának? De a Biblia erre vonatkozó információt nem is közöl. Semmilyen információt nem közöl a Biblia. Nem ismeretterjesztő könyv, de nem is természettudományos. A benne szereplő történeti utalások sem történeti értékűek. Sok mindenre következtethetünk belőle, az igaz, de sokszor inkább egyéb történelmi források összevetésével. De nem is erre való a Biblia. Abban Isten Önmagát mondja ki. Őt ismerhetjük meg belőle, nem a világot. A hat napos teremtéstörténet jelképes beszéd, s az igazi üzenete sokkal mélyebben van.
Ha vannak információink arról, hogy Isten mikor teremtette a világot, nos, ezt csak a természettudósok fogják tudni nekünk megmondani.

A hitért való küzdelem nem vész kárba, sohasem hiábavaló. A már eddig megtett út csaknem biztosítéka annak, hogy ez az illető rá fog találni Istenre. Meg is fogja kapni a csodát, amit kér. Mert abban a pillanatban, amikor rátalált, az csoda lesz számára. Utána már nem lesz szükséges további megerősítő látványos eseményre.
Ne adja föl a reményt! Kicsit ez az Ön hitének is a próbája. Az idő, egyébként mindig nekünk dolgozik. A hitünk által válik gyógyítóvá az idő. Türelemmel várni és imádkozni! Az sem kizárt, hogy szegény barátja egy időre még jobban eltávolodik, de aztán jönni fog a nagy kanyar... Én is imádkozom érte.

A böjt első értelmezésben a lelki magatartás, hogy az ételtől való tartózkodás által a testet is bekapcsolom a lelki törekvésembe. Ha le tudok mondani valamiről, akkor én vagyok az úr a testem fölött s nem fordítva. Ugyanis sokszor észre sem vesszük, de bizony a testünk uralkodik rajtunk, engedünk követeléseinek, parancsol nekünk. A bűn miatt sajnos túlságosan testiek vagyunk, nem pedig lelkiek (1Kor 3,1). Pedig arra kell törekednünk, hogy lelkiekké váljunk, s ehhez segít minket, ha uralkodunk a testünkön. A szent nagyböjt gyönyörű lehetőség arra, hogy minél inkább lelkiekké váljunk.
Ne féljünk tehát a böjttől. Nem szabad túlzásba vinni, az igaz, de az "innenzés" is téves magatartás. Érdemes megbeszélni a lelkiatyával azt, hogy milyen böjti fölajánlást teszünk, s akkor mind a két végletet elkerülhetjük. Lehet ételről, italról, kávéról, édességról lemondani, de lehet másról is: cigaretta, tévé, internet, számítógépes játék s hasonlók. Ám nagyon fontos, hogy ennek mindig lelki tartalma legyen! Mindig Istenért tegyük. Mindig legyen tudatos, hogy Istenért ajánlom föl.
A húshagyó vasárnap azt jelzi, hogy akkortól kezdve nem eszünk húst, a vajhagyó vasárnaptól pedig nem eszünk tejes, tojásos ételeket. Régebben ezt sokkal többen megtartották, mint ma, amikor, sajnos, átalakultak az étkezési szokásaink. De hátha évek múltán is többen fogják megtartani, mint ma...
Lehet viszont egészen apróságokat is fölajánlani. Mindent szívesen fogad tőlünk Urunk, csak ne legyünk szűkkeblűek, szűkmarkúak (Lk 6,38).
Az utolsó kérdés kicsit rosszul fogalmazódott. Nem a magam hasznát, előnyeit keresem. Ez jellemzően evilági gondolkodás. Inkább azt keresem, hogy mit adhatok vissza az Úrnak mindazokért, amiket nekem adott (Zsolt 114/116/,12).

Szerintem vessen bátran keresztet "rómaiul". Mint ahogyan a görögkatolikus ember "görögül" vet keresztet, ha elmegy római katolikus templomba. Semleges helyen hogyan vessen keresztet? Például református templomban? Vagy akár a buszon, amikor elhalad egy templom előtt? Az semmiképp se legyen fontos, hogy "Ki mit gondol rólam?" A testünk imája egyedül Istennek szól, és nem a körülöttünk állóknak. Tehát, ahogy jobban esik. De legjobb, ha mindenki a maga nyelvén.

Nem kell, nem érdemes elképzelni, mert úgysem sikerül. Amit mi erről gondolunk, az csak az értelmünk szüleménye. Elgyönyörködhetünk benne, vagy épp szörnyülködhetünk, ha az általunk elképzelt pokolra gondolunk, de ettől nem jutunk előbbre. Egyszer valaki csak a számára kérdezett rá: Uram, ugye, kevesen üdvözülnek? (Lk 13, 23) De Jézus elfordult ettől a kérdéstől és azt mondta: Igyekezzetek bejutni a szűk kapun! Ennyi az, amit odaátról tudnunk kell: ami abból a mi életünkre vonatkozik.
Kedves történeteket szoktunk mondani a mennyországról, ahol angyalok vannak, Szent Péter a kapuban, az Szűzanya az ablakban - amin keresztül beengedi azokat, akiket Péter az ajtón nem enged be... s hasonlók. Lehet, hogy mint tanmesék, segítenek egy s mást megérteni az Isten titkaiból, de nem egyebek, mint mesék.
"Odaát" nicsen idő, nincsen hely. Fogalmunk sincs arról, hogy mi van odaát. Isten lesz mindenben minden (1Kor 15,28) - ezt tudjuk. Ami itt a legnagyobb boldogságot jelenti az ember számára: az Isten közelsége, a vele való egyesülés - ezt hozta el Krisztus - az ott maradéktalanul beteljesülve adatik meg. Nem lesz öröm, ami hiányozna. Valaki azt kérdezte egyszer: "Ott nem ihatok meg egy pohár sört? Én úgy szeretem a sört." Hogy lesz-e ott sör, azt nem tudom, de annak az öröme bizonyosan nem fog hiányozni.
Poklot nem teremtett a Teremtő. Azt az ember magának alkotja azzal, ha elutasítja ezt a végtelen boldogságot, mely az Isten közelsége, az Istennel való egyesülés. Végtelen magány, végtelen szeretetlenség - ez a pokol. De hát, az így van már itt, a földi életben is, ha valaki elutasítja Istent és az Ő szeretetét.

Kedves Noémi!
Kérdésére kimerítő feleletet adni ezen a helyen nehéz volna. Sokat megtudhat erről az izgalmas témáról a Hittudományi Főiskolánk tudományos folyóirata, az Athanasiana cikkeiből. Ezeken kívül ajánlhatok még néhány könyvet a magyar nyelvűek közül, amelyekből szintén sokat meríthet:
TIMKÓ IMRE: Keleti kereszténység, keleti egyházak, Budapest, 1971.
PIRIGYI ISTVÁN: A magyarországi görög katolikusok története, Nyíregyháza 1990.
ONASCH, KONRAD. – CIPIN, V., Az orosz ortodox egyház története, (Ecclesia Sancta 4), Budapest 1999.
Jó munkát, szellemi, lelki gazdagodást kívánok a kutatáshoz!

Kedves :)!
Töprengései olvastán Jézus szavai jutottak eszembe: "Nem vagy messze Isten országától" (Mk 12,34). Sok ponton jól meglátja a lényeget, megtalálja a helyes irányt.
Kezdjük a végéről. Jó érzékkel veszi észre, hogy mennyire helytelene az a ma még több helyütt élő gyakorlat, hogy a szentgyónást végén a föloldozást kérő imában ezt mondják: "Erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem." Ilyet nem volna szabad fogadni, hiszen bizonyos, hogy nem tudjuk betartani. Sokkal jobb, ha azt mondjuk: "Erősen fogadom, hogy a bűnt és az arra vezető alkalmat kerülöm." Ez már tartható, és elszánt akarattal meg is kell tartani ezt a törekvést. Be kell azonban látnunk, hogy "nincs ember, aki él és ne vétkeznék" (1Kir 8,46). Még Szent Pál is szenvedett ettől: "Nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem amit gyűlölök, a rosszat"(Róm 7,15). Valóban, a bűn erősebb nálam. Ha ezt nem látom be, ha ingujjat fölgyűrve mégis én akarom legyőzni, akkor csakugyan szélmalomharc lesz a lelkiélet. Nem a bűnnel kell viaskodni. Évszázadokon, évezredeken át ettől szenvedett az emberiség, hogy érezte, alulmarad. Ezért jött el Krisztus, és egyedül Ő szabadíthat meg. Ő a lelkiélet iránya. Őfeléje kell törekedni, Őt kell követni, Őt kell imádva szeretni. A rossz nem egyéb, mint a jó hiánya. A bűn nem más, mint az isteni kegyelem nélkülözése. Éppen ezt kapjuk meg a szentgyónásban. Amely ilyenformán nem csupán a lelkünk nagymosása, hanem merítés a kegyelem forrásából. Ezért érdemes gyakran, rendszeresen élni vele. Akkor igazán építkezés a lelkiélet, nem pusztán vánszorgás egyik gyónástól a másikig.
Természetesen a bűnt gyűlölni kell, hiszen a legátkosabb dolog az életünkben: eltávolít, elszakít Istentől, de embertársainktól is. De a bűnöst nem szabad gyűlölni, még akkor sem, ha én magam vagyok az. Azért mondom ezt, mert sokszor becsapjuk magunkat, s nem vesszük észre, hogy voltaképp a hiúságunk miatt haragszunk a bűneinkre. Jobbak szeretnénk lenni, és szégyelljük önmagunk, és - titkon - mások előtt is, hogy nem sikerül. Igenis, el kell fogadni bűnös önmagunkat. Ez az első lépés, mely nélkül nincsen tovább haladás. Minél inkább belátom bűnösségemet, annál jobban látom, hogy mennyire rászorulok az Isten kegyelmére, s annál nagyobb kiáltással kérem is Őt erre. Ezen az úton tudok előrejutni a kegyelmi életben. A bűneim láttán, tehát, nem elkeseredem, hanem annál nagyobb hittel és bizalommal fordulok az irgalmas Istenhez. Ezért mondjuk oly sokszor a liturgiában: Uram, irgalmazz! Egy keleti mondás szerint kilenc kudarc kilenc próbálkozást is jelent. Isten a szívünket nézi és nem a tehetetlenségünket.
Éppen ezért helyes meglátás az is, hogy a gyöngeségeink egyben lehetőséget is hordoznak. "Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik" (Róm 8,28). Igen, még a bűneik is, mert bűnbánatra indítja, még jobban az Istenhez köti.
Persze, mindez nem hitelesíti a bűnt. "Vétkezzünk tehát, mert... a kegyelemben élünk? Isten mentsen!(Róm 6,15) Egy szemernyit sem alkudhatunk meg a bűnnel. De tudni kell, hogy nem mi győzzük le, hanem a bennünk élő Krisztus. Ezért kell törekedni minél krisztusibb életre. Nem csupán a cselekedetinek másolása által, hanem, hogy egyre élőbb és mélyebb egységben éljünk vele. Ehhez is hozzásegít a rendszeres szentgyónás, de hát minden egyes imádságunk is, melyben segítségül hívjuk az Ő szent nevét.

Igen ősi költői kifejezés ez, melyet, vélhetően, Szír Szent Efrém (4. század) használt először az Istenszülő tiszteletére. A liturgikus használatba a VIII. században kerülhetett be, himnuszszerző (Maiumai) Szent Kozma költeményében, melyet a nagyszombati utrenyében (IX. óda) ma is éneklünk. Legtöbben azonban a „Valóban méltó…” kezdetű istenszülő-énekből ismerik. Ennek a himnusznak az eredete pedig a IX. századra nyúlik vissza, amikor Athosz hegyén egy szerzetes látomásában ezt az éneket hallotta a mennyből. Azóta csaknem minden Szent Liturgiában énekeljük, amikor megemlékezünk Krisztus áldozatáról, és fölsoroljuk azokat, akik ebből részesülnek: „Kiváltképpen legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső Királynőnkről…” Hogy mit is jelent, azt már nem is olyan könnyű megválaszolni. Költői kép, mely mélyebben kifejezi az igazságot, mint az a fogalom, melyet pusztán az értelem használ. Máriát, az egyszerű zsidó leányt Isten kiválasztotta arra, hogy Fiának szülőanyja legyen. Így az ő méhében fogant, az ő testéből táplálkozva vált emberré az Isten. Ez olyan rendkívüli kiválasztottság, ezzel oly magasra emelte őt, hogy nem csak áldottabb minden asszonynál, de minden teremtett lénynél is, beleértve az angyalokat is. Még náluk is nagyobb tisztelet illeti meg, még náluk is dicsőségesebb. Éppen Szent Fia miatt, Isten kegyelme által. Amikor tehát így szólítjuk őt immár állandósult jelzővel, akkor voltaképp az Isten rendkívüli kegyelmét, fölfoghatatlanul csodálatos ajándékát köszöntjük benne.

Egy percet se várjunk! Már ma, már most el kell kezdeni az imát - aki még nem tette meg - a világért, Európáért, Magyarországért, a sokszor tévelygő vezetőkért, az önző vágyaktól elvakított pénzemberekért! De a jószándékúakért is, hisz, hála Isten, ilyen is van közöttük. Ne lankadjunk imádkozni a hajléktalanokért, a félrevezetett, és testi és szellemi nyomorba sülyesztett szegényekért!
Szörnyű nagy jogtalanság uralkodik a világban. Imádkozzunk azokért, akik szenvednek ettől: akár azért mert okozzák (lelki nyomor), akár azért, mert elszenvedik (testi-szellemi nyomor)!
S legfőként saját bűneink miatt könyörögjünk és engeszteljünk, mert mi magunk is a felelősek között vagyunk!

A buddhista istenképben is fölfedezhető a háromság. Nem véletlen, hogy aki ebben nőtt fel, az megpróbálja ennek alapján értelmezni. A Szentháromság azonban nem 3 megjelenési formája az Istennek. Nem három álarc, három ruha, három fölvett szerep. Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, s nem csak emberi képben megjelenő Isten. A Szentlélek pedig valóságos személy, éppen úgy, mint az Atya és a Fiú, nem pedig csupán személytelen energia. A három isteni Személy, Atya, Fiú és Szentlélek lényegében, istenségében egy. Olyan titokkal állunk szemben, amelyet az emberi értelem képtelen befogadni. (Épp ez jelzi azt is, hogy nem lehet emberi találmány, hisz az elme olyat nem tud kitalálni, amit nem képes fölfogni.) Dicséretes a törekvés, ha valaki szeretné az értelmével megragadni a hit titkát. Ez sokat segít, ám be kell látni, hogy egy ponton túl az értelem nem hatolhat. Ezt a pontot csak a hit lépheti át. Ez a hit a legmagasabb emberi képesség, mert képes átemelni a transzcendens világba.

Talán nem acsarkodni akarnak a keresztény egyházak, csak arról beszélni, hogy az ősi magyar világkép még bármilyen mély emberi bölcsességet, színes gazdagságot rejtett is, töredekése és kezdetleges volt. Azóta már, hogy Krisztus tanított minket, sokkal többet tudunk. Krisztus megkeresztelte az ősi emberi tudást, és olyan magasságba emelte, amire az mindig is vágyott. Az ősi vallások Krisztusban találták meg értelmüket. Ujjonganak, hogy beteljesült, amit hirdettek. Az, persze, nagy baj,hogy mai kultúránk sokszor megfeledkezik arról, amit az őseink tudtak. Nem szabad a gyökereket megtagadni. De leragadni bennük, azt sem szabad. Természetesen megfér mind a kettő egymás mellett, ha megtalálják a helyüket: az ősi világkép az emberi kultúra indulása, a keresztény világkép annak beteljesülése.

Jézus bíztat minket: "Kérjetek és adatik nektek." "Mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek."
Jézusnak ez a tanácsa főként az imádkozás cselekedetére vonatkozik, és sokkal kevésbe a kérésnek tárgyára. Nem az a lényeg, hogy mit kérünk,hanem,hogy egyáltalán kérjünk - és megköszönjük, hogy belássuk: "minden jó adomány és minden tökéletes adomány felülről van".
Az imádságban nem szabad önző vágyaink kielégítését kérni. Voltaképp a legföbbet kellene csak kérni, az üdvösséget: "Uram, irgalmazz!" Ugyanakkor szabad csip-csup dolgokkal is előállni, ha ez növeli gyermeki hitünket. Csak mindig hozzá kell tenni: "Legyen meg a Te akaratod!" Vagy, ahogy Jézus is imádkozott: "Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te." Ez jelenti az Ő nevében való imádságot.

Az ember késztetést érez arra, hogy a megtapasztalt békét és boldogságot tovább adja mádoknak is. Voltaképpen ez a missziós lelkület.
Már az is rendkívüli erő, ha az ember nem szégyelli, nem rejtegeti a Krisztushoz tartozását. Nem baj,ha tudják rólam, hogy nekem ez mindennél fontosabb. Kérkedni, azonban nem érdemes vele. Az még nem missziós magatartás. Talán legjobb akkor beszélni róla, Őróla, amikor megkérdeznek erről. Amikor látva az életemet, fölteszik a kérdést: Te miért élsz így? Ekkor már van hitele is a szavaimnak. Másrészt ekkor van meg a nyitottság a másik emberben,hogy amit mondok, azt be is fogadja. Különben lyukat beszélhetnék a hasába, nem viszem előre egy tapodtat sem. Meg kell várni az alkalmas pillanatot, hogy beszélhessek

Szép szokás volt, hogy a megholt mellett ott maradtak egészen addig, amíg el nem hantolták a holttestet. Ezalatt pedig imádkoztak. Ez az eredete a halottvirrasztásnak. Ma már ez egészen átalakult, s ennek rövid maradványa az a szertartás, amit többnyire a temetés előestéjén, vagy valamikor alkalmas időben elvégeznek. E nélkül is el lehet temetni a halottat, de ennél többet is lehet imádkozni érte. Tudomásom szerint a virrasztásnak nincsen külön díja. A temetésnek igen, azt a Magyar Püspöki Kar határozta meg: 15.000,- Ft. Ebből az összegből viszont nem csak a pap kap, hanem hivatalosan a kántor, a harangozó és a templom is. Valljuk meg, általában egy temetés horribilis összegéhez képest ez a 15 ezer forint elenyésző töredék. Holott épp ez kapcsolódik a lényeghez, a többi csupán világnak szóló sallang. (Az esküvőnél is az Egyháznak juttatott összeg kevesebb, mint amit akárcsak egyedül a menyasszonyi ruhára költenek. Méltatlan ez így.)
Ugyanakkor mindig figyelembe kell venni az adott család körülményeit, s ha valóban szegények, ez nem lehet akadálya, hogy szerettüknek ugyanolyan szép temetésben legyen része, mint akár leggazdagabb embernek.

Valószínű, könnyebb volna emberi közvetítő nélkül félrevonulva csöndesen megbeszélni a bűneinket az Úr Jézussal, de hát Ő maga rendelte így: Jn 20,22-23. A bűnnel nem csak Jézussal való kapcsolatunkat sértjük, hanem az Ő titokzatos testén, az Egyházon is sebet ejtünk. A papban az Egyház emberi arcát kell látnunk. Rajta keresztül válik igazán emberivé a mi bűnbánatunk és istenivé a mi bűnbocsánatunk. A szentgyónásban újra élő tagjaivá válunk Krisztus Testének, az Egyháznak. A pap tehát nem "postás", hanem tanú. Az nagy kár, ha ez a tanú nem tud többet mondani az Isten irgalmas szeretetéről. Jó volna, ha a görög papok lelki tanáccsal is kiegészítenék a gyóntatást, hogy ezzel minél könnyebbé, minél vonzóbbá tegyék az egyébként valóban nem könnyű bűnbánattartást.

Szüleinktől kaptuk az életet. Vagyis a legtöbbet, amit ember kaphat. Ezért rendelte úgy az Életadó, hogy tisztelnünk kell őket. Ez a nekik járó tisztelet független attól, hogy ők hogyan élnek, hogyan viselkednek. Természetesen az szívünkbe van írva szüleink tisztelete, mert bár isteni parancsot is kaptunk rá, de ez a legelső és legtermészetesebb emberi érzelem, hogy a gyermek szereti szüleit, fölnéz rá.
A felnőtt ember már nem ilyen egyszerű, hiszen lassan meglátja a szülei hibáit, gyengeségeit is. Ez azonban nem homályosíthatja el a nekik járó tiszteletet, szeretetet. Ez az egyre tisztábban látás magával hozza a felelősség növekedését is. Minél bölcsebben gondolkodik a felnőtté vált ember, annál világosabban látja, hogy mit kell még megbeszélnie a szüleivel és miben kell egyedül döntenei. Ez a váltás nem könnyű sem a gyermeknek, sem a szülőnek, de a személyiség érlelődésének elengedhetetlen része.

Kapcsolatban vannak velünk, annyi bizonyos. Legfőképp az imádság által. Éppenúgy imádkozhatunk értük, mint élő embertársainkért, s ha a mennyben vannak, akkor ők is ugyanezt teszik értünk. Vélhető, hogy nem kukucskálnak vissza kiváncsian a mi életünkre, hisz ilyesmire nem vágynak, a mennyei boldogság végtelen gazdagsága teljesen betölti őket. Nem arra kell törekedni, hogy kapcsolatba lépjünk, beszélgessünk velük. Ez félrevezetne, a régi, buta halottkultuszhoz lenne hasonló. Az értük mondott imádságnál, értük végeztetett Szent Liturgiánál nincs nagyobb és értékesebb.

Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Csakis Krisztus által üdvözülhetünk. Az összes vallás csak azt tudja kínálni, hogy az ember valamiféle kapcsolatba kerüljön az Istennel, de el nem érheti Őt, el nem juthat hozzá. Éppen azért jött el maga Isten hozzánk, hogy elérhetővé tegye magát. Ezt az áthidalhatatlan lépést csak Ő tehette meg, erre a véges ember képtelen. Jézus Krisztus, Isten Fia, a második isteni személy, hozta el nekünk az isteni élet lehetőségét. A keresztséggel kapcsolódhatunk bele az Ő életébe, a bérmálással megkapjuk az Ő Szentlelkét. Ez a módja annak, hogy az isteni életben részesülhessünk, hogy eljuthassunk az Istennel való egyesülésre: ez az üdvösség. Ezért van szükség az üdvözüléshez a keresztségre, és természetesen arra, hogy az életünk is krisztusi (=keresztény) legyen.
A Mindenható Isten ugyanakkor megtalálhatja a módját, hogy aki a saját hibáján kívül nem részesülhetett a keresztségben, akkor se legyen kizárva az üdvösségből. Ha életével, belső gondolkodásával valójában titkos módon kapcsolatban van Krisztussal, - ez abból is látszik, hogy az élete hasonlít az Övéhez, tettei követik az Ő tanítását - akkor mégis üdvözülhet. Hogy miként, azt egyedül csak a Jóisten tudja.