Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.224.214.109)


Mennyi három meg hét? (számmal)


Kedves Lelkiatya!

Ha vasárnap kopt ortodox szentmisén szeretnék részt venni, az ugyanúgy érvényes mint a katolikus? Szentségekhez is járulhatok?
Válaszát köszönöm!

Ha nincs lehetősége elmenni katolikus szertartásra, akkor igen. Ha van, akkor emellett ne mulassza el. A szentáldozásban elvileg részt vehetne a kopt Liturgián, mégis azt javaslom, ne tegye. Az irántuk való tisztelet miatt. Ugyanis ők nem áldoztatnának meg katolikus hívőt. Ráadásul közvetlen előtte közös gyónás, bűnbánattartás is van, amibe nemigen tudna bekapcsolódni. Ezért is jobb, ha részt vesz katolikus liturgián, meg is áldozik, előtte, utána pedig együtt imádkozik a kopt testvérekkel.


DJK! Kedves Lelkiatya!
Mi a helyes sorrend a gör.kat. egyházban a keresztvetésnél? A földet kell először megérinteni és utána keresztet vetni vagy fordítva?
A másik pedig a templomba való belépés. Először az ikont kell megcsókolni aztán keresztet vetni? Köszönön.

Nem egyforma gyakorlat él a különböző keleti egyházakban. Az oroszok előbb keresztet vetnek, s utána hajolnak meg, a görögök előbb meghajolnak, s azzal a lendülettel vetnek keresztet. Ez a magyar szokás is.
Általában belépéskor meghajlunk és keresztet vetünk. Ha közel van a csókolóállvány, akkor nyomban meg is csókoljuk az ikont. Ha kicsit távolabb, akkor miután odamentünk, újra meghajolunk, keresztet vetünk és megcsókoljuk az ikont. Ez a nálunk kialakult hagyomány, gyermekeinket így taníthatjuk, de nem kell rászólni arra, aki másként csinálja. Pl. lehet háromszor is meghajolni és keresztet vetni.


Tisztelt Lelkiatya!

Mi az igazság a reinkarnáció tanáról katolikus nézőpontból, a Bibliát véve alapul?
Ugyanis a Bibliában vannak olyan részek, amiből arra is lehet következtetni, hogy van alapja.
...

Kedves A.!
Ennél jóval hosszabban fogalmazta meg a kérdését, amely szétfeszítené ennek a rovatnak a kereteit. Engedelmével áttettem a kérését a Fórumra, s a választ, amely szintén hosszabbra sikeredett szintén ott találja meg.


Tisztelt Lelkiatya!
Miben tér el az anglikán egyház a katolikus egyháztól és miben hasonlít?



Köszönöm:Peter

Az anglikán egyház a protestantizmus terjedése idején jött létre de más módon és más irányelveket követve. 1529-ben VIII. Henrik önmagát nevezte ki az egyház fejének. Utána még évtizedekig folyt a küzdelem, hogy a szigetország katolikus marad-e vagy protestáns. VIII. Henrik még erőteljesen küzdött a protestáns tanítások ellen, de utóda alatt az anglikán egyház protestáns lett. Ma több irányzat is él, amelyek közül a High Church sok mindenben hasonlít a katolikus egyházhoz. Náluk is van szentmise, hisznek az átlényegülésben, tisztelik az Istenszülőt és a szenteket. A Low Church inkább a protestáns egyházakhoz hasonlít, demokratikus szerkezetű, az evangéliumi tisztaságra hivatkozva karitatív szolgálatot hangsúlyozó egyház. Van még egy harmadik fő irány is, a Broad Church, amely sokkal liberálisabb a másik kettőnél. A jámbor vallásossággal szemben a tudományos, racionalista megközelítést helyezik előtérbe. A nőket is pappá és püspökké szentelik, parlamentáris úton megszavazva lehetővé tették az egyneműek együttélését.
Az anglikán egyházi hierarchia hasonlít a katolikus egyházéra, de a püspököket a miniszterelnök nevezi ki.


Kedves Lelkiatya!


Furcsának tűnő kérdésem lesz. A sírás, a könnyek mit jelentenek, mit jelképeznek, Isten szemében mit jelent, például ha valaki egy hozzátartozó elvesztésekor sír vagy éppen nem, mert nem tud? Tehetném fel úgyis a kérdést tehát, hogy Isten szokott-e sírni? Persze én most a fizikai valójára gondolok, tehát a könnyekre. Nekem az a gondom, hogy én nem igazán tudok sírni. Nagyszüleim halálakor egyáltalán nem sírtam, édesapáménál pedig csak a temetésnél, de akkor is csak egy kicsit. Ritkán sírok, akkor is csak önsajnálatból. Ilyen vagyok én. Félek, hogy gond van a lelkemmel. Talán rossz ember lennék? Pedig van bennem szeretet, szomorúság is, sajnálat az elesett emberek iránt, együttérzés, de valahogy a sírás nem jön, nő létemre ráadásul.
Válaszát előre is köszönöm! H.

Azt hiszem, megint onnan fakad a kérdés, hogy mit gondolnak az emberek rólam. Megnyugtatom, ennek a dolognak semmi jelentősége nincs. Egyszerűen lélektani, sőt, fiziológiai okai vannak, hogy ki mennyire könnyen sírja el magát. Igaz, hogy ez a nőknél gyakoribb, de ellenpéldák is vannak nőknél és férfiaknál egyaránt. Ne törődjék tehát ezzel. Viselkedjék minden helyzetben természetesen, ahogyan a szíve, a lelkiismerete diktálja.
Érdekességként elmondom még, hogy mindig is megvolt az emberekben a hajlam a külsőségek túlhangsúlyozására. Az antik görög korból maradtak fenn üvegcsék, melyek arra voltak hivatva, hogy az özvegy asszonyok azokban gyűjtsék össze könnyeiket, ezzel is megmutatva - ha erre szükség vagy alkalom adódott -, hogy mennyire szerették férjeiket. Nem kommentálom...


Kedves Lelkiatya.
Egy ismerősömről megtudtam, hogy metodista. Ez mit jelent? Lelkiatyának mi a véleménye erről az egyházró. Szekta?

A metodista egyház keletkezése a 18. századra vezethető vissza. Eredetileg az anglikán egyház egyik belső megújulási mozgalma volt, az alapító, John Wesley nem akart kiválni az anglikán egyházból. Később azonban önállósodott, önálló egyházként kezdett működni, majd több ágra is szakadt. 1968-ban ezek nagy része egyesült, így jött létre az Egyesült Metodista Egyház. Protestáns felekezet, melynek a világon együttvéve 75 millió tagja van.


Kedves Lelkiatya!
Hogyan lehet elviselni azt a munkahelyen, hogy semmibe vesznek. A munkatársam teljesen ki akar csinálni. Megpróbáltam mindent nem venni tudomást az egészről csak csináltam a dolgomat, de most már teljesen nem bírom. Mindent szó nélkül eltűrtem. Ha én csinálok valami jót, azt senki veszi észre, de ha Ő, akkor Őt hetekig dicsérik. Ha én valamit elrontok, azt mindenki tudja, de ha Ő hibázik, az semmiség az el van tusolva. Munkahelyváltásra nincs lehetőségem. Az egészben az fáj a legjobban, hogy egyházi intézményről van szó.
Válaszát előre is köszönöm! B.

Kedves B.!
Bizony, az egyházi intézményeinkben is hozzánk hasonló gyarló emberek vannak. Éppen emiatt fáj még jobban az igazságtalanság, mert azt remélnénk, azt várnánk, hogy nálunk ez másként legyen. Nagy erővel törekedni is kell rá. Azt javaslom, hogy bátran beszélje meg ezt a helyzetet az iskolalelkésszel vagy a parókus atyával, vagy bármely atyával, akihez a legtöbb bizalma van. A megosztott fájdalom máris enyhültebb lesz, de bizonyára tanácsot is fog tudni adni az atya.
Az én tanácsom az, hogy törekedjék megszeretni ezt a munkatársát. Higgye el, nem lehetetlen - még ha most annak tűnik is. Saját magát mérgezi ezzel az összehasonlítással. Ha bármi jót tett az illető, örüljön vele együtt, sőt, dicsérje mások előtt. Meglátja, ha vállalkozik erre, visszájára fordul a dolog, s nem fogja annyira igazságtalannak érezni, hogy Önt viszont nem értékeli más. Ne is akarjon munkahelyet váltani. Ez most az Ön feladata a Jóistentől, hogy krisztusi módon dolgozza föl. Nagy lelki megerősödést fog eredményezni, ha vállalja ezt a nagy feladatot: megszeretni az illetőt, mások előtt is dicsérni és keresni, hogyan tudná őt még jobban segíteni. Higgye el, ez a gyógyulás útja.


Kedves Lelkiatya!
Mi a véleménye Dombi Ferenc A hang című könyvéről?

Elképesztő badarságokat halmoz össze. Nem csak a Katolikus Egyház tanításával, de sok helyen még a józan ésszel sem egyezik az, amit ez az atya úgynevezett üzenetként leírt. Nem beszélve arról, hogy miután meghalt, más valaki érzi magát följogosítva, hogy hasonló üzeneteket közöljön. Nem érdemes foglalkozni vele.


Tisztelt Lelkiatya!

Mi a véleménye a szervtranszplantációról és a véradásról? Isten hogyan ítéli meg ezt a kérdést vajon? Az én véleményem erről az, hogy ha nekem már nem lenne szükségem a szerveimre, és orvosilag lehetséges, akkor miért ne adhatnám kölcsön olyannak, akit megmenthetek vele. De például ott vannak a Jehova tanúi, ők nem adnak vért se, a Bibliára hivatkozva, bár lehet csak félreértelmeznek valamit?

Nagyon nemes gondolat az, ha ilyen módon is szeretnénk segíteni embertársainkon. Néha szinte életáldozatként teszi meg valaki, hogy még az életében egyik szervét odaadja másnak. (Ez Magyarországon csak közvetlen rokonnak adható, illetve egy új jogszabálynak köszönhetően keresztpárban is.) Ez semmiképpen sem az Isten akarata elleni cselekedet. A véradás is nagyon jó dolog. Büszke vagyok, amikor hallom, hogy a mi Szent Atanáz görögkatolikus főiskolánk évről évre első helyen szerepel az országos véradási mozgalomban. A jehovatanúk teljesen félreértelmezik a Bibliának azt a tanítását, hogy vért nem szabad fogyasztani, mivel az az életet hordozza.


Kedves Lelkiatya!

Gondban vagyok a családommal. Édesanyámmal úgy érzem nem a régi már a kapcsolatunk. Ha ezt mondom neki, persze tagadja. Mostanában akármit mondok neki, ügyet csinál belőle és hisztizik, vádaskodik. Általában nem szólok, nem lehet neki, mert akkor még nagyobb cirkusz van. De ha már nagyon bántóan viselkedik, annyit mondok, hogy képzelje már magát az én helyzetemben, vagy megkérdezem, tudja, e hogy ilyenkor mit érzek az sem használ. Édesapámmal mostanában sok gondja van. De szerintem nem rajtam kellene levezetnie. Hasonló a helyzet a férjemmel, sokszor ő is nyűgös és rajtam vezeti le. És jön az ordibálás. A munkahelyemen is ez van.Ott is én vagyok mindenért a hibás. Sokszor sehol nincs már nyugtom. Ha szólok az a baj, ha nem szólok az a baj. Néha úgy érzem magam, mit egy áldozat, mikor ki támad rám és tölti ki rajtam a mérgét jó alaposan.
Imádkozok, hogy ezek a konfliktusok múljanak el. Mást nem tudok tenni, de nem múlnak.
Kedves Lelkiatya! Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Mi a helyes ebben a helyzetben?

Nem tudom, nem a változás korában van-e az édesanyja. Ez bizonyos mértékben megmagyarázná ezt a viselkedését. Ha igen, akkor sok türelemmel kell lennie feléje, és szeretettel ki kell várni ezt az átmeneti időszakot. Nem minden nő egyformán éli meg, vannak néha szélsőséges magatartásformák ebben a helyzetben.
Bár azt mondja, mások felől is ilyen bántásokat érez. Ha így van, akkor viszont nyilván nem lehet arra gondolni, hogy a körülötte élők mind megváltoztak. A megoldást mindig önmagunkban kell keresni.
Tud-e nyugtot találni a templomban? Van-e lehetősége, hogy rendszeresen elvonuljon, akár minden nap, s negyed órát, tíz percet az Úrral töltsön. Ő minden körülmények között megérti Önt és tudja a megoldást is. Jó, ha imádkozik a megnyugvásért, de ez ne csak megfogalmazott kérés legyen. Valóságosan is keressen megnyugvást az Úrban ezekkel a napi kis csöndekkel.


Tisztelt Lelkiatya!

Római katolikus vagyok. Számomra a római katolikus imák és tanítások az elsődlegesek.
De éppen a napokban fejezem be "A Zarándok elbeszélései" c. könyvet, amely ortodox keresztény mű. Konkrétan a Jézus-ima jelentőségét és annak megtanulását, a szüntelenül való belső imádkozást írja le.

Ez engem nagyon megragadott.
Indíttatást érzek arra, hogy rendszeresen mondjam a Jézus-imát, kialakítva így a szüntelen belső imádkozást.
Ennek eddigi ismereteim alapján megvan a bibliai alapja is.

A Rózsafüzért még nem tudom egyedül imádkozni.
Azt a mise előtt szoktam hallgatni és bekapcsolódni.

De a Jézus-ima nekem nagyon egyszerűnek (rövid, és mégis benne foglaltatik a teljes Evangélium, ahogy az említett műben olvastam) tűnik és maga a gyakorlat is megragadott.

Római katolikusként elkezdhetem a Jézus-ima rendszeres gyakorlását?
Ugye ez nem mond ellene a római katolikus tanításoknak?

Válaszát köszönöm szépen!

Bátorításul azzal kezdem, hogy ezt a kis könyvet Korzenszky Richárd, bencés atya fordította, tehát római katolikusok is ismerkedhetnek vele. Sok római katolikus hívő használja is a Jézus-imát. Így Ön is imádkozhatja nyugodtan. Fölhívom azonban a figyelmét arra, amit ez a könyv is ír, hogy a Jézus-imát csak akkor kezdje el az ember, ha van lelkivezetője. Lelkivezető nélkül valóságos veszélyeket rejt ez az imádság. Még az sem feltétlen szükséges, hogy az illető atya, akit megkér a lelkivezetésre, maga járatos legyen ebben az imában. Az kell csak, hogy maga is imádságos ember legyen, s ezzel a Lélekre való nyitottságával fogja tudni Önt vezetni, segíteni, tanácsokkal ellátni. A Jézus-ima valóban egyszerű és mégis nagyon mély imádság, de nagy kaland is. Ehhez a kalandhoz mindenképpen kell avatott vezető is.
Alkalmanként, persze, mondhatja a Jézus-imát, de ahhoz, hogy módszeresen nekilásson és a napi imájának részévé tegye, ahhoz előtte kérjen meg egy atyát erre a vezetésre.


Kedves Lelkiatya!
Pünkösdkor volt szerencsém elmenni Erdélybe. Útközben szomorú látvány volt számomra látni az elrománosodott falvakat, melynek legszembetűnőbb jelképe mindenütt az újonnan felépített ortodox templom. Én személy szerint nem tartom keresztényi dolognak azt, hogy ezeket a templomokat sok esetben csakazértis a pusztuló magyar templom (katolikus, református vagy unitárius) mellé építik, hogy ezzel is mutassák, hogy melyik államban vagyunk. Természetesen román testvéreinknek is kell a templom, ezt megértem, de azt sehogysem tudom megérteni, hogy a Román Ortodox Egyházat miért járja át ennyire a népünkkel szembeni ellenségeskedés. Torockó például egy színtiszta unitárius magyar falu. A helybeliekkel beszélgetve megtudtam, hogy egy vagy két román lakik ott csupán, és a piactéren máris áll az ortodox templom teljesen tájidegen, csillogó bizánci stílusban. Lelkiatyának mi a véleménye erről a jelenségről, illetve erről a gyűlöletkeltő hozzáállásról? Holott a gyulafehérvári katolikus papneveldében a néhány román kispapra való tekintettel román nyelvű szentmiséket is tartanak. Ez fordítva miért nem működik? Miért nem próbálják meg ők is gyakorolni a krisztusi szeretetet és a népek közötti egyetértést és békét? Egy egyházban szerintem a keresztény elvek betartása fontosabb kellene hogy legyen, mint a különböző felsőbb érdekek kiszolgálása...
Köszönöm a válaszát!
Tamás

Kedves Tamás!
Van némi igazság abban, amit mond, a haragja azonban mégsem jogos. Nyilván, mert a mi haragunk sohasem jogos. De meg is magyarázom részletesebben is. Valóban szomorú jelenség ez, amelyet hagymakupolás honfoglalásnak szoktak csúfolni. Azonban egyáltalán nem új keletű jelenség, hiszen a háborúk után nagyon sok helyen gyakorolták azt, hogy az újonnan kapott területekre saját nemzetiségű lakosok sokaságát telepítették. Így van ez a trianoni határon túl maradt területeinknek szinte mindegyikén. Ez szomorú tény, de korántsem egyedülálló, nem csak a magyarokat sújtja, hiszen a mai Ukrajna is ezt az akkori hasonló tartalmú rendelkezést sínyli meg. Csupán ennek egyházi vonatkozása is van, ezért olyan látványos a jelenség.
Ugyanakkor semmiképp sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy erről a jelenségről mi, magyarok is tehetünk. Egyrészt jóval kevesebb a magyar ajkú nagy család, mint a román. Tehát a román nemzetiségűek számának aránybeli növekedése nem csak a beköltöztetések miatt emelkedik. És sajnos ezt mondhatjuk el a vallási életről is. Bár székely testvéreink még mindig sokkal vallásosabbak, mint mi, az Anyaországban élők, de bizony rajtuk messze túl tesz a román emberek vallásossága. Ez mutatkozik meg a papi és szerzetesi hivatásokon is. Sok új román ortodox monostor is jön létre, s ha van is köztük erőltetetten odatelepített közösség, vitathatatlan, hogy ezen új monostorok legtöbbjében igen sok hiteles szerzetesi hivatás is van. Ha mi, magyarok is ugyanolyan buzgók lennénk a családvállalásban és az egyházi elköteleződésben, akkor kevésbé tudnának fölénk kerekedni mások akár létszámban, akár vallási terjeszkedésben.


Kedves Lelkiatya!
Szabad-e a saját halálunkért imádkozni? Akkor, ha elég volt az életből, nagyon rossz már minden, nem is akarunk már jót sem kapni, de az öngyilkossághoz gyávák vagyunk, meg bűn is. Ha a saját haláláért imádkozik valaki, hogy Isten vegye el az életét, az nagy bűn? Vagy egyszerűen ha nem akar, úgysem teszi meg a kérésünket?

A halál jó dolog - de csak akkor, ha a helyén van. (Persze, ezt minden tárgyi és szellemi dologról elmondhatnánk.) Siettetni a halált nem szabad, mert ez menekülés lenne az élettől. Az élet is jó dolog, csak az is tegyük a helyére. Akkor fárad, keseredik bele az ember az életbe, ha úgy érzi, hogy nem a helyén van, nem azt teszi, ami a dolga. Vagy, ha éppen minden megadatik neki, ami szükséges, mégis önzésébe zártan nem veszi észre mindezeknek a szépségét, ajándék jellegét.
Azt tanácsolom, ne a halál gondolatával foglalkozzék, hanem keresse az okát, hogy miért elégedetlen az élettel. Lehet, hogy hamar rávágná a választ, mert tudja is, mégis azt mondom, gondolkodjék el erről mélyebben. Szedje sorba, mennyi minden van, amit kapott az életben, de még nem köszönte meg. Aztán kezdjen azzal számolni, hogy mennyi mindent tehet még az életében, mennyi emberen tudna és hogyan tudna segíteni. Ezek adnak igazi célt az életünknek. Ha pedig gyöngének érzi ezekhez magát, akkor is az Úrhoz forduljon, de ne a halált kérje, hanem a vigasztalást, a bátorítást, az erőt. Ha hittel és bizalommal kéri, egészen biztosan megkapja (Jn 16,23).


Tisztelt Lelkiatya!

Igen, belegondolva igaza van, hogy nem csak maga a halál ténye, a temetés gondolata tölt el aggodalommal, hanem egy bizonytalanság is van bennem. Erre a felismerésre nem rég jutottam. Még pedig az az aggodalom, hogy nem tudom, hogyan viszonyuljak a gyászolókhoz, a hozzátartozókhoz. Nyilván itt most nem alapvető dolgokról beszélek, mint a részvétnyilvánítás, vagy a megfelelő viselkedés a temetésen. Arra gondolok, hogy hogyan kell viszonyulni a gyászolókhoz. Mert azért ha valakinek nem egy közeli hozzátartozója hal meg, persze sajnálja az illetőt, érez egyfajta szomorúságot, de mégsem olyan mintha ne adj Isten közeli hozzátartozója hal meg. Tehát félek attól, hogy nem tudom kellőképpen átérezni a gyászolók fájdalmát, és látszik is rajtam. Megjátszania pedig megint nincs értelme az embernek magát. Sírni sem tudok sokszor. Lehet más is így van ezzel, csak nem rágódik annyit ezen.
Tisztelettel: H.

Kedves H.!
Ez a mélyebb bizonytalansága arra utal, hogy nincs kibékülve önmagával, nem meri vállalni önmagát. Lehet, hogy a férje családja, lehet, hogy gyermekkori neveltetése miatt ilyen erős irányító a viselkedésében, hogy megfeleljen másoknak. Ez sokunkban él, sok ember szenved ettől fölöslegesen. Ugyanis nem másoknak kell megfelelnünk, hanem egyedül a Jóistennek, aki létbe hívott minket. Azt mondja a Példabeszédek könyve: ...az igaz, mint az oroszlán, biztonságban érzi magát (Péld 28,1). Vagyis, ha bízunk az Istenben, ez annyira mély magabiztosságot adhat, hogy nincs szükségünk az emberek elismerésére, jó véleményére. Szent Ágoston pedig azt mondja: Szeress és tégy, amit akarsz! Ha a szeretet az ember belső irányító törvénye, akkor minden helyzetben megtalálja, mit kell tennie.
Ez azért elég ritka ám. Sajnos nem él bennünk ennyire erősen az Isten és a felebaráti szeretet, s ezért fordulunk, mint pótmegoldáshoz az emberek véleménye szerinti viselkedéshez. Így tehát az a kérdés, amelyet föltett, sokakat foglalkoztat, nincs vele egyedül. Azt javaslom, indítsa föl a szívében azt a szándékot, hogy szeretni akarja azt, akivel éppen találkozik. A szeretet akarat dolga is, hiszen ez a legfőbb parancs. Ennek nyomán pedig viselkedjen a lehető legtermészetesebben. Azt nagyon jól látja, hogy megjátszani a szomorú együttérzést, teljesen fölösleges és méltatlan is.


Kedves Lelkiatya!

Az egyik televíziós csatornán szoktam hallgatni Joyce Meyer tanításait. Mennyiben tekinthető a mi hitünkkel összeegyeztethetőnek? Jómagam jártas vagyok a katolikus hitben, és nagyjából ismerem a többi felekezet hitelveit is mind a történelmieket, mind az "újabb keletűeket", mégsem tudtam rájönni arra, hogy ez a hölgy melyik felekezethez tartozhat, mert még soha nem hallottam tőle semmilyen utalást erre vonatkozóan. Ő csupán a Szentírásról prédikál olyan vonatkozásban, hogyan éljünk krisztusi életet a mindennapjainkban. Én személy szerint sokat tanulok tőle. A kérdésem az lenne,jelent-e "veszélyt" a katolikus hitemre nézve?

Köszönöm szépen a válaszát!

Jellemzően amerikai prédikátor. Amit mond, mind igaz, segít az eligazodásban, buzdít a megfelelő keresztény életre. Érdemes tehát odafigyelni rá. Láthatóan hiteles is a tanítása, mert nem csak prédikál, de számos segélyszervezetet is működtet és támogat. Viszont úgy tűnik, nem elkötelezett egyik történelmi egyház mellett sem, hiszen erről nem tesz említést a tanításában.
A katolikus és ortodox tanítás ennél sokkal mélyebb.
Tehát, ha meghallgatja is ezeket a tanításokat, ne kövesse ezt a fajta kereszténységet. Jézus nem csak életvezetést akart nekünk adni, hogy sikeresek legyünk ebben az életben. Ő közösségre hív, elsősorban a Szentháromságos Isten közösségébe, s ami ugyanaz, az általa alapított Egyház közösségébe. Ezen keresztül találjuk meg önmagunkat, utunkat, helyünket. Mindent összevetve tehát felszínesnek tartom ezeket a tanításokat, még ha sok figyelemreméltó igazságot mond is ki.


Kedves Lelkiatya !

A nagyfalui üzenetek valódiak ?

Köszönettel
A.

Az egyszer biztos, hogy ezt a sok mindent nem a Szűzanya üzeni. Emberi kitalálások. Ha valakit megtérésre indít, az az Szentlélek különleges kegyelme, hiszen Ő mindent föl tud használni.
Nem érdemes komolyan foglalkozni ezekkel az üzentekkel.


Tisztelt Lelkiatya!

Még egy korábbi levelemmel kapcsolatban szeretnék még egy kérdést feltenni. Mi a különbség a a halottért való temetés előtti mise és a ravatalozási szertartás között? Ezzel azt akarom kérdezni, hogy ha a temetésre nem tudok vagy nem szeretnék elmenni, akkor jó-e ha a misére megyek el? Nyilván itt most nem közeli hozzátartozóról van szó. Válaszát előre is köszönöm.

Amikor meghal valaki, akkor az Egyház ott van mellette egyrészt azért, hogy imádsággal segítse az utolsó útján, másrészt a hozzátartozók miatt, akiknek pedig gyászukban segít. Sokféle imádság van, amelyet az Egyház ilyenkor kínál. Az első: imádság a lélek távozásakor. Ezt olyankor végezzük el, amikor már beállt a halál, de még ott vagyunk a halott közvetlen közelében. Ez azért ritka, mert ilyenkor általában nincs jelen fölszentelt pap. Ha mégis, és van rá lehetőség, fontos ezt is elvégezni. Utána következik a virrasztás. Ez régebben azt a célt szolgálta, hogy amíg a halottat el nem temetik, vagyis a halott még a házban volt, a temetésig imádságban maradjanak mellette. Ennek maradványa az a külön szertartás, amelyet még temetés előtt vagy a háznál vagy a templomban végeznek el. Ezt követi a temetés szertartása, amikor a halott testét, a koporsót, a sírt is megszenteljük. Ez már kint van a temetőben, a ravatalozóban végezzük el. Régen még ez is a háznál volt. Illetve van arra is példa, különlegesebb személyek esetében, hogy a templomban van a temetés szertartása. Ehhez kapcsolódik a Szent Liturgia vagy szent mise. Közvetlenül a temetés előtt vagy után végzik el, vagy attól kicsit távolabb, előző este, vagy másnap, sőt, néha nem is ugyanazon a helyen, ahol a temetés van. Az elhunytért általában több Szent Liturgiát is szoktunk végezni, nem csak a temetéshez közvetlenül kapcsolódva. Ez már helyi szokástól is függ, a halál eset után 6 héttel (vagyis negyven nappal), a rá következő hónapban vagy évben, vagy minden évben a halál napján, vagy ahhoz közel.
Látható, tehát, hogy igen sokféle módon imádkozhatunk az elhunytért. Hogy ki melyik szertartásra megy el, ez sok mindentől függ. Többnyire a helyi szokások szablyák meg, hogy mit tartanak természetesnek. Ehhez is jó igazodnunk, de a lelkiismeretünk is segít eldönteni, hogy melyik szertartáson veszünk részt.


Nyomja még valami a lelkem. Már egy jó ideje rettegek attól a gondolattól, hogy elmenjek egy temetésre. E miatt párszor előfordult már, hogy nem mentem el olyan temetésekre, amikre illő lett volna, persze nem volt belőle gond sem. És ez persze lelkiismeret furdalást is okoz. Igazából nem tudom az okát. Kis koromban, olyan 6-7 évesen elvittek temetésre, ott voltam a koporsónál, de akkor nem úgy fogtam fel a dolgot. De most ha messziről látok egy ravatalt, koporsót, legszívesebben elmenekülnék. Meg olyan rossz nézni a hozzátartozókat. Most például sajnos elhunyt a páromnak az unokatestvérének az édesanyja. Ön mit tanácsol, mindenképp illik elmenni egy ismerős temetésére? Mit gondolhat vajon a család, ha nem megy el valaki? És hogyan lehet leküzdeni a bűntudatot? Válaszát előre köszönöm!

Külön adok választ, ha nem bántom meg vele, a másik kérdésére.
A temetéstől nem kell félni. Tudnunk kell szembesülni a halál tényével. Ha vonakodunk tőle, akkor még nem szembesültünk ennek igazi valóságával, pedig nem lehet elmenekülni előle. Azt sejtem, Ön egyfajta belső bizonytalansággal él. Valamitől fél, amit még nem mert önmagának sem bevallani. Ez nem föltétlen a halál, attól mindnyájan félünk, mégis merünk vele szembenézni, ha a lelkünk rendben van, ha bizalommal tudunk Istenre, önmagunkra és az életünkre nézni. Nem a temetéssel van tehát baj, hanem ezzel a belső bizonytalansággal. Tud erről beszélgetni a férjével? Ha igen, akkor mindenképpen tegye meg. Ha esetleg nem tudna, ez nem túl jó jel, akkor alakítaniuk kell a kapcsolatukon is. De ha igen, az a legjobb, beszéljék át. Kérdezze meg a férjét, ő mit lát, mit kellene az Ön magatartásán változtatni. Ettől még nem fog tudni könnyebben elmenni a temetésre, de elindult az önmegismerés útján, s ezen az úton fog majd találkozni, szembesülni azzal a fölismeréssel, hogy miért nem szeret elmenni temetésre.
Ha csak lehet, menjen el a férje rokonának a temetésére. Ez a férjének is jólesne, de a családja tagjainak is. Barátkozzék meg jobban az élettel és a halállal is.


Kedves Lelkiatya!

Hogyan tudnék elmerülni Istenben? Sokszor, ebben a rohanó világban úgy érzem, nincs türelmem ahhoz, hogy leüljek és órákig egy mondatot, imát ismételgessek. Úgy is el lehet mélyülni, ha egy hitről szóló könyvet olvasok és közben elmélkedek róla? Esetleg csak csendben ülök, és elmélkedek? Valahogy nálam az imádkozás kimerül a Mi Atyánkban, mert azt már kis koromban megtanultam, illetve megragadt magától. Azt viszont olyan furának tartom, hogy megtanuljak imákat.
Nyomja még valami a lelkem. Már egy jó ideje rettegek attól a gondolattól, hogy elmenjek egy temetésre. E miatt párszor előfordult már, hogy nem mentem el olyan temetésekre, amikre illő lett volna, persze nem volt belőle gond sem. És ez persze lelkiismeret furdalást is okoz. Igazából nem tudom az okát. Kis koromban, olyan 6-7 évesen elvittek temetésre, ott voltam a koporsónál, de akkor nem úgy fogtam fel a dolgot. De most ha messziről látok egy ravatalt, koporsót, legszívesebben elmenekülnék. Meg olyan rossz nézni a hozzátartozókat. Most például sajnos elhunyt a páromnak az unokatestvérének az édesanyja. Ön mit tanácsol, mindenképp illik elmenni egy ismerős temetésére? Mit gondolhat vajon a család, ha nem megy el valaki? És hogyan lehet leküzdeni a bűntudatot? Válaszát előre köszönöm!

Ha soknak találja azt, hogy órákig egy mondatot ismételgessen – hozzáteszem, én is soknak találnám -, akkor tegye meg ezt öt percig. Annyit talán kibír. De ne halogassa ennek megízlelését. Azzal, hogy föltette ezt a kérdést, nem csak nekem, de önmagának is elárulta, hogy valójában vágyik rá, csak eddig kifogásokat talált, hogy miért ne tegye. Lehet úgy is elmélyülni, hogy egy könyvet olvas az ember, majd azt becsukja és tovább gondolja. Ez is jó, ez is sokat segít. De az első kérdésének föltevése arra utal, hogy a szíve mélyén még ennél is többre vágyik. Amikor a könyv után gondolkodik, akkor főként az értelmét használja az imádkozáshoz. Ez is jó. De amikor beszélgetünk valakivel, főként, ha olyan személlyel, akit nagyon szeretünk, akkor, ugye, nem csak az értelmünkkel vagyunk jelen. Ilyenkor teljes odaadással, szívvel-lélekkel odafigyelünk a másikra. Így kell az imádságban is figyelnünk az Istenre. Ha öt percet szán arra, hogy teljes csöndben legyen, s még a gondolatait is lecsöndesíti azért, hogy az Istenre figyeljen, igen érdekes tapasztalatban lesz része. Próbálja csak ki!
De sok egyéb is tapasztalat vár még Önre. Attól se féljen, hogy előre megírt szöveget imádkozik. Nem kell megtanulnia, az nem cél, csak vegyen elő egy imakönyvet, vagy a Bibliából egy zsoltárt, és úgy olvassa, mint a saját szavait, melyeket Istenhez intéz. Ez megint igen érdekes lesz, meglátja.
Mindemellett meg kell tanulnia a saját szavaival is megszólítani az Urat. Ehhez is csöndre van szüksége, és ebben a csöndben (templomban vagy az otthonában vagy akár az erdőben) mondjon néhány szót az Úrnak. Mondja el neki, hogy szereti. Köszönje meg, amiket eddig kapott tőle. Mondja ki azt is, amit kérni szeretne. Biztos vagyok abban, hogy sok mondanivalója van a Számára, csak elkezdeni nehéz. Nagy kalandok várnak tehát Önre.


Kedves Lelkiatya!
Középiskolás vagyok és a következő tanévben pályaválasztás. A szívem és az eszem is Isten szolgálata felé húz. De honnan tudjam hogy papnak vagy szerzetesnek hív a jóisten?Mind a két hivatás közel áll a szívemhez. Azonban ha a szerzetesség felé húz a szívem a szüleim azt mondják hogy szó se lehet róla vagy ha mégis megteszem, kitagadnak. Ha viszont a papság felé fog jobban húzni a szívem azt könnyebben el tudják fogadni.
Mit gondol a szüleim álláspontjáról?Mi tévő legyek?
Kérem adjon tanácsot.
Imádságos szeretettel
A.

Néha azt gondolják az emberek, a papság azért elfogadhatóbb, mert legalább bizonyos társadalmi elismertséget jelent, biztosabb fizetést nyújt. Holott egyáltalán nem ez a lényege a papi hivatásnak. Aki Istent akarja követni, annak mindenről le kell tudni mondani, amit a világ kínál. Nem lehet Őt fél szívvel szolgálni. Ez még a családos papok esetében is igaz, csak ott közösen kell vállalni ezt a teljes szolgálatot. Véleményem szerint nem tesz jót a papi hivatásnak ez a társadalmi elismerés.
Mire erről döntenie kell, addigra már nagykorú lesz. Az Isten hívása fontosabb, mint az emberek véleménye, kövesse bátran. Ám, ha csak lehet, ne vigye törésre a dolgot. A békesség kedvéért megteheti, hogy inkább a papságra jelentkezik, ott pedig kapni fog kellő lelki eligazítást, ha mégis másra hívná Önt az Úr.


Kedves Lelki atya!
Gyakorló római katolikus vagyok. Azt szeretném kérdezni, hogy Isten kísértése-e, ha én most olyan munkát végzek, amire mindig is vágytam, de csak minimálbért fizetnek érte, és abból nem tudok mindent kifizetni. Sajnos van lakáshitelem, mert a válásom után vettem egy lakást ahol a lányommal élek. 30 évig pénzügyi területen dolgoztam, de tavaly történt az általános iskolák összevonása és ekkor az én munkám megszűnt. Pont akkor szereztem meg a katekéta-lelkipásztori munkatárs diplomámat, amivel ősztől általános iskolába tanítok hittant, de még csak a minimálbért fizetik mert, ha meg lesz az egyetemi végzettségem akkor adnak magasabb fizetést. Én a pénzügyi területen sok dolgot megéltem és nem szeretnék soha az életbe olyan területem dolgozni. Még másfél év van hátra az egyetemi diplomáig, de addig nem tudom mi lesz? Sokszor a hónap végén alig van mit ennünk, annak ellenére, hogy nem fizetek be mindent.
Lelki atya tud-e valami hathatós imát? A mai nap pl. böjtölünk kenyéren és vízen.
Köszönöm válaszát!

Bizony, nem könnyű így élni! Azt javaslom, ne röstelljen a Karitászhoz fordulni. Éppen az ilyen helyzetekben kell, hogy tudjon segíteni az Egyházunk. Annál is inkább, mert, ezek szerint, látszik az alagút vége. Ha másfél évet kell még ebben a helyzetben kitartaniuk, akkor talán van remény, hogy idővel minden jobbra fordul. Nem a szigorú böjtöt javaslom, hanem az egyszerű, de bizalomtelt imát. Ezt is elég egyetlen egyszer kérnie. Tudja a Ti Mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek (Mt 6,8). Vagy minden nap egy közös rövid imával kitartani a kérésben. Ez majdnem ugyanaz.
Ha az ember azt csinálhatja, amit szeret, ez annak a jele, hogy a helyén van. Nemigen hiszem, hogy az Úr mást várna Öntől. Inkább bíztatom, hogy tartson ki. Nem csak a nélkülözésben, hanem a bizalomban is. Akkor fogja meglátni az Isten nagyságát, csodálatos segítségét.


Kedves lelkiatya!
Mennyire tanácsos közel engedni magunkhoz másokat?Vagy milyen mértékben jó az ha mi kerülünk közel másokhoz?Gondolok itt arra,hogy mennyi mindent vagy mit jó megosztani magunkról.És jó-e felállitani határokat,hogy mi mennyit engedünk meg másoknak,hogy elmondjanak nekünk magukról.Hogy lehet megtalálni a helyes mértéket,hogy ne csalódjunk és másoknak se okozzunk csalódást?
Válaszát elöre is köszönöm'
J

A szeretet mindig kockázatot is jelent. Ha közel engedek magamhoz valakit, azzal bizonyos mértékben kiszolgáltatom magam neki. Ha megvan a bizalom, akkor ez nem jelent kockázatot. Aki bizalmatlan, az távol tartja magát az emberektől, ezzel próbál valamelyest biztonságot teremteni a maga számára. De ha közben magányossá válik, mire megy a biztonságával?
Amikor csalódunk valakiben, akkor valójában nem benne csalódunk, hanem abban a képben, amit mi állítottunk föl róla. A bizalmatlan ember ezért inkább a rosszat föltételezi a másikról, ezzel megóvja magát a csalódástól. Csak ennek meg az az eredménye, hogy úgy érzi, sok rossz ember veszi körül. Ez a magányosságát csak még nehezebbé, még elviselhetetlenebbé teszi.
A bizalom tehát kockázatot szül, a bizalmatlanság viszont keserű magányt. Melyiket válasszuk? Én százszor inkább javaslom az elsőt, mert a mások okozta sebekkel együtt is boldogabb életet él a szerető ember, mint a sebzésektől óvakodó bizalmatlan. Persze, a határokat a józan mérték segít fölállítani.


Kedves Lelkiatya!

A Katekizmusban olvastam, hogy 'Az ortodox egyházakkal ez a közösség [ti. a Katolikus Egyházzal] olyan mély, hogy "csak egy kevés hiányzik ahhoz, hogy eljussanak arra a teljességre, mely lehetővé teszi az Úr Eucharisztiájának közös ünneplését".' (KEK 838. cikkely) A benne szereplő idézet a hivatkozás szerint boldogemlékű VI. Pál pápától származik. Az lenne a kérdésem, mit kell az alatt érteni, hogy "csak egy kevés hiányzik ahhoz, hogy eljussanak arra a teljességre"? Ebből úgy tűnik, mintha a Keleti Egyháznak kellene csupán "változ(tat)ni" a teljes egység megvalósulásához. Hogy vélekedik erről a Katolikus Egyház?
Picit furcsa volt olvasni napokban Szentatyánktól, hogy vitát nyitna a primátusról, ha az jelentős előrelépés lenne az ökumenében. Csak én látom úgy, hogy ez nem kérdés? Nem a csalatkozhatatlanság és a hatalmi primátus a legnagyobb szálka az ortodoxia szemében (Vazul archimiditának eléggé hátborzongató megnyilatkozása olvasható erről A bizánci liturgia című könyvben, ami azt sugallta számomra, hogy nagyon komolyan veszik a péteri hivatallal kapcsolatos kétségeiket, nemcsak csupán a pápai hatalom gyakorlati részét, hanem a Nyugati Egyház ezzel kapcsolatos egyházi tanítását is)? Ha el lenne "távolítva", határozottan közeledhetnénk Kelet felé. Egyik kedves atyával beszélgettem erről, ő azzal "nyugtatott", hogy vannak más problémák is, nem csupán a péteri tisztség. Azt gondolom, ha ők úgy gondolják, hogy emiatt határolódnak el leginkább Nyugattól, akkor talán az ő véleményüket kellene tiszteletben tartani. Persze ez csak egy hozzá-nem-értő meglátása.

Válaszát köszönöm!

Egy kíváncsi latin keresztény

A kérdés valóban nem ennyire egyszerű. Bár igaz, hogy a primátus különböző megítélése az egyik legnagyobb feszültséget jelenti legalábbis az ortodox és katolikus párbeszédben. Éppen ezért már II. János Pál pápa is utalt rá, Benedek pápa is fölelevenítette, és most Ferenc pápa is arra kérte a teológusokat, hogy vizsgálják át újra ezt a kérdést. Ugyanis a katolikus egyházon belül sem mindig ugyanazt értették alatta, és ma is vannak teológusok a katolikus egyházon belül is, akik különböző módon értelmezik. Erre utaltak a pápák is. Ám mégsem annyiból áll a dolog, hogy fogalmazzanak meg olyan állásfoglalást, amelyet mindkét oldalon elfogadnak, hiszen az egész egyház szerkezeti fölépítése is függ ennek a kérdésnek a megítélésétől. Megvan tehát a jó szándék, a nyitottság a leghelyesebb értelmezés felé, de ennek történelmi kötelékei is vannak, amelyek mégsem olyan könnyen változtathatók egyik oldalon sem.
Az ökumenizmus egyrészt nagyon egyszerű dolog: szeressük, tiszteljük, fogadjuk el egymást. Másrészt azonban ennek az elfogadásnak az egyes egyházak egészére vonatkozó következményei is vannak - kell, hogy legyenek -, amelyeket azonban mégsem lehet csupán ügyes megfogalmazással, néhány rendelkezéssel megoldani.



Kedves Lelkiatya!

Egy korábbi kérdésem kapcsán, - amelyben azt írtam, hogy sajnos a saját gyülekezetben nincsenek korombeliek, ahol vannak, az pedig egy protestáns közösség, ezért szeretnék részt venni a protestáns istentiszteleten (ami nem esik egybe a szent mise idejével) és a programokon - Ön azt válaszolta, hogy nem célszerű rendszeresen/gyakran eljárni más felekezetű közösségbe.

Majd egy másik újabb kérdésnél valaki éppen elhatárolódni akar más keresztény felekezetektől, arra pedig azt válaszolta, hogy nem kell, nem szabad elhatárolódni.

Akkor most mi a helyes megoldás?

Valaki vagy elhatárolódik, vagy nem.
Itt nincs köztes megoldás, hogy néha elmehet, néha nem (mert akkor ez már nem elhatárolódás).

Aki Krisztusban van, az mind felebarátunk és testvérünk, nem?
Krisztusban már nincs különbség ember és ember között. Vagy mégis?

Amennyiben nem hanyagolom el a római katolikus szent misét, gyónást és kötelességeimet, úgy mellette miért ne vehetnék részt egy protestáns (történelmi) közösség istentiszteletén is? Ugyanis az én korábbi kérdésemre ezt válaszolta, hogy jobb távol maradni.

Segítő válaszát köszönöm szépen!

Bocsánatot kérek, ha korábban nem elég világosan fejeztem ki magam. Nem azt akartam mondani, hogy ne menjen el egyáltalán, hanem, hogy jó rendszeresen más felekezetű istentiszteletre járni. Nyugodtan elmehet akár többször is, csak ne hanyagolja el a katolikus szertartásokat. Ha viszont minden vasárnap protestáns felekezetű templomba is megy, ez esetleg gyöngítheti a katolikus templomhoz való kötődését. Ezért nem tanácsoltam.
De még egy pontosítást kell tennem. Ha valaki például a házastársa, a gyermekei miatt teszi meg, hogy két templomba is elmegy rendszeresen, az annál dicséretesebb.
Nem mindenkinek adok ugyanolyan választ, hiszen személytől, helyzettől függ, hogy kinek mire van szüksége.
Igen, Krisztusban minden ember testvérünk, Őbenne nincs különbség ember és ember között. De, hogy melyik templomba járunk rendszeresen, az egészen más kérdés.


Tisztelt Lelkiatya!

Római katolikus vallású vagyok.
Ebben az évben részesültem a bevezető szentségekben, felnőttként. De még gyónni nem voltam egyszer sem.

A gyónási szöveg mennyire kötött?
Mivel még nem gyóntam, így én nem tudok "legutóbbi gyónás időpontot" megadni pl.
Ilyenkor mennyiben változtathatom meg a gyónás arra vonatkozó szövegrészét?

A másik kérdésem: amikor a szent mise napján elutazom valahova, így azon a napon nem tudok részt venni (tehát nem lustaságból, hanyagságból, akarattal mulasztom el, illetve elolvasom az aznapi szent leckét is), az mennyire számít súlyos bűnnek, ha egyébként rendszeresen járok, nem lógom el?

Továbbá az tartott vissza eddig a gyónástól, hogy korábban többnyire protestáns körökben, közösségekben fordultam meg, oda jártam istentiszteletekre évekig és ott azt "nevelik" az emberbe, hogy csak Isten felé tartozunk "elszámolással", ami alatt ők azt értik, hogy a gyónás nem biblikus, és igen, emlékszem, éppen (nem véletlen) a katolicizmust hozták fel példának. Ezzel a háttérrel nehéz gyónni menni. Maga a helyzet idegen számomra. Ezt elmondjam az atyának első gyónáskor, ugyanis ezzel küzdöm pl.?

Most, saját belső indíttatásból lettem ugye katolikus.
De a gyónás világa számomra nagyon idegen. Közben mégis vágyakozom, hogy áldozhassak is.

Szeretném a lelki életemet élővé tenni, és ennek a gyónás és áldozás a középpontja a misén.

Javaslom, hogy egyszerűen azzal kezdje a szentgyónását, hogy ezt elmondja. Van adott szövege a gyónás bevezető és záró részének, de ez inkább csak segítség, nem lényegi része a szentségnek. A saját szavaival is elmondhatja a lényeget. hogy mikor gyónt utoljára és mi a bűnei, majd a végén saját szavaival bocsánatot kér a Jóistentől. Az Ön esetében, természetesen, azt kell említeni, hogy mikor keresztelték. A keresztség eltöröl minden korábban elkövetett bűnt, ezért, csak azokat kell meggyónnia, amiket azóta elkövetett.
A vasárnap megszentelés kötelező. Jó megoldást választott, ha elolvassa az aznapi szentírási szakaszt, amikor valami súlyos ok miatt nem tud elmenni a templomba. De ezek semmiképp sem akadályozzák abban, hogy majd gyónás után rendszeresen áldozzon, illetve rendszeresen - kb. havonta - rendszeresen gyónjon is.
A szentgyónás bibliai megalapozásához néhány igevers: Mt 16,17-19; Mt 18,15-18; Jn 20,21.
A lelkiélet buzgóságának elengedhetetlen feltétele a rendszeres gyónás. Biztatásul mondom, hogy másnak sem könnyű. Mindig valamennyire le kell győznie magát az embernek, hogy rászánja magát a szentgyónásra. Utána azonban annál édesebb, annál könnyebb!


Kedves Lelkiatya!
A vasárnapi Szentmisén haragos gondolatok voltak a szivemben.Akaratlanul törtek rám,habár az elmúlt a napokban sokszor az eszembe járt az a személy aki mélyen megbántott.Álmodtam is vele,és kezd hiányozni.Gyakran eszembe jutnak a beszélgetéseink,az együtt töltött idö,közös élmények,az hogy azelött számithattunk egymásra.Valószinüleg ezért jött elö ez a Szentmisén is bennem.Nem akarok haragudni,szeretnék megbocsátani és jó lenne tisztázni is a dolgokat.A fájdalom miatt érzek haragot,amit okozott.A Szentmisén ennek ellenére elmentem áldozni.Sikerült is legyözni magamban a Szentmise folyamán ezeket a gondolatokat,többször is elöjöttek bennem,de segitségül hivtam az Urat,és áldozás után elmultak ezek a dolgok.Jol tettem-e hogy elmenetem áldozni?Szabad-e ilyenkor áldozni?Más dolgokban nem vétettem,ebben a dologban is gondolatban történt a vétség.A szentgyónást néhány nappal azelött végeztem el,és akkor a gyóntató atyával is hosszabban átbeszéltem ezt a dolgot.Utána kicsit feltépödtek bennem ezek a sebek,sirtam is a rákövetkezö napokban.Ez egy olyan dolog az életemben,ami nem tud egyik napról a másikra megoldódni.Sokszor kell letennem a szentgyónásban,és küzdeni vele.
Válaszát elöre is köszönöm!
N.

Igen, jól tette, kedves N., hogy részesült a szentáldozásban. Lehetőleg minden szentmisén, Szent Liturgián, amelyen részt veszünk, áldozzunk is, hisz ez az értelme, ezért van, ezért vagyunk ott.
A fájó szakítás sebe még egy ideig ott lesz a lelkében, de hát ez nem bűn. Még az ember cikkázó gondolatait sem igen tekintjük bűnnek, inkább kísértésnek, s csak akkor válik bűnné, ha imádság helyett beleegyezünk, azokkal foglalkozunk. Úgy mondta, hogy előjöttek a gondolatok, de segítségül hívta az Urat. A legjobb, amit ilyenkor tehet az ember. Éppen az igazolja, hogy ezek csak kísértő gondolatok voltak, hogy a szentáldozás után el is tűntek. Vagyis, a kísértőnek az lett volna a szándéka, hogy ezzel távol tartsa a Szentségtől. Máskor se hagyja magát! Ami fáj a léleknek, az fáj, nem lehet rajta csodálkozni. Ha valaki, akkor éppen a szerető Úr tudja ezt megérteni. Még ezt a sebet is az Eukharisztia vétele tudja legjobban gyógyítani.


Kedves lelkiatya!
Miért van az,hogy aki az Úr útját járja az mindig több szenvedéssel és nehézséggel találkozik?Saját életemböl tapasztalom,hogy már sokféle nehézség ért,különosen lelki téren.Voltak nagyon súlyos anyagi gondjaink,a munkanélküliséget és az ebböl fakadó tehetetlenséget is tapasztaltam.A hozzám közel álló emberek közül is volt aki megrágalmazott,szinte szó nélkül elhagyott,megalázást,semmibe vevést,mellözést,meg nem értést is tapasztaltam.Mindig másfajta,nehéz szituációk tárulnak elém.Valahogy az élet mindig gondoskodik arról,hogy új és meglepö helyzetek álljanak elö.Ez kissé gyakran van igy.Vajon mindig igy lesz?Sokat tanulok belölük,de nagyon nehéz,és van amikor már annyira belefáradok,hogy arra gondolok,egyszerüen jó lenne megszünni létezni,csak úgy egyik pillanatról a másikra eltünni ebböl a világból,hogy ne tudjak semmiröl,meg rólam se tudjon senki.Ön hogyan látja ezt?
Köszönöm válaszát!
Tea

Kedves Tea!
Én is úgy látom, valós tapasztalatot írt le. Az Istent követő emberek olykor több és nehezebb megpróbáltatásokon mennek keresztül, mint azok, akik nem is törődnek Ővele. A Szentírás utal is erre a Jelenések könyvében (Jel 3,19). Úgy is értelmezhetjük, hogy bizonyos mennyiségű szenvedést el kell viselni a földön, és ha azok kapják, akik erősebbek, akik épp az Istenhez tartozásuk miatt jobban el tudják viselni, akkor így mások kevesebb szenvedést kapnak. Ez abban az esetben vigasztaló gondolat, ha valóban él bennünk a szeretet mások felé. Mint az édesanya, aki inkább szívesebben venné át a szenvedést, csak, hogy a gyermekének könnyebb legyen, így kell nekünk is szívesen vállalni a szenvedést másokért, ha úgy tetszik, mások helyett.
Tudnunk kell azonban, hogy Isten a szenvedésben, bármilyen jellegű is legyen, soha nem hagy magunkra. Szent Pál ezt írja: Eddig emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok (1Kor 10,13).
Ráadásul a szenvedés mindig áldás is azok számára, akik Istent szeretik (Róm 8,28). Egyrészt tapasztalatokkal is jár, mint Ön is írja, másrészt megerősödünk benne. Hisz nem az a cél, hogy gondtalanul éljünk, hanem, hogy egyre értékesebb életet éljünk, egyre jobban szeressük Istent és az embertársainkat.
Még egy záró gondolat. Lehet, azt mondtuk, hogy a hívőknek többet kell szenvednie, de azért ne feledjük, hogy vannak olyan emberek, családok, vannak olyan helyzetek, amikor mások nálunk sokkal többet szenvednek, pl. háború, éhség, súlyos betegség miatt. Erről sem szabad megfeledkeznünk, amikor úgy érezzük, túl sok megpróbáltatást mér ránk a Jóisten.


Tisztelt Lelkiatya!

Hogyan lehet leküzdeni a lelkiismeret-furdalást? Pedig nem tettem semmi olyan rosszat, de mégis folyton bűntudatot érzek, rossznak érzem magam. Én vagyok az, aki a depresszióról írt Önnek, hála Istennek és a magamban lévő öngyógyító képességnek túl vagyok rajta. De a beilleszkedéssel mindig küzdök, nehezen fogadnak el, bár lehet magamat nem fogadom el. Ez már a sokadik munkahelyem, annak ellenére, hogy még pályakezdő vagyok, és végre úgy éreztem, itt jól érzem magam, de most történt egy kis affair. Az egyik idősebb kolleganőm nekilátott csinálni annak a feladatnak, amit már én csináltam, és én mondtam neki jószándékból, hogy csinálom majd én. És ezt ő annyira félreértette, azt hitte hogy el akarom küldeni onnan, vagy nem is tudom mit hitt. És tegnap óta egyfolytában ezt hánytorgatja, persze mindezt kedvesen és mosolygósan, amilyen a stílusa. Én meg úgy érzem, mondhatok akármit, úgy sem hiszik el, hogy nem akartam rosszat. Új vagyok még, és nem nagyon tudom hova tenni magamat még, persze szeretnék maximálisat nyújtani. De úgy tűnik, már az is baj, ha az ember igyekszik. Igaz, az alapprobléma talán az, hogy most a feje tetején áll minden ott. Amikor először megkaptam a magamét, azt hittem elsírom ott magam, mikor meg következő nap is elmondja vagy 10-szer, azt hittem, végem, lehet, hogy bűn amit gondoltam, de azt gondoltam, meg akarok halni, mert én ezt már nem bírom tovább, hogy mindenki bánt, sehol sem fogadnak el. Félek, hogy ez rányomja az egészre a bélyeget. S mint mondtam, lelkiismeret furdalásom van emiatt is, meg számos dolog miatt. Igazából még azokat a bántásokat sem sikerült elengednem, amik sok sok éve értek. Pedig igyekszem változni, fejlődni, igyekszem másokat elfogadni, de mások miért nem fogadnak el? Talán mert magamat sem fogadom el? Jogos a bűntudatom apró hibák miatt, főleg, ha igazából nem akartam rosszat? Válaszát előre köszönöm!

Nem hallom ki a szavaiból, hogy mindezt hogyan viszi a Jóisten elé. Márpedig, ha egyedül, őnélküle akarná megoldani, akkor eleve kudarcra van ítélve a dolog. Igen, van Önben egy jó adag békétlenség, önmaga elfogadásának, önmaga szeretetének a hiánya. Ezt jól látja. Emiatt viseli nehezebben a kudarcokat, bántásokat. De ezt nem fogja tudni sem jó tanáccsal, sem bármi terápiával helyére tenni. Lehet, hogy gyermekkorában keveset dicsérték, vagy nem volt akivel őszintén megoszthatta volna a gondjait. Ilyen tényezők szokták okozni az önelfogadás hiányát. Persze, lehetnek más okai is. A lényeg, hogy keressen föl egy atyát, és gyónja meg a bűneit, a nagyokat is, a kicsiket is. Remélem, az atya majd jól el fogja magyarázni, hogy ezek miatt nem kell vádolnia önmagát. Sajnos, megromlott emberi természetünk velejárója, hogy nap mint nap elbotlunk, vétkezünk akaratlanul is. De ez nem baj! Az volna baj, ha ezzel nem az Úr Istenhez fordulunk, ha nem bízunk abban, hogy Ő így is szeret minket, így is tud adni eredményeket. Ez a bajunk nekünk, embereknek, hogy kihagyjuk a dolgainkból a mindenható Istent, s a magunk erejéből akarjuk megoldani a dolgainkat. Ezzel a lépésével a bűntudatot bűnbánatra tudja váltani. Az előbbi megnyomorít, az utóbbi fölszabadít. Az előbbi bezárja, az utóbbi megnyitja Isten és az embertársai felé is. Ne késlekedjék vele!


Kedves Lelkiatya!
Azt hiszem, a hitemmel van gond. Sokszor úgy érzem, távol vagyok Istentől, fal választ el tőle. Néha meg is bújok emögött a fal mögött, de még többször van, hogy keservesen bontogatnám, de alig-alig jutok előre. És akkor egyszer csak váratlanul összedől magától, és Jézus áll mögötte. Ilyenkor úgy érzem, derűsen néz engem, és ha kell, a karjába vesz. Szinte érzem a jelenlétét.
Mit tehetnék, hogy megszűnjenek az eltávolodások, a szeretettől való menekülések? Mit tehetnék, hogy mindig a jelenlétében érezhessem magam? Vagy ezek csak érzések, és ne akarjak többet?

Igen, ezek érzések, amelyek nem a valós állapotot jelzik, inkább a saját lelkiállapotát. Jézus állandóan jelen van, figyel Önre, arra vár, mikor fordul Feléje, mikor figyel rá. Valóban, olyan is van, hogy váratlanul egyszer csak megajándékoz a jelenlétének fölfedésével. Ugyanakkor elvárja tőlünk, hogy mi is tegyünk ezért a találkozásért. Igen, bontogatni kell a falat, amelyet a bűneink, a szétszórtságunk, a szeretetlenségünk, az önzésünk mindig újra épít.
A lelki élet sok elemét sorolhatnám itt, amely ehhez a küzdelemhez tartozik, most azonban csak egyet említek: a Jézus-imát. Javaslom, hogy minden nap töltsön el 10 percet azzal, hogy egymás után sokszor mondogatja: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, bűnösön. Miközben csöndben mondja ezt a fohász, nevén szólítja Jézust, közben valóban figyeljen is Őrá, aki ott van egészen az Ön közelében, ott lakik a szívében. Ha ebben kitartó - később vágyat érez, hogy több időt is töltsön ezzel, ne csak 10 percet -, akkor meg fogja tapasztalni, hogy Jézus valóban mindig ott van Önnel. Ez már igazi tapasztalat lesz, nem csak múló érzés.


Kedves Lelkiatya!
Mi a helyes magatartásom, mi a teendőm,ha a vejem durván beszól/mások elött a feleségének, aki történetesen a lányom?

Szavaiból nem nehéz kikövetkeztetnem, hogy nincs jó viszony kettejük között. Vélhetően ez a helyzet nem új keletű, tehát nem csupán a vejének ezek a beszólásai bántják Önt az ő viselkedésében. De ez most a legfájóbb, vagy éppen a legutolsó. Első és legfontosabb tanácsom, hogy próbálja meg megszeretni a vejét. Még ha lehetetlennek tűnik is. Jézus ezt kéri Öntől, ezt parancsolja. Keresse meg benne azokat a tulajdonságokat, amelyeket a lánya is megszeretett benne. Kérem, ne utasítsa el első szóra ezt a fölvetést. Ha mélyen beletekint ebbe a titokba, a lánya szerelmébe és házasságába, egészen biztosan talál ilyet is. De ez csak segítő, kezdeti lépés. Amíg meg nem tudja szeretni ezt az embert, addig folyamatosan nehezíti a saját lelkiállapotát, de még inkább a gyermekének, esetleg unokáinak az életét. Nem csak elfogadni kell a lánya férjét, hanem megszeretni is. Ha így tekint rá, akkor könnyebben elviseli majd azokat a beszólásokat vagy más tűrhetetlennek tűnő viselkedést, amely eddig annyira idegen volt Öntől és a családjuktól. Javaslom tehát, hogy ne szóljon semmit, amikor a veje így viselkedik. De még magában se gondoljon róla emiatt rosszat. Ő ilyen, más, mint Ön, más, mint az Önök családja, de el kell fogadni, hogy az unokái már ebben a kicsit más fajta családban fognak felnőni. Isten gondot visel rájuk, ne aggódjék. S természetesen a lányára is, nem szükséges tehát megvédenie őt.


Kedves Lelkiatya!
Nálunk, görög katolikusoknál milyen szabályai vannak a helyes böjtölésnek?
Melyek a hét böjti napjai? Mit fogyaszthatunk és napjában hányszor?
Előre is köszönöm válaszát!
Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Egyszerű válaszom a következő.
Év közben minden pénteken tartózkodunk a hústól.
A négy böjti időben (karácsonyi böjt: nov. 15-dec.24; nagyböjt; Apostolok böjtje: Mindenszentek vasárnapjától Péter és Pál ünnepéig; Nagyboldogasszony böjtje: aug. 1-14-ig) szerdán és pénteken tartózkodunk a hústól.
Hústalan böjti nap még szept. 14. és aug. 29.
Szigorú böjt (állati eledeltől teljes tartózkodás) nagyböjt első hétfője és Nagypéntek.
Az étkezések száma nincs meghatározva. (Szent Ignác tapasztalata: ha csak kenyeret és vizet fogyasztunk, abból bármennyit lehet.)
Hozzáteszem azonban, hogy lehet ennél szigorúbban is, de ha valakinek ez nehéz, lehet ennél enyhébben is böjtölni.


Kedves Lelkiatya!

Azt szeretném kérdezni, hogy milyen a jó gyónás? Mennyire kell részletezni? Például hazudtam, azt is kell mondani, hogy mikor mit. Vagy csak fel kell sorolni? Hogyan helyes?

Személye válogatja, nem vagyunk egyformák. De azt mondhatom, minél alaposabb, annál jobb. De ez nem föltétlen a bűnök fölsorolására vonatkozik, hanem inkább a lélek állapotára. Van, amikor jó, ha a helyzetet is elmondja az ember, hogy milyen körülmények között történt a bűn. Hiszen az minősíti, az adja meg annak súlyát. Nyilván, egész más minőségű az a hazugság, amely zavaromban, például mások megsegítésére csúszott ki a számon, mint az, amelyet előre kitervelve, mondjuk, egy másik bűnöm fedezésére találtam ki.
Akkor kell kitérni a részletekre, amikor nyilvánvaló, hogy azok súlyosbítják a tettet.
A gyónás, lehetőleg ne csak a bűnök fölsorolása legyen, hanem saját magammal való szembesülés. Ha csak fölsorolás, abba lehet, belevegyítem a mentegetőzésemet is. Ha meg arra törekszem, hogy minél alaposabb önvizsgálatot tartsak, akkor inkább vádolom magam még kisebb dolgokkal is, mert tudom, hogy az is méltatlan a jóságos Istenemhez. Az előkészületen, tehát, sok múlik. Az legyen minél alaposabb. Ha az megadta a bűnbánó alaplelkületet, akkor már majdnem mindegy, hogy milyen részletesen mondom el, az jó gyónás lesz.


Kedves Lelkiatya!


Az állatokat eredetileg is arra teremtette Isten, hogy megegyék őket? Én sajnálom őket, nem hiszem, hogy Isten fájdalmat akarna okozni nekik, de mindig azt mondják, azért vannak. Nem tudom, ki az, aki élvezné, ha bezsúfolnák valahova, hogy majd levágják. Ők is érző élőlények.

Nem, eredetileg nem arra teremtette Isten az állatokat, hogy megegyék egymást, sem, hogy az ember megegye őket. Egyesek szerint az állatok fogyasztása a bűnös állapot eredménye. Ezt nem tudjuk sem bizonyítani, sem cáfolni. Nincsenek pontos ismereteink a paradicsomi állapotról. De ma ilyen a világ, hogy az állatok jó része is táplálékul használja a másik állatot. Ebbe a természeti rendbe tartozunk mi is. Mint ahogyan az oroszlán sem tesz rosszat, amikor felfalja a kisebb állatot, hiszen ő nem is tud rosszat tenni, neki nincsen bűne, nyilván bűntudata és bűnbánata sem, éppen így az ember táplálékai között is szerepelhet, ami állati eredetű. Ott követ el bűnt az ember, amikor ezzel visszaél. Amikor mértéktelenül habzsolja a természet kincseit, állatokat, növényeket és ásványi anyagokat egyaránt, ezzel pedig kizsákmányolja az egész földet.
Ugyanakkor nem szabad az állatokra úgy tekinteni, mint emberekre. Ők nem rendelkeznek olyan érzésekkel, mint mi. Ez azonban nem jogosít föl bennünket arra, hogy kihasználjuk őket.


Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném megkérdezni,hogy létezik-e olyan
társkereső oldal,ahol görög katolikus papnövendékekkel lehet ismerkedni?

Alig hiszem, hogy ilyen létezne. De sok olyan imádságos rendezvényünk van, ahol lehet velük találkozni.


Kedves Lelkiatya!
Igaz az, hogy ha valakit bánt az, hogy Szentlélek elleni bűnt követett el, akkor nem is követte el, mert ha elkövette volna, nem bántaná? Igaz az, hogy ilyenkor ezt egy gonosz lélek sugallja?

Igen, az első állítás is igaz, és alighanem a második is. A Szentlélek elleni bűn valójában a megátalkodottság. Amikor az ember azt gondolja, hogy Isten lelke sem tudja őt megmenteni, s ezért fordul el Tőle. Azért mondja Jézus megbocsáthatatlannak, mert az ilyen ember képtelen bocsánatot kérni. Az Ön esetében nyilván nem erről van szó. A kísértő pedig minden lehetséges helyzetet fölhasznál, hogy becsapjon, az Istentől távol tartson bennünket. Igen, ez a gondolat sokkal inkább kísértés, amivel nem is kell foglalkoznia.


Kedves Lelkiatyám!

Egy komoly ügyben szeretném a segítségedet kérni....Elmondom az egészet...még fiatal vagyok de már úgy érzem magam mint aki legalább 100 éve él...az egész úgy kezdődött hogy a strandon beledzerettem nagyon fiatalon egy nálam jóval idősebb fiúba és ez az érzés kitartott évekig.szinte a fiú megszállottja lettem mert anélkül hogy beszéltem volma vele tudtam róla mindent..majd mikor jobban beleértem a kamaszkorba amibe még szintén bennevagyok ugyebár jöttek mentek a fiúk.de senki nem kellett mert őt szerettem..aztán jött egy valaki aki sokáig szédített de mikor mondtam neki hogy nemjárok vele akkor.könnyűszerrel eldobott...megtört nagyon..csak játszott velem..aztán közbe is voltak akiknek tetszettem de ezekbe már nem merültem bele mert féltem az újabb csalódástól..de idők múlva a strandi fiú elkezdett velem beszélgetni és rendszeressé vált ez,talán érzékelte hogy nekem ő többet jelent egy csevegőtársnál.de akkor visszautasított,nos ebbe is beletörtem..nagyon rosszul esett..majd a régi szomszédommal kezdtem beszélgetni de ebbe márcsak bele sem mertem kezdeni pefig a srác kitartó mert lassan 1éve beszélünk..nem hittem hogy ennyi minden után össze tudja valaki rakni az összetört szívem egy pillanat alatt,de egy valakinek sikerült..véletlenségből találkoztunk.de életem egyik legszebb pillanatai közé sorolható...sokáig nem beszéltünk majd egy közösségi oldalon egy buta kis indokkal ráírtam..és innentől kezdve rendszeresen beszéltünk..a lelkem szárnyalt olyan boldog voltam mint még soha.őszintén tiszta szerelemmel szerettem..aztán elvitt kétszer moziba is amit én randinak vettem..már évvége felé is észrevettem hogy nem keres annyiszor..és most nyári szünet van..egyáltalán nem beszélünk.nem ír és nem hív ha küldök neki üzenetet nem válaszol..nem értem mi baja..de megbántott..ő is csak hitegetett és játszott velem.pedig azt hittem hogy ő más..de annyit kőszönök neki hogy megtanította nekem a fájdalom összes fajtáját.a reményt.reménytelenséget.féltékenységet.mindent.már az élet nem tud újat mutatni..de ezúttal ez nagyon fáj..nem tudom kiverni a fejemből és egyre rosszabb..mostanság egyre furább vagyok és ezt már mások is észrevették..és kezdek áttérni egy új világszemléletre miszerint nem érdekel senki és semmi.egyszer élek és kifogom használni meg úgy élek mintha nem lenne holnap..elegem volt velem nem fognak játszadozni..elvesztettem a reményt már nem tudok bízni senkiben és főleg nem szetetni már csak a bosszú van..jelenleg is van pár fiú akivel beszélek de most fordul a kocka én fogok szórakozni...már csak az Istenbe vetett hitem van bár néha úgy érzem az is elhagy...én nem a
karok rossz ember lenni de félek az lettem.olyan mintha a gonoszszált volna meg...én ezt élvezem hogy ennyi fiú vesz körül és hogy mind tőlem függ és megőrülnek értem.. de én nem ilyen vagyok vagyis voltam...csak kiöltek belőlem mindent túlsokmindent tapasztaltam fiatalon...nagyon tömören ez volna az én történetem..kérlek segíts hogyan találhatnék vissza a helyes útra?

Előre is köszönöm a választ.
Tisztelettel:az eltévedt lány

Kedves Eltéved leány! Egyáltalán nem reménytelen az Ön helyzete. Soraiból kitetszik, hogy Ön nagyon érzékeny lélek – a legjobb értelemben. Az ilyen lányokból válnak a legjobb feleségek, legjobb édesanyák, legjobb szerzetesek. Másoknál finomabban érzékeli a környező dolgokat, éli át az emberi kapcsolatokat. Higgye el, legfőként ez az oka annak, hogy úgy találta, játszanak Önnel a fiúk, kihasználják. Persze, tudom, hogy férfitársaim közül sokan vannak ilyenek, de, főleg az Ön korosztályában, igenis vannak értelmes, tisztalelkű fiúk, csak éppen kicsit másként fogják fel, másként közelítik meg a barátságot, az udvarlást, a szerelmet, mint Ön. Ráadásul ebbe a világ erőszakos szemlélete is beleszól, alig van fiatal, aki ki tudja vonni magát ennek hatása alól. Megértem, hogy sok csalódást élt át. Ezek azonban az Ön javára is lehetnek. Mindegyik újabb és újabb tanulsággal is szolgál. Sajnos, ilyen keserű pirulákon keresztül tanuljuk meg, milyen az élet, milyenek az emberek, s azt is, hogy milyenek vagyunk mi magunk. Bizony, még önmagunkban is csalódhatunk, amikor jobban, mélyebben megismerjük magunkat. Tudja, ez is egyszerűen csak a világ szemlélete, amit mond, hogy most már Ön is fölveszi ezt a hazug és önző magatartást, mintegy bosszúból. Igen, ezt diktálja a világ. S mivel Ön az átlagnál érzékenyebb ember, ezért ez a negatív hatás is erősebben éri. Jól érzékeli, hogy veszélyes útra tévedt. Az a csodálatos élet, amely Önre vár, akár teljesen tönkre is mehet, ha ezt az utat folytatja. Ahelyett, hogy boldog családanya vagy szerzetes lenne, igen hamar egy kiégett, magányos és boldogtalan szinglivé válhat. Ez az útválasztás egyedül az Ön kezében van! Félő, ha megmarad e megromlott magatartásában, sohasem fogja megismerni azt a nagyszerű férfit, akit az Úr Önnek szán, hiszen ő meg nem ismeri föl Önben azt a csodálatos nőt, akit keres. Azt javaslom, minél hamarabb üljön le egy nagyot beszélgetni az Úrral. Kérdezze meg Tőle: Uram, Te hogy látod? Elmehet akár egy lelkigyakorlatra is. Azt sejtem, hogy nemigen gyónta még meg ezeket a dolgokat. De ha Ön protestáns, esetleg, akkor is javaslom, hogy keressen föl egy lelkipásztort, akiben megbízik, akivel át tudja beszélni ezt az egész históriát. Ha pedig katolikus, akkor a bűnbánat szentségében tegye le ez a nehéz terhet. Minek cipelné tovább? Utána pedig váltson! Találjon rá a saját életére, amit Isten Önnek kigondolt. Imádkozni fogok Önért, mert én sem szeretném, ha ez az értékes élet elveszne.


Kedves Lelkiatya!
Tudom,hogy manaps'g divat az idöseket idösek otthonába tenni.Önnek mi a véleménye erröl?A napokban nagyon sziven ütött anzám megjegyzése miszerint ök a nagybátyámmal megbeszélték,hogyha a nagymamám nagyon leesne lábról,akkor beadnák egy ilyen otthonba.Szerencsére ö jól,van csak rosszul esik ez a gondolkodás mód...majdnem azt válaszoltam rá,hogy elgondolkodjon,hogy úgy készüljön akkor majd mi is beadjuk öt egy olyan otthonba idös korában.Bár a szüleimtöl nem meglepö az ilyen gondolkodásmód,elég rideg emberek,azt sokszor figyelmen kivül hagyják,hogy a másik embernek lelke is van,érez,és bánthatják dolgok.Az valahogy nekik mellékes.Ezzel sokszor mély csalódást is okoznak.Nehéz velük együtt élni,sok dolog van amivel lehuzzák a másik kedvét.Ez az utóbbi megjegyzésük meg különösen csalódást okozott.
Válaszát elöre is köszönöm!

Valóban nagy kár, hogy ilyenné vált a világunk! Mennyire szép volt, amikor természetesnek tűnt, hogy több nemzedék együtt él, egy háztartásban a gyermekek, szülők, nagyszülők. Azok az igazán szép családok, ahol ezt még ma is meg tudják valósítani. Látnunk kell, hogy eleve olyan lakások készülnek, ahol ez lehetetlen. Sajnos, a közgondolkodás is ezt tartja természetesnek. Sőt, aki másként gondolkodik, az bizony, kilóg a sorból. Azt is látni kell, hogy azok a fiatalok is, akik ma még lázadnak ez ellen, néhány évtized múltán ők is így gondolkodnak. Ez a világ hatása.
Ugyanakkor a megváltozott világnak az is eredménye, hogy az ilyen otthonok is kínálhatnak nagyon szép öregkort. Hála Istennek, sok ilyen van, főként az egyházi otthonok között. Azt javaslom tehát, hogy senki se botránkozzon, ha azt látja, hogy idős embert otthonban helyeznek el. Ebben a szeretet is megmutatkozhat. Ha rajtunk áll, lehetőleg olyan családot alakítsunk ki, ahol a nagyszülőknek is helyük, szerepük, feladatuk van. De ha másként alakul, az sem baj, csak mindig maradjon meg az áldozatra is kész szeretet.


Kedves Lelkiatya!

Római katolikus vagyok, a vallásomat gyakorlom, a családom is nagyon vallásos. A férjem zenész révén eljutok más vallású felekezetekbe is. Ez engem katolikusként zavar,sőt egyre jobban zavar. Nem szívesen járok ilyen alkalmakra. Lelkiatya szerint ez helyes, hogy elhatárolódok a protestáns felekezetektől még a szórakozás vagy a koncertek alkalmából is? A férjemet sem akarom megbántani, hogy nem megyek el a koncertjeire, vagy nem érzem magam jól az ilyen alkalmakon. Mi a helyes magatartás?

Felhívom a figyelmét, hogy óvatosan bánjon ezzel a tartózkodásával. Pontosabban szólva: ne higgyen neki. Lehet, hogy valami más ok is rejlik mögötte, amiről egyelőre nem tud, vagy nem meri önmaga előtt bevallani. Semmi rossz nincsen abban, ha katolikusként részt vesz protestáns felekezetű rendezvényeken. Még akár istentiszteletre is elmehet, csak közben ne hanyagolja el a katolikus szertartásokat, főként a szentségeket.
Meg tudja-e beszélni ezt a férjével? Ha igen, akkor bátran mondja el neki, hogy van ez a furcsa ellenérzés, de mivel szereti őt, szívesen részt vesz vele együtt minden ilyen rendezvényen. Idővel meg kell barátkoznia azzal a jelenséggel, hogy nem vagyunk egyformák, s ha valaki más - még akár a hitében, tehát a legmélyebb dolgokban is -, azért ő is tisztességes és szeretni való ember.


Kedves Lelkiatya!
Nem rég olvastam Amorth atya könyvét és megdöbbentem. Miért nem foglalkoznak az egyházban ördögűzéssel? Szerintem a mai világban fontos lenne, főleg az okkultizmus térhódítása miatt. Magyarországon egyáltalán van kifejezetten olyan atya, aki ördögűzőnek mondható?

Több ilyen pap is van Magyarországon, még ha nem is minden egyházmegyében, mint ahogy annak lennie kellene. Van, tehát nálunk is ördögűzés, csak szenzációhajhászok miatt inkább keveset beszélnek róla.




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   


Ifjúsági Zarándoklat 2014








lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat