Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Görögkatolikus cigánypasztoráció

Tudásolimpia

Örökségünk kutatócsoport

Szeretettár

Diakónus

MKPK

parochia.hu

magyarkurir.hu

Keresztény Élet

Katolikus Rádió

Szent István Rádió

Bonum TV


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 50.17.79.100)


Mennyi négy meg hat? (számmal)


Tisztelt Lelkiatya!

Ahogy egyre jobban belemerülök az életről és halálról való elmélkedésbe, felmerül bennem néhány kérdés. Sokat olvasgatok, most hirtelen meg nem tudnám mondani Önnek miket, igazából innen is onnan is. Kételyeim vannak azzal kapcsolatban hogy mi vár ránk a halál után. Részben az a sejtésem, hogy minden ember üdvözül a halál után, minden emberre ugyanaz vár, az örök valami, a megnyugvás, ami sokkal jobb a földi életnél, mindegy hogy hogyan élt, hiszen egyek vagyunk. Másfelől bizonyos írásokból pedig azt veszem ki, hogy az ember vagy örök kárhozatra vagy örök üdvösségre van ítélve aszerint hogy hogyan élt, bűnös volt-e vagy jó. Hogy jelképesen szóljak, vagy a mennyországba kerül vagy a pokolva. Bár tudom, korábban már írta Ön itt, hogy nincs ott semmilyen fortyogó tűz meg hasonlók, tehát nyilván tudom ezek inkább csak jelképes dolgok. De hogy meg lesznek-e különböztetve az emberek Isten szemében, ezt nem tudom. Hiszen úgy tudom, vagy inkább hiszem, hogy Isten mindenkit egyformán szeret, még a bűnösöket is, így nem hiszem hogy bárkinek rosszat akarna. Nem tudom melyik az igazság, de én félek, hogy hiába próbálok jó lenni, mégis rossz vagyok, mert lehet hogy nem is az alapján fogok örökre kárhozni vagy üdvözülni, hogy mennyire vagyok jó másokkal hanem hogy mennyire vagyok jó magammal. Ez utóbbiban gyengébb vagyok. Én nagyon félős vagyok, nagyon sokszor szorongok, sokszor igazából azt sem tudom mitől, félek az ártó szellemektől, a magánytól, a sötétségtől, meg még ezenkívül nem is tudom mitől, van amikor egyszerűen csak szorongok, de nem tudom mitől van az. S félek, hogyha ezt nem sikerül még életemben leküzdenem, ez vár rám a halál után is, csak örökre és még jobban, mert hogy így éltem. Másfelől pedig hallottam már olyat is, hogy a sorsunk már a születésünk illetve fogantatásunk pillanatában eldől, vagyis ahogy mondják meg van írva, tehát onnantól kezdve úgy sem tehetünk semmit. Vagy igen? Ön hogyan gondolja ezt, kell-e félnem valójában? Honnan tudhatja az ember hogy lelkiismerete szerint cselekszik és él, hogy tiszta-e a lelkiismerete? Lehet, hogy azért félek, mert nem tiszta a lelkiismeretem? Nem tudom, hogy a félelmeim bennem vannak, vagy kivül, vagy talán is-is? Válaszát előre is köszönöm!
H.

Kedves H.! Nincs mitől félnie. Megnyugodhat, mert valóban minden Isten szerető kezében van. Ön inkább félős természetű. Nyilván megvan ennek az oka, de azért ezen szépen lassan lehet változtatni is. Mondom, nincs mitől félnie, legkevésbé a Jóistentől vagy az Ő ítéletétől. Az igaz, hogy odaát van örök boldogság meg örök kárhozat is. Ez utóbbitól az Isten mentsen mindenkit! Azok jutnak oda, akik végérvényesen elfordulnak Istentől. Akik haláluk pillanatában nem Őmellette döntenek. Az Isten azért nem tudja őket megmenteni a kárhozattól, mert ők maguk választják ezzel a végső döntésükkel. De beszéljünk inkább a mennyországról, arról egyébként többet is tudunk. Az jut a mennybe, aki oda szeretne kerülni, aki kéri Istent, hogy fogadja be oda. Persze, nem csak szavakkal, hanem ezt kifejezi egész életével is. Sajnos, mindnyájan megtapasztaljuk a saját gyöngeségeinket, de ezek nem akadályoznak meg abban, hogy a mennybe jussunk. Mert Jézus éppen azért lett emberré, hogy megszabadítson minket ezektől a gyöngeségektől, bűnöktől, rossz természetünk következményeitől. Újra mondom, tehát, Önnek semmi oka nincs a félelemre. Imádkozzék sokat, kérjen bocsánatot, hogy még nem tud, még nem mer bízni eléggé az Úrban. Ezért vannak a félelmei. De ez lassan alakulni fog. Minél többet imádkozik, minél inkább él a szentségekkel (bűnbánat, Eukharisztia), annál inkább gyógyul a lelke, annál inkább fölismeri majd, hogy milyen hatalmas az Isten és mennyire szereti Önt. Hogyne tenne meg mindent, hogy Önt is megajándékozza az örök boldogsággal?


Tisztelt Lelkiatya!
Köszönöm a válaszát, én vagyok a "nem keresztszülő".
A gondom csak az, hogy a kérdésemre nem lelem a választ.
Most kell-e megbérmáltnak lenni, vagy sem? Bérmálkozni nem fogok, ez biztos. A keresztelőig már nem is férne bele, még ha akarnám sem.
Engem csak a hatályos egyházi előírás érdekelt, a bérmálkozással egyszer s mindenkorra elkéstem.

Bocsásson meg, ha nem voltam elég világos. Többet szerettem volna, mint csupán a jogszabályra utalni. Nos, valóban előírja az egyház, hogy a keresztszülőnek az első három bevezető szentségben részesült katolikus embernek kell lennie. Ez alól a saját megyéspüspök adhat fölmentést indokolt esetben. A Keleti Kódex (CCEO) 685., a Latin Kódex (CIC) 874. kánonja írja ezt elő.


Kedves Lelkiatya!
Közel egy éve megtört egy közeli barátságom.Nagyon mélyen érintett,összetört a dolog.Ennek a dolognak a hatására elkezdtem terápiákra járni,egy keresztény terapeutához.Átbeszéltük az életem összes sérelmét,sok gyakorlati utasitást is kaptam a sérelmek és az életemben lévö dologok megoldásához.Ez sokat segit.De a dolgok nem mennek egyik napról a másikra.Sokat kell még gyakorolni a midennapokban adódó szituáciokban és a megbocsájtás terén is.Már valamennyivel rövidebb idö alatt tudom megoldani a dolgokat,nem billenek ki annyira az egyensúlyból.De ez a megtört barátságban nem megy...Értelemmel már megbocsájtottam,de ezt még mindig fájdalmas érzések kisérik.Egy társaságban voltunk ezzel a barátnömmel,amikor ö belépett majdnem elsirtam magam.Ö köszönt és rám mosolygott.Ezt viszonoztam,de távolságtartóan.Kellett jó tiz perc,hogy összeszedjem magamat,addig a könnyeimmel küzdöttem,meg úgy éreztem szivesen meghalnék,vagy megszünnék létezni,annyira fáj ez az egész.Növéremként szerettem öt.Mindketten hibásak vagyunk a történtekért,mert durván egymás lelkébe tapostunk.Ö ezt nem hinném,hogy tisztázná.Inkább elkerülö tipus,nálam meg inkább a konfrontáció müködik.Amikor próbáltam azelött tisztázni,azt a választ kaptam,hogy nem kellenek nagy átbeszélések,az ilyen jellegü üzeneteimet is semmibe vette.Nem tudok,hogy állni hozzá a helyzethez,ha próbálna velem beszélni társaságban,mintha mi sem történt volna,mert falak vannak közöttünk.És a dolgok kerülgetése,csak növelné a feszültséget.nem tehetünk úgy mintha mi sem történt volna.Láttam a tekintetében,hogy még benne is van neheztelés,mint bennem.Ha fájdalommal tölt el a dolog,az azt jelenti,hogy még nem engedtem el a dolgot.Nehezen tudom elfogadni,hogy szétment ez a barátság.Nagyon fáj.Nem tudom van-e módja a helyrehozásának,és az lehet-e ujból közeli barátság.Mindig fájna ha ez nem lenne lehetséges.Meg abban sem vagyok biztos,hogy képes vagyok jó barátságokat kialakitani.Most minden kapcsolatom olyan felszines,igy érzem.Ön mit tanácsolna?Hogyan közelitsek ehhez a helyzethez?Gyötör ez a dolog.Válaszát elöre is köszönöm!
Szomoru barátnö

Kedves szomorú barátnő!
Ön bizonyára igen mély érzésű lélek. A barátságnak, a barátnőjének elvesztése nagyon mélyen érintette, láthatóan sokkal fájóbban, mint a barátnőjét. Ez egyébként egy nagyon jó tulajdonság. Az ilyen emberek veszik észre igazán az élet szépségeit, jobban tudnak örülni az Isten ajándékainak, de tény,hogy együtt jár vele az is, hogy nagyobb fájdalommal élik meg a veszteségeiket.
Ha Ön ilyen ember, akkor azt javaslom, hogy fordítsa ezt a tulajdonságát az Istennel való kapcsolatára. Ezt a mostani sebet, fájdalmat ővele beszélje át. Gondolom, a keresztény terapeuta is ezt tanácsolta - legalábbis, remélem. Ha tanácsolhatom, most egy ideig ne sokat foglalkozzék ezzel a barátnőjével. Úgysem tudnak nagyon mit kezdeni egymással. Minden próbálkozás sikertelennek tűnik. Hagyjon most ennek egy kis időt. S mondom, forduljon nagyobb figyelemmel az Úrhoz. Vizsgálja meg a saját szívét, az Istennel való kapcsolatát: nem esett-e abba a hibába, hogy eddig néhány embert jobban szeretett, mint az Istent, akinek az életét és mindenét köszönheti. Ez kettős gyógymód. A barátságon ütött seb is könnyebben gyógyul is, de nagyobb haszon, hogy a hite jelentősen mélyülni fog.


Tisztelt Lelkiatya!

Van-e a Daphné-knak névnapjuk, és mikor?

Nagyon szépen köszönjük a választ!

Z.

Daphné nem keresztény név. Egyelőre nincsen ilyen szent. Aki ezt a nevet kapta, annak választania kell egy keresztény nevet is mellé, hogy legyen valóságos védőszentje is. Ezt a keresztény nevet nem kell föltétlenül a hivatalos okmányokba bevezetni, mert nem ez a lényeg. Nem helyes ugyanis, ha csak pogány nevet adunk a gyermekeinknek.
A Daphné nevű olvasóinknak viszont azt is javaslom, hogy még nagyobb odaadással törekedjenek az életszentségre. Jó lenne, ha minél hamarabb lenne ilyen nevű szent is az Egyházban, s attól kezdve már ez is keresztény névvé válik, s az utókor nyugodtan így is használhatja.


Kedves Lelkiatya!

Segitségére volna szükségem! Nem tudom, mit tegyek. Kiskoromtol kezdve éreztem, hogy valamiben különös vagyok, és mindig más voltam mint a többi. Természetesen hivő voltam, de egy kicsit többet is éreztem annál. Azután, ahogy telt az idő, a fiatalság, meg a technologia elidegenitett ettől, és kételkedtem abban, hogy Isten valoban létezik-e... Nehéz volt mindig is az életem, és tele gondokkal, habár fiatal vagyok. Majdnem két éve a szüleim közt nagyok voltak a problémák, sok minden történt, ami nagyon megviselt engem, csak azt sosem mutattam ki. A lényeg az, hogy ezek a gondok után, édesanyám kivánságára, elvittem őt egy olyan helyre, ahol okultizmussal foglalkoznak (mivel, hogy ő nem olyan gyakorolt az autovezetésben, a hely pedig messze volt), észre sem véve, hogy valojában mit csinálok... Gondoltam megnyugszik egy kicsit,vagy, hogy valahogy kéne segietni magunkon, vagy már én sem tudom, hogy hogy engedhettem ezt meg. És ott valami szertartások (nem tudom hogyan nevezzem őket) után kaptunk tárgyakat, amit haza kellett vigyünk (pl viz palackban).
Nemsokára ezután olyan hihetetlenül rossz dolog történt velem, ami a legnagyobb rémálmom volt. Ez teljesen tönkretett engem. És én csak akkor láttam meg valojában, hogy mit csináltam a multban. Csak ezután kaptam vissza a hitemet teljesen Istenben, ami sokkal erősebb mint valaha volt. Az is lehet, hogy Isten ilyen modon akarta visszaadni elveszett hitemet.
A kérdésem az volna, hogy hogyan szabaduljak meg azoktol a targyaktol, amit kaptunk, mit csináljak velük? Mert nem is merek hozzájuk nyulni sem, és nem tetszik, hogy ott vannak. Vagy ne is bántsam?

Előre köszönöm megértését és válaszát!

Nagyon jól érzi, hogy ez veszélyes út volt, és még inkább hálás lehet, hogy ez a lépésük a drámaiságával éppen az Istenhez való közeledést eredményezte. Nagy kegyelem! Javaslom, hogy gyónja meg a dolgot - nem tudom, megtette-e már. Ez fontos. Majd pedig egész egyszerűen hajítsa ki ezeket a holmikat. Igazán nem kell tőlük félnie. Ha már gyónt, áldozott, akkor Önben mérhetetlenül nagyobb erők vannak, mint amilyen sötét erőkkel próbálták fölruházni ezeket a tárgyakat. Nem az elővigyázatosság, hanem pusztán a saját lelkük megnyugtatása végett mondom, hogy vigye el minél messzebb helyre és ott dobja a kukába. Nem lesz semmi baj. Utána pedig annál nagyobb szívvel örvendezzen és adjon hálát az Istennek ilyen hatalmas kegyelmi ajándékaiért.


Kedves Lelkiatya!
Október 4-én az állatok világnapján veszítettem el a 21.életévében lévő cicámat. Két hét alatt vitte el egy májbetegség. Azóta is nagyon nehéz minden nap. Sok megpróbáltatás során mindig mellettünk volt, pl. amikor albérletbe menekültünk a lányommal. A lányom vele együtt nőtt fel és most nincs köztünk. Mi mindig hárman voltunk. Sok mindent megértett hosszú élete során. Tudom, hogy nagyon szép kort élt meg, de nekem minden nap nagyon hiányzik. Szüleimet régen elveszítettem és sok veszteség ért már az életbe. Nem tudom túltenni magamat rajta, szinte minden nap sírok miatta. Mi vigasztalhatja meg az embert, ha a legkedvesebb háziállatát elveszti?
Éva

Kedves Éva!
Szerintem azért is erősödött Önben ekkora ragaszkodás a cica iránt, mert szinte összenőtt ez a szeretete a saját lánya iránti természetes édesanya ragaszkodással. Szabad elsiratni egy ilyen kiscicát is, hisz valóságos szomorúság az elvesztése, viszont azt tanácsolom, most ezt a helyzetet használják ki arra, hogy egy ideig nem szereznek be új cicát, hanem próbáljanak meg jobban egymásra figyelni. Bár szomorú az eset, mégis ezen az úton a javukra válhat.


Tisztelt Lelkiatya!


Nem tudom találkozott-e már Elisabeth Kübler-Ross nevével, könyveivel, bár valószínűnek tartom hogy igen. Ő egy neves pszichiáter volt, aki főként haldoklók ágya mellett volt, és ezt a témát kutatta, bár sokan elítélték. Nem rég vettem meg egyik könyvét, amelynek a címe: A halál mint ragyogó kezdet. Számomra nagy lelkierő kellett, hogy megvegyem ezt a könyvet, olvassam és feltegyem a polcomra. De úgy éreztem meg kellett tennem, olyan fokú érzékenység van bennem e téma iránt, főként mostanában. A könyvből idézek pár sort: "Azt hiszem, itt az ideje, hogy az emberek megtudják: a halál egyáltalán nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogyan elképzeljük." "A halál átmenet egy új tudatállapotba, ahol az ember továbbra is érez, lát, hall, ért és nevet, és ahol képes a további gyarapodásra. Ebben a fényben tudatosodik bennünk, milyen lehetőségekkel rendelkeztünk életünk során, miközben végtelen szeretet árad felénk." "A meghalás élménye szinte megegyezik a születéssel. Ez is egyfajta születés: megszületés egy másfajta létezésre." A doktornő szimbolikus értelemben a halált ahhoz hasonlítja, mint amikor egy pillangó kilép a gubójából, a gubó és benne a lárva a túlhaladott emberi test, amire a pillangónak nincs tovább szüksége, hisz már szabad lélek, nincs a teste "börtönében". Bár még nem olvastam végig a könyvét, folyamatosan gyűjtöm hozzá az erőt. De sok olyat ír, amiket úgy érzek, már eddig is tudtam vagy sejtettem, pedig még csak 25 vagyok. Például Elisabeth Kübler-Ross szerint azért jövünk erre a világra, hogy megtanuljunk valamit, ki mit, és ki mennyi idő alatt. Bár azt nem teljesen értem, hogy érti azt, hogy halálunk után is érzünk, látunk, tapasztalunk, azt viszont jobban értem, hogy végtelen szeretet áramlik felénk. Tehát a doktornő szerint nem kell félnünk a haláltól, bár az emberek többsége fél és tabuként, holmi ijesztő dolognak tartja. Ehhez kapcsolódik még egy idézet tőle: "A halál pillanata páratlanul szép, felszabadító élmény, amit félelem és nehézség nélkül él át az ember." Most épp azon töprengtem, hogy én vajon félek-e a haláltól. Hogy kívánom-e inkább hogy ne születtem volna meg, hisz én nem kértem, hogy megszülessek, és akkor nem lenne szenvedés az életben, és nem is kellene meghalni, de rájöttem, hogy ha nem születtem volna meg, akkor is ugyanúgy nem lennék, mint ha élek és meghalok, tehát igazából semmi felett sincs hatalmam, egyedül a felett hogy az életemmel mit kezdek, de abban sem mindenben. Tehát felesleges félni, úgyis minden megtörténik, aminek meg kell történnie. És tudom azt is, hogy a legnagyobb dolog a szeretet, mégpedig a feltétel nélküli szeretet, ami sosem ér véget, ez az amit leginkább meg kell tanulnunk. Ennél szerintem nincs nagyobb törvény.
Önnek mi a véleménye Elisabeth Kübler-Rossról, illetve munkásságáról, gondolatairól? Létezik, hogy vannak emberek, akik tudnak "valamit", érzékenyebbek az ilyen dolgok iránt mint mások? Tudom, rendkívül összetett amit írtam, de szerintem érdemes elgondolkodni ezeken a dolgokon, és szerintem sok embert foglalkoztatnak ezek a kérdések.
Válaszát előre is köszönöm! H.

Elisabeth Kübler-Ross gyakorlati kutató pszichológus, aki hallatlan eredményeket ért el a haldokló lelkiállapotának és egyáltalán az ember halállal kapcsolatos lelkiállapotának ismeretei terén. Érdemes odafigyelni ezekre a tapasztalataira. Ha azonban a halál utáni állapotról nyilatkozik, az csak az ő személyes véleménye, nem pedig tudományos eredmény.
Hogy érdemes volt megszületni, az nem kérdés, hiszen ez az útja annak, hogy Istennel örök boldogságban élhessünk. Ez megér minden fájdalmat, küzdelmet, kudarcot és szenvedést. Ráadásul, aki ennek igazságára rátalál, az ezen nehézségek ellenére, vagy éppen ezekkel együtt már itt a földön boldog életet él. Szent János azt tanítja: Most az Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk (1Jn 3,2). Az Isten tehát minden megad nekünk, hogy eljuthassunk Hozzá, de teljesen főlünk függ, hogy valóban el is jutunk-e az üdvösségre. Szent Pál erre figyelmeztet: Félve-remegve munkáljátok üdvösségteket! (Fil 2,12) Szent Ágoston pedig így tanít: Isten megteremtett nélküled, de nem fog üdvözíteni nélküled. Igen, érdemes elgondolkodni ezeken a dolgokon, hiszen az élet legfontosabb kérdései ezek.


Kedves Lelkiatya!
Egy nehéz kérdéssel fordulok Önhöz. Ismerkedem egy fiatalemberrel. Mindketten 30-on túl vagyunk. Lassan két hónapja tart, és az a gondunk mindkettőnknek, hogy csak „elvagyunk”. Nincs szerelem. Úgy érzem, hogy nincs rajongás. Nekem mint nőnek akkor jönne elő, ha érezném, hogy rajonganak értem. De nyilván a másik félnél ez nem történhet parancsszóra. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindketten sokat dolgozunk és 2 hó alatt nem túl sok időt tudtunk egymással tölteni, kirándulás, stb. Felmerült a részéről, hogy tartsunk pár nap szünetet, ami nekem nagyon fájt, mert ha egy férfi azt mondja, akkor az már nem jó. Persze már este közölte, hogy inkább folytassunk így, s majd lesz valahogy. Nekem nagyon sok csalódásom volt, és félek attól, hogy „feleslegesen” megy az időm (35 éves leszek lassan) és a végén megint csak összetörik a szívem. Imádkozom rendszeresen, kérem az Urat, hogy mutasson utat, de nem látok. Mindketten türelmetlenek lennénk??? Úgy érzem, hogy a szerelem csak illúzió, nem attól lesz egy kapcsolat jó. Úgy érzem, igyekszem kedveskedni, odaadó lenni, s mintha kevés lenne. Környezetemben azt tapasztaltam, hogy ha hideg, tartózkodó, távolságtartó a nő, akkor a férfiak nyomulnak, szerelmesek. Én nem tudok és nem akarok taktikázni. Nem tudom mi lenne a megoldás. Igazából mindkettőnket „zavar” ez az állapot. Én próbálok beszélni erről a dologról vele, de mindig az a válasz, hogy majd lesz valami. Majd kialakul. Gondoltam arra is, hogy „eltűnök” pár napra, nem reagálok a hívásaira, stb. De helyes ez???? Nekem se esne jól ha ő ezt tenné. Vagy akkor talán előjönne, hogy mit is érez irántam? Az a legnagyobb gondom, hogy sose éreztem, hogy valaki akarna engem, társra, családra, gyerek vágyom. „Nem jó az ember fiának egyedül lenni, rendelek mellé segítő társat”. Én elhiszem azt is hogy ő is sokat csalódott, és esetleg ő is fél, de meddig várjak-várjunk míg megnyílunk egymásnak? Megint azt érzem, hogy én nem vagyok jó, nem kellek senkinek, nem vagyok szerethető. Mit csinálok rosszul? Talán az is hibám, hogy nehezen hozok döntéseket, s ha valami nem jó, akkor képes vagyok beleragadni, tűrni. Magamban keresem a hibát. S mindig arra a következtetésre jutok, hogy azok a nők kellenek a férfiaknak akik elérhetetlenek, távolságtartóak stb. Segítsen kérem útmutatásaival, mert nagyon el vagyok keseredve. Köszönöm.

Azt tanácsolom, ne keresse azt a szerelmet, amelyet fiatalabb korábban átélt vagy legalábbis elképzelt. A szerelem minden korban más, és annak megélése, természetesen függ a személyiségtől is. Ha mindketten társat keresnek és egymásra találtak, ne adják föl könnyen, de ne is hanyagolják el ennek a kapcsolatnak az építését. Nem helyes az sem, hogy majd lesz valahogy, de az sem, hogy szakítsanak, mert ez nem az, mint amire vágytak. Nem tartom rossz gondolatnak a pár napos szünetet. Ne féljen ennek kipróbálásától. Mert ha ez vet véget a kapcsolatuknak, akkor az bizonyosan nem fogja egybetartani, hogy ha nem tartanak ilyen szünetet. Bátran próbára lehet tenni önmagukat. De ezt mindenképpen beszéljék meg. Ne engedjen annak a kislányos gondolatnak, hogy eltűnik, s majd meglátja, hogyan reagál. Jól érzi, hogy ez Önnek sem esne jól. Megbeszélik, hogy egy kicsi szünetet tartanak, s alatta, utána megvizsgálják a szívük állapotát. Utána pedig beszéljék meg. Ismétlem, ne is adják föl olyan könnyen. Valószínű, a barátjának kellene kicsit többet tennie ezért a kapcsolatért, de ezt hiába mondom Önnek. De Ön se vesse a szemére, azzal nem segít semmit. Azt Önnek kell eldöntenie, hogy el tudja-e fogadni őt így, ezzel a magatartással, ezekkel a tulajdonságokkal. Helyes, hogy mindketten szeretnének társat, szeretnének gyermekeket. Elsősorban Ön vizsgálja meg a szívét, hogy tudná-e ezt az embert szeretni, el tudja-e képzelni, hogy ő legyen a gyermekei édesapja. Képzeletben helyezze bele magát abba a helyzetbe, hogy már házastársak, s arra gondoljon, hogyan tudna leginkább kedvében járni a (most még csak képzelet- vagy reménybeli) férjének. Ha ilyen gondolatokkal foglalkozik, akkor ezek némiképp tisztítják a gondolkodását erről a nagyon fontos kérdésről. Én látok esélyt arra, hogy Önök Isten akarata szerint házastársak legyenek, de ezért sokat kell tenniük Önöknek is.


Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Pályaválasztás előtt állok és egy ideje nagyon erős hívást érzek a papságfelé. Hogyan lehetne papnak tanuli? Milyen képességek kellenek hozzá? hogy megy a pontszámítás?
Teljesen idegen nekem a téma sajnos, lehet hogy így nem lenne esélyem bekerülni?
Válaszát előr is köszönöm!

Ha teljesen idegen Önnek ez a téma, akkor vélhetően egyetlen esztendő nem lesz elegendő ahhoz, hogy kellőképpen fölkészüljön. Az adott Szeminárium vagy a hozzátartozó hittudományi főiskola honlapján minden bizonnyal megtalálhatók a fölvételi követelmények, de ezek még csak az alapot jelentik. A kispapságra való fölvételinél ugyanis a hittani ismeretek, szellemi képességek, lélektani rátermettség és egyebek vizsgálata mellett a legfőbb szempont az, hogy megvan-e a jelöltben a hivatástudat.
Mindenképpen szükséges a saját plébános vagy parókus személyes és írásbeli ajánlása, amely arra is kitér, hogy az illető mennyire kapcsolódott be az egyházközségi életbe. Ha valaki csak éppen a fölvételi előtti esztendőben mutat csak nagyobb buzgóságot, ez valószínű, nem elegendő ahhoz, hogy Krisztushoz és az Egyházhoz való odaadó hűségét igazolja. Ehhez legalább néhány évi gyakorló hitélet szükséges.
Azt javaslom, vegye föl a kapcsolatot a lakóhelye szerinti parókussal (plébánossal), és a részleteket ővele beszélje meg.


Tisztelt Lelkiatya!
Jómagam sokáig hittem és sokszor letértem annak útjáról. Így az idő múlásával a szabadhitet választottam, amiben nincsenek (elnézést) dogmatikus megkötések. Hogy idézzek mástól: a hit egy spirituális dolog, magánügy és személyre szabott.
De valahol mégis: anno a Vatikánban vettek nekem egy a Ferences rendiek keresztjét, mégis sok és nagy hozzá a kötődésem. Az egyetlen szent akit elfogadok Assziszi Szent Ferenc. És mint írtam szabadhitű vagyok. A keresztjének viselése nem mond ellent a szabad hitemnek?

Köszönettel,

Anonymus

Legalábbis annak a gondolatnak ellentmond, hogy mindenki maga élje meg a hitét, ne keressük annak közösségi vonatkozását. Én ebben az érdekes ragaszkodásban, amelyet említ, azt vélem fölfedezni, hogy Önnek a szíve mélyén mégis van kötődése az Egyházhoz. Hiszen Assisi Szent Ferenc az Egyház szentje volt. Elhiszem, hogy őt szereti legjobban, de talán ésszerű azt föltételezni, hogy a 2000 év alatt mégsem ő volt az egyetlen, aki az Egyházban hitelesen képviselte Krisztust, hűségesen követve az ő tanítását.
A hit valóban spirituális dolog, de nem csak az. Annak sokféle vetülete az egész életünkre kihat. Egyszerűen lehetetlen csak a lelkünkben megélni a hitet. Hiszen az hat az egész gondolkodásunkra, következésképp a cselekvéseinkre, döntéseinkre is. Egyszerűen nem lehet elválasztani a hitet és a cselekedeteket, a hitet és az életet. Márpedig az ember közösségi lény, az élete ezer szállal kapcsolódik a közösséghez. Így az életét átjáró hitének is számtalan közösségi vonatkozása van.
Azt javaslom, éppen Szent Ferenc közbenjárását kérve vizsgálja fölül az életét és a hitét. Legfőképpen Krisztushoz való kötődését erősítse. Isten ereje nélkül a legnagyobb jószándék, a legelszántabb emberi törekvés sem érheti el a célját. Minél több hasonló gondolkodású emberrel tudja tartani a kapcsolatot, tud ezekről a dolgokról beszélgetni, esetleg tud velük együtt imádkozni, annál erősebb lesz a hite, annál inkább át fogja járni az életét.


Kedves Lelkiatya!
Van egy félig-meddig közeli barátnöm,a harmincas éveiben,akinek sok problémája van.Már évek óta gyógykezelés alatt áll,mert nem jól érzi magát pszichikailag.Ezek a kezelések azonban meglátásom szerint nem segitenek neki.Ö sokszor ha bármi kis gond éri,azonnal nyugtatókat vesz be.A családjában sem túl jók a viszonyok,sokat veszekednek,és az édesanyja sok mindenért öt hibáztatja.Már tanácsoltam neki,hogy legyen keményebb a szüleivel,függetlenedjen tölük,de ö ezt mintha képtelen lenne megtenni.Sokat panaszkodik arról,hogy nincs munka,de amikor ajánlok neki olyan munkákat,amiket látok és hallok,sosem próbálja meg azokat.Pedig sajnos nem olyan világot élünk,hogy válogassunk a munkák között,kezdetnek bármilyen apró munka megtenné,még akár kisegitöi,vagy takaritoi állás is.Ezt tapasztalatból mondom.Nem tudok hogy segiteni neki.Már nagyon fárasztó,hogy szinte egy évtized óta ugyanazokat a problémákat mondogatja.Az utobbi idöben kicsit távolságtartobb is lettem mikor erröl beszél,egyszer azt is meglátta rajtam,hogy kissé ideges is lettem.Leterhel a munka,a tanulmányaim,és ugy érzem határt kellett szabnom.Azt mondja rajta semmi sem segit,ö már mindent megpróbált.Járt beszélgetésekre is egy keresztény terapeutához,azt mondja neki az sem segit.Hozzá én is jártam,és nekem segitett.Mondtam is neki,hogy követni kell az utasitásokat,amelyeket kap,mert csak úgy lehetséges elörerhaladni.Ha valaki valamire serkenti ö azt eröszakoskodásnak veszi.A társasági életben jobban leszoritkozik 2-3emberre,és ha ök nem tudnak neki segiteni,programokban részt venni akkor csalodik.Mintha nem akarná önmagáért vállalni a felelösséget,talán azért nem vállal munkát,és azért hagy ott mindent a legkisebb konfliktus után is.Ön hogyan látja az esetet?Mit lehetne tenni ebben az esetben?
Válaszát elöre is köszönöm!
Eli

Kedves Eli!
Teljesen megértem és átélem a tehetetlenség érzését az ismerősével kapcsolatban. Nagyon helyesen tette, hogy sok mindent megpróbált már a megsegítése érdekében. Az alapigazság azonban mégis az, hogy azon lehet segíteni, aki ezt maga is akarja. Még a Jóistenre vetített mondás is ezt igazolja: segíts magadon és az Isten is megsegít. Tehát majdnem azt mondhatjuk, az Úr is azon tud segíteni, aki erre nyitott, hát még mi, korlátolt képességű és tudású emberek.
Azt mondom, ne adja fel, továbbra is keresse a módját, hogyan tud segíteni a barátnőjén, ugyanakkor nem veheti a szívére sem ezeket a kudarcokat. Nyilván sok ok miatt sebzett az ő lelke, személyisége. Ezen elsősorban szakember tud csak segíteni, de mint látja, ehhez is kell az ő együttműködése.
Imádkozzék érte! Az idő múlásával nagyon sok minden változik bennünk, körülöttünk. Hátha eljön az ő számára is az a nap, amikor fölismeri, hogy legfőként csak saját magán tudhat segíteni. Ehhez neki is kérnie kell az Mindenható segítségét, de már ezt megelőzve Ön is jól teszi, ha az Istenre bízza ezt az embertársát, és imádkozik érte.


Kedves Lelkiatya.
Pénteken böjtöt szeretnék tartani. Vajas vagy zsíros kenyeret lehet ilyenkor enni?

A böjt többféle is lehet. Általában azt szoktuk tartani, hogy húsos és állati eredetű táplálékot kerülünk. Így a zsíros kenyeret nem javaslom böjti felajánlásként.


Tisztelt Lelkiatya!

Évekkel ezelőtt felkerestem az alábbi levelemmel, melyre válasz is érkezett(azt is mellékelem):

Kedves Lelkiatya!


Gorögkatolikus Dédapám, aki 1836-ban született Galíciában, Muszynka helységben, (jelenleg Lengyelország) szülei származásáról szeretnék adatokat megtudni. Dédapám keresztlevelét Tylicz parókián állították ki, mellyel rendelkezem.
Érdeklődöm, kihez fordulhatnák ez ügyben segítségért?
Válaszát érdeklődéssel várva
üdvözlettel:
Hormay Ákos

Kedves Hormay Ákos Úr! Sajnos mi ebben nem tudunk segítséget nyújtani. Az anyakönyvi föltárásokban a helyi parókusok tudnak közreműködni. Nincs más lehetőség, mint hogy megpróbálja fölvenni a kapcsolatot Tylicz parókusával, és onnan kér bővebb tájékoztatást. Egyébként ez egyáltalán nem lehetetlen, a parókusok - jó esetben - készséggel állnak rendelkezésre ilyen ügyekben. Sok sikert! Munkatársaim készsége révén azzal egészíthetem ki mindezt, hogy bár az érintett parókia anyakönyvi anyaga még nem, de a környezőké már megtalálható a következő címen: http://pilot.familysearch.org/recordsearch/start.html#p=waypoint&s=waypointsOnly&c=fs%3A1670491&w=

Annak idején az eperjesi anyakönyvi anyagban találtam is engem érdeklő adatokat. Sajnos most ezt a címet nem tudom előhívni. Lehet , hogy megváltozott? Közben talán, ahogy annak idején írta, a Tylicz-i anyakönyv is felkerült az internetre.

Ha ismételten tudna segíteni, nagyon örülnék és megköszönném.

Válaszát várva
Tisztelettel:

Hormay Ákos

Tisztelt Hormay Ákos úr!
Nekem gond nélkül sikerült megnyitnom a családfa kereső honlapot. Nem tudom, miben tudnánk még segíteni Önnek.


Kedves Lelkiatya!
Hitoktatói tanulmányokba fogtam,hétvégente van oktatás és levagyok döbbenve,hogy milyen sok szabad erkölcsü ember irja be ezt a szakot.Van,aki ateista,de érdeklödik a hit iránt,hogy megtudja cáfolni a hitbeli dolgokat,van ott állapotos nö is(akit ismerek korábbról,mert egy közösségbe jártunk)aki egyedül vállalt gyereket,ami egy szétment párkapcsolatából származik.Ezen a téren azelött se élt túl erkölcsös életete.Van ott egy idösebb nö is,aki érdeklödésként iratkozott be,egyébként vallásos,de törvénytelenül együtt él valakivel,özvegy asszony.Nemigazán egyezik a lányával,aki tisztaságban akarja élni az életét a házasságig.Az ö véleménye szerint ez nem lehetséges.Rosszul hatott rám ez a beszélgetés,amit vele folytattam.Utána azon gondolkodtam,lehet én nem járok helyes uton,ha már ez mindenkinek olyan természetes dolog...Nem szeretnék itélkezni,de kicsit összevagyok zavarodva ezeket a dolgokat illetöen.Ugy készültem beirni levelezöi hitoktatást,hogy ezenetúl még jobban fogok ügyelni a tiz parancsolat betartására,és a személyiségem fejlesztésére.De amikor ilyeneket látok és hallok másoktól akkor felteszem a kérdést van-e értelme igyekezni?Amin még felvagyok háborodva az a szabadosság a testi kapcsolatokban.Tényleg ennyire nem tudnak uralkodni egyes emberek a parázna vágyaikon,hogy azt minden elé helyezik?Volt a szükebb ismeretségi körömben is olyan lány,aki azt mondta jobban érezné magát testileg és lelkileg is ha lenne neki kivel ágyba bújni.Egy professzor szerint a paráznaság belsö rendezetlenség miatt alakul ki.Meg önzöségböl is fakad,ilyenkor többet kell szolgálni mások felé.
Válaszát elöre is köszönöm!

Szerintem inkább örvendetes, hogy egészen sokféle ember iratkozik be a teológiára. Hiszen az nem a jók jutalma, hanem a keresők útmutatója. Azért, mert valaki bűnöket követ el, még nem zárható el a Isten titkainak keresésétől. Éppen ezek fogják őt segíteni abban, hogy helyes útra találjon. Azt javaslom, hogy amikor hallgatótársainál efféle gyöngeségeket észlel, akkor imádkozzék értük. Ennél többet nem érdemes foglalkozni mások bűneivel.
Abban igaza van, hogy borzasztó nagy szabadosság uralkodik ma az emberek között. S nem tagadhatjuk, hogy ez erősen hat a keresztényekre is. Nem volna szabad, hogy így legyen, de nehezen tudunk ellene tenni bármit is. Fölháborodni viszont nem érdemes, mert azzal nem segítünk a helyzeten, csak saját magunkat büntetjük mások hibái miatt. A teológia oktatás viszont jó eszköz lehet arra, hogy akik hallják ezeket a bölcs igazságokat, melyeket Ön is idézett, azoknak van lehetőségük elgondolkodni, s esetleg az életüket is megváltoztatni.


Tisztelt Lelkiatya!
Megvan a veszélye, hogy felkérnek keresztszülőnek. Én pedig ezt nem akarom, nem vagyok rá alkalmas, az én hitem és személyem nem ér annyit. A keresztszülőség pedig, úgy gondolom, nagy felelősség. Hát én ezt nem vállalhatom.
Úgy tudom, a keresztszülőnek megbérmáltnak kell lennie. Ha ez igaz, akkor hivatkozhatom erre, én nem vagyok megbérmálva. Nem szeretnék ugyanis senkit megbántani, de ha nincs "objektív" akadály, akkor simán el kell utasítanom a felkérést. A kérdésem természetesen az, hogy igaz-e ez.

Kétségtelen, hogy a keresztszülői feladat nagy felelősséggel jár. Az érvelése azonban meglep. Elhiszem, hogy elégedetlen a hitével és saját magával, a bűneit megvalló keresztény embernél ez természetes. De sosem szabad megfeledkezni arról, hogy mi nem magunknak köszönhetjük az erőnket és a teljesítményeinket, hanem az Isten kegyelmének. Ha Őbenne bízunk, ha Tőle várjuk az erőt, akkor szabad elvállalni ilyen szép és magasztos feladatokat még akkor is, ha önmagunkat nem érezzük rá alkalmasnak.
Ha Ön nincs még megbérmálva, mindenképp javaslom, hogy tegye meg, ne halogassa. A Szentlélek meg fogja adni éppen azt az erőt, ami most hiányzik Önből.
Ha mégsem szeretné vállalni a keresztszülőséget, akkor inkább hivatkozzék arra, hogy lelkileg nem érzi magár erre fölkészültnek. Ez igazabb és őszintébb válasz, mint a bérmálásra hiányára való hivatkozás.


Kedves lelkiatya!

Nyáron kresztanfolyamot kezdtem el. Alig vártam hogy vége legyen a vizsgáimnak és elkezdhessem én is mint sok hasonló fiatal. Egész nyaramat áldoztam fel hogy részt vehessek a tanfolyamon, maradéktalanul teljesítsek mindent. A mostanság már forgalomban vagyok. Tegnap mikor az oktatómmal vezettem, egyszer megijedtem. Azt mondta hogy ajánlja a pályaalkalmasságit, hogy ne sok pénzt áldozzunk rá feleslegesen. Az a gond , hogy a jogosítvány a célkitűzéseim közt szerepel. Kicsit szerencsétlennek érzem magamat. Miért pont én?! Nekem mindennel meg kell szenvedni?! Másnak miért könnyebb az élet?! Tudom, hogy senkinek sem könnyű. Mikor lesz már olyan hogy könnyedén, akadályok nélkül csinálok valamit? Mikor leszek már egyszer boldog én is?Mikor lesz már olyan hogy mások szenvednek meg valami miatt?! Miért látom azt hogy más mindig jól érzi magát nem törődve semmivel?! Nekem miért kell feláldozni akármit hogy nekem jobb legyen?!
Várom válaszát
Ági

Kedves Ági!
Mindenki, vagy legalábbis nagyon sokan azt gondolják, hogy másnak könnyebb az élet, mint neki. Ennek az az egyszerű oka, hogy mindenki a saját gondjait látja, máséból csak egészen keveset. S ha buta módon ezt a kettőt összehasonlítja, az az eredmény jön ki, hogy neki több szenvedés jutott, mint a másik embernek. Hangsúlyozom, ez teljes téves számítás. Mindenki annyi nehézséget kap, amennyire szüksége van. Persze, van, amikor összesűrűsödnek, s van, amikor kicsit kitisztulnak ezek a gondok. A borúlátó ember inkább az előbbieket, a derűlátó meg jobban az utóbbiakat veszi észre.
A célkitűzéseinknél fontos az önismeret és a helyes önfelmérés is. Bízom abban, hogy azért sikerülni fog Önnek a KRESZ-vizsgája, de nem kell méltatlankodni azon sem, ha kiderül, ez nem az Ön útja. Vannak ilyenek. Mindenkinek el kell fogadnia a gyöngeségeit is. Ha nem teszi, csak saját magát emészti, hiszen ezek miatt állandóan keseregni fog, de ezzel nem tud önmagát segíteni, csak a keserűségét növeli. Meg kell látni, mi az, ami valóban az enyém, amit kaptam az Úrtól, amivel használhatok másoknak. Ez az én utam, ezen teljesíthetem a feladatomat, ezen az úton lehetek boldog.
Ne feledje azt sem, hogy minden értékért meg kell küzdeni. Ami küzdelem nélkül érkezik, az nem érték!
S ne féljen az önfeláldozástól sem, akár részben, akár teljes egészében kell vállalnia. Talán már idéztem e rovatban Rónay György Szerápion legendájából: Mit lehet elvenni attól, aki mindent odaad? Mitől lehet megfosztani a semmiért sem törtetőt, semmihez sem ragaszkodót?
És még egy biztatás a Szentírásból: Eddig emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni (1Kor 10,13).
Kedves Ági! Ne féljen a feladatoktól, és a kudarcoktól sem! Ezeken keresztül tanuljuk meg az életet. És soha ne hasonlítsa önmagát másokhoz, az életét mások életéhez! Ez óhatatlanul ítélkezéshez vezet, s mint az Ön esetében is, leginkább csak saját magát bünteti ezzel.


Kedves Lelkiatya!

Sok embernél látom, hogy mindenféle irányzatokhoz tartoznak, vagy akarnak tartozni. Magyarázzák a Bibliát, "tanítják" az embereket. Számomra sokkal többet mondanak azok az emberek, pl. Böjte Csaba, akik valóban tesznek a szegényekért, és cselekszik, amit a Biblia ír! (Bár Ő is írt könyvet.) Szeretnek, szeretetre tanítanak, másokon segítenek! Kell-e Nekünk mindenféle olvasnivaló a Biblián kívül, vagy csak tenni kell a dolgunkat, odafigyelve arra, hogy azzal Istent és az embereket szolgáljuk? Lehet, hogy többen csak beszélünk a Bibliai tanításairól, ahelyett, hogy azokat gyakorolnánk? Mi erről a véleménye?
Köszönöm: Anikó

Kedves Anikó!
Az én véleményem az, hogy mindkettőre szükség van. Minden nap olvasni kell a Bibliát, hogy rendszeresen találkozzunk az Úr szavával. Azt viszont tettekre is kell váltani, mert különben hiába olvassuk a szavakat. De érdemes más tanításokra is odafigyelni, akár írott formában, könyvek, egyéb írások útján, akár élő szóban érkezik hozzánk. Ezekből is sokat tanulhatunk. A rosszra hajló emberi természetünk miatt ugyanis hajlamosak vagyunk még az Úr szavait is kiforgatni, még ha nem is szándékosan, hanem csak tudatlanság miatt. Kellenek tanítók, akik magyarázzák az Isten szavát, nekünk pedig alázatra van szükségünk, hogy a tanítást el és befogadjuk. Nyilván attól veszünk, kapunk szívesen tanítást, aki már megvalósította az Evangélium életre váltását. Hála Istennek vannak ilyenek is közöttünk. S ezért kell nekünk magunknak is törekednünk a hiteles Krisztus-követésre, hogy a szavaink, mindenkor, minden helyzetben ezt a hitelességet hordozzák.


Tisztelt Lelkiatya!

Gondolom Ön is látja, ha más nem a médiában, hogy milyen rosszul "működik" a világ. Sok az éhezés, az erőszak, háborúskodás, betegség, katasztrófa a világon, és a politikáról nem is beszélve, ami talán inkább rontja a helyzetet, mintsem javítana rajta. A gyűlölködés, ellenségeskedés, egymásra mutogatás is nagyon jellemző az emberekre. Én sem vagyok tökéletes persze. Mindig megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy hogyan tudnék én segíteni a világon, az embereken, akiknek szükségük van nagyon a segítségre. Mindig is olyan voltam, és most is olyan vagyok, hogy mindig a legelesettebbeknek akarok segíteni, azokat akarom szeretni, akiket senki sem szeret, mindenki elhanyagol. De innen Magyarország egy kisvárosából nem tudom "megmenteni" a világot. Persze tudom, lehetetlen küldetés is az egész világot megmenteni. Ugyanakkor tudom, hogy ha mindenki így gondolkodna, másokért akarna tenni, és nem pedig saját magának palotát építeni, akkor sokkal jobb lenne a világ. Nagyon igazat adok Teréz anyának, aki azt mondta: "Ha mindenki elsepregetne a saját portáján, akkor az egész világ tisztább lenne." vagy "Én tudom azt, amit te nem, és te tudod azt amit én nem, együtt nagy dolgokra lennénk képesek." De más embereket nem tudok megváltoztatni. Úgy érzem, ez a világ sosem lesz jobb. Miért van ennyi szenvedés? Talán azért, mert így megtanuljuk, mik az igazán fontos dolgok az életben. De sajnos én inkább csak dühöt, keserűséget érzek. Mindig is azt terveztem hogy majd kimegyek Afrikába önkéntesként segíteni a legrászorulóbbakon, de rá kellett jönnöm, hogy ehhez gyáva vagyok. Még ahhoz is kishitű vagyok, hogy elmenjek Pestre gyógypedagógiát tanulni, hogy egy segítőbb szakmám legyen, amilyet mindig is szerettem volna, nem pedig közgazdász lenni. Meg a családom itt van, amihez nagyon ragaszkodó vagyok. Nem tudom, hogy tudnék innen segíteni a világnak? Minden alkalmat megragadok, hogy adakozhassak, mindig szoktam egy kis pénzt bedobni adomány gyűjtő dobozokba, szoktam adományvonalakat hívni, de sajnos ilyen kis fizetésből nem sokat lehet. Van egy beteg kislány itt a városban, igyekszek neki gyűjteni a kupakokat, de többet nem nagyon tudok tenni. Persze odaadhatnám az összes megtakarított pénzem, de akkor meg nekem nem marad semmi. Lehet, hogy inkább önző vagyok, mint nagylelkű?
Ön szerint az embereknek össze kellene fogni vagy inkább az az igazság, hogy nem tudjuk megváltoztatni a világot, ezért minden ember csak magára számíthat? Elnézést, ha kicsit sok kérdést tettem fel, vagy bonyolult a mondanivalóm. Válaszát előre is köszönöm! H.

Kedves H.!
Abban teljesen igaza van, hogy ha mindenki úgy gondolkodna, ahogy most Ön leírta, akkor teljesen megváltozna a világ. De erről mi hiába beszélgetünk ketten, vagy akár olvassák még néhányan a neten, ettől nem fog megváltozni az emberek gondolkodása, magatartása. Azt is be kell látnunk, hogy még mi magunk is nehezen és lassan változunk, nem hogy az egész emberiség, amely ma mintegy 7 milliárd főt számlál. Mit is kezdjünk ekkora tömeggel? Ha Ön kimenne Afrikába, ott talán még több jót tudna tenni, de azoknak a személyeknek a száma is erősen korlátozott lenne, akiket ott tudna segíteni. Csak a nagyobb számú segítség miatt nem érdemes máshová menni.
Sorait olvasva nekem M. Gandhi mondata jutott az eszembe: Ha meg akarod változtatni a világot, kezdd azzal a kicsi darabbal, ami te magad vagy benne! Ekkora részért mindenképpen felelősek vagyunk. A 7 milliárd emberért bizonyosan nem. Ráadásul megváltani már nem is kell a világot, mert azt már a mi Urunk Jézus megtette. Lehet, hogy ez nem tűnik látványosnak, de mindennél többet jelent, hogy Neki köszönhetően bármilyen rossz is a világ, bármilyen gonoszak az emberek, mégis megnyílt számunkra a mennyország, és bűneink ellenére üdvözülhetünk.
Azt javaslom, minden nap tegyen annyi jót, amennyire lehetősége van a józan mértéknek megfelelően. Higgye el, ennél többet nem vár Öntől az Úr. (Például valóban nem adhatja oda az összes pénzét, mert akkor éhen halna, és utána már nem tudna többet segíteni!) Az is jó, ha látja, hogy ez ugyan elég kevés, de a többi a Mindenhatóra bízza. A Vele való együttműködés hatványozhatja meg a jóban való hatékonyságunkat. Teréz anya is az összes szent embernek sikerült. Ez legyen tehát az Ön legfőbb célkitűzése is. Váljon szentté az Isten kegyelméből! Akkor megjobbította a világnak ezt a kicsi részét, és jót is sokkal többet és hatékonyabban tud majd tenni.


Kedves Lelkiatya!
Mi a véleménye a következő idézetről? "Az ember minden bizonnyal a legőrültebb faj. Egy láthatatlan Istenhez imádkozik és elpusztítja a látható természetet. Nem veszi észre, hogy a természet, amelyet elpusztít, maga Isten, amelyhez imádkozik." Én teljesen egyetértek ezzel, Lányom szerint ez butaság! Persze mindenkinek lehet más a véleménye, de szeretném tudni Ön hogyan vélekedik erről?
Köszönettel: Anikó

Régi bölcseleti gondolat ez, hogy a világ, a természet azonos magával az Istennel. Ezt nevezik panteizmusnak (=minden isten). Ha Isten csupán annyi volna, mint a teremtett világ, akkor nem lehetne őt Abszolútumnak tekinteni, hiszen láthatjuk, hogy a világ lehatárolt létező. Ezt igazolja egyebek között a világegyetem tágulása. Nem mondhatnánk mindenhatónak sem Istent, ha az anyagvilág kötöttségei Őrá is vonatkoznának. Sok-sok más egyéb kézenfekvő cáfolata van még ennek a filozófiai gondolkodásnak. Azért jelenik meg mégis időről időre, mert az emberi értelem számára tetszetős és elfogadható megoldásnak tűnik az Isten feljebbvalósága, mégis belefér az emberi értelem befogadó képességébe. Az Isten azonban sokkal több, mint amit az emberi értelem be tudna fogadni. Sok mindent megérthetünk az Ő titkaiból, de van egy pont, ahol az emberi értelem megáll, amin nem tud túllépni. A transzcendens világába képes eljutni az ember, de az értelem csak annak határáig tudja elkísérni. Isten tehát nem azonos a természettel, fölfoghatatlanul több annál.
Az említett állításnak az a része azonban mégis igaz, hogy őrültség pusztítani azt a világot, amely nekünk életteret ad, amelyet azért kaptunk a Teremtőtől, hogy műveljük és őrizzük azt (Ter 2,15).


Dicsőség a Jézus Krisztusnak!

Nem rég különös álmom volt, a főtére mentem álmomban amikor templomunk tornyára tekintetem és furcsa dolgot láttam, egy nagy piros sapka volt ráhúzva a toronyra, de úgy, hogy a keresztnek csak egy pici része látszott. Azóta is sokat gondolkodok ezen a különös álmon. Nagyon szeretem az egyházamat, aggódom miatta, mert a templomunk ürül kifele. Tavaly még egy kismisén 150-200 töltöttük meg a templomot mára már 60-120-an vagyunk. Én se vágyom már oda, inkább elmegyek más egyházközségekbe, ahol lelkileg feltudok töltődni. Létezik olyan, hogy a gonosz beköltözik a templomba, vagy az pusztítja községünket? Mit tegyek? Sokan zúgolódnak.De nem akarok senkit bántani és harcolni sem. Szeretnénk békességben élni szép és tanulságos szentmiséket hallgatni, hogy mindennapjainkat szeretetben tölthessük. Segítő válaszát előre is köszönöm: Annamária

Az mindenképp figyelemreméltó, hogy ilyen mély nyomott hagyott Önben ez a fura álom. Ezt azt jelenti, hogy őszintén aggódik az egyházért, a közösségért. Azt nem tudom elképzelni, hogy a gonosz beköltözne a templomba, sokkal inkább a plébános atya magatartásával magyarázható az elégedetlenség, békétlenség. Jól érzi, hogy az sem helyes magatartás, ha elhagyják az egyházközséget és keresnek maguknak másikat. Ilyen esetekben megnő a hívek felelőssége. Ha nem számíthatnak igazán az atyára, akkor saját maguk kezdeményezzenek imádságot, közösségi alkalmakat. Imádkozzanak például közösen az atyáért, hiszen nagyon sokat tehet az ilyen közös imádság. Ha a szentmisék nem is vonzóak, találjanak ki ahhoz kapcsolódó összetartó találkozásokat. A sapkás templomtorony képén nem érdemes sokat töprengeni, de az biztos, hogy a jelenséget késztetésnek veheti erre a nagyobb felelősségvállalásra, a még buzgóbb egyházi tevékenységre.


Kedves Lelkiatya!
Lehet, hogy ki kell menjek dolgozni Angliába. Azon gondolkoztam, hogyan fogom tudni mint gyakorolni rendesen a hitemet.Ez nekem nagyon fontos. Nem nagyon tudok angolul, nem hiszem, hogy egy angol nyelvű misét megértenék, vagy hogy tudnék gyónni angol nyelven. Van kint magyar közösség esetleg magyar római katolikus plébániaElőre is köszönöm.

Ha ki kell mennie, javaslom, vegye föl a kapcsolatot Csicsó János atyával. Elérhetőségei:
Chaplain: Rev. Fr. János Csicsó
0044-(0)20-8566-0271
hungarian.chaplaincy@btinternet.com
62 Little Ealing Lane
London W5 4EA
UK


Kedves Lelkiatya!

Szeretném tudni, lehet-e otthonomban egyedül a keresztutat az imakönyvből végig mondani és imádkozni.
Köszönettel:egy megtért.

Természetesen. Ennek semmi akadálya. Nagyon szép imádság, melyet, ha egyedül végez, a saját ritmusa szerint tud benne elmélyedni. Ugyanakkor mégis az Egyház imádságos gyakorlatából merít. Csak buzdítani tudom erre.


Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Kedves Lelkiatya!
Mivel nagyon szeretem a görög ritust,sokszor járok Szent Liturgiára,Akathisztoszt otthon is szoktuk énekelni.Bár tudom hogy vannak olyan olyan részek,amit atyának szabad,ha jól tudom..Mi csak kalózkodunk,mert szeretjük.Elmentem a pesterzsébeti templomba Szent Liturgiára,és ott keresztelőn vettem részt.A kérdéseim a következők:
1;Úgy tudom,hogy a keleti ritusban a keresztséggel együtt szolgáltatják ki az Eucharisztiát,és a Bérmálás szentségét.Kérdésem itt az,hogy akkor a megkeresztelt kisbabát minden héten meg is áldoztatják?Mert én voltam görögkatolikus elsőáldozáson,ahol nagyobb gyerekek voltak,úgy mint nálunk a rómaiaknál,de őket nem keresztelték meg..
2;A bérmálást nálunk csak püspök végezheti,vagy püspok által felhatalmazott áldozópap.A keleti ritusban is igy van?
3;Erzsébeten a templomban nem bemeritéses keresztelés volt,hanem leöntéses.Mitől függ hogy melyik templomban milyen keresztelés van?
Bocsánatot kérek,hogy ilyeneket kérdezek,de ott a templomban nem mertem,és nem is lett volna ilyen kérdésekre idő..
4;Egy-két görög kispapon láttam papi cilvil ruhát.Ezt a romai katolikus kispapok is szokták hordani.Önöknél is lehet nekik ilyet hordani?

Köszönöm,hogy feltehettem a kérdéseim!
Köszönöm válaszát!
Magdó

Kedves Magdó! A kérdései jórészt összefüggenek, ezért nem tételesen válaszolok. Bizonyára megbocsátja.
A magyarországi görögkatolikus gyakorlat az, hogy a keresztség szertartásában, illetve utána nyomban a bérmálást is ünneplik. Egyre terjedő gyakorlat - amellyel az ősibb hagyományhoz térnek vissza, hogy a bérmálás után az Eukharisztiában is részesítik a frissen megkereszteltet, még ha csecsemő is. Hiszen - lelke tisztaságát tekintve - mikor méltóbb rá, mint közvetlenül a keresztelés után? Minthogy azonban még kezdeti szakaszában van ennek a gyakorlatnak a bevezetése, ezért nem beszélhetünk kialakult módszerről. A legtöbb, csecsemő korában megkeresztelt gyermeket utána minden Szent Liturgián kiviszik áldozni is, de nem minden család teszi ezt meg. Ma még sokkal elterjedtebb a rómaiaktól átvett szokás, hogy csak 8-10 éves korban lesznek elsőáldozók a gyermekek.
Bérmálást minden áldozópap végezhet, csak a római rítusban ez a püspöknek fönntartott jog, amelyet viszont átruházhat bármely áldozópapra is. A keleti rítusban minden pap bérmál is, amikor keresztel. Viszont a külön végzett bérmáláshoz a püspöktől kell engedélyt kérnie.
Hasonló mondható el a bemerítéses keresztelésről is, mint a kisdedek áldoztatásáról. Nem régen kezdődött ez az újra fölelevenített gyakorlat, amellyel egyelőre kevés helyen találkozunk. Legtöbb helyen még nincsenek meg a kellő feltételek az ilyen kereszteléshez.
Papi civilt a mi kispapjaink és papjaink ugyanúgy hordhatnak és hordanak is, mint a római katolikusok. Nálunk talán mégis gyakoribb a reverenda viselete.


Kedves Lelkiatya!
Kaptam ajándékba egy Jézus ima karkötőt egy nagyon kedves fiatalembertől, mert tudta hogy mostanában nehezen viselem az élet megpróbáltatásait és ehhez szeretett volna segítséget nyújtaniaz ajándékkal. Viszonzni szeretném a kedvességét és készítettem neki én is egy karkötőt. Imával, ahogyan kell. Az a kérdésem, hogy meg lehet e szentelni ezt a karkötőt? Mi ennek a módja? Válaszát előre is köszönöm.

Természetesen meg lehet szentelni. Bármely fölszentelt pap szívesen megteszi Önnek, ha megkéri rá. Fölszentelés nélkül is lehet vele imádkozni, de nagyobb kegyelmi megerősítést jelent, ha az Egyház imádsága is megszenteli. Ezt tudja nyújtani a pap közvetítése.


Kedves Lelkiatya!

Mi a véleménye a fényképeken megjelenő ún. angyalgömbökről? Eddig csak ezoterikus oldalakon találkoztam vele, de keresztények is beszélnek róla.
Előre is köszönöm!

Mese. Mekkora butaságokat tudnak kitalálni az emberek!


Tisztelt Lelkiatya!
Miért nem lehet elfogadni azt, hogy minden ember más? Miért gondolják sokan, hogy minden embernek ez vagy az a vágya a "szíve mélyén"? Miért kell általánosítani, és ha valaki nem vágyik arra, amire (főleg a papok szerint) vágynia kellene, akkor deviánsnak, beteglelkűnek minősítik, vagy egyszerűen azzal vádolják, hogy hazudik? Hogy letagadja a vágyait?
Sajnos pont a papoktól hallom legtöbbet a "minden ember a szíve mélyén..." kezdetű mondatokat. És meg kell mondjam, nagyon elegem van belőle. Tízből hatszor még az árnyékát sem sikerül magamban felfedeznem annak, amiről beszélnek. Boldogságra kellene vágynom, de nem vágytam soha. Mindig is tudtam, hogy illúzió, nekem abból sohasem fog jutni. El is fogadtam. Gyerekre kellett volna vágynom, de amikor terhes lettem, csak a hideg düh volt bennem, hogy így jártam. Gyűlöltem a terhességemet, meg is szakíttattam. Sajnálom, hogy így történt, de semmi sem kellene kevésbé ma sem, mint az a gyerek. Minimális a kapcsolatom az emberekkel, nem is vágyom rájuk, jól megvagyok egyedül is. Miért kell ezt hazugságnak vagy lelki betegségnek beállítani? Mindig is ilyen voltam, gyerekként is már, ilyennek teremtett az Isten és kész. Nem ártok ezzel senkinek, vigyázok, hogy senkit se bántsak meg, Istennek hála, sose voltam irigy vagy gyűlölködő. Ha tudok, segítek, néha még örömet is okoz, de segítség nem kell senkitől.
Isten megadta számomra (is) a szabad akaratot, a választás lehetőségét. Ha rosszul választok, én felelek érte Őelőtte. Honnan veszik az emberek, és ismétlem, nagyon gyakran éppen a papok a bátorságot, hogy megítéljék az életemet, hogy egy olyan kaptafára akarjanak felhúzni, amire nem illek rá, egy olyan skatulyába akarjanak beleerőltetni, amibe nem férek bele? Hogy meg akarják szabni a vágyaimat és számomra az értékeket? Ha nem érték valami számomra, attól nem lesz az, hogy valaki rám erőlteti.
Miért nem lehet az embert elfogadni olyannak, amilyen?

Önnek igaza van: minden embert úgy kell elfogadni, ahogyan van. Segíteni rajta lehet és kell, de mindig annak megfelelően, ahogyan arra neki valóban szüksége van. Sajnálom, hogy Ön jobbára olyan atyákkal találkozott, akik talán sommásan próbáltak jó tanácsot adni. Higgye el, amit mondanak, a legtöbb emberre igaz. Ön sok szempontból különleges, ezt el kell fogadnia. Aki az említett tanácsokat adja, ők is segíteni akarnak, csak nem értik az Ön helyzetét, az Ön lelkivilágát. Ne nehezteljen rájuk emiatt. Azt jól teszi, ha megpróbál segíteni másoknak. Fontos, hogy saját tapasztalataiból okulva ügyeljen, hogy Ön is úgy segítsen, ahogy arra a másiknak szüksége van. Ezt mindnyájunknak tanulnunk kell, nem könnyű mesterség. Lényeg azonban, hogy az Úr Isten Önt teljesen megérti, s legyen ez mindenért kárpótlás Önnek. Ennél többet nem is kaphat az életben.


Kedves Lelkiatya!

Mit gondol a Vérvörös Húsvét című könyvről? Érdemes elolvasni?

Nagyon jó könyv. Mindenkinek ajánlom.


Tisztelt Lelkiatya!


Mit tegyek az alábbi helyzetben, felnőttként?

Felnőttként vettem fel a keresztséget, a kereszt- és bérmaszülőt is én kértem fel, akik akkor örömmel vállalták azt, házaspárként

Azért éppen őket választottam, mert számomra példamutató keresztényi életet éltek/élnek, és fontos volt számomra, hogy ne csak "hobbikeresztények" legyenek, stb.

De kb. négy év eltelte után, elgondolkoztam azon, hogy többnyire én keresem őket.
Ha én nem hívtam, nem kerestem őket hetekig, meg sem kérdezték, hogy élek-e még?
Amikor felhívom őket, akkor kedvesek....de ők maguktól nem keresnek engem még telefonon sem.
Pedig én ragaszkodom hozzájuk, mint keresztszülőkhöz, számomra fontos volna ez a kapcsolat élővé tétele, de sajnos azt tapasztalom, hogy ez csak egyoldalú.

Felnőtt vagyok, és nem gyerekes ragaszkodásról van szó.
Élem a saját életemet, nem kérek igazából segítséget sem, hanem a saját lábamon igyekszem megállni az Úr segítségével.

De valahogy nekem fontos volna a keresztszülő-keresztgyerek kapcsolat élővé tétele, semmi világi elvárásom nincs feléjük.
Csak az fáj, hogy egyoldalú ez a keresztszülő-keresztgyerek kapcsolat: ha keresem őket, kedvesek, ha nem keresem őket, ők nem keresnek meg.
Egy ideje - bár nagyon nehéz volt - nem kerestem őket, és úgy érzem, ha én nem keresem őket, ez a kapcsolat akár meg is szakad.

Imádkozom értük, és a kapcsolatunkért.
Mit tehetnék még én?
Nem akarom azt, hogy tolakodó legyek azáltal, hogy csak én keresem őket, vagy hogy nyíltan kimondjam, hogy egyoldalúnak érzem ezt a kapcsolatot, ugyanakkor fáj annak tudata, hogy akár "elveszíthetem" őket.

Mit tegyek?
Várjam ki azt, hogy ők mikor keresnek maguktól? Nem dacból, csak hogy mi az az idő, ami után feltűnik nekik, hogy "eltűntem"?
És ha nem keresnek, akkor hagyjam őket, éljek úgy, mintha nem lennének, és ha mégis keresnek, akkor fogadjam őket szeretettel?

Segítő válaszát köszönöm szépen!

Zita

Kedves Zita!
A következőt javaslom. Keresse fel őket személyesen, előre jelezve, hogy ezzel a találkozással egy fontos dolgot szeretne megbeszélni velük. Ekkor mondja el nekik őszintén, hogy Ön szívesen venné, ha többször keresnék, ha gyakrabban beszélgethetnének. Ekkor ők elmondják majd a maguk álláspontját. Lehet, hogy szabódni fognak és bocsánatot kérnek, de az is lehet, hogy nem. Ugyanis nem vagyunk egyformák. Lehet, Önnek nagyobb igénye van ezekre a találkozásokra, ők viszont másként élik meg a szeretetüket, - ahogy szokták mondani: más a szeretetnyelvük. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy ők nem látják el a keresztszülői feladatukat, de másként élik meg, mint Ön gondolja vagy szeretné. Ezt tehát érdemes egy őszinte beszélgetésben tisztába tenni. Lényeg, hogy ne legyen Önben neheztelés emiatt. Adjon hálát az Úrnak, hogy részesítette a kegyelmében, és időről időre küld olyan személyeket, akikkel megélheti a krisztusi szeretetet. De ne várjon, ne várjon el többet. Annak örüljön, amit kap, s igyekezzék, hogy Ön minél több ilyen krisztusi szeretetet tudjon adni másoknak.


Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Tisztelt Lelki atya!


Olyan kérdésem lenne,hogy a gyűlöletet hogyan lehet legyőzni,hogyan lehet túllépni rajta, illetve hogyan lehet megbocsátani?

Zs

Helyes a megfogalmazás: hogyan lehet túllépni rajta? Mert csak azt lehet, túllépni, tovább menni. Nem beleragadni a káros és mérgező szenvedélybe. Mert a gyűlölettel az ember önmagát is mérgezi, pusztítja.
Ha az illető nincs a közvetlen közelemben, akkor, persze, könnyebb. De ha egy fedél alatt élünk, akkor is túl lehet lépni. Pusztán emberi erővel viszont aligha. Már ennek fölismerése, ilyen jellegű gyöngeségem bevallása is előrelépés ezen az úton. Én nem tudok megbocsátani, kivált, ha ő nem is kér bocsánatot, pl. meggyőződéssel hordozza a számomra gyűlöletesnek tűnő magatartását. Mit tehetnék? Megváltoztatni őt nem tudom. Akkor magamat változtatom - de Isten segítségével. Imádkozzék saját magáért, a szíve állapotának gyógyulásáért. Lássa be, hogy ezért az állapotért nem a gyűlöletesnek tűnő személy a hibás, hanem saját maga, szeretetének korlátozottsága. Ha ide eljut, már siker felénél tart. Hiszen figyelme nem a másik ember, hanem saját lelke, lelkiállapota felé irányul. Ha kitartóan és bizalommal imádkozik ezért, hogy a szíve gyógyuljon, meg fogja látni, hogy csodálatos eredményt ér el. Következő lépésben aztán lehet imádkozni az illetőért, hogy ő is kapjon kegyelmet, előrelépést, előre haladást az Úr Isten felé.
Ne higgye el ezt a sátántól jövő hazug érzést. Ez nem Ön, nem azonosulhat vele. Szabadulni akarjon tőle, mint káros szenvedélytől. Ha így tekint rá, és imádkozik a saját gyógyulásáért, meg fogja látni az eredményt.


Kedves Lelkiatya!
Már egy ideje foglalkoztat a kérdés, hogy mi a ragaszkodás (egy őszinte bizalmon alapuló, de megmagyarázhatatlan az oka) és a szerelem közötti különbség?
N.

Talán a kizárólagosság. A szerelem csak egy emberre irányul, jó esetben viszonzást kap, és ezzel a két embert összefogó érzéssel nem társulhat semmi más hasonló vonzalom másik ember iránt. Őszinte bizalom és jóleső vonzódás lehet egy értékes ember irányában, akinek jó a közelében lenni, tulajdonságai miatt érdemes benne megbízni, de ez nem zárja ki, hogy más, hasonló ember(ek) irányában is legyen hasonló vonzódás. Ha viszont kizárólagos, ha nem tudnék elképzelni senki mást a helyébe, akkor vélhetően inkább szerelemről van szó.
A tiszta szerelem ismertető jele még az önzetlenség: nem magamnak akarok bármit is, hanem annak, aki iránt annyira vonzódom, hogy még a magam érdekeiről is megfeledkezem, azok teljesen háttérbe szorulnak.
Effélék jutnak eszembe, de értője nem vagyok e kérdésnek.


Mi a dogmatikai indoka a katolikus egyház zarándoklatainak?

Nem annyira a dogmatika, mint inkább a lelkiség tárgykörébe tartozik a kérdés.
A dogmatika legföljebb a búcsúk és bűnbánati aktusok között emlegetheti a zarándoklatokat. Lehetséges, hogy valaki például penitenciaként kapja azt a feladatot, hogy végezzen el egy zarándoklatot. Korábban gyakorlat volt az is - ma kevésbé -, hogy a föloldozást is csak akkor kapta meg az illető, ha elvégezte ezt a súlyosabb penitenciát.
Ma inkább lélektani magyarázatot adnak a zarándoklatoknak. Az ember teste-lelke jobban befogadóvá válik az isteni kegyelemre. Illetve a búcsújáró helyeknek valóságos kegyelmi kisugárzása is van, amelyet igen nehéz volna akár lélektanilag, akár dogmatikailag megmagyarázni, mégis élő tapasztalatról van szó.


Kedves Lelkiatya!
26 eves vagyok. Öt éve ismerem a férjemet, négy éve vagyunk házasok (csak polgári esküvő). Tervezünk templomi esküvőt ( csaladi dolgok miatt nem lehetett meg). Három hónappal ezelőtt kiderült hogy nem volt hű hozzám fél évig. Akkor derült ki miután ő már lezárta azt a kapcsolatot, de találkozott még más hölgyeknél is. Most szeretné ha elfelejteném az egészet, de én nem tudom feldolgozni hogy mással testi és érzelmi kapcsolatba került. Hogyan lehet egy ilyen árulást és a hozzá kapcsolódó hazugságokat tiszta szívből megbocsátani? Az utcán is rosszul viselem a hölgyek látványát. Magamban is keresem a hibát, hogy nem vagyok elég jó, szép. Vele kapcsolatban is gyakran vannak gyűlölködő gondolataim. Imádkozok hogy ezek kerüljenek el és békesség vegyen körül minket. Ő még mindig közös jövőt tervez velem, készülünk a templomi esküvőre. Nagyon szeretem őt és érzem hogy viszont szeret. Hogyan erősíthetiném meg magam?
B

Nem tett jót a kapcsolatuknak, hogy Isten áldása nélkül éltek házas életet. Csak emberi erővel próbálták, és lám, nem ment. Ennek sebeit nem könnyű begyógyítani. Természetesen az áldással, a szentség erejével még nem lesz magától működő a házasságuk, de Isten segítségével mégis egészen másként alakulhat.
Örüljön annak, hogy a férje szereti Önt. Ez már önmagában csodálatos dolog. Igazán nem kell sandán tekinteni más hölgyekre, hiszen azokat a férje nem szereti, hanem csak egyedül Önt. Volt benne megingás, ez igaz, de meg kell bocsátani. Ahogy nekünk megbocsát a Jóisten, úgy kell nekünk is megbocsátanunk. Hisz ezt mondjuk minden nap a Miatyánkban is. Ne maradjon kibeszéletlen a múlt, tudjanak erről nyíltan beszélgetni. De amikor megtették, akkor utána soha többet ne vegyék elő, sem Ön, sem ő. Előre kell tekinteni.
Vegyék komolyan az esküvő előtti jegyesoktatást Ebből is sokat fognak tanulni a múlt kezelése és a jövő építése szempontjából. Nem lesz könnyű, de Isten segítségével minden lehetséges. Imádkozzanak minden nap együtt a házasságukért, a családjukért. Később, természetesen, majd a gyermekeket is bevonva.
Ne féljen a házasságtól! Bár nehéz, de csodálatos dolog. Sok kegyelmet hozzá!


Dicsertesek a Jezus Krisztus!
Kedves Lelkiatya!

Nagyon szeretnem ha velemenyt mondana a Kempis Tamas, "Krisztus kovetese" cimu konyverol, es ha ajanlatos olvasni a hivoknek.
Tisztelettel udvozlom es koszonom a valaszt!
Anna

Nagyon jó könyvnek tartom, nagyon sokat lehet épülni belőle a lelkiélet folyamán. Hozzáteszem, hogy inkább a nyugati lelkiségből táplálkozik, mégis sok ortodox szerző is ismeri és idézi.


Tisztelt Lelkiatya!

Korábban már megválaszolt részben egy kérdésemet Buji Ferenccel kapcsolatban. Talán én tettem fel rosszul a kérdést akkor.
Ezért megpróbálom másképpen megfogalmazni.

Korábban, sok évvel ezelőtt ő ugye a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola könyvtárának vezetője volt. Tehát ebből gondolom, hogy valami köze lehetett a katolicizmushoz is, feltételezve, hogy egy keresztény hittudományi főiskola könyvtára nem fog pl. hindú személyt választani. Továbbá jelenleg is vannak a katolicizmussal kapcsolatos írásai, teljes könyvei, amiket ő írt.

Ugyanakkor a Metafizikai Tradícionalista iskola egyik jeles képviselője. Ez a csoportosulás pedig inkább a keleti tanokkal foglalkozik, azokat emelik a "magasba", a kereszténységnél magasabb rendűnek gondolva.

A kérdésem arra irányul, hogy katolikusként hogyan kell viszonyulni az ő írásaihoz, a korábban és most megfogalmazott dolgok ismeretében?
Összeegyeztethető a katolicizmus a Metafizikai Tradicionalizmussal? Vagy Buji F. esetleg elfordult a katolicizmustól (egyháztól) azáltal, hogy a Metafizikai Tradicionalista csoportot választotta?
Mindez katolikus szempontból érdekel engem.
Ugyanis érdekel az a csoportosulás is és azon személyek írásai, de amennyiben annak tanításai Biblia ellenesek pl. vagy nem egyeztethetőek össze a katolikus tanításokkal, akkor újragondolnám ezt a dolgot.

Nagyon szépen köszönöm a válaszát!

Amennyire én meg tudom ítélni, a metafizikai tradicionális szemlélet meglehetősen összetett szellemi irányzat. Képviselőinek gondolkodása sem egységes, vannak, akik közelebb állnak a kereszténységhez, vannak, akik távolabb tőle. Ismereteim szerint Buji Ferenc katolikus ember, bár írásaiban megjelennek olyan tézisek, amelyek nem egyeznek a Katolikus Egyház tanításával.
A Magyarországon elérhető írások sok esetben a kereszténység fölöttinek, minden vallás fölöttinek hirdetik magukat. Ez nyilvánvalóan téves és félrevezető. Egészen más gondolkodási és léttani helye van a kereszténységnek, mint általában a vallásoknak illetve a bölcseleti gondolkodásfajtáknak. Ez utóbbiak közé sorolható a metafizikai tradicionalizmus.
Azt mondhatom, amit a minap a távol-keleti gondolkodással kapcsolatban: sok érdekes dolgot megtudhatunk belőle, de észre kell venni azokat a pontokat, ahol szemben áll a kinyilatkoztatással, az Egyház tanításával. Itt is, ott is bőven találhatunk ilyeneket.


Kedves Lelkiatya!

A kérdésem az,hogy én mint hivő mit tudok Önökért tenni?
Nagyon köszönöm,hogy ilyen mély válaszokat ir mindenkinek.Nagyon olvasgatni ezeket.Én csak meg tudom köszönni,a munkáját, hogy minden Önhöz fordulónak segit.Isten áldja meg Önt és honlap szerkesztőit!

Megköszönöm, ha imádkozik a kérdezőkért és olvasókért. Ez az egyik legnehezebb része, amihez szívesen veszek minden segítséget. Isten áldja!


Kedves Lelkiatya!
...
Furcsa lehet Önnek, hogy egy buddhista szerzetest nézeget egy katolikus. Igaz? Pedig ez a szerzetes nagyon jó, kézzelfogható válaszokat ad a mindennapok kérdéseire, a lelki tusáinkra. Ettől én nem leszek buddhista, viszont sok ember igen, hiszen ki vagyunk éhezve a spiritualizmusra. Ön nem írhatja nekem, hogy nézzem, hiszen nem katolikus forrásból származik. Szerintem minden vallás egy ponton összeér, viszont ahhoz, hogy ezt megértsük egy bizonyos fokig el kell jutni pl. ilyenek segítségével. Számomra a Katolikus Egyházban nincs, aki ilyen kérdésekben segíthetne. Faluban élek, a papunknak szerintem Isten-élménye sem volt még. A Katolikus Egyház - jól látom - egy kicsit elkényelmesedett. Hivatallá vált. Mondjuk a Vatikán ki is mondta magáról, hogy tanítóhivatal. Nem kellene a lelki üdvök érdekében egy kicsit mocorogni? Ahogy látom, olvasom van egy-egy atya (igen kevés, ... nehezen találnék még egyet, és ne áltassuk magunkat, hogy van sok, csak ő csendben végzi valahol a munkájukat) aki olyan, mint Mooji. Az ember általában egy helyen éli le az életét, így kénytelen egy atyát hallgatni... Már újság sincs... Tudom: "viseljétek el egymást szeretetben!" Én tudom, de a szomszéd "lelkiéhezik" és hitelességet követel.
Köszönöm: András

Önmagában nem tartom furcsának, hogy katolikusként buddhista bölcsesség iránt érdeklődik. Többen is vagyunk ilyenek. Mindig hangsúlyozom azonban, hogy csak akkor érdemes és szabad ezekkel foglalkozni, ha az ember elég erős a saját hitében és hitismeretében. Az Ön által idézett szerző sok érdekes és elgondolkodtató dolgot mond, melyeket akár mi is hasznosíthatunk az imaéletünkben. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a kereszténység lényege: az önfeláldozó szeretet, a közösségért való élet, a család szinte érthetetlen fogalmak a számára. Magabiztossággal hirdeti a belső béke megtalálásának lehetőségét, s szerinte ennek érdekében inkább le kell mondani a szeretetkapcsolatokról is, mert azok sebezhetővé tesznek minket. A (buddhista) szenvtelen szenvedélymentesség és a (keresztény) szenvedélyes szeretet ilyen fokú szembenállását ritkán tapasztaltam más keleti mestereknél. Épp az a baj, hogy ezt nagyon sokan mégsem veszik észre nála, és keresztények is szájtátva hallgatják. Holott ez nem is valódi spiritualizmus, hanem inkább lélekbölcselet. Ami kétségtelen, nagy lelki tapasztalatokra épít, de nem vezet el Istenhez, a Teremtőhöz, a Megváltóhoz, a Megszentelőhöz, csupán a teremtett világ belső összefüggéseire, meglévő harmóniájára mutat illetve vezet rá. Érdekes és tanulságos ez a fajta természetes spiritualizmus is, de nekünk, keresztényeknek a kinyilatkoztatás nyomán ennél sokkal mélyebbre, vagy, ha úgy tetszik, magasabbra kell jutnunk.
Abban igaza van, hogy a Katolikus Egyház sok ponton elkényelmesedett, a papok hivatalnokokká váltak. Éppen ez ellen emeli föl a szavát Ferenc pápa, és próbál rajta változtatni. Az Egyház mindig képes a megújulásra. Most is nagy szüksége van rá. Hiszem, hogy ez meg is fog történni.
Tegyük hozzá a magunkét! Ha nem találja elég mélynek, lelkinek azt a munkát, amit a közelében élő pap végez, akkor laikusként tegyen lépéseket ennek a helyzetnek a javítására. Hiszen az Egyházat mindnyájan együtt alkotjuk, nem csak a papok, püspökök. Ha vannak olyan hívek, akik mélyebben megélik az igazi spiritualitást, az az egész Egyházra jó hatással van.


Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Arra lennék kíváncsi hogy az Akathisztoszt csak október és május hónapban lehet imádkozni? Csak pappal együtt? vagy otthon is imádkozhatja az ember magában amikor csak akarja? Nagyon tetszik ez az imádság és nagyon lélekmelengető,felemelő élmény imádkozni.

Válaszát előre is köszönöm!

Orsi

Az akathisztoszt bizánci egyházunk csak egyetlen napra írja elő: nagyböjt ötödik szombatjára. Ekkor az utrenye (reggeli istentisztelet) keretébe ágyazva találjuk meg a himnusz teljes szövegét. Továbbá a nagyböjt első négy péntekének estéjére is előírja a Triód (böjti liturgikus könyv), de akkor részleteiben, minden estére egy negyed jut belőle.
Mivel azonban valóban annyira szép és közkedvelt ez az imafüzér, ezért máskor is elő szoktuk venni. Semmilyen korláthoz nincsen kötve, bárki bármilyen napon elimádkozhatja, nincsenek benne az áldozópapoknak fönntartott részek. Tudok olyan személyről, aki minden nap el szokta imádkozni.
Aki esetleg nem tudná, hogy miről is van szó, az alábbi címen megtalálhatja:
http://www.gorogkatolikus.hu/index.html?muv=szertartas&szertartas_id=5


Kedves Lelkiatya!
Részt vettem a Pálos 70-en, amit sokan csak túrának tekintenek, sokan zarándoklatnak, én ez utóbbiba tartozom.
Az idén történt bennem egy felismerés, valami, amit eddig képtelen voltam meglátni, de most hirtelen igen.
A kérdésem az, hogy normális ez? Miért nem sikerült ugyanez imában, szentségimádáson, szentmisén, áldozáskor, bármikor? Miért kellett ehhez a végletekig testileg elfáradni? Akkor jött a felismerés, amikor már az erőm határait feszegettem. Szentté persze most sem váltam, de számomra nagyon fontos dolgot értettem meg.
Véleményét megköszönném.

Ha csupán észérvekkel akarnám megválaszolni, azt mondhatnám, azok az imák, szentségimádások, szentmisék és egyéb ájtatosságok, amiket a nagy hatású zarándoklat előtt elvégzett, azok is mind szerepet játszottak ebben a mostani fölismerésben. Ha ezek nem előzték volna meg a zarándoklatot, akkor lehet, hogy nem született volna meg ez a rendkívüli élmény.
Mégsem erre az érvre helyezem a hangsúlyt a válaszomban. Inkább arra, hogy a Lélek ott fúj, ahol akar, akkor és azt érinti meg, akit s amikor akar. Persze, a zarándoklat valóban nagy lehetőség, a fizikai fáradság és sok minden egyéb igen hatékonyan közreműködnek abban, hogy az ember képes legyen befogadni a Lélek ajándékait, mégsem lehet ezt sem magától működő dolognak tekinteni. Hiszen bizonyára van zarándoktársa, aki ezt az utat nem így élte meg, mint Ön. Mindenki másként. Adjon hálát az Úrnak, hogy most ekkora kegyelmi adagot kapott. Folytassa a napi lelki munkát is, hiszen, még nagyobb dolgokat is fog látni ezeknél... (Jn 1,50).


Lelkiatya!

A minap részt vettem egy lelkigyakorlaton, Budapesten. Beszélgettem egy szerzetesnővérrell aki sokszor használta ezt a szót : pasztoráció. Az egyik lényeges feladata a pasztoráció.
Mit értett ezen?
Válaszát előre is köszönöm.
Petra

A pasztoráció lelkipásztorkodást jelent. Ha egy szerzetesnővér ezt tartja egyik fő feladatának, ez azt jelenti, hogy az imádságon túl sokszor van az emberek között azzal a céllal, hogy az örömhírt továbbadja, terjessze. A lelkipásztori munka (pasztoráció) nagyon sokféle lehet: hitoktatás, szentségekre fölkészítés, lelki vezetés, lelki beszélgetések, szociális gondoskodás, stb.


Tisztelt lelkiatya!

Érdeklődök tovább, máris felkeltette az érdeklődésem az "egyéniség" szóval. Nem hiszem el, hogy már évek óta foglalkozom önfejlesztés / személyiségfejlesztéssel és még nem hallotam erről a szóról.
Mostmár bekerűlt a szótáromba, önnek köszönhető.
Alapvetően én erősen érdeklődő tipús vagyok, minden érdekel amivel fejlődést lehet elérni, csiszolni az elmét és tanulni (az önfejlesztés kategóiájában).

Szóval látom linkelt másoknak néhány weboldalt, az is felkeltette az érdeklődésem találtam is köztük hasznos írásokat, cikkeket.
Tudna nekem is adni néhány linket speciálisan az egyéniség fejlesztéséhez, csiszolásához kapcsolódóan?
Vagy akár könyveket is ajánlhat.
Nagyon kivagyok szomjazva a tudásra, egyszerüen ez a hobbim...

Feri, PickUp Artist

Az alábbi könyveket javaslom ebben a témában:
Bagdy Emőke: Hogyan legyünk boldogabbak?
Pál Ferenc: A függőségtől az intimitásig
Verena Kast: Búcsú az áldozatszereptól
Verena Kast: A léleknek idő kell
Verena Kast: Változás és megújulás
Anselm Grün: Találd meg a magad útját




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   48   49   50   51   52   53   54   55   56   57   58   59   60   61   











lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

Letölthető pályázati dokumentumok

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat