Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Görögkatolikus cigánypasztoráció

Tudásolimpia

Örökségünk kutatócsoport

Szeretettár

Diakónus

MKPK

parochia.hu

magyarkurir.hu

Keresztény Élet

Katolikus Rádió

Szent István Rádió

Bonum TV


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.90.107.30)


Mennyi kettő meg egy? (számmal)


Tisztelt Lelkiatya!

Köszönöm válaszát.

A Filioque betoldásnak én sem a "tartalmát" vitattam. Vannak utalások a Szentírásban annak igazolására, például amikor az Úr Jézus az Atyával való bensőséges egységéről beszél ("én és az Atya egy vagyunk"). Ennek ellenére ez az ortodoxia számára a "különutas" vélemény nyilvánítás "szimbóluma" marad. Ezért kérdeztem azt, hogy mit veszítenénk, ha eltávolítanánk a Hitvallásból? Bizonyára a hagyományra fog hivatkozni a Lelkiatya...
A zsinat, amelyik hitelesítette a Filioque betoldást, annak melyik értelmezését használja? Származását vagy elküldését tekintve való a Fiútól a Szentlélek?
...
...
Nem az eddig átlépettek megítélése miatt kérdeztem az átlépéssel kapcsolatban. A problémám az volt, hogy más a véleménye a Katolikus Egyháznak egy ortodox keresztény katolizálásáról, mint egy katolikus ortodoxszá válásáról. Nem tudom, hogy gondolkozott-e a Katolikus Egyház azon, hogy egész egyszerűen megtiltsa azt, hogy ortodox keresztény katolizáljon, hiszen nem kaphat nagyobb lelki többletet itt sem, mint ott?

6. "A pápaság intézménye - keleti keresztény szemszögből" című rész érdekes. Bemásolom a weboldalon megfogalmazott álláspontot:

...
A fenti, félhivatalos, de meglehetősen konkrét programlistát nyilvánvalóan ismerik a katolikus egyház illetékes fórumain is, hiszen ezek az ortodox egyház mindenkori álláspontját képviselik, és - mint ahogy erre utalás is történt - már a korábbi századokban is kommunikálta mindezt a katolikus egyház felé.

Válaszát nagyon köszönöm!

Mint látja, kicsit hosszabb leveléből csak azokat a részeket emeltem ki, amelyekben kérdéseket fogalmaz meg. Az egyéb meglátások, érvelések bizonyára jogosak, elgondolkodtatóak, de nem ennek az egyszerű lelki oldalnak a feladata ezen érvek nyílt színen való ütköztetése. A kérdésekre a magam módján megpróbálok válaszolni.
Kétségtelenül sok nyugati teológus a Szentléleknek a Fiútól való származását értette és érti e kifejezés alatt, és nem csak elküldését. Ezért is írtam, hogy többféle értelmezés lehetséges. Ám könnyű belátni, hogy nem kis kalamajka származna abból, ha egyszerűen kihagynánk a Hitvallásból a Filioque betoldást. Ön is utal rá, hogy egyfajta szimbolummá vált ez a kérdés, tehát nem pusztán teológiai elemzést kíván. Sok-sok szempontot kell figyelembe venni, ha ilyen összetett, sokakat érintő kérdésben kell dönteni vagy akár csak állást foglalni. Sokszor emiatt vagyunk elégedetlenek a vezetőinkkel, mert a magunk álláspontját már látjuk, az összetettségét azonban inkább ők látják. Minden bizonnyal ez a helyzet ebben az esetben is.
Ami az egyházak közötti átlépegetést illeti, bizonyára nem egyformán látják a kérdést az egyik és a másik oldalról. Én magam ezért bátorkodtam megfogalmazni azt az álláspontot, hogy jobb, ha nem változtatunk, hanem abban próbálunk hitelesen élni, amibe helyezett minket a Teremtő. Ugyanakkor a megtérésnek számtalan útja és módja lehetséges. Nemde, ez is igen összetett kérdés.
Ha nem haragszik, én nem másoltam be ide ezeket a sorokat, melyet a jelölt oldalról idézett. Egyrészt túlzásnak tűnik azt mondani, hogy az ortodox egyház mindenkori álláspontját tükrözné egy jószerivel magánkezdeményezésből készült honlap, de még ha így lenne, sem biztos, hogy az ott fölsorolt kötelezvények jelentenék egyetlen és igaz utat az egység felé, amelyet sok-sok évtizede már mindkét oldalról keresnek, igyekszenek megközelíteni - sajnos számtalan ellendrukker seregének közepette.


Szeretnék érdeklődni, hogy a Metropóliának vannak-e külön intézményei, vagy mind a három görög katolikus egyházmegye alá tartozó összes intézmény a Metropólia alá tartozik-e? Van-e valamilyen dokumentum, ami meghatározza, hogy mely intézmények esnek a Metropólia alá? (A pápai bullákban csak az egyes egyházmegyék határai - vagyis, hogy területileg mi tartozik alájuk- vannak meghatározva, ha jól érzékeltem.)

Igen, vannak. Azok az intézmények, amelyek mind a három egyházmegye érdekeit szolgálják, és nem szükségszerű, hogy egyházmegyénként külön-külön működjenek. Ezek a Szent Atanáz Főiskola, a Papnevelő Intézet, a Máriapócsi Kegyhely. Ugyanakkor vannak az egyházmegyéknek saját intézményeik is, ilyenek például az oktatási intézmények, egyes szociális intézmények, aztán az egyházmegyei karitászok is, melyek ugyanakkor az országos Katolikus Karitász részeiként működnek. A pápai bullák erre valóban nem térnek ki, viszont a Kánonjog előírja, hogy a sajátjogú egyházaknak legfőbb vezető szerve a Hierarchák Tanácsa, melybe minden fölszentelt püspök beletartozik, nálunk pedig külön rendelkezés alapján az apostoli kormányzó is. Ez is közös intézmények. Valamint a Kódex által előírt szervezetek, bizottságok (lelkipásztori, liturgikus, ökumenikus, papnevelési, gazdasági, stb. bizottságok) is, illetve a titkárság, melyek a kormányzásban a Hierarchák Tanácsát segítik, szintén a Metropólia közös intézményeinek tekinthetők.


Kedves Lelkiatya!

Görögkatolikus Vagyok, így kisgyerekként lettem megkeresztelve és bérmálva. Kérdésem, felnőttként megújíthatom-e a bérmálást?

Lelkileg igen, de újra bérmálkoznia nem szabad. Ez éppen olyan egyszeri és megismételhetetlen, mint a keresztség. Nagy hibát követ el, az a keresztény, aki újra akar keresztelkedni, s hasonlót az is, aki megkísérli, hogy másodszor is megbérmálkozzék.


Tisztelt Lelkiatya!

Unokahúgom miatt aggódom nagyon, aki most elsős. Az alaphelyzet az, hogy mi nagyon hasonlók vagyunk, nagyon érzékenyek, könnyen sértődők, olyan ne bánts virágok. Én legalábbis biztos az voltam (vagyok egy kicsit még mindig), de úgy tűnik, ő is ezt a természetet örökölte, vagy tanulta meg. Sajnos engem mindig kiközösítettek az iskolában, kollégiumban, munkahelyeken is mindig gondok voltak velem. Egyszerűen nem tudom, de nehezen fogadnak el az emberek, pedig nem akarok rosszat, jó nyilván, nekem is vannak hibáim. Nővérem volt a fő támaszom mindig is, de sajnos 26 éves koromra csak odáig jutottunk, hogy azt kell nővéremnek mondania, hogy hiába koptatta a száját sok sok éven át, nem fejlődök sehova. Állandóan csak a panaszkodásból állok ki, hogy ez meg az hogy nézett rám, meg biztos bántani akar, meg ki mit gondol rólam, meg de szemetek az emberek, ilyenek. Úgy hogy nem régen azt mondtam, hogy jó, most már tényleg elég volt, változtatok. Már most kezdem ezt legyőzni, próbálok fejlődni, ha úgy érzem pedig, hogy másképp nem tudok egy adott szituációban viselkedni, egyszerűen csak továbblépek, keresztülnézek a problémán, az embereken, inkább mint hogy gyomorfekélyem legyen. Bár hozzá kell tenni, és nem hibáztatok senkit, de sajnos édesapámnak, aki már nem él, elég rossz természete volt (talán az italból adódóan), és szinte minden nap "terror"-ban éltünk. S sajnos édesanyám is egy tipikus halk szavú ne bánts virág volt, tehát tőle sajnos nem sokat tanultam arról hogy kell magunkat megvédeni. Ezek a dolgok azért még mindig bennem vannak. Testvéremék egyébként tíz évvel idősebbek. Egyébként nagyon összetartóak vagyunk, itthon lakom anyukámmal. Szóval nem okolhatom a múltat, de azért nem marad nyomtalanul az ilyen. Visszatérve unokahúgomra, nem akarom, hogy ő is ugyanezeket élje át. Neki a családi körülményei rendben vannak, jó szülei vannak, az édesapja is jó apa, emiatt nem aggódom. Valószínű vagy ilyen az alaptermészete neki is, vagy tőlem eltanulta, mert sokat hallott panaszkodni. És ő is mindig meséli hogy az iskolában ilyen rossz történt, meg amolyan, tehát ő is negatívan látja a világot. Hogyan taníthatnám meg neki, hogy a világ bizony nem babazsúr ahol mindig mindenki jó, és csak jó dolgok történnek, de valahogy (én ezt érzem), hogy azért nekünk törekedni kell a jóra, és hinni a jóban, az igazságban, abban, hogy az életben a szeretet a legfontosabb, még ha a világ nem is ezt sugallja.
Jaj, annyira rossz érzés látni, hogy ezt tettem, hogyan tehetném jóvá, bármit megtennék, hogy boldog legyen, nem tudom, mit tennék, ha bárki bántani merné. Átvállalnám a terheit, ha tehetném. Azt mondta nővérem, az édesanyja, hogy nagy felelősségem van ebben a dologban és próbáljak most már pozitív lenni, de ne játszam meg magam, mert azt észreveszi. Már csak miatta is változnom kell nekem is, és ezt sugallni feléje. Nővérem azt mondja, hogy nekem mindig úgy kell megoldani a helyzeteket, hogy nekem jó legyen (nyilván nem úgy hogy mások kárt szenvednek), anyukám meg azt mondta, hogy csak azt engedjem be amitől jól érzem magam. Ez a két gondolat nagyon sokat segít nap mint nap. S még egyszer mondom, nem úgy értendő ez, hogy egoista módon csak magammal törődjek, csak egyszerűen, (s ezt egy másik ismerősöm mondta), hogy csatornává kell válni, vagyis hagyni, hogy békésen átfolyjanak rajtunk a rossz dolgok, elengedni őket és csak a jó dolgokat elraktározni. Ön szerint helyes ez a gondolkodás? Hogyan taníthatnám ezt meg egy nyolc évesnek?
Ön mit gondol Lelkiatyám, mi a leghelyesebb út? Imádkozom is, és kérem mindig Istent, hogy segítsen s vigyázzon a szeretteimre.
Tisztelettel: H.

Kedves H.!
Élvezettel olvastam sorait. Ön nagyon sokat tanult már az életben, az élettől, és egyre tudatosabbá válik a személyisége. Higgye el, ez nagy dolog, sajnos, kevesen jutnak el ide. Látja a gyöngéit, látja azt is, mit kezdjen ezekkel, küzd is ellenük, keresi a jó megoldásokat. Csak így tovább!
Az unokahúgáért egyáltalán nem kell aggódnia. Nyilván sok öröklött vonása van, de ezeket nem Öntől örökölte, csak valami közös őstől. De ahogyan Ön még a rossz családi körülmények között is rátalált arra, hogy mit is kezdjen ezekkel a jellemhibákkal, az unokahúgának még jobb reményei vannak erre, hisz sokkal rendezettebb családban élhet. Azt kétkedve fogadom, hogy Öntől tanulta volna el a kislány ezeket a dolgokat. A szülőktől nagyon sokat átvesznek a gyermekek, ez igaz, de azért más személyek - ha hatnak is rájuk, természetesen - sokkal kevésbé jelentenek magatartásmintát. De ha volt is már eddig hatással rá, az Ön mostani jóra törekvése is hatással lesz rá. Amit Ön végigszenvedett, végigküzdött, az is átadódik neki, gazdagítani fogja vele.
Helyes, ha mindezek mellé imádkozik is érte. Tegye ezt nagy hittel, bizalommal, amely akár azt is megengedi, hogy ez a leány erre-arra eltévelyedjék, de idővel, az imádságnak, a megfelelő példáknak köszönhetően majd visszatalál. Szóval, semmi oka nincs a félelemre, önvádra, aggódásra. Örömmel és hálával élje tovább az életét azzal a jóra törekvéssel, ami ilyen szépen kialakult a gondolkodásában.


Kedves Lelkiatya!

Kétségeim vannak a P. Gergelynek adott válaszát illetően.

1. Ha annyira nem dogmatikus kérdés a Filioque, akkor miért nem távolítjuk el a Credoból?

2. Annak ellenére, hogy II. János Pál pápa felszólította a teológusokat a primátus revíziójára, nem igazán történt semmiféle előrelépés. Sőt, ő maga az "Ut unum sint" kezdetű enciklikában felépíti a szokásos képet a pápaságról:

"A hatalommal és tekintéllyel, melyek nélkül egy ilyen feladat illúzióvá válna, kell biztosítania Róma püspökének az összes egyház közösségét. Ezen a címen ő az első az egység szolgái között. Ezt az elsőséget, primátust különböző szinteken gyakorolja az ige átadásának felügyeletére, a szentségek kiszolgáltatására és a liturgia végzésére, a misszióra, a fegyelemre és a keresztény életre vonatkozóan. Péter utódára tartozik, hogy emlékeztessen az Egyház közjavának igényeire, ha valakit saját érdekeinek szolgálata megkísértene azzal, hogy erről megfeledkezzék. Kötelessége figyelmeztetni, óvni és kinyilvánítani, ha a hit egységével össze nem egyeztethető véleményt terjesztenek. Amikor a körülmények igénylik, a vele közösségben lévő összes pásztor nevében beszél. Az I. Vatikáni Zsinat által jól meghatározott föltételek mellett ex cathedra is kinyilváníthatja, hogy egy tanítás a hitletéteményhez tartozik.[189] Így tanúskodván az igazság mellett, szolgálja az egységet."

3. A tévedhetetlenség hittétele kapcsán: "az Egyház vezetőjének szól", írja a Lelkiatya. Ha az Egyház arra a konszenzusra jut, hogy a jurisdikciós primátus nem megalapozott, így el kell törölni, akkor ez a dogma is érvényét veszti? Ebben az esetben ugyanis nincs "vezetője" az Egyháznak, csupán az egyetemes zsinatok tévedhetetlenek...

4. Létezhet-e olyan, hogy valakit az Úr arra hív, hogy hagyja el a Katolikus Egyházat, és váljék ortodoxszá? Mi a véleménye például Gabriel Bunge atyáról (http://ortodox-keresztenyseg.webnode.hu/beszelgetes-egy-ortodox-hitre-attert-bences-szerzetessel/)? Elképzelhető, hogy őt tényleg arra hívta az Úr, hogy átlépjen az Ortodox Egyházba (másképpen: bűnt követett-e el az, aki átlépett?)?

5. A 4. kétségem a fordított esetre is vonatkozik: létezik, hogy egy ortodox keresztényt arra hívjon az Úr, hogy katolizáljon? Erre is számos példa adódott, főleg a kommunista diktatúra alatt (ld. Nikodim metropolita).

6. Egy ortodox oldalon kemény feltételeket fogalmaztak meg az ortodox és a katolikus egyház teljes egységéhez (http://andronikosz.blogspot.hu/2015_05_01_archive.html). Mit gondol erről a Lelkiatya?

Válaszát nagyon köszönöm!



1. Mint korábban is írtam, a Filioque kérdést lehet többféleképpen értelmezni. Ha így van, miért távolítanánk el a Hitvallásból? Utóbbi pápáink mondták már a Hitvallást azzal is, anélkül is. Lehet hinni nekik, hogy jól meggondolták, miért cselekszenek így.
2. A primátus értelmezésében egyelőre valóban nem történt jelentős előrelépés. De nem éppen ennek elégtelenségét igazolja a pápai magatartás, hogy újra és újra előveszik a kérdést?
3. Hogy egy kérdést meg kell vizsgálni, értelmezési lehetőségeit tovább kell gondolni, ez távol áll attól, hogy az abban foglaltakat el kell vetni. A primátus megvizsgálásának lehetősége nem hordozza magában a hittétel törlésének szándékát.
4. Valóban, sok példa volt és van ma is arra, hogy emberek a katolikus egyházból az ortodoxba lépnek és fordítva. Nem feladatunk, hogy ezeket az embereket megítéljük, sőt, Szent Pál és maga Krisztus is óva int ettől.
5. Nincs fölhatalmazásom annak megállapítására, hogy a másik ember bűnt követett el vagy sem. Személy szerint én magam is roppan szomorúan vettem a hírt Bunge atya ortodoxszá válásáról. Hogy mire indította őt az Úr, azt sem tudom. Legkevésbé gondolom, hogy Istentől eredő szándék volna egyik felekezetből a másikba átlépni. Éppen ezért javaslom a keresőknek, hogy kövessék az Isten akaratát.
6. Hosszan böngésztem a megjelölt oldalt, de nem elég figyelmesen, mert nem találtam meg, hogy milyen feltételeket fogalmaztak meg. Ezért erre a kérdésére nem tudok válaszolni.


Kedves Lelkiatya!

Problémáim vannak a katekizmus egyes pontjaival (Magyar Katolikus Katekizmusból származó válaszok):

[92] "Jézus Krisztus egyetlen Egyházat alapított. A Jézus Krisztus által alapított Egyház a Katolikus Egyházban áll fenn."

[96] "Az igaz hitet tévedés nélkül a pápa és a vele egységben lévő püspökök tanítják."

[105] "Az Egyház püspökei az apostolok utódai, az egyházmegyék főpásztorai, egységben a pápával."

Kérdéseim:

[92] A Jézus Krisztus által alapított Egyház miért nem áll fenn az Ortodox Egyházakban?

[96] Az első hét egyetemes zsinat tanítása alapján működő Szent Szinódusok miért nem tanítják tévedhetetlenül az igaz hitet?

[105] Miért feltétele a püspöki rend "birtoklásának", hogy a felszentelt egységben legyen a pápával?

Egyébként is, ha valakit illegálisan szentelnek püspökké, még azt is püspököknek tartja a Katolikus Egyház, csak kiközösítés alatt áll. Az apostoli kheirotonia érvényessége független a legitimitástól, ezért igen következetlennek tartom, hogy a fogalomhoz hozzácsatolták a teljes közösség kérdését. Sőt, egy ortodox püspök igenis sértve érezheti magát egy ilyen mondat miatt, teljesen jogosan. Egyébként kicsit kétszínűségnek is tartom, hogy a keleti ökumenikus közeledésben erről nem esik szó, hogy az Katolikus Egyháznak ez a tanítása a püspöki szolgálatról, hanem csak magunk között tanítjuk szilárd meggyőződéssel, hogy a mi püspökeink azért "jobbak", sőt igazán csak ők püspökök, mert egységben vannak a Szentatyával. Úgy gondolom, hogy ha kiválasztunk két püspököt az Ortodox és a Katolikus Egyház összes püspöke közül, akkor csak jellembeli különbözőség állapítható meg közöttük, méltóságukat tekintve nincs eltérés közöttük (legfeljebb csak annyi, amennyi a püspöki hierarchián belül elkülöníthető).

Mit gondol ezekről a Lelkiatya?

Válaszát előre is köszönöm!





Éppen azért fogalmaz a Katekizmus (és a zsinati szöveg, ahonnan ez a kifejezés származik) ilyen körültekintően, hogy ne legyen kizáró. Nem arról beszél, hogy hol nem áll fönn, hogy ki van ebből kirekesztve, hanem a Katolikus Egyházról állapítja meg, hogy abban biztosan fönnáll. Nem foglal állást a szöveg abban a tekintetben, hogy az Ortodox egyházakban fönnáll-e vagy sem.
A második kérdésére is ugyanezt mondhatom. Nincs jogos indok arra, hogy a szöveget úgy értelmezzük, hogy a Szent Szinódusok nem tanítják tévedhetetlenül az igaz hitet.
A Katekizmus a Katolikus Egyház püspökeiről beszél. Nincs benne más egyházak, más felekezetek püspökeire vonatkozó utalás, nem szabad ezt beleolvasni. Hogy az egyes egyházak püspökei között milyen viszony van, ki hogyan fogadja el a másikat, ez teljesen más kérdés. Magyarországon nem vitatjuk el a püspöki címet a protestáns egyházak vezetőitől, jóllehet, egészen más értelemben püspökök ők, mint az ortodox vagy katolikus kollégáik. Kivált nincsen szó ebben a szövegben összehasonlításról. Az Ön által említett esetekben, ahol pápai beleegyezés nélkül szentelnek püspököt, ez is csak a Katolikus Egyházon belül értelmezhető. Sehol nem hallottam volna, hogy pusztán a pápai beleegyezés hiánya miatt tekintenének ortodox püspököket kiközösített személyeknek. Sokkal inkább azt látjuk, hogy a katolikus és ortodox egyházakban általában püspökként fogadják el egymást az egyházi vezetők, és egyházi rangjuknak megfelelően kezelik, ha részt vesznek egymás imádságain.


Kedves Lelkiatya!

Olvasom itt a különféle hozzászólásokat, kérdéseket, s mindig megdöbbenek azon, hogy honnan van ez a hihetetlenül sok tudatlanság, fél informáltság, tévedés még a magukat katolikusoknak vallók körében is?
Hogy egy személyes példát mondjak: egy volt munkatársamról pár év után kiderült, hogy katolikus. Nagyböjt közeledtével szóba került a böjtölés. Legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy ő azért nem tartja meg a nagyböjti előírásokat, mert nem képes arra, hogy 40 napig ne egyen húst. Kérdeztem tőle, hogy ezt az „előírást” honnan vette? Azt, mondta, hogy a templomban hallotta…
Kétlem, hogy bármely pap ilyet hirdetett volna a szószékről. Hiszen a 40 napos teljes hústilalom legfeljebb egyes szerzetesrendekben lehet előírás, de ott is sok kivétellel. Szép dolog lenne, ha egy laikus hívő meg tudná tartani (amennyiben persze nem vegetáriánus), de a jóval szigorúbb ortodox böjti fegyelem sem teszi kötelezővé kivétel nélkül mindenki számára a teljes hús- és állati eredetű zsiradék elhagyását a teljes nagyböjt idejére.

Szóval, amikor itt például azt olvasom, hogy valaki a menstruáció idejéről úgy tudja, hogy nem szabad áldozni, akkor megdöbbenek azon, hogy mit kevernek össze a hívek? Maguktól mondják ezt? Vagy valamelyik szekta képviselője zavarta össze a fejüket? Esetleg egy prédikáció valamelyik gondolatát értelmezték rosszul? Vagy nem tudják, hogy a zsidó előírásokat és szabályokat nem kell megtartani? Hiszen már Szent Pál is nemegyszer szembesíti a kortársait azzal, hogy a zsidó előírások megtartása még a választott nép számára is nehézséget jelent; hogyan követelhetik meg akkor a pogányságból kereszténnyé váltaktól azok megtartását?

Ugyanígy megdöbbenek azon is, hogy nem tudják a magukat katolikus hívőnek vallók közül sokan, hogy a görög katolikus, vagy a római katolikus (vagy bármelyik más rítusú katolikus) ugyanannak az Egy Szent Katolikus Anyaszentegyháznak a tagja, s a szentmisében, a szentáldozásban, s a többi szentségben csak formailag van különbség, lényegileg nem. (Még a szóhasználatuk is sokat elárul: „katolikus” vagy „görög katolikus”. Értsd ezalatt: „római katolikus vagy „görög katolikus”. Vagyis a „katolikus” = „római katolikus”, s minden más ettől eltérő. Így aztán tényleg sokan problémázhatnak azon, hogy „katolikus-e a görög katolikus”.)

Szóval a hittanóra kevés? Vagy tényleg ennyire sokan nem gyakorolják a hitüket? Vagy ennyire nagy az érdektelenség az üdvösségre vezető katolikus tanítás iránt?

László

Kedves László!
Önnek is azt írom, nem érdemes szenvedélyesen véleményt alkotnunk másokról. Mindenki járja a maga útját. Van, akinek volt alkalma jó hittanra járni, van, akinek nem. Van, akit tanítottak a szülei a hitre, van, akit nem. Van, aki jó prédikációkat hallott az élete során, van, aki nem. Hogy én is kiemeljek egy példát. Mint utóbb megtudtam, az ortodox egyházban több helyen is gyakorlat, hogy a havi vérzés állapotában lévő nőket valóban megkülönböztetik, jóllehet – mint írtam is – erre jogi előírás nincsen. Anélkül, hogy ezt minősíteném, csak arra utalok vele, hogy nem szabad túl hamar véleményt mondanunk mások gondolkodásáról, hisz erősen befolyásol mindnyájunkat a külső körülmény.
Abban mindenképpen igaza van, hogy sajnos, fájdalmasan kevesen gyakorolják a hitüket, és bizony, igen nagy az érdektelenség a hit iránt.


Kedves Lelkiatya!

Olvasva P. Gergely írását arról, hogy a latin rítusú szertartás neki "kevés", egészen megdöbbentem. P. Gergely miért jár templomba? A külsőségek miatt? Igenis szép a római katolikus szentmise, én pl. - már elnézést - az ortodox "hókuszpókuszt" tartom túlzásnak. Megjegyzem családi okok miatt alkalmanként járok református istentiszteletre, ami aztán tényleg nincs túlcifrázva, de olyan jó és elgondolkodtató prédikációt, olyan kötetlen szép imádságot kevés helyen hallani, mint a reformátusoknál. Mi a baja a gitáros misékkel? Kifejezetten ifjúsági miséken szoktak gitározni. Sokkal több fiatal jár emiatt templomba, mint enélkül járna, és talán egyszer majd nemcsak a gitározás miatt mennek szentmisére. Egy szín alatt áldozás? Hát ez nem éppen mai "újítás"! Fogalma nincs az illetőnek, miről beszél. Több száz éve, ha nem régebb óta, egy szín alatt áldoznak a katolikus hívők, pedig akkor régi rítusú szentmise volt.És ne feledjük el, régen a fertőzésveszély igen nagy volt. Szerintem a kérdező sem ivott volna a kehelyből száz ember után. Továbbá: hitünk szerint az ostya Jézus eleven teste, tehát vért is tartalmaz. Sok helyen egyébként bemártásos módszerrel áldoztatnak két szín alatt, és latin nyelvű misék is szép számmal vannak. El nem tudom képzelni milyen protestáns dicsőítő zenékről beszél a kérdező, hiszen több száz éves katolikus énekeket énekelnek a templomokban. Kézbe áldozás? Az apostolok az utolsó vacsorán hogyan áldoztak? Az Úr a kezükbe adta a kenyeret! Javaslom az úriembernek, hogy egy kicsit szálljon magába, és miután végigturnézta az összes felekezetet, maradjon meg az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyház tagjának.

Üdv.
Zsolt

Érdekes! Valami lehet a levegőben, mert a napokban egészen szenvedélyes kérdések, fölvetések, ellenvetések érkeztek. Ezért mindjárt elöljáróban leszögezem, csak a szelíd, nyitott lelkű, egymást elfogadni akaró magatartás vezethet bennünket az igazság megközelítése felé. S bár sosem érhetjük el, mégis szüntelenül törekednünk kell feléje.
Kedves Zsolt!
Azt írtam Gergelynek, hogy megértem a vívódásait, hiszen, láthatóan nagy utat tett már meg, sok egészen különböző tapasztalatot szerzett. Ilyen helyzetben egyáltalán nem könnyű a továbblépés, ami ugyanakkor elengedhetetlen, hiszen ez az állandó továbblépés és fejlődés a feladatunk. A kereső embernek joga van föltenni kérdéseket. A válaszadónak pedig – aki szintén maga is keresőnek kell, hogy tartsa magát – olyan válaszokat kell megfogalmaznia, hogy az ne elriasszon, hanem egyben segítsen is az elfogadást, befogadást.
Ön hókuszpókusznak érzi az ortodox szertartást, ám ez a megfogalmazás azok számára, akik azt szeretik, éppen annyira bántó lehet, mint Önnek az, ha egy másik személy a katolikus vagy protestáns szertartást kevésnek tartja. Ha valakinek nem tetszik a gitáros mise, szíve joga ezt a megállapítást tenni. Tény, hogy a gitáros misék nem a mélységet pendítik meg, hanem a felszínt. Ezért is vonzza nagyobb számban azokat, akik a könnyű zenét szeretik, mint azokat, akik a komoly zenét értékelik jobban. Ha párhuzamba állítjuk, nem tévedünk, ha azt mondjuk, a gitáros ének a könnyűzene, a gregorián a komolyzene. Kinek ez, kinek az tetszik jobban.
A két szín alatti áldozás jobban hordozza a teljességet, ezért joggal vágyunk arra. Nyilván hiteles az egy szín alatti áldozás is, mint azt a sok száz éves katolikus gyakorlat igazolja, de ha valaki vágyik erre a teljesebb megélésre, érthető dolog, nem szabad megdorgálni érte.
A kézbe áldozásnak is vannak nagyon ősi hagyománya, ezt helyesen írja. Ám nem árt beszélni a mai gyakorlat veszélyeiről is, amely a nagyfokú tiszteletet – amely igen erős az ortodox egyházban – csökkentheti.
Kevesen tudják, hogy a mai magyar katolikus gyakorlatba valóban protestáns hatásra kezdett terjedni a népének, kezdte fölváltani, lassan pedig kiszorítani a gregoriánt. Ez még a XVI. században indult el, de mára természetessé vált számunkra a népének a szentmisében. A görögkatolikus Liturgiában ma sincsen népének, csak mindig amellett szólal meg, előtte és utána. (Ha áldozási verset helyettesít, az helytelen gyakorlat.)
Szerintem Gergely helyes úton halad. Reméljük, hogy a mélység és a teljesség iránti igényét megtalálja a Katolikus Egyházban is.


Kedves Lelkiatya!
Nagyon megijesztettek a neten lévő prána gyógyítással kapcsolatos állásfoglalások. Katolikusok vagyunk, és az édesanyámnak 1 éve nem gyógyuló problémája volt. Megkértem egy ismerősömet, aki egyébként g. kat. vallását gyakorló prána gyógyító, hogy segítsen. Kezeli édesanyámat. Azóta nekem is segített. Azt olvastam, hogy ők démoni energiával gyógyítanak. Igaz ez? És most eladtam a lelkem és az édesanyámét is az ördögnek? Mi az ön véleménye, Kérem segítsem mit tegyek?
Köszönettel:

Azt javaslom, hogy ne járjanak ehhez az állítólagos gyógyítóhoz. Nem kell neki különösebben bejelenteni sem, mert bizonyára talál érveket arra, hogy meggyőzze Önöket az ellenkezőjéről, nevezetesen, hogy ő semmi rosszat nem akar sem az Egyház, sem Jézus ellen, ő egyszerűen csak jót akar az embereknek és azt az erőt, amit az I(i?)stentől kapott szeretné másoknak is tovább adni. Azért tudom ilyen pontosan, mert mindig ez az érv, az önzetlenség (bár leggyakrabban van némi fizetség is!), az isteni erő, a jóság, no, meg az áhított gyógyulás. Én is azt mondom, ne folytassák. Megijedni sem kell. Menjen el meggyónni azt a gyöngeségét, hogy nem merte Istenre bízni az édesanyja gyógyulását, hanem valami hatékonyabb megoldást szeretett volna.
A Mindenhatóhoz való imádkozásunkban, a Beléje vetett bizalmunkban az is benne van, hogy azt is elfogadjuk, ha Ő nem úgy segít, mint mi gondolnánk, ha látszólag meghallgatatlan maradna az imánk. De jobban szeretjük Istent, mint a gyógyulást, mint az egészséget.
A prána meg egyéb emberi találmányok ezt nem ismerik. Ők biztosra akarnak menni (a kuncsaftokat is így tudják gyarapítani). Azt állítják, ha jó a metódus - amit ők ismernek - akkor biztos a gyógyulás. Ez nem igaz. Nem mindig a gyógyuláson keresztül segít nekünk az Isten. Ha pedig nem csak pszichés eredménye van a mesterkedésüknek, tehát nem csak látszólagos, hanem valóságos gyógyulást tudnak produkálni, akkor valóban félő, hogy olyan erőkkel dolgoznak, amitől inkább menekülni érdemes, mint a segítségüket kérni. A szentgyónás, szentáldozás tehát egyszerűen visszavezetheti Önöket a jóságos Istenhez.


Kedves Lelkiatya!

Ön gyakrabban válaszol, mint a szerkesztő.
A liturgikus énekverseny anyagát gyakorló általános iskola alsó tagozaton tanító tanítók állították össze az adott korosztálynak? Ne haragudjon, de nagyon nehéz még egy felnőtt számára is.

egy görögkatoolikus vallású énektanár

Köszönöm a dicséretet. Iparkodik az ember.
Emlékszem, máskor is elhangzott hasonló vélemény, de aztán azt hallottam, hogy a gyermekek gyönyörűen megoldották ezeket a nehezebb feladványokat is. Ez esetben viszont éppen az a helyes, ha magasra teszik a mércét - szerintem.


Kedves Lelkiatya!

Szeretném megkérdezni hogy igaz-e az hogy a nőknek menstruáció alatt nem szabad (nem volna szabad) áldozni? Keresztény egyházban?
Ha igen ennek milyen teológiai alapja van?
Vagy esetleg hagyomány, amit megtartanak?

Ortodoxia kapcsán olvastam erről egy honlapon

Hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez az ortodox egyház, a görög katolikus egyház, és a római katolikus egyház?
Köszönöm szépen a választ!

Nem tudok ilyen kánonjogi előírásról még az ortodox egyházban sem, de nincs is semmilyen teológiai alapja. A Katolikus Egyházban ilyen előírás egészen biztosan nem létezik, s így van ez a görögkatolikus egyházban is. Igaz, hogy régen - még ószövetségi és igen régi kulturális alapok miatt - élt az a fölfogás, hogy havi vérzés időszaka tisztátalannak számít, de ez ma már teljesen idejétmúlt. Kivált nincsen ennek sem erkölcsi sem kegyelmi rendben tiltó vonatkozása. Inkább arról lehet szó, hogy egyes ortodox szerzők bátrabban vállalják azt a természethez közelebb álló fölfogást, hogy a nők az öltözködésükben is hordozzák a sajátosságaikat (szoknya, kendő viselése, például). Ebben, szerintem, igen tiszteletreméltó a következetességük.


Kedves lelkiatya!

Egyeseknek miért kell annyira talpalni, dolgozni, tanulni hogy valami legyen az emberből valami? Miért kell várni olyan embernek a munkára, aki sokat tett mindezért? Van egy ismerősöm aki középiskolában 4,5 feletti átlaga volt, több előrehozott érettségit csinált majd szintemelőzött, tisztességgel elvégezte az egyetemet, nyelvvizsgája van és nyár óta folyamatosan keresi a munkát. De van olyan is aki ellazázta a középiskolát és a nem hozott semmilyen áldozatot hogy több esélye legyen az egyetemi felvételin de ő már kapott munkát az egyetem után félnyelvvizsgával is. Az említett személyek velem egyidősek, osztálytársaim voltak. Nővérem is rengeteget dolgozik azon hogy mihamarabb munkába állhasson, de neki 3 nyelvvizsgája van, meg két diplomája, és kénytelen volt jelentkezni egy olyan szakra amit jobban keresnek, mert egyáltalán nem kapott munkát. Én már 5. éve vagyok a felsőoktatásba, egy szakot már elvégeztem de most csinálom a harmadikat úgy, hogy a második szakomon megbuktattak. 23 és 26 éves létünkre szégyennek gondolom hogy édesanyám tart el bennünket.

Nehéz kérdéseket feszeget. Le kell szögeznünk, itt a földön nincsen igazság. A bűn annyira megfertőzte életünket, hogy nem csak, hogy nem találjuk, sok esetben mi magunk sem tudjuk, hogy mi az igazság. A Kinyilatkoztatás ezért aztán egészen más utat kínál az igazság keresésére és megvalósítására. Maga Isten jött le a földre, és személyében mutatta föl: én vagyok az igazság. Valaki minél inkább Istenben él, annál inkább fölismeri, hogy mindenek mögött, a mélyben mégiscsak ott az Igazság. Még akkor is, ha ennek ellenkezőjét látjuk megvalósulni nap nap után. Mit is tegyünk? Ne az igazságtalanságok miatt keseregjünk, hanem keressük ezt a mélyebb igazságot. Semmi miatt nem kell aggódni. Az Istenben bízó ember számára valamiképpen, előbb vagy utóbb úgyis megmutatkozik a valódi igazság, az igazi, a mély. Erre érdemes törekedni.


Kedves Lelkiatya!

Elnézést, hogy megint korrigálom az egyik válaszát!
A kérdező egy pap magánéletéről is érdeklődött. Gondolom olyanra gondolt, hogy van neki is családja, tehát családapai feladatokat is ellát. Aztán, amikor elmegyek a papunkhoz, látom, hogy éppen irodai munkában van. Kértem már tőle többször keresztlevelet. (Bár azt nem tudom, hogy konkrétan milyen jellegű irodai munkát végez.) Kísérgeti a híveit búcsúkba, viszi őket kirándulni... gondolom még sok-sok mindent csinál.
Sokszor elgondolkozok azon, hogy egy papnak egyáltalán van szabadideje, hiszen ő "dolgozik" hétvégén is, hívhatják bármikor beteghez?

Nusi

Egy papnak minden ideje szabad idő. Már Szent Pál is beszél Isten fiainak dicsőséges szabadságáról. Nyilván ez csak úgy élhető meg, ha a pap teljesen egyesül Istennel, és valóban megtalálja Benne életének teljes szabadságát. A papnak legfontosabb feladata, hogy lelki ember legyen, imaéletén keresztül megtapasztalja Isten fiainak szabadságát, és igehirdetésében illetve minden munkájában, - akárha egy keresztlevelet állít is ki - erről az Istentől kapott szabadságáról adjon tanúságot. Az még kevés, hogy a pap sokat dolgozik a hívekért. Az életét kell, hogy adja nekik, hogy ezáltal valóban Krisztus közvetítője legyen, aki életét adta barátaiért (Jn 15,13). A pap Krisztus követője és közvetítője.


Kedves Lelkiatya!

[keleti rítusok, keleti egyházak, ortodoxia]

21 éves vagyok és egész életemben római katolikusnak neveltek. A katolikusok nagy részéhez hasonlóan ez jórészt azt jelentette, hogy hetente egyszer családilag elmentünk misére, évente párszor gyónás és este bűntudat ha elfelejtettem a "kötelező" imát. Néhány évvel ezelőtt az egyetem keretein belül egy protestáns közösségbe kerültem, ami a fiatalbarát, sola fide/sola gratia/sola scriptura hozzáállásával igen erősen megrengetett a hitemben. Végül is épp a folyamatosan ajánlott Biblia-tanulmányozás vezetett arra, hogy a reformáció egyházaiból teljesen kiábrándultam.

Valami egészen új lelkesedéssel vetettem bele magam a katolicizmus világába. Tanulmányoztam a katekizmust, a Bibliát, az Egyházatyák írásait és őszintén boldog voltam a hitemben. De valami hiányzott.

A latin rítust, különösen az általam ismert Novus Ordo Missae-t kevésnek érzem. Tudom, hogy Benedek pápa újra engedélyezte és bátorította a régi rítusú nagymiséket, de ez igen ritka. Ekkor kezdtem utánanézni a keleti egyházaknak és az interneten az első Szent Liturgiát (Aranyszájú Szent János-féle) amit megnyitottam végig is néztem. Csodálatos volt. Tudtam, hogy EZ az ami nekem hiányzott egy miséből. Kutatásaim fókuszpontja a keleti egyháztörténet lett, és ekkor merült fel az újabb probléma. Keleti katolicizmus vagy ortodoxia?

És itt már tényleg komoly hitéleti bajban vagyok. Csak liturgia alapján nem tudok dönteni. Azonban teológiai kérdések igenis felmerültek.

Eddigi életem során a katolikus egyház tanításait sosem kérdőjeleztem meg, de most komoly bajban vagyok, ezért kérném az útmutatását. A Pápa első az egyenlők között vagy a teljes egyház feje? Szent Péter volt a szikla akire Jézus építette az egyházát. De az apostoli szukcesszió automatikusan azt jelentette, hogy Péter elsőbbsége tovább szállt, egészen addig, hogy a szentatya ha ex cathedra tanít akkor tévedheetlen? A Filioque problémán sem tudom túltenni magam egyelőre... A keleti egyházakat miért nem érintette a reformáció? És legfőképp a II. vatikáni zsinat felelős azért a modernizációs hatásért amit egyre több római katolikus templomban tapasztalunk? (gitáros misék, protestáns dicsőítő zene Gregorián helyett, egyszín alatt áldozás, kézben áldozás etc.)

A hosszú szöveg után az lenne a kérdésem, hogy mit kellene tennem? Rendszeresen beszélni egy római, görög és ortodox atyával és ez alapján döntést hoznom? Vagy maradjak teljesen a rítusomban habár egyáltalán nem érzem lelkileg kielégítőnek?

Elnézését kérem a hosszú és helyenként esetleg zavaros novelláért, és előre is köszönöm válaszát!

-P. Gergely

Kedves Gergely!
Nagyon megértem a vívódásait. Elsőként azt tanácsolom, hogy a kérdést ne csak racionális és ne is csak érzelmi alapon igyekezzék megoldani. Mélyebbre ásson, a saját lelkének állapotát figyelje, illetve az Isten hívó szavát. Ne csak azt keresse, hogy Ön hol érzi jobban magát, hanem, hogy Isten mit kíván Öntől, hol, milyen helyre állítja, milyen feladatot szán Önnek.
A Katolikus Egyház hitében, tanításában nem kell kételkednie, arra bátran rábízhatja magát. Még akkor is ha vannak olyan elemek, amelyek változékonyak, korhoz kötöttek. A pápai primátus nem könnyű kérdés. Valóban kapott olyan irányú fejlődést az évszázadok során, amelyet újra kell vizsgálni. Már II. János Pál pápa is fölszólította a teológusokat ennek a kérdésnek megvizsgálására, s az utána következő pápák is ugyanezt tették. A tévedhetetlenség hittételét is jól kell értelmezni. Nyilván nem a személynek szól, hanem az Egyház vezetőjének, és sokkal inkább az Egyház tanításának tévedhetetlenségét fejezi ki.
A Filioque kérdés sem igazán dogmatikus kérdés ma már. Legutóbbi pápáink nem egyszer, éppen az ortodox testvérekkel való egység kifejezéseként imádkozták már a Hitvallást a Filioque nélkül, ahogyan az első zsinatokon azt megszövegezték. Mindkét értelmezésnek megvan a maga létjogosultsága.
A Keleti egyházakat azért nem érte el a reformáció, mert földrajzilag és bölcseletileg egyaránt igen távol álltak tőle. Minthogy a reformáció alapvetően racionális megközelítést kínál, ezért inkább a nyugati, erősebben racionális gondolkodásban talált jobban táptalajt. De Keleten is megvoltak az egyházszakadások, még jóval hamarabb, és akkor egészen más kérdések feszegetése nyomán.
Nem a II. Vatikáni zsinat felelős a modernizáció káros hatásaiért, hanem annak rosszul értelmezett megvalósítása. Látom, Ön kereső, gondolkodó ember. Javaslom, olvassa végig ennek a zsinatnak a dokumentumait. Meg fog lepődni, hogy mennyire mély teológiai és lelki igazságokat fogalmaz meg, amelyek ma is újak és életszerűek, éppen azért, mert még sok mindent nem sikerült megvalósítani belőle. Sehol sem fog benne találni utalást arra, ami a liturgikus és lelki hanyatlást előidézte volna vagy magyarázná.
Javaslom, hogy szerezze meg a Krisztus közöttünk című görögkatolikus felnőtt hittankönyvet. Inkább hozzáértő római vagy görögkatolikus pappal beszéljen ezekről. Ha ortodox atyával kezd el beszélni, szomorú tapasztalatom, hogy igen hamar föl fogják kínálni, hogy hagyja el a Katolikus Egyházat és váljék ortodox-szá. Ezt semmiképpen sem javaslom. Inkább a Katolikus Egyházat segítse a helyes irányba a saját és helyes irányú elköteleződésével.


Kedves Lelkiatya!

Hogy fogalmazzam meg? Kisgyermek korom óta nagyon kedvesek nekem az állatok, sokszor jobban szeretem őket mint az embereket.
Ez alól természetesen a Jó Isten kivételt képez, hisz Ő teremtett mindent, felettünk áll.
Nagy baj ha az állatok közel állnak hozzám Jézussal eggyüt?
sokszor ugyanis rossznak, "földiesnek" érzem, megannyi szent lelkinaplójában olvastam hogy ha Istent igazán szeretni akarod, és átadni Neki magad, függetlenítsd magad minden teremtménytől, ezt pl. Szent Fausztina nővérnél is olvastam (római katolikus vagyok, elnézést nem tudom önöm, görög testvérek tisztelik, szeretik Fausztinát)
Segítségét előre is köszönöm, és tudom hogy Önön keresztül Jézus fog nekem válaszolni!

Aki Istent szereti, az mindent szeret, amit Ő alkotott. Az állatok szeretete nagyon is szép dolog. Nem vagyunk egyformák. Van, aki a virágokat szereti jobban, van, aki a sziklákat vagy tavakat. Természetesen, igaz, hogy a legmagasabb fokú elköteleződés Istennek, ha valaki mindentől tudja magát függetleníteni, de ez nem azt jelenti, hogy az ilyen ember nem szeretné Istennek a teremtményeit, hanem, hogy nem szereti jobban, mint magát az Istent. Bizonyára az Ön életében még lesz ennek jelentősége, hogy ennyire szereti az állatokat. Nem volna helyes, ha az erősödne föl, hogy az állatokat jobban szereti, mint az embereket, de ilyen összehasonlítást nem kell tenni. Nem is lehet, hiszen egészen másként szeretjük embertársainkat, akikben Jézust kell látnunk, mint az állatokat, Istennek ezeket a kedves teremtményeit.


Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Tisztelt Lelkiatya!
Szeretném megtanulni az Ap. Csel.-t énekelni, hol tudnék kottát találni? Előre is köszönöm válaszát!

Sajnos, egyelőre ebben nem tudok segíteni. Én magam sem láttam még ennek kottázott változatát. Azt tudom javasolni, hogy keressen föl egy kántori gyakorlattal rendelkező embert, és őt kérje meg, hogy segítsen.


Kedves Lelkiatya!
Az Újév közeledtével sok dolog felszakadt bennem régebbről.Azokat a dolgokat kitisztáztam azelőtt hozzáértő személyekkel.Most mégis megint átéreztem a régi sérülések fájdalmát.Az ima,lelkiolvasmányok nagy vigaszt és segitséget nyujtanak,kértem több helyen imát is ezekre a dolgokra,sikerült fokozatosan visszaszereznem a lelki békét.Most nem érzem azt,hogy szeretnék másokkal mély lelki dolgokról beszélni,vagyis inkább olyan dolgokról amelyek érintenek.Nem érzem szükségét,most igy jobb.Nem szeretnék mindig ebben az állapotban maradni.Ezt már érzem egy ideje,hogy talán jobb nem túlságosan belemélyedni a dolgokba másokkal,mert akkor követelőznek,megpróbálnak erővel megbeszéltetni.Ez most nem tesz jót a lelkemnek.Nem igénylem.Egy kisebb összejövetelen is valaki kérdezett egy teszt kiértékelésről,amin nem régen részt vettem,és ami elég személyes a csoport vezető is mindenkivel személyesen értékelte ki azt.Kitérő választ adtam a kérdésre az összejövetelen,erre ő rám szólt,hogy nem a menetet kérdezte hanem a kiértékelést,akkor is elterelő választ adtam,nem osztottam meg azt ami nagyon személyesen érint.Attól,hogy valaki elmond magáról dolgokat nem várhatja el a másiktól is,hogy ő is hasonlóképpen tegye.Ahhoz sincs most erőm,kedvem hogy ők belemenjenek velem az ő mély magánügyeikbe.Egy nővér szavai jutnak eszembe,aki azt mondta,nem kell mindenről beszélni másokkal.Szelektálni kell mi az a dolog ami csak Istenre tartozik, mi az amiről másoknak is lehet beszélni és mi az ami még folyamatban van,amirő nem jó beszélni,mert a megtapasztalások drága gyöngyök és ha elkezdünk beszélni róluk mielőtt lezárulna a folyamat az életünkben az olyan mintha azt apránként eldobálnánk.Most ehhez hasonlóképpen érzem magam.Jó lenne kicsit elvonulni,alkalmat is szeretnék keriteni rá a következő hónapokban.Ön hogyan látja a helyzetet és mit tanácsolna?
Válaszát előre is naygon szépen köszönöm!
J.

Kedves J.!
Amit a nővér mondott Önnek, nagyon bölcs hozzáállás, nyilván sok tapasztalat is van mögötte. Csak megerősíthetem. Nem szükséges, nem is helyes mindent kibeszélni. A másik véglet is rossz, ha az ember mindent csak magában akar tartani, ez súlyos zárkózottsághoz vezethet. De ennek ellenkezője sem célravezető. Valóban, meg kell válogatni, hogy ki az a személy, akivel megosztom belső gondolataimat, s azt is, hogy azokból mikor és mennyit mondok el. Nagyon jó gondolat az elvonulás, csak biztatni tudom rá. Talán legjobb, ha egy szerzetesközösségbe megy el, ahol lehetőség van a beszélgetésre is, ha úgy adódik, de megteheti, hogy akár napokon át is csöndben van, és nem beszélget mással, csak az Úrral.


Tisztelt lelkiatya!

Szeretnék segítséget kérni, mert mostanában nem tudom megbánni a bűneimet. Ha tudna gyakorlati tanáccsal ellátni, az sokat segítene.

Köszönettel:

Imre Balázs

Kedves Balázs!
Vannak ilyen időszakok, nem kell ettől megijednie. Az emberi lélek csapongó, olyan, mint az időjárás, derűre ború, s viszont. Az egyes szakaszok miatt nem kell aggódni. Az iránynak kell mindig helyesnek maradnia. Ha Önben van törekvés a bűnbánatra, ez már elég, ez már hozzásegíti Önt ahhoz, hogy közeledjék az Úrhoz. Javaslom, hogy továbbra is végezze rendszeresen a szentgyónásait, lehetőleg havonta. Tartsa meg a lelkiismeret vizsgálatot, még ha hideg fejjel is, tehát a bűnbánat érzülete nélkül, de azt jól láthatja, mi a helyes és mi nem. Ha pedig Ön görögkatolikus, akkor javaslom, keresse ki az Énekeskönyvünkből azt a 6. hangú sztihirát, amely így kezdődik: Bűnbánatom nincs... Imádkozza el azt!


TISZTELT LELKIATYA. NEM TARTOZOM SEM VALLÁSHOZ SEM SZEKTÁHOZ. DE MINDENT ELHISZEK JÉZUSNAK AMI LE VAN ÍRVA A BIBLIÁBAN. ÉS IGYEKSZEM A SZERINT ÉLNI: ELKÁRHOZOK? Jn.5,24 AKI HISZ AZ ÉN BESZÉDEMNEK, ÖRÖK ÉLETE VAN. RODNÁS,

Már hogy is gondolhat ilyet, hogy elkárhozik? Isten mindent megtesz annak érdekében, hogy Ön üdvözüljön. Ha Ön is megtesz mindent, akkor jó reménye van, hogy el is jut oda. Csak azért nem mondom, hogy biztosra veheti, hogy el ne bízza magát, s balgaságában nehogy azt vélje, már be van biztosítva a sorsa, s nem kell már törekednie.


miror törölték a második parancsolatot

Nem tudok róla, hogy bárki is megpróbálta volna ezt a lehetetlenséget. Hiszen csak az törölhetné, aki parancsba adta, más nem. Hogy figyelmen kívül hagyjuk, ez viszont, sajnos, nagyon gyakran megtörténik.


mióta van görögkatólikus

Bár 1646-os ungvári uniót követően beszélhetünk a Kárpát-medencében görögkatolikusságról, maga az elnevezés későbbi keletű, a XVIII. századtól nevezik a Rómával egyesült bizánci rítusúakat görögkatolikusoknak. Ugyanakkor jó, ha tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok között is voltak már keresztény fejedelmek, akik a bizánci egyházban vették föl a keresztséget. Mivel ekkor még a nagy egyházszakadás előtt vagyunk, róluk is mondható, hogy Rómával egységben lévő bizánci rítusú magyarok. Természetesen őket még nem lehet görögkatolikusnak nevezni, mivel a kifejezés jóval későbbi keletű.


DJK! Kedves Lelkiatya! Honnan tudjuk letölteni a rózsafüzér társulat szabályzatát,működési feltételeit,a titokváltás menetét és imáit stb.? Egyházközségünkéből nagyon sokan "elköltöztek",nincs egy írásba foglalt útmutató, ami által újra lehetne a közösséget szervezni.

A következőket ajánlhatom:
http://kollegium.aporisk.hu/dokok/aktualitasok/359/rozsafuzer_imadkozasa_1.pdf

http://keresztezo.hu/content/rozsafuezer-imadkozasa

http://titkosertelmurozsa.shp.hu/hpc/web.php?a=titkosertelmurozsa&o=aloldal_1_


LELKIATYA! Hogyan képzeli el a Mennyorszagot? ?

Nekem elég gyenge a fantáziám, úgyhogy az nem sokat jelent, hogy én hogyan is képzelem el. Nem is szoktam róla gondolkodni. Egy valamit tudok. A mennyország legnagyobb boldogsága az lesz, hogy végre távolság nélkül, egészen közel lehetünk az Úrhoz, leplezetlenül láthatjuk Őt, egyek lehetünk Vele. Ez, lehet, hogy így nem túl sokat mond, de ha imádságban éreztünk már boldogságot, ami egyébként semmi földi boldogsághoz nem hasonlítható, akkor valamit megsejthetünk abból, hogy miért is olyan boldog állapot az Isten közelében lenni.
Azt tudom még elmondani, hogy ott minden létezhető boldogság meglesz a maga teljességében. Amit itt a földön valaha is megélhetünk az ott is meglesz ezzel a teljességgel.


Kedves Lelkiatya!

Ha valaki nagyon messze lakik a templomtol pl 50-100 km-re, emiatt nem jar
vasarnapi misere (a tobbi kotelezore sem), az halalos bun?

Köszönöm valaszat

Nem halálos bűn. Isten nem követel lehetetlen dolgokat. Ez éppen nem volna lehetetlen, mégis a józan emberi léptéket meghaladja. Viszont bizonyára a lakhelyéhez közelebb is van templom vagy kápolna, még ha nem is görögkatolikus. Ugyanakkor jól teszi, hogy azért törekszik eljutni, s legalább havonta vagy két havonta mégis eljut valamilyen görögkatolikus szertartásra.


Kedves lelkiatya!
Van valaki akivel évekkel ezelőtt ismerkedünk egymással,nem volt köztünk semmi,és mostabána újból többet jelentkezik.Régebben eleinte ő akart tőlem valamit,de akkor barátként tekintettem rá,kis idő múlva ez fordult,de akkor azt mndta ő másként gondolja.El is távolodtam akkor,rossz is volt, de késöbb megértettem miért kellett, hogy úgy történjenek a dolgok.Az a férfi bár rendes nem keresztény,meg se volt keresztelve,zárkózott is volt,sokszor háritott témákat.Abban az időben nekem egy ilyen valaki is megfelelt volna, de ez azóta változott,hidegen hagy az egész, fontosnak tartom, hogy egy keresztény férfi legyen a társam,akivel lehet beszélni a hitről,együtt imádkozni, lelkigyakorlatokra járni.Számomra a beszélgetések azokkal a férfiakkal,akikkel nem lehet vallási témákról beszélgetni,üresek,úgy érzem valami hiányzik azokból a kapcsolatokból,meg sem értenek igazán.Két keresztény ember között se mindig egyszerű a dolog bizonyára,de egy nem hivő nem értene meg dolgokat pl.Szentmisére,közösségbe járást,a másik fél lelkibeállitottságát,azt sem ha a kerestemből havonta egy összeget az Úrnak ajánlanék hálából.Felkeltette az érdeklődésemet az egyik kollégám,ő hivő ember,sokszor beszélgettünk ilyen témákról,beszélt önmagáról, a megtéréséről is.Ő előzékeny,kedves normális gondolkodású.Vonzódást érzek iránta.De kiderült vagyis meghallottam amikor arról beszélt a közösségben a ferencces testvérnek,hogy érdeklődik valaki iránt,aki hivő, s bár nincsenek kapcsolatban,de szerintem rá koncentrál.Ettől csalódottnak éreztem magam.Gondolom kettőnk ismeretsége ennyibe is fog maradni.Már vágyom egy társra,egyre jobban foglalkoztat ennek a gondolata.Ön szerint adjak-e esélyt a multból felbukkant személynek? Vagy a nehezebb utat válasszam és várjam ki hogy találok megfelelő a hitét komolyan vevő férfit?Az kizárólagosságnak számit-e ha csak keresztény társat szeretnék?
Válaszát előre is köszönöm!

Egyetértek Önnel abban, hogy csakis keresztény társat találjon magának. Egészen más minőségű az élete, a kapcsolata, ha a legfontosabbat, a hitét meg tudja osztani a társával. Szerintem nyugodtan várja ki, hogy a Jóisten kit hoz el Önnek. Az sem kizárt, hogy éppen az a munkatársa, akire utalt, de ki kell várni. Erőszakos, kihívó semmiképpen se legyen vele, hogy így fölhívja magára a figyelmét, mert abból nem lesz igazi, jó kapcsolat. Adjon hálát az Úrnak, hogy a gondolkodása ilyen irányban alakult. Ez azt is jelenti, hogy az élete egyre értékesebbé válik. Higgyen abban, hogy az Úr továbbra is vezeti Önt. Figyeljen Rá, Vele beszélje meg a dolgait, Tőle kérjen tanácsot. Ez sok imádságot, Szentírás olvasást jelent. Közben pedig az emberi kapcsolatai is egyre jobb irányba fognak haladni.


Kedves lelkiatya, én nem akarok itt beleszólni semmibe, de szeretném leírni a véleményemet az internetes társkeresésről.

Én és a feleségem boldog házasságban élünk, gyermekünk is van és keresztény társkereső oldalon találtunk egymásra, amiért nagyon hálásak vagyunk. Véleményem szerint nem kell ettől félni, sőt kifejezetten azon a véleményen vagyok, hogy minél hamarabb találkozni kell a levelezőpartnerrel, hogy ne áltassuk magunkat sokáig a levelezésekkel. Nyilvános helyen kell találkozni, fogalmas helyeken, kávézóban, ahol többen vannak, így nem lesz semmi baj.

Amit az alább egy kérdező ír: "De valahogy egymásra találtunk ezzel a sráccal." Nos lehet, hogy ebből lehetne komoly kapcsolat is, ha bátorítanánk a hölgyet, hogy vágjon bele. Én mielőtt rátaláltam volna a feleségemre, tizenvalahány lánnyal ismerkedtem interneten és találkoztam személyesen. Egyikük sem vert át, csupán nem illettünk össze. Félő, hogy pont a sok levelezés által alakítunk ki magunkban irreális képet a másikról, ezért jobb mihamarabb találkozni, hogy időben véget vessünk annak, ami nem lesz jó.

Nem egyszer előfordult velem, hogy a levelezések alapján felkiáltottam, hogy "mindig is ilyen lányra vártam", aztán teljesen más benyomásom volt a személyes találkozó után. Ezért jobb túl lenni a találkozáson minél előbb.

Nagyon köszönöm, hogy ezeket a sorokat közzétette.


Kedves Atya!

A testvéreim és én egészen máshogy látjuk a világot. Sok mindenben különbözünk és ezeket a különbségeket már elfogadtuk egymásban. Mégis nagyon zavar az, hogy ők a párkapcsolataikban nem ugyanazt keresik, mint én. Ők is vallásosak, templomba járnak, hisznek és bíznak is Istenben, de a párkapcsolati életben kijjebb húzták meg a határvonalat, mint azt egy katolikus ember tenné és teheti. A legjobbat kívánom a tesóimnak: azt szeretném, hogy sikeresek legyenek, boldogak és legfőképpen azt, hogy az egész életükön rajta legyen Isten áldása, így egyszer majd a házasságukon is. Zavar, hogy nem olyan párt választottak maguknak, akik pl. még meg sincsenek keresztelve. De én, mint testvér nem tudom, hogy meddig szólhatok bele az ő dolgaikba. Megbántani nem akarom őket, és mivel felnőttek vagyunk, azt sem szeretném, hogy ez a gondolat falat emeljen közénk.
Szeretném, ha Atya útmutatást adna nekem, hogy mi lehetne a helyes részemről, az imádságon kívül.


Próbáljuk belehelyezni magunkat a Jóisten helyzetébe! Ő hasonlóan van velünk, mint Ön a testvéreivel. Szeret minket, és közben látja a tévedéseinket is. Ha valaki, hát Ő bizonyosan tudna tenni is, hogy ne így viselkedjünk. Tesz is érte, de roppan tapintatosan, igazán szerető módon. Ezt kellene megtanulnunk Tőle. Nincs benne ítélkezés csak - emberi szóval: - szomorúság, amikor látja, hogy saját magunk életét tesszük tönkre. Ha egy mai fiatal az Egyház tanítását figyelmen kívül hagyva a maga feje után megy (ami nem egyéb, mint az, hogy a mai világ erőszakos véleményalkotásának az áldozata lett), azzal a saját életét teszi tönkre. Ha valaki szabados a házasság kötés előtt, akkor, sajnos az lesz a házasságkötés után is. Ez az oka a házasság és a család mai válságának is. Szóval, nagyon jó lenne, ha az Ön testvérei is komolyan vennék az Egyház és az Isten szavát (ami ugyanaz), de ha már felnőttek, akkor nincs mit tenni, ők a maguk életét élik. Persze, keresni kell a módját a jobb belátásra segítésnek, de ezzel a végtelen tapintattal, ítélkezésmentes szeretettel, ahogyan a mindenható Isten szeret minket. És, persze, ahogy arra Ön is utalt, imádsággal, vagyis ennek a mindenható és szerető Istennek a segítéségét kérve.


Tisztelt Lelkiatya!
Én vallásomat gyakorló és szerető lány vagyok. Gyakran imádkozom,templomba járok stb.. De van egy ismerösöm aki Baptista lelkipásztornak tanul és kapcsolatot akar velem. ÉS ő megmondta hogy a házasságig vár az "olyan" dolgokkal. Mit tegyek,hogy eltérő a vallásunk mert nagyon szimpatikus a srác? Gond ha a nem katolikus?

Hát, igen, ez kicsit gond. Nem mondom, hogy ne is barátkozzék vele, sőt, lehet ebből egy szép kapcsolat is. De az semmiképp sem eredményezheti, hogy Ön a vallását, a hitét, az egyházát elhanyagolja. A barátkozásuk azt is hozhatja, hogy a hit kérdésével mélyebben foglalkozzanak. Legyen mindkettejükben nyitottság! Az igazi nyitottság elvezet a teljes igazságra. Tehát ettől nem kell félni. Csak valóban ismerje meg Ön is minél jobban és mélyebben a katolikus hitet (ha görögkatolikus, akkor annak bizánci rítusú gazdag megélését), s nehogy amiatt fogyatkozzék meg a hite, hogy ez a fiú jobban ismeri a maga felekezetének az érveléseit, s meggyőzi Önt arról a tévedésről, hogy nincs is szükség az Egyházra.


Kedves Lelkiatya!
AZ gond,ha Jézusra nagyon sokszor gondolok.? Valamikor folyton ő jár a fejembe.

Már hogy is volna gond? Az egyik legnagyszerűbb állapot, ha sokat gondolunk Jézusra, ha mindenről Ő jut az eszünkbe, akár jó, akár rossz dolog ér.
Akkor lehet ez rossz, ha közben nem gondolunk az embertársainkra, ha közben megfeledkezünk róluk. De ha ez történnék, akkor az nem is hiteles Jézusra gondolás, mert Jézus közelségében éppen az történik velünk, hogy még érzékenyebbé válunk a szeretetre, mások szükségeire. Jézus közelségében mi magunk is egyre hasonlóbbá válunk hozzá. Ez okozza a szeretetben való előhaladásunkat, ha Jézusra sokszor gondolunk.


Lelkiatya!
Mit jelent az Istenfélelem? Hogy féljünk Istentől,ha szeretjük őt??

Az istenfélelem a legnagyobb fokú tiszteletet, hódolatot jelenti. Nem az Istentől félünk, hanem az Istent féljük. Ahhoz hasonlíthatom, mint amikor az embert túrázás közben lenyűgözi a hegyek látványa. Megrendülten áll, csodálkozik, nem jut szóhoz. Nyilván nem fél a hegyektől, mégis egyfajta tisztelet ébred benne a nagyság láttán. Ehhez hasonló az, amit az Istent szerető ember érez. Annyira szereti Istent, hogy eszébe nem jutna megbántani, megsérteni őt. Újra mondom, nem azért, mert fél Tőle vagy a haragjától, hanem éppen azért, meg nagyon szereti. Nyilván, ettől az érzéstől teljesen különbözik az, amikor fél valamitől vagy valakitől az ember.



Tisztelt Lelkiatya!
Létezhet az, hogy egy keresztség érvénytelen legyen? Lassan 30 éves családapaként tudtam meg, hogy az én keresztszülőm nem is részesült a szentségben, egy hitoktató végzettségű barátom szerint ez így érvnytelen, olyan, mintha meg sem történt volna. Válaszát előre is köszönöm! S.

Ha nagyon jogi megfogalmazással élek, akkor azt mondom, nem megengedett de érvényes módon volt Ön megkeresztelve. Feltétlen szükséges a keresztszülő, de annak feladata az, hogy bevezesse a megkereszteltet a keresztény életbe és kísérje is a lelki fejlődését. Harminc év elmúltával ennek már kevés a jelentősége. Az érvényességet, hangsúlyozom, semmiképp sem érinti. Akkor beszélhetünk érvénytelen keresztelésről, ha nem a Szentháromság nevében történik a keresztelés, vagy éppen nem vízzel, ami szintén érvényességi feltétel. Ön érvényesen keresztény, s törekedjék csak továbbra is arra, hogy hiteles is legyen az Ön kereszténysége.


Tisztelt Lelkiatya!
Az egyik jó ismerősöm a vasárnapi Szentmise végén ...
Kérem a levelet ne tegye közzé,csak a választ.Válaszát előre is köszönöm!

A leírása alapján inkább arra gondolok, hogy az illetőnek pszichés zavarai vannak. Valószínű, ilyen zavarokkal nem volna szabad vezetői feladatokat ellátnia. Ha belátja ezt a betegségét, járt már szakembernél, akkor ez könnyebben elérhető. Bonyolultabb a helyzet, ha nem ismeri be a betegségét, akkor a kezelése is jóval nehezebb. Sokszor előfordul, hogy pszichés zavarokat megszállottságnak vélik - akár az illető személyek, akár a környezetük. Ezért van szükség szakemberre. A megszállottságnak tűnő esetek 90-95 százalékában inkább erről a pszichés zavarról van szó. Hogy nem szeretne vele találkozni, közelében lenni, ezt teljesen megértem. De azért félnie sem kell tőle. Imádkozzék érte, és lehetőleg ne kerülje a társaságát, hanem más egyebekről beszélgessenek. Az emberi szeretet jelei mindig gyógyítólag hatnak.


Tisztelt Lelkiatya!
Két kérdést tennék fel Önnek.
1.Ha szabad Öntöl ilyet kérdeznem:Milyen egy pap magánélete(Hogyan zajlik egy átlagos napja stb...)?
2.A vásárnapi istentisztelet(és más ceremónikus szertartások) levezetésén kívül,milyen feladatokat/foglalatosságot lát el egy pap?
Válaszát előre köszönöm! N.B.

Bocsásson meg, sajnos nem tudok Önnek kimerítő választ adni. Nem azért, mintha nem volna szabad ilyet kérdezni, hanem, mert a válasz messze túlfeszítené ezt a keretet, ahol csupán néhány soros válaszadásra van lehetőség.
A pap sokkal többet tesz, mint a templomi szertartások végzése. Ebben a hármasságban foglalható össze: vezetés, tanítás, megszentelés. Mindhárom egyformán fontos és egymást kiegészíti, erősíti.
A papnak kell vezetnie a rábízott közösséget. Ez néha anyagiakra is kiterjed, de nem tartozik a legfontosabbak közé. Egy közösséget egyben tartani, fejlődését irányítani, az egyéni sebeket gyógyítani, bizony, nem könnyű dolog.
A tanítás is sokféle lehet. Egyrészt a hittanórákon, mely szintén korosztálytól és körülményektől függően nagyon sokféle lehet, másrészt az igehirdetésben, amely szintén nem csupán a templomi szertartásokra vonatkozik. Gondoljunk a temetésre, vagy más, egyéb alkalmakra, amikor a papnak meg kell szólalnia, és szavai mindig tanítást kell, hogy hordozzanak.
A megszentelés pedig elsősorban a templomi szertartásokra vonatkozik, de sok más lehetőség is van, amelyen keresztül a pap megszenteli az emberek életét. Most éppen Vízkereszt táján sok családot vagy magányos embert fölkeres, hogy megszentelje a házukat, lakásukat.
Hosszan lehetne még sorolni a pap roppant összetett feladatát. S nem beszéltem még az imádságról, amely, mégis, talán a legfontosabb feladata. A pap az imádság embere, Istennel való személyes kapcsolattartása által tud segíteni az embereknek a vezetésben, a tanításban és a megszentelő munkában egyaránt. Az imádság teszi hatékonnyá és hitelessé a pap életét és munkáját.


Kedves Lelkiatya!

Az egyik kérdező írta, hogy kétségei vannak, hogy a püspökeinket a Szentlélek irányítja-e, ezért az imádságon kívül szeretne tenni még valamit.
Nos, ha szabad javasolni a kérdezőnek, akkor én a helyében a kétségeit mindenképpen megosztanám egy lelkiatyával, vagy egyenesen az érintett püspököktől kérdezném meg személyesen, hogy tetteik, döntéseik mögött mi áll valóban. Sokszor érzem magam is azt, hogy mi egyszerű hívek nem értünk dolgokat az egyházukkal kapcsolatban, nem tudjuk, hogy mi miért történik, minden mi a jelentősége, mi miatt következnek be a változások. Magam is kérdeznék a püspök atyáktól, nekem is vannak olyan gondolataim, melyek nagyon kemények lehetnek feléjük. Sokszor én is gondban vagyok, mert úgy érzem, hogy a püspök atyák cselekedetei azt a vallást támadják, amiben felnőttem, nevelkedtem. Aztán a rossz gondolatok után tudom, hogy cselekedeteik mögött bölcs megfontolás lehet, ők biztos nem ártanának szándékosan, igyekeznek az egyházunknak jót tenni, csak éppen mi nem értjük.

János

Kedves János!
Bár nem kérdést tett föl, mégis hadd feleljek a soraira. Egyetértek Önnel, hogy érdemes bízni az egyházi vezetőkben és a jó szándékot föltételezni. Ezzel biztosíthatjuk, hogy együtt építjük Krisztus egyházát. Tévedések, természetesen, mindig adódnak, hiszen gyarló emberek vagyunk, s ez érvényes az egyházi elöljárókra is. De a bizalom és a jó szándék nyitottá tesz bennünket arra, hogy Isten akaratát fedezzük föl a számunkra érthetetlen dolgokban is. Magától értetődő, hogy az egyházi vezetők éppen úgy az Egyház és a hívek előhaladását akarják, mint bárki más - valószínű még jobban. S igaz az a mondás is, hogy a vezetők magasabbról látják a dolgokat. Érdemes, tehát bízni bennük, de még inkább a Jóistenben, aki kiválasztotta és erre a vezetői szolgálatra szentelte őket.




Tisztelt lelkiatya!

Szomorú karácsonyon vagyok túl. Valami összegzésfélét csináltam, és kétségbeejtő eredményre jutottam. Életem eddigi csaknem 57 évének semmi, de a világon semmi eredménye nincs. Még átlagos, emberi életnek sem mondható, kudarcos, sikertelen és értelmetlen. Eddig is éreztem ezt, de most már bizonyosságra is jutottam. Csak ezt nem értem, hogy miért. Azt hittem, én is érek annyit, mint más, de úgy látszik, nem. Bármit teszek, arról vagy az derül ki, hogy bűn, vagy az, hogy felesleges. Ha jót szeretnék, mindig az van, hogy nem jó. Olyan ez, mint amikor enni akar valaki adni egy embernek, és arról kiderül, hogy éppen böjtöl. Felesleges is, káros is.
Kértem, és sokszor kérem Istent, mutassa meg az én utamat. Mutassa meg, mikor teszek jót, hogyan éljek értelmesen, hasznosan, mások számára is "jól". De nem mutat semmit. Csak a süket csönd, mintha olyan telefonba beszélnék, aminek a másik végén nincs senki.
Így aztán, azt hiszem, hiába már minden. Öreg is vagyok már, de nem ez a legnagyobb gond. Hanem az, hogy szeretni is hiába szeretek. Pedig viszontszeretnek, de nem lesz belőle semmi.
Semmiből nem lesz semmi. Mondja lelkiatya, miért van ez? Velem miért nem áll szóba Isten? Vagy én vagyok mindenre süket? Arra is gondoltam már persze, hogy ezt szánta nekem keresztnek. És akkor vinnem kell. Ez lehetséges, ugye?

Én is szomorú vagyok, hogy Önnek ilyen szomorúra sikerült az elmúlt Karácsony. Azt sejtem, más okai is lehettek, hogy most ilyen mérleget vont. Arról azonban biztosíthatom, hogy ez a mérlegkészítés most nem sikerült. Kizárt dolog, hogy ne lenne semmi érték az Ön életében. 57 év roppant hosszú idő, annyiszor 365 nap s még annyiszor 24 óra. Ez közel fél millió óra. Hogy ebben egyetlen sem lett volna, amelyben valami jót tett volna? Ugye megbocsát: ezt én nem hiszem el. Azt elhiszem, hogy ezt most így látja, s ennek bizonyosan megvan az oka. De ne higgyen ennek a téves gondolatnak. Inkább azt higgye el, hogy nincsen hiábavaló szeretet, nincsen egyetlen hiábavaló jóra törekvés. Az Isten mindent lát, mindent értékel, mindenért százszorosan jutalmat ad. Az Isten irgalmas szeretete végtelen. Most úgy érzi, süket fülekre talál - vagy az Isten részéről, vagy a saját oldaláról. Ez, nyilván, nem vidám dolog. De ne higgyen ennek a téves érzésnek! Már hogy ne hallgatna meg az Isten minden kérést, minden sóhajt? Már hogy ne tenné Ő maga értékessé az életünket, ha törekszünk, ha próbálkozunk vele? Ő, a Mindenható, ne tenné meg?
Azt javaslom, készítsen újra mérleget. De ne egymagában. Most sötéten látja az életet, a saját helyzetét, nagyon sötéten. Így aztán reménye sincs, hogy észrevegye az egyébként burjánzó szépségeket. Lépjen ki egy kicsit a megszokott életkeretből, még a vallási életének a keretéből is. Menjen el Pannonhalmára vagy valamelyik másik monostorba, vagy vegyen részt egy kicsit hosszabb, 4-5 napos lelkigyakorlaton. Önnek erre a másik, tisztább, igazabb látásra van szüksége. Ezt meg fogja kapni ezeken a helyeken, ha kéri az Istent, és Ön is meghozza ezért a kellő áldozatot.


Kedves lelkiatya!
Az Egyház elfogadja Pio atya stigmáinak valódiságát?

Igen, tudomásom szerint, az Egyház elfogadja és hitelesnek tartja Pio atya stigmatizált karizmáit.


Tisztelt lelkiatya!
A nem jól tanuló diákból ugyanúgy lehet sikeres ember mint a kitünő tanulóból.Mégis,hogy lehet,hogy valaki sokoldalúan tehetséges és mindig sikerül neki minden?

Bevallom, nem értem pontosan a kérdését. Mindenesetre annyit mondhatok, hogy az érvényesülés és a sikerek nem csupán a szellemi adottságokon múlnak. Az csak egyik összetevője. Nagyobb jelentősége van az akaraterőnek, a kitartásnak, az önbizalomnak. Hozzá kell tennem, a keresztény embernek sohasem lehet életcélja az érvényesülés, a sikerek. Ezek csak evilági célok, amelyek előbb-utóbb csalódáshoz vezetnek. Célunk az, hogy az adottságainkat minél inkább kamatoztatni tudjuk, de ne a magunk érdekében, hanem azért, hogy másoknak minél többet és minél hatékonyabban a szolgálatára tudjunk lenni. Az lesz boldog, aki ezt a célt tűzi ki maga elé.




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   48   49   50   51   52   53   54   55   56   57   58   59   60   61   62   63   64   65   66   








Ajánlott facebook oldalak:





lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

Letölthető pályázati dokumentumok

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat