Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.90.243.204)


Mennyi hét meg kilenc? (számmal)


Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Érdeklődni szeretnék, hogy a görög katolikus egyházban szoktak-e Szent Jakab-Lturgiát végezni? Köszönettel és üdvözlettel: Miklós

Túlzást azt mondani, hogy szoktak, de van egy-két templom, ahol elvégzik/elvégezték.


Tisztelt Lelkiatya!
Név nélkül érdeklődött valaki az egyházi házasság érvénytelenítéséről és Ön azt válaszolta egy indoknak: " Például, ha valaki nem veszi komolyan a sírig tartó hűséget" - konkrétan ez mit jelent? Arra az esetre is vonatkozik, ha a másik fél élettársi kapcsolatban él és gyereke is van? Ez már egy indok?
Előre is köszönöm a részletesebb kifejtését: Margit

Ha az egyik fél élettársi kapcsolatban él, de aztán ezt megszakítva komoly szándékkal házasságot kíván kötni, akkor a korábbi élete nem befolyásolja a házasságkötésének lehetőségét. Önmagában azt sem jelenti, hogy nem gondolja komolyan a házasságot, hiszen, bár volt kapcsolata, de azt nem akarta egyházilag rendezni, viszont egy új kapcsolatban - esetleg megtért, megváltoztatta az életét - már komolyan veszi azt. Az előélete tehát nem teszi érvénytelenné a helyes szándékkal megkötött házasságot.
Akkor érvénytelen a kötelék, ha a szándék - pontosabban annak hiánya - kifejezetten a házasság lényégre vonatkozik. Ha például kizárja a gyermek születésének esélyét, és ezt nem tárja föl a társának, eltitkolja. Ha nem veszi komolyan, hogy egész életre szóló kötelékbe lép. Ha lényegi dolgot eltitkol az életéből (valamilyen szenvedély, betegség). Ezek azok az okok, amelyek kérdésessé tehetik a házasságkötés valódiságát.


Kedves Lelkiatya!

Egy-két évre kikerültem külföldre. Egy katolikus közösséget is találtam a közeli városban, ahová vasárnaponként járhatok szentmisére (sajnos a görögkatolikus ünnepnapokon este nincs szertartás, reggel meg munka miatt nem tudok elszabadulni).
Otthon havonta, kéthavonta jártam gyónni, itt viszont nem ismerem még annyira a nyelvet, hogy el tudjak menni a helyi plébánoshoz.
Ha őszintén megbánom a kisebb bűneimet, akkor ugye nincs akadálya a szentáldozásnak?

Természetesen, nyugodtan részesülhet az Eucharisztiában, ha előtte bánbánatot tart. Ugyanakkor érdemes keresnie is a lehetőséget, hogy meggyónhasson. Például Franciaországban, Dijon mellett van egy bizánci szertartású katolikus kármelita közösség, ahol él egy magyar nővér, sőt, még magyarul beszélő pap is van.
Ezen a címen keresztül elérhetők: http://saintelie.perso.neuf.fr/index_hu.html


Tisztelt Lelkiatya!

Szeretném megkérdezni, hogy Eckhart mester, eredetileg Domonkos-rendi szerzetes művei tényleg tévtanítások? Hogyan viszonyul hozzá a katolikus (főleg a római) egyház? Valahol azt olvastam, hogy agnosztikusnak tartják, és azt nem fogadja el a Római Katolikus egyház.
A válaszát előre is köszönöm szépen!

Eckhart mestert agnosztikusnak mondani roppant leegyszerűsítés. Isten megismerhetetlenségéről írt ugyan, de nem a megközelíthetetlenségéről. A keleti atyák is alkalmazták az u.n. apofatikus teológiáját amely szerint csak azt lehet állítani, hogy mi nem Isten, mert minden Róla való pozitív állításunk a szavak esetlegessége miatt elégtelen rá. XXII. János pápa elítélte tanításának 17 tételét, további 11 pontját pedig merésznek és gyanúsnak, de magyarázatokkal taníthatónak nyilvánította. Ma egyre világosabb, hogy Eckhart mester tanítása nem áll szemben a katolikus egyház tanításával, inkább csak merész és költői megfogalmazások voltak szokatlanok a kortársai számára.


Kedves lelkiatya!

Mit tehetnék, hogy megszabaduljak az öngyilkossági késztetéstől? Már meggyóntam, többször is. Néha jobb, de többnyire visszaesem, és úgy látom, egyre konkrétabb formát ölt. Mindig jobban és jobban szeretnék elmenni, befejezni az életet. Úgy érzem, hiábavaló és értelmetlen az életem. Egyre konkrétabb terveim vannak, már azt is elterveztem, hogy lehet úgy megcsinálni, hogy ne tudjanak megmenteni. Mégis félek. Félek, hogy mi lesz utána. De élni már nem akarok, szörnyű ez a kettősség. Nem segít az ima sem. Azt hiszem, feladom.

Ha csupán azt szeretné elérni, hogy ettől a gondolattól megszabaduljon, akkor ez aligha fog menni. Minél jobban próbál hadakozni ellene, annál többet foglalkozik magával a gondolattal, annál inkább beássa magát a gondolatai sorába.
Mit tegyen, tehát? Keressen új célt, új értelmet az életének! Ha továbbra is csak teng-leng, akkor félő, nem lesz, ami eltérítse ettől a szörnyűségtől. Azért kell annak nevezni, mert akinek élete utolsó tette egy gyilkosság, azt nem tudom, mi menti meg az örök kárhozattól. Ezt tehát felejtse el! Mégpedig azzal, hogy elkezd másokkal törődni és foglalkozni. Keressen olyan rászoruló személyt vagy személyeket, akiket vagy anyagilag, vagy saját tetteivel segíthet. Imádkozzon értük, s tevékenyen segítse is őket ezzel-azzal. Ne önmagával foglalkozzon, hanem mindig másokkal. Akkor a Mennyei Atya fog tudni végre Önről gondoskodni, és egészen új felfedezéseket fog tenni az életében.


Kedves Lelkiatya!
Egy barátnőm Halloween partira hivott. Úgy tudom a Halloween keresztény embernek nem elfogadható. Mi a jó döntés? Ha nem megyek el., megbántom a barátnőmet, ha elmegyek, akkor úgy érzem a kereszténységhez nem vagyok hűséges. Vagy menjek el és tekintsem játéknak az egészet?

Az biztos, hogy igen káros az emberek gondolkodására ez az ártatlannak tűnő játék, amerikai szokás. Jobb lenne nem elmennie. De ha mégis úgy érzi, a barátai számítanak az Ön jelenlétére, akkor elmehet. Mégis közölje velük, hogy ez az egész nem egy épületes dolog. Nem tudom, melyik érvvel tud hatni jobban a barátaira: azzal, hogy ez, éppen november elejére téve a halottaink iránti tisztelet kifordítása, vagy azzal, hogy nekünk, magyaroknak egyáltalán nem kellene követnünk és ápolnunk ezt a gyökértelen szokást.


DJK!
A gör.kat. papok közül ki hordhatnak keresztet? Köszönöm a választ!

Azok, akik arra a püspöktől engedélyt és felhatalmazást kapnak. Természetesen ez az előírás a liturgikus ruhákhoz tartozó liturgikus keresztre vonatkozik. Mert, hogy ezen kívül ki mit hord a nyakában, abba a püspök nem szól bele.


Tisztelt lelki atya!

Az szeretném megtudni,hogy a közömbösség súlyos bűn-e!

Legalábbis nagyon mérgező. Nem tűnik súlyosnak, hiszen nem érzékelhető benne mások bántása, de olyan magatartás, amely alattomosan eltávolít az emberektől, s előbb-utóbb az Istentől is. Ezért nagy erővel kerülni kell.


Kedves lelkiatya!
Kérem, ha tud, segítsen!
Egyedülálló, középkorú nő vagyok. Nem tervezett, nem kívánt gyerekként születtem, igazán nem is anyám, hanem apám volt az, aki a megtartásom mellett volt, ha már megfogantam. Anyám szerintem elvetetett volna, de talán gyáva is volt az abortuszhoz, meg apám rábeszélte. De nagy örömmel senki sem várt rám. Különösebb vallási nevelést nem kaptam, inkább szokásból voltam pl. első áldozó, mély hite a szüleimnek sem volt, úgy érzem.
Fiatalon átlagos életet éltem, és ebbe sajnos egy abortusz is beletartozott. Akkor eszembe sem jutottak a most sokszor hallott szempontok, én nem voltam anya, csak egy peches lány. Anyának lenni, az valami más. Könnyen megoldható problémának tekintettem, bosszúságnak, mint egy kisebb betegséget, mint ahogy az is volt. Szomorúságot egy pillanatig sem éreztem. Bűnös kapcsolatból lett a terhesség, nem lehetett megtartani, de nekem soha nem is jutott eszembe, hogy gyerekem legyen, nem vágytam rá már kislányként sem. Ma sem bánom, hogy nincs gyerekem, én soha nem voltam alkalmas anyának. És most is úgy érzem, hogy az én fajtámat nem kéne szaporítani. Ha annak idején elvetettek volna, mindenki boldogabb lenne, én is. És tudom, hogy amit tettem, bűn, belátom, meg is gyóntam, de mit tehetnék, hogy igazi bűnbánatot érezzek ezzel kapcsolatban? Én nagyon-nagyon rossz anya lettem volna, és most sem hiányzik az életemből a gyerek, még egy kisbaba láttán sem tudok meghatódni. Miféle sorsa lett volna annak a gyereknek, ha megszületik? Miféle anya lettem volna én, aki nem szeretem a gyerekeket? Ugyanakkor azt érzem, hogy legalább jobban vigyázhattam volna, az mégis kisebb bűn lenne.
Lelkiatya, miért vagyok én ilyen selejtes nő? Miért nem tudtam soha elfogadni azt, amit minden nő, az anyaságot miért nem tudom én szépnek látni? Számomra a saját életem sem ajándék, hanem terhes kötelezettség, amire rákényszerítettek. Miért nem tudom megbánni az abortuszt úgy, ahogy kellene? Egyáltalán miért kellett engem megszülni? Miért nem tudok én olyan nő lenni, mint mások? Már jó lenne az egész életet befejezni.
Bocsásson meg nekem, hogy önre zúdítottam az összes nyomorúságos gondolatomat, és még hosszú lére is eresztettem.

Kedves Húgom!
Bár saját életének értelmét kérdőjelezi meg, mégis ez a levél egyelőre inkább az elkövetett bűnéről szól. Pedig az már valóban a múlté. Ha megbánta és meggyónta, akkor nyugodt lehet, hogy az Isten kezébe került, s nincs mi egyebet tennie vele. Inkább most kezdi fölfogni egyre mélyebben, hogy amit tett, az egyáltalán nem csupán egy kis műtét, hanem egy emberi élet kioltása volt. Sajnos ezt mind a mai napig elhallgatják az érintett édesanyák előtt, pedig előbb vagy utóbb ennek súlya jelentkezik az életükben. Ön most ezt éli át. Hangsúlyozom, nem arra van szükség, hogy igazi bűnbánatot érezzen ezzel kapcsolatban. Hanem, hogy fölismerje, hogy ezt a sebet már az Úr meggyógyította, nem kell újra feltépnie. Ha valamit mégis szeretne tenni, akkor a következőt javaslom. Fogadjon örökbe egy gyermeket. Nem valóságosan, ezt nem is tanácsolnám - ne rémüljön meg az ötlettől -, hanem jelképesen. Keressen fel egy gyermekotthont, vagy például Csaba testvért, és ajánlja fel, hogy egy gyermek javára minden hónapban valamekkora összeget eljuttat. Lehet ez teljesen jelképes is, mindössze néhány ezer forint. Azt sem kell, hogy ismerje ezt a gyermeket. Persze, jó, ha legalább a keresztnevét tudja. Ez a meghozott áldozat némileg enyhíteni fogja az önmardosását, ugyanakkor értelmet és célt is ad az életének, amelyet most, sajnos, nem szeret. Pedig nagy kincs, nagy dolgokat lehet még végbevinni benne. De ha ennyit tesz, hogy hosszú időn át vállalja ezt a táv-örökbefogadást, akkor már nem él hiába.


Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném tudni, hogy miért van az, hogy ha egész héten nyugodt vagyok és nem foglalkozok a problémáimmal, a barátaim elfelejtetik azokat, de hétvégén kitör belőlem az állat, ideges vagyok mert nem tudom az életem úgy élni ahogy én szeretném, mert még nem sikerült az irásbeli nyelvvizsgám és az a baj, hogy másnak elsőre megvan, és én minden nyáron és tanévközben tanulok rá. Mindenki azzal jön hogy, nagyon sajnálom, legközelebb sikerül és még szélesen mosolyognak. Tudom, hogy biztatnak, de már nagyon unalmas. Minden nap imádkozom érte, hogy vége legyen ennek az egész "sajnálkozósdinak". Elküldjem őket "melegebb éghajlatokra"? Mit tehetnék?

Hadd igazítsam ki: az semmiképpen sem baj, ha másnak elsőre megvan a nyelvvizsgája. Ennek örülni kell. Javaslom, hogy lelke gyógyulása érdekében vegyen erőt önmagán, és örüljön azokkal együtt, akik már megszerezték. Ha ezt nem teszi, akkor nem csak a nyelvvizsga, de egész életében szinte minden ehhez hasonló dolog harcot, versengést fog Önben kelteni. Így sohasem lesz boldog. Akarjon örülni mások örömének! Ha ez nehéznek, netán lehetetlennek tűnik, azt javaslom, mindig adjon hálát a Jóistennek, ha valakinek az örömét látja. Még ha nem is érez közben valami emberbaráti érzést, de az imádsággal már megtette az első lépést.
Hét közben a barátokkal való együttlét, a munka egy ideig feledteti Önnel ezt a belső elégedetlenséget, de hétvégén, amikor kicsit többet van egyedül, akkor újra előtör. Ez azért is van, mert nem szereti a saját társaságát, vagyis saját magát. Ezért elégedetlen nem csak önmagával, de még a Jóistennel is. Fordítsa meg a dolgot! Vegye számba, hogy mennyi mindent kapott Tőle, ezeket köszönje meg, ne is csak egyszer! Emellett kérheti azt is, hogy segítsen az Úr megtanulni ezt az örömöt, mások örömével osztozni. Meglátja, ha megteszi ezeket a lépéseket, a tanulás is jobban fog menni, s ha netán még néhányszor neki kell futni ennek a vizsgának, az sem fogja már annyira letörni.


Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Az lenne a kérdésem, hogy mi kell ahhoz, hogy egy egyházmegye egyházmegye legyen? Konkrétabban, mi szükséges ahhoz, hogy a Miskolci Apostoli Exarchátus egyházmegye legyen? Püspöke van már.
Amikor Atanáz atyát püspökké szentelték, több helyen lehetett olvasni a médiában arról, hogy ez az előjele lehet annak, hogy egyszer egyházmegyei rangra emelkedjen az Exarchátus.
Ezt egyébként kérvényezni kell a Vatikántól, vagy a Szentatya magától hoz ilyen döntéseket?
Köszönöm!

Igen, valóban arra kaptunk biztatást, hogy a Miskolci Exarchátus idővel egyházmegyévé is lehet. Ehhez több évnek kell eltelnie, amely idő alatt bebizonyosodik, hogy az exarchátus életképes, fejlődik, kiépül a szükséges intézményrendszere. Valójában ezek a lépések már meg is történtek illetve folyamatban vannak. Nincs megszabva, hogy pontosan hány évnek kell eltelnie. Vannak az egyházban olyan exarchátusok, amelyek évszázadokon át azok is maradtak, leginkább kicsiny méretük miatt. Nem maga a pápa felügyeli ezeket a kérdéseket, hanem különböző kongregációk. A magyar görögkatolikusok ügyeivel a Keleti Kongregáció foglalkozik, amelynek vezetői jól ismerik a magyar helyzetet. Ha elérkezettnek látják az időt, akkor javasolni fogják a pápának ezt a lépést.


Tisztelt Lelkiatya!

Korábban írtam már ide (r. katolikus) felnőtt keresztséggel kapcsolatban.
Azóta megtettem egy lépést: felkértem az adott személyeket keresztszülőknek.
Meglepődtem azon, hogy milyen lelkesen és örömmel fogadták el.
Nagyon meghatódtam, bevallom, örömkönnyek szöktek a szemembe. :)
Amióta ez megtörtént sokkal boldogabbnak, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam: talán azért, mert most már van két olyan személy az életemben, akiről tudom, hogy valóban hívők, a mindennapokban is megélik a hitüket, és bármikor fordulhatok hozzájuk, és ami nagyon fontos - teljes mértékben képes vagyok bennük megbízni, és ez kölcsönös.

Ezt megemlítettem egy magát hívőnek mondó ismerősömnek, akinek a válasza megdöbbentett.
Ugyanis azt fejezte ki, hogy nem volna szabad ennyire örülni egy embernek (keresztszülőknek ez esetben), hiszen nem Istenek ők.

Én mégis úgy érzem, hogy ők bizonyos értelemben - tudva, hogy "csak" emberek - egyfajta kötelékek számomra Isten és Jézus felé.
Hiszen magam nem egy hívő családból származom, és most jutottam el oda, hogy felnőttként igenis felvegyem majd a keresztséget.
Nekem talán azért is ennyire jelentős, hogy van személyes kapcsolatom ilyen emberekkel. Számomra sokat jelent ez a keresztszülő - keresztgyerek kapcsolat. Számomra ez nemcsak formalitás, hanem érzések is vannak benne, olyan, mintha új édesszülőket is kaptam volna bennük. :)

Tényleg én túlzom el ezt örömmel, és talán tudatlanul is hibát követnék el? (Én magam nem gondolom így, hiszen Isten és Jézus után teszem őket és nem helyettesükként!) Miért "baj" az, ha ennyire örülök, hogy lesznek keresztszüleim?

Köszönöm szépen a Válaszát!

Megható, amit ír, és biztosíthatom, hogy nincsen rossz úton.
A keresztszülők megtalálása és a velük való szeretetteli kapcsolat természetesen önmagában is joggal jelent nagy örömet. De minden bizonnyal az, amit most Ön átél, nem csupán két személy iránti embertársi vonzalom, hanem belevegyül annak a természetfölötti örömnek is az íze, amit már a keresztségre való felkészülés is jelent az Ön számára. Már most sejti, hogy micsoda boldogság együtt élni az Úrral. Nem nagyon hiszem, hogy irányt vagy hőfokot tévesztett volna azzal, hogy fontossá váltak a számára ezek a személyek. Arra, természetesen, továbbra is ügyeljen, hogy valóban egyedül Isten legyen Önnek a legelső, a legfontosabb. Bizonyos szempontból külön is kell választania ezt a keresztszülők iránti szeretetet és bizalmat attól, ami most épül a lelkében az Isten felé. Nehogy a keresztség csupán érzelmi töltést jelentsen, amiben később könnyen csalódhat is, hiszen ennek veszélye nálunk, embereknél sajnos elkerülhetetlen. Sok kegyelmet a további lépésekhez!


Kedves Lelkiatya!
Koszonom a valaszat. A Jo Isten aldja meg a segitsegert amit nyujt, nagyon sokat jelent.
Amikor irtam onnek nagyon el voltam keseredve es azt hiszem, h egy nagy kisertesben volt reszem.
A szavai radobbentettek, hogy rossz az Isten kepem. Valasos voltam es nem hivo. De azota is keresem a Jo Istent, es erzem, hogy munkalkodik a lelkemben, hogy segit nekem. Nagyon sokszor megtapasztaltam az O josagat es gondoskodasat az eletemben.
Meg volna egy kerdesem. Van egy nagyon kedves ismeros par, ahol a ferfi alzheimer korban szenved. Nagyon kedves emberek. Nincsen gyerekuk csak ok vannak ketten egymasnak. A felesege azt mesete nekem, h a ferje egyszer megcsalta egy masik novel. Nagyon megbanta es a feleseg visszafogadta. De szerinte valami tortent akkor, arra gyanakszik, hogy az a no megatkozta, mert az eset utan roviddel kezdodtek az elso tunetei. En nem tudom, hogy mit gondoljak, de nagyon szeretnek segiteni nekik.
Egy karizmatikus csoportnak a vezetoje, aki altal a mi Menyei atyank nagyon sok embert meggyogyitott sokat imadkozott erte, de nem tapasztalunk semmi javulast.
A felesege es en imadkozunk erte es hisszuk, hogy a Jo Isten szereti ot annyira, hogy meggyogyitja.
On szerint hogy imadkozzunk erte? Tudom, hittel kell, de van meg valami amit megtehetnenk? Kerjuk a szentek segitseget, bojtoljunk. Mit tegyunk?
Vagy fogadjuk el azt, hogy beteg?
Koszonettel,
Edith

Kedves Edit!
A hittel való imádság nem azt jelenti, hogy szilárd a meggyőződésem, hogy úgy lesz, ahogy én akarom. Még ha böjtölök vagy egyéb áldozatokat hozok is, azok sem teszik az akaraterőmet hívő imádsággá. Ilyenkor ugyanis csak az akaraterőmet próbálom latba vetni. A Jóisten nem azért engedi meg a betegségeket, hogy utána mi visszaimádkozzuk az illetőt az eredeti állapotába. Sokszor megvan az értelme egy-egy betegségnek is. Például lelkibb emberré, mélyebben látóvá tesz bennünket. Azt is el tudom képzelni, hogy az említett kedves házaspár kapcsolatának most éppen erre a súlyos betegségre van szüksége ahhoz, hogy igazán helyreálljon, vagy inkább még inkább elmélyüljön közöttük a kölcsönös szeretet.
Természetesen szabad kérni, bármit az Úrtól, hiszen buzdított is rá, de a jó imádság eredménye sohasem lehet csalódás. Akkor az imádkozóban volt a hiba. A jó imádság során egyre jobban ráhangolódik a lelkünk az Isten akaratára, és egyre világosabban látjuk, hogy mi az Ő szándéka az adott nehézséggel.


Kedves Lelkiatya!

Olvastam a Szent Öregek könyvében, hogy volt eunuk remete,(ha jol emlékszem Jézus is beszélt erröl), szerzetes is lehet eunuk, vagy csak remete ? Feltétel a tökéletes "egészség" ? Ma mi az egyhaz (római és görög) álláspontja erről a dologról?

Köszönettel
S.

Az csak egészen rendkívüli eset lehetett, hogy férfiasságától megfosztott ember legyen szerzetes. Ez a mai egyházjog és gyakorlat szerint elképzelhetetlen lenne. Kivételek, persze, mindig vannak.
Remete pedig csak az lehet az egyház jóváhagyásával, aki valamelyik szerzetesi közösséghez tartozik, és annak elöljárója engedélyezte, hogy a testvér egy időre vagy véglegesen elvonult életet éljen.


Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném kérdezni, ha valaki elválik polgárilag, de egyházilag nem, és nem él férfival, akkor áldozhat és gyónhat?
Olvastam az egyik levélben, hogy az egyházi házasság felülvizsgálható? Nekem olyan problémám van, hogy a férjemmel kapcsolatban dolgok csak az esküvő után derült ki. Templomi esküvőnkön tett ígéretet, ( Ő református) nem gondolta komolyan. ( Azt hogy majd a gyermekünket katolikus szellemben neveljük. Arra hivatkozik, hogy ö ezt ne tudta, hogy így kell.) Így van esélyünk felbontani a házasságot egyházilag is? Ezekre az okokra lehet hivatkozni?
Előre is nagyon köszönöm a válaszát!

Ha valaki nem él a házastársával, esetleg polgárilag is elváltak, az a mai egyházi törvények szerint nincs eltiltva a bűnbánat és az Eucharisztia szentségétől. Természetesen csak akkor, ha nem él együtt valaki mással.
A házasságkötéskor tett ígéretek meg nem tartása még nem teszi magát a házasságot érvénytelenné. Azok a tényezők tehetik azzá, amelyek a házasság lényegére irányulnak. Például, ha valaki nem veszi komolyan a sírig tartó hűséget, ha valaki elzárkózik a gyermekáldástól, de azt letagadja, stb. Tehát kifejezetten a házasság lényegére vonatkozó ígéretek azok, amelyek közvetlenül érintik a házasság érvényességét.



Tisztelt lelki Atya!

Rosszakaratú, vagy tévelygő embertársainknak is nagy szüksége van imáinkra! Nagy az öröm a mennyek országában minden megtérő bűnösnek.
(aki felismeri helyzetét, bűnét...)
Vannak olyanok is, akik mindennapi döntéseiknél tudatosan a rosszat választják, keserűséget okozva környezetüknek. Talán ők azok, akikért leginkább szükséges imádkozni egy-egy adott helyzetben. Kerestem imádságot , de eddig csak olyat találtam, ami személyes haragom és visszavágásom megfékezését "célozta meg". Emellett a lélekért is szeretnék imádkozni... hiszen épp a Szentlélek az, akit ilyenkor megpróbál elűzni a gonoszság lelke. Hogyan lehetne jól imádkozni ilyen emberekért az adott helyzetben (a saját integritás megtartásával, haragot elkerülve) mikor fölényben , fölényesen állítják be magukat? Ha lenne konkrét ima, azt megköszönném!

Várom válaszát! TH

Ilyen helyzetben legjobb a bűnbánó ima. Ugyanis, amikor úgy érezzük, hogy valaki fölényesen és eleve gonoszul viselkedik, akkor óhatatlanul nagyon erős ítélkezés van bennünk, önérzetünket sérti a másik magatartása. Amíg nem tudok feléje krisztusi szeretettel fordulni, addig hiába is fogalmaznék, vagy vennék elő más, alkalmasnak tűnő imádságot, az csak versike elmondása lenne, és nem tiszta Istenhez fordulás. Ha őszinte bánatot tudok tartani ott, a jelenlétében, akkor ezzel kegyelmet tudok közvetíteni számára is, ráadásul az én magatartásom is megtisztul feléje. Ezzel tudok segíteni neki a leginkább. A legegyszerűbb bűnbánati ima pedig a Jézus-ima fohász: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!
Ha ehelyett úgy akarnám mondani: …könyörülj rajta! – ez csak a magam ítélkezését fedné fel, hiszen arról árulkodna, hogy abban a helyzetben a másikat tartom magamnál bűnösebbnek.


Kedves Lelkiatya!
Van egy kedves barátnöm,aki nagyon sokat jelnetett nekem.Sok közös dolog volt bennünk,sokszor volt az az érzésem,hogy egy fajta lelki rokonság van közöttünk.Gyakran ráéreztünk dolgokra egymással kapcsolatban.S bár távol kerültünk egymástól,tartottuk a kapcsolatot.Egy idö után minden megváltozott.Nem tudom pontosan mi történt,de annyit tudok,hogy nagyon nehéz időszakon ment keresztül,ez kitünt az üzeneteiből,de nem akart róla beszélni.Különbözö prezentációkat és irásokat küldött,életről-halálról,meg általában komoly dolgokról,ezekkel nagyon megijesztett.Ezekre próbáltam bátoritásokat irni,érezteni vele,hogy gondolok rá,imádkozom érte.Arra,hogy telefomnon kommunikáljunk nem hajlott.Abban az idöben sem fizikailag atávolság miatt,sem pedig lelkileg nem tudtam érte többet tenni.Egyre távolabb és távolabb kerültünk egymástól lelkileg.Végül már szinte semmiröl sem lehetett kommunikálni vele.Amikor idönként irtam neki,arra nem válaszolt.Visszaküldött egy virtuális képeslapot a karácsonyi üzenetemre,ennyi volt az összes kommunikáció köztünk.Volt,hogy ö küldött néhány dolgot e-mailben,ha megköszöntem,irtam neki bár sort ahhoz kapcsolodoan,amit küldött,sose irt vissza semmit,hanem küldött még valamit,arra már nem irtam vissza.Nem tudtam mire vélni az üzeneteit.Felszinesnek éreztem az egészet.Azóta eltelt egy kicsit több idő.Bár nem beszélünk egymással,de tudok róla.A munkájával,tanulmányaival kapcsolatos dolgai jó úton haladnak.Ugy tünik visszatért a rendes kerékvágásba.Azóta nem jelentkezett.Nagyon bánt ez az egész dolog,haragot nem érzek iránta,de ahányszor rágondolok összeszorul a szivem és önkéntelenül is könnybe szalad a szemem.Egy olyan ember volt az életemben,akit nem lehet elfelejteni.Ha valaki Istenben is a barátunk az mindig mélyebb.Nehéz kitölni valakit az emlékeinkböl,ha a szivünkböl nem tudjuk számüzni.Ez a fájdalom sok mindenben formált.Nem tudom miért egy ennyire jelentős és számomra kedves embert használt erre a formálódásra a jó Isten.Sokszor azt érzem a jó Isten nem akarja elvenni még ezt a sebet.Egy másik gond,hogy avalaki abból a közösségből hivott oda ahol ö is lenni szokott.Eddig az anyagiak és a távolság megakadályozták,hogy eljussak oda,de azóta ez megoldódott.Gondolkodom is rajta,hogy oda elmenjek,mer jó a za közösség,és sok értékes ember van ott,akiket régen láttam,de kicsi a valószinüsége,hogy ő nem lesz ott.És nem tudom,hogyan viszonyulnánk egymáshoz...amig ki nem mondok dolgokat,nem szemrehányóan,hanem csupán csak annyit,hogy bántott ez az egész,ugy érzem nem tudnék természetesen viselkedni vele,lenne egy önkéntelen tartózkodás a viselkedésemben.Meg értelmetlennek is tartom azokat a kapcsolatokat,amikor két emeber akiket valamikor szorosabb barátság kötött össsze,idegenként viszonyuljanak egymáshoz.Öt nem tartom rossznak,mindig is egy nyilt szivü,érzékeny és nemeslelkü embernek tartottam.
A lelkiatyának mi a véleménye erröl az egészröl és arról,hogy jó ötlet-e meglátogatni azt a közösséget?
Válaszát elöre is szivböl köszönöm!
Tina

Kedves Tina!
Miért is ne menne el erre a találkozásra? Használja ki az alkalmat!
Most ismerkedik a barátság titkával. Az bizony nem mindig tökéletes, magán hordozza az ember esendőségét és tökéletlenségét. Nincs tehát tökéletes barátság sem. Van, amikor a gyermekkori barátság megmarad, de nem minden esetben. Egyrészt azért, mert változunk, másrészt, mert gyermekkorban még nem ismertük sem egymást sem önmagunkat olyan mélyen. Ezt el kell tudnunk fogadni.
Ha most elmegy erre a találkozóra, még nem biztos, hogy fogják tudni tisztázni a kapcsolatukat. Lehet, hogy valóban még ehhez több időre van szükség. De ahhoz, hogy az idő tudjon érlelni bennünket és kapcsolatainkat, ahhoz tennünk is kell. Csak azt tudom tanácsolni, hogy imádsággal készüljön erre a találkozásra, mással nemigen tud. Hiába gyakorolná el előtte, hogy mit fog mondani neki, ezt úgyis csak a helyzet fogja megszülni. Arra törekedjen, hogy minden helyzetben – ebben is – szeretettel, a másik iránti nyitottsággal, elfogadással tudjon viselkedni.


Kedves Atya!

En reformatus vagyok, erdelyben elek. Nem tudom ha tud nekem segiteni , de leirom kerdesem.

Par eve ugy erezzuk( a csalad) hogy atok van rajtunk,par hete elmentunk egy roman paphoz, es azota is jarunk istentiszteletre. A fura, hogy 2 het utan megcsorent a telefon, felvettem es senki nem szolt bele viszont hallottam valami sohajtasokat. En gondolom, hogy ki lehet az, es ez a valaki par eve is telefonalgatott. Es azota igazabol semmi, es ez a fura, hogy mert pont most volt egy ilyen telefon? Lehetseges, hogy az ima meghalgattatott es jelentkezett az aki elatkozott? Varom valaszat. koszonom szepen.

Nehezen tudnám értelmezni vagy megmagyarázni a helyzetet. Ezért nem is vállalkozom rá. Sőt, a tanácsom is arra irányul, hogy Önök se arra törekedjenek, hogy a helyzetet megértsék, magyarázni tudják. Azt keressék inkább, hogy mi jó származhat ebből a helyzetből, hogy az Isten mit akar adni, tanítani Önöknek ez által. Az átoknak hatása csak azokon van, akik félnek tőle, akik nem vértezik fel magukat imádsággal és Istenbe vetett bizalommal. Ez az igazi ellenszere. Mert ha továbbra is félnek az átoktól, akkor az ortodox pap imája sem fog tudni segíteni. Azt jól tették, hogy elmentek a szertartásra, de hangsúlyozom, ne félelemből tegyék. Ne az legyen a cél, hogy az átoktól szabaduljanak, hanem, hogy Istenhez közelebb kerüljenek. Ha az átok késztette Önöket arra, hogy buzgóbban imádkozzanak, akkor az máris áldássá vált az Önök számára. Ezt az utat folytassák! Ne az átokkal törődjenek, hanem a buzgóbb imádság okozta áldással!


Kedves Lelkiatya!
Gör. kat vallást gyakorlóként az angyalokkal és szellemi lényekkel többször találkozunk ünnepeink során. Hiszem és tudom, hogy körül vesznek bennünket, védenek, segítenek. Két kérdésem lenne: kik a kerub angyalok,és kik a szeráfok?
Ha az angyalok környeznek minket, lehetséges e, hogy nemcsak ők vesznek körül bennünket, hanem az elhunytak is? Lehet e olyan, hogy valaki lát elhunyt szellemet, ha akarja, s mindez megférhet e a vallásosságával?
Szeretettel: Mária

Az angyalok fontos szereplői életünknek és hitünknek. Ügyelnünk kell azonban, hogy a róluk szóló, sokszor gyermeki, mesés elképzelések nehogy épp az ellenkezőjét váltsák ki, és elterelve figyelmünket a lényegtől eltávolítsanak el, vagyis az Istentől. Érdemes alaposan tanulmányozni azokat a szövegeket, amelyek ünnepeink során az angyalokkal kapcsolatosak. Ezek mind nagyon mély és helyes teológiai tanítást is adnak. Vannak viszont könyvek nagy számban, amelyek ettől a helyes hittől eltérően mindenféle badarságot is összehordanak az angyalokkal kapcsolatban. Ezektől viszont óvakodjunk!
Azt nem tudom, hogy lehetséges-e látni az elhunytakat. Én nem hiszem, ugyanis ők már nem ebben a világban vannak. Nem lehet azt gondolni, hogy a lelkük valahol itt röpködnek körülöttünk. Ez megint mesevilág. Ha az ember úgy érzi, hogy találkozik, beszélget velük, ez nem más, mint saját vágyainak kivetítése a velük való együttlétre. Bizonyos esetekben pedig a rossz lelkiismeret terméke, ha valaki úgy érzi, akár tudat alatt is, hogy tartozása maradt elhunytjaival kapcsolatban.
A tiszta istenhittel rendelkező ember nem foglalkozik ilyesmivel, nem tulajdonít különösebb jelentőséget neki.


Tisztelt Lelkiatya!

Régóta olvasom Ramana Maharsi (1879-1950) - aki egész életében, 16 éves korától elvonulva élt egy hegy lábánál Dél-Indiában - könyveit.
Ő többek között azt tanította, hogy Isten a Lélek, aki bennünk lakozik (és mi magunk vagyunk Az /Lélek/ - ezt úgy kell érteni, hogy elsősorban Lélek vagyunk, amely testi formában él, de nem vagyunk Isten, ahogyan azt a hinduk egy csoportja tanítja!)

Jártas volt a keresztény tanokban is (gyerekként keresztény iskolában taníttatták)és tanítása során rengeteget idéz Jézus tanításaiból, a Bibliából.
Azt (is)tanította, hogy a Biblia az egy olyan fontos könyv, amit ismerni kell, egy(ik) zsinórmérték az Életre.

Indiában lévén, a tanítványai sokszor kérdezték, hogy mi lesz az Élet után? Erre ő mindig azt válaszolta, hogy tudd meg ki vagy te itt és most. Majd amikor eljön az ideje (amit nem szabad találgatni), megtudod, mi következik.

Azt is tanította, hogy a reinkarnáció, mint olyan, nem létezik, ugyanis az élőlény elsősorban Lélek, ami halhatatlan. Tehát a test meghal, de a Lélek nem. Így nincs minek újra megszületnie sem.

Egy ilyen tanító könyveit szabad olvasni katolikus keresztényként?
Mennyire "fér bele" az, hogy Ramana Maharsi tanításait is olvasnám továbbra is?

Én úgy gondolom, hogy nem szabad mindent, ami nem kapcsolódik a Bibliához, elvetni, amennyiben az nem mond ellent Jézus tanításának.

Köszönöm a válaszát!

Zita

Nem tilos olvasni könyveket, de alaposan mérlegelni kell, hogy melyeket érdemes és hasznos. A keresztény tanítástól eltérő bölcsességi vagy lelkiségi szövegeket csak akkor tanácsos olvasni, ha az ember kellőképpen jártas már az Egyház tanításában, vagy legalábbis állandó kapcsolatban áll olyan lelki atyával, akivel ezeket az - egyébként sok esetben érdekes és hasznos - gondolatokat átbeszélheti.
Ramana Maharsi tanítása nem egyezik meg Jézus tanításával. Amennyire tudom, ez a hindu mester az önismeretet helyezte a lelkiélet, s talán az egész élet céljának középpontjába. Kétségtelen, hogy ez az út nagy mélységekbe tud elvezetni, ugyanakkor éppen a lényegtől vonhat el, hogy kilépve önmagunkból mások szeretete és szolgálata által szentelődjünk meg és jussunk el az Isten megismerésére, szeretetének megtapasztalására. Írásaiból, a vele való beszélgetésekből sok igaz dolgot megtud az ember, de az Isten kinyilatkoztatása még sokkal mélyebbre tud elvezetni.


Kedves Lelkiatya! Az lenne a kérdésem, hogy a chotkiról szeretnék írni úgy, hogy hivatkozom az információkat, de sajnos nem tudom, melyik könyvben találhatóak meg ezek. Erről az oldalról dolgoztam, de ez nem említ forrást: http://tiszta-szivvel.blogspot.hu/search/label/Csotki. Nagyjából ezekre lennék kíváncsi. Egyébként ezt írtam róla: " A csotki (az orosz „számol” igéből) sűrűn megcsomózott zsinór, amelyen az ismétlődő, rövid imákat „olvassák”, azaz számlálják. A Jézus-ima recitálásához segítségül szolgáló imafüzér, melynek görög megfelelője a komboszkini.
A legenda szerint Nagy Antal egyiptomi remetének látomásban megmutatta egy angyal, hogyan kell a csotkit készíteni, melynek használatával akkor is fenn tudja tartani a figyelmét, amikor elméje belefárad az imába.
A csotkit általában fonalból csomózzák. A csomók száma változó, lehet 33 (Jézus földi éveinek száma), de van ettől eltérő is. A végén szintén fonalból csomózott kereszt található, amely esetenként nagyobb bojtban végződik. A színe legfőképp fekete (az alázat és bűnbánat jele). A szerzetesek maguk csomózzák, miközben imádkozzák a Jézus-imát. Az imafüzéreket nem áldják meg, mivel úgy tartják, hogy azt az imádkozó maga szenteli meg.
A csotkit szokták a szerzetes kardjának, a türelem iskolájának is nevezni. Egy idő után már csak az érintése is Istenhez emeli a szívemet. " Nagyon megköszönném, ha esetleg meg tudná adni egy olyan könyvnek a bibliográfiáját, melyben a fentiek szerepelnek (esetleg nagyjából oldalszámokkal).
Köszönettel: Roland

Kedves Roland!
Sajnos a megadott címre nem sikerült elküldenem a választ. De bizonyosan nem válik senki kárára, ha itt adok közre néhány könyvcímet.
Hierotheos Vlachos: Egy éjszaka a Szent Hegy sivatagában /zöld-S Studio/
Irma Zaleski: Élni a Jézus imát /zöld-S Studio/
John Main: A szótol a csendig, A szemlélődés útja /Marana Tha/
Egy orosz zarándok: A zarándok /Tihanyi Bencés Apátság/
Thomas Keating: Nyitott tudat, nyitott szív /Filosz/
Ismeretlen szerző: A megnemismert felhője /Vigilia/
A. Quatit: Szüntelenül /zöld-S Studio/
Conrad De Meester: Isten jelenlétében /A Kármel látóhatára/


DJK!
Tisztelt lelkiatya!
Szeretném megkérdezni, hogy a görögkatolikus női szerzetesi rendbe való felvétel is ugyan olyan feltételeket szab, mint a római, vagyis amíg nem érvénytelenítették az egyházi házasságot, addig nem lehet elkezdeni a jelöltséget? És jelenleg Máriapócson kívül hazánkban van-e máshol is bizánci női szerzetes rend?
Köszönöm: Lea

Házas kötelékben élő keresztény nem válhat szerzetessé. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdeklődhet iránta, ne tarthatna kapcsolatot szerzetesekkel, de annak jogi akadálya van, hogy elkezdje akár csak a noviciátust is. Ez a görögkatolikusoknál éppenúgy van, mint az egész katolikus egyházban.
Magyarországon a máriapócsi bazilita nővéreken kívül Dámócon is élnek bizánci rítusú szerzetes nővérek.


T. Lelkiatya!
Katolikus szentségi házasságot kötöttem férjemmel, de idén elváltunk. Új kapcsolatban élek Párommal, együtt neveljük is kislányomat. Mélységesen felháborítónak tartom, hogy nem járulhatok szent gyónáshoz, hiszen kinek lenne nagyobb szüksége rá, mint nekem és hozzám hasonló társaimnak. Nem értem, hogy egy bűnözőt, gyilkost megillet a gyónás joga, egy elvált asszonyt - aki tisztességben neveli gyermekét, templomba jár vele, egyházi iskolába járatja - miért nem? Én is felnőttként keresztelkedtem, első áldoztam, bérmálkoztam, azért, mert Jézushoz tartozom és vele élem mindennapjaimat. Jézus a megbocsátást tanítja nekünk, az egyház miért nem így cselekszik? Miért taszítja el a "bűnöst" aki meg akarja gyónni bűneit azért, mert Jézus a szívében él?
Köszönöm válaszát!

Kedves Édesanya!
Az Egyház nem taszítja el Önt, nem mondja, hogy Ön nagyobb bűnös, mint én, vagy akár a papja az egyházközségben. Meg is gyónhatja a bűneit, kell is, hogy megbánja és lelki beszélgetésben be is vallja ezeket. Felháborodásának ez is oka, hogy jól érzi, erre Önnek is milyen nagy szüksége van. Áldást is kaphat minden egyes alkalommal. Feloldozást azonban a következő ok miatt nem kaphat. Azt - gondolom - Ön is belátja, hogy bűnt követ el, amikor rendezetlen házasság nélkül él a Párjával. Bizonyosan nagyon szeretik egymást, ezzel nincs hiba, de vélhetően a törvényes férjével is eleinte nagyon szerették egymást. Mégis annak a kapcsolatnak vége szakadt. Hogy a mostani Párjával meddig fog tartani, azt egyedül az Úr tudja. Gondolom, hogy véglegesnek szánja, most már szeretne egész életén át mellette maradni, de megint arra utalok, hogy minden bizonnyal ugyanígy gondolta az első férjével is. Nos, ezért kell a szentségi pecsét és az abban való hűséges kitartás egészen a sírig, sőt, azon túl is. Az Ön életében ez nem így sikerült. Lehet, ennek nem egyedül Ön az okozója, ezt megengedem, de semmit nem ér azzal, ha bárki mást, férjét, családját, esetleg az Önöket eskető papot hibáztatná. Egyedül az a gyógyító, ha saját magába tekint, és azt mondja ki, én ebben és ebben vétettem. Erre, természetesen ad bocsánatot az Úr, fel is oldozná Önt a pap, ha a gyónásban szokásos és elengedhetetlen módon ígéretet tenne arra, hogy kerüli a bűnt. De ezt talán embertelen dolog volna Öntől kérni, amikor együtt él a Párjával.
Mit tegyen tehát? Éljen bűnbánó életet. Ne vádoljon senkit. Legyen hálás mindazért, amit kap az Úrtól az Egyházon keresztül (iskola, Szent Liturgia, szentbeszédek, tanítások, áldások és bizonyosan még sok más).
Megteheti, hogy első házasságának érvényességét megvizsgáltatja. Ha felelőtlenül, igazi mély ismeret nélkül ment bele a házasságba, akkor akár még ez is fennállhat. De ügyeljen, hogy többé ezt a hibát ne kövesse el az életében. Legyen megfontolt a további nagy élet-lépésekben. Ha az első házasságának érvénytelensége kimutatható, akkor rendezheti ezt a mostanit, akkor minden a helyére kerül, gyónhat, áldozhat. Ha netalán nem, akkor is sok kegyelemben részesülhet, de feloldozásban, eukharisztiában sajnos nem.


Kedves lelkiatya!
Tobb kerdessel is fordulok Önhöz.
A kislanyunkat, aki hat hónapos görög katolikusnak szeretnénk keresztelni.én római katolikus vagyok a férjem pesig református, de mind a ketten át szeretnénk térni a görög katolikus vallásra.A kislanyunkat meg tudjuk keresztelni görög katolikusként mielőtt mi keresztelkedünk át?
Illetve első
Aldozók lehetunk úgy hogy még nem volt egyházi eskuvőnk?szeretnenk egyházi eaküvőt is csak egyenlőre nem volt lehetőségünk rá.
Köszönöm!

Ha férje a katolikus vallás felvételekor görögkatolikussá lesz, akkor semmi akadálya nincsen annak, hogy gyermeküket görögkatolikusnak kereszteljék.
Szent áldozáshoz viszont csak akkor járulhatnak, ha előtte elvégezték a szentgyónásukat. A szentgyónásban pedig a bűnök bevallása után csak akkor részesülhetnek feloldozásban, ha ígéretet tesznek a bűn kerülésére. Szentségi házasság nélkül házas életet, szexuális életet élni bűn. Tehát nem részesülhetnek addig sem a bűnbánat, sem az eukharisztia szentségében, amíg nem rendezték a házasságukat.
Ezt nem kell feltétlen nagyszabású lakodalommal megrendezni. Ha már van gyermekük, akkor nem is igen illő. Ekkor már nem a külsőség számít, hanem csak az, hogy az Isten színe előtt a templomban két tanú jelenlétében megpecsételjék a szerelmüket.
Mindezekre egy jó lelkiatya vezetése mellett egyszerre fel lehet készülni: férjének bérmálása, mindkettejük szentgyónása, házasságuk rendezése és gyermekük megkeresztelését. Mindezek után igen szép lehet, ha egyszerre, a gyermek keresztelésekor megáldoznak. (Visszatérve az ősi hagyományhoz, bizánci egyházunknál lehetőség van arra, hogy a megkeresztelt csecsemő a bérmálkozás után meg is áldozzon.)


Kedves Lelkiatya!
Én ugyan rk vagyok, és tudom, önöknél ez másként szokás, de azért talán tud nekem válaszolni.
Gyerekkoromban voltam elsőáldozó, de megbérmálva már nem vagyok. Több oka is van, részben az én hibámból. Sajnos gyerekként nem érintett meg különösebben a hit, elsőáldozóként sem éreztem semmi rendkívülit, csináltam amit a szüleim mondtak."Normál" időben, 13-14 évesen elmaradt a bérmálkozás, tragikus okokból. Kicsit későn, kb 16 évesen lett volna rá lehetőség, de én akkor már nemet mondtam. Nem tudatos szembefordulás, tagadás volt ez, még kevésbé valamiféle gyűlölet, egyszerűen nem érdekelt ez az egész. Le is éltem évtizedeket Isten, egyház, vallás nélkül. Nagyon messziről szólított vissza az Úr. Nyilván a bérmálkozás az én életemből már örökre kimarad. A kérdésem az, hogy ez bűn? Meggyónni való? És ha igen, súlyos bűn?
Megköszönöm, ha megírja a véleményét.

Semmiképp sem kell, s nem is szabad, hogy kimaradjon az életéből a bérmálkozás. Ez egyáltalán nincsen korhoz kötve, bármikor felveheti az ember, ha előtte megfelelő módon felkészült rá. A szentgyónása, a szentáldozása is egészen mássá válik, ha felveszi a bérmálás szentségét. Ne is halogassa. Keresse fel saját plébániáját, és ott az atya majd elmagyarázza, hogy mi a teendő. Ha ezt a lépést hamarosan megteszi, valószínű, a következő év pünkösd táján már meg is bérmálkozhat. Ez egészen meg fogja változtatni a gondolkodását és a Jóistennel való kapcsolatát.


Kedves LELKIATYA!
Keresem egy gyermekkori nagyon kedves görögkatólikus lekészemet,aki amikor én gyerek voltam,Nyírkátán volt lelkész,a neve Pásztor Bazil.
Talán Hajdudorogon teljesít szolgálatot.
N agyon megköszönném ha segítene megtalálni!
Trapp Anita a lánykori nevem.

Pásztor Bazil atya Budapesten él, és bár nyugdíjas, de közben a Fő utcai görögkatolikus templomban teljesít szolgálatot. Úgy tudom, vasárnap esténként végez ott Szent Liturgiát.


Tisztelt Lelkiatya!

Az alábbi kérdéssel kapcsolatban szeretném megtudni a hivatalos/igaz álláspontot a Római Katolikus Egyház hitelvei/tanai alapján:
Gyerekként nem kereszteltek meg.
19 éves koromban bemerítkeztem egy amerikai eredetű, protestáns kisegyháznál (ami akkor sem és jelenleg sincs bejegyezve elismert egyházként Magyarországon). De azt 2-3 év múlva el is hagytam önként, mert sokszor a Bibliára hivatkozva próbáltak manipulálni, az utolsó időben még a családomtól is eltávolodtam befolyásukra.
Azután elkezdtem a magam útját járni.
Nyitottam a keleti vallások/filozófiák felé, de végül mindig a kereszténységhez, Jézushoz jutok vissza.
Az utóbbi időben érdeklődésem a Római Katolikus irányzat felé fordult, és szeretnék hivatalosan is annak tagja lenni. (Tanulmányoztam a történeti egyházak hitelveit, tanításait, ellátogattam gyülekezetekbe szemlélőként.)
Ilyen háttérrel és esetben meg kell-e keresztelkednem Római Katolikus szertartás alapján? Én szeretném felvenni a Keresztséget, tudatos, belülről származó döntésből eredően, keresztszülőket is választva, akik segítenének még jobban elmélyíteni a hitet.
Tudva, mit vállalok.
Ilyen esetben kiszolgáltatják-e a keresztséget és mit kell tennem, hogyan kell elindulnom ezen az Úton?
A választ köszönöm szépen!
Erika / 30

Kedves Erika!
Természetesen semmi akadálya nincsen annak, hogy felvegye a keresztséget. Sőt, amiket leírt, az nagyon is jó alapot szolgáltat arra, hogy most már behatóbban ismerje meg a Katolikus Egyház tanítását, és felkészüljön a szentségek (keresztség, bérmálás, eucharisztia) vételére. Ez nem megy másként, csak személyes kapcsolat útján. Ha Budapesten él vagy valamelyik nagy városban, keressen fel egy plébániát, és beszélje meg az ottani atyával ezt a szándékát. Ha pedig valamelyik kisebb faluban, akkor meg a saját, legközelebb élő atyát keresse meg, és vele beszélje meg, hogyan válhat kereszténnyé. Egészen bizonyos, hogy a Szentlélek őrizte és vezette eddig, és nyilván további szándéka is, hogy megtalálja a helyes utat és azon tudjon tovább haladni.


Tisztelt Lelkiatya,
Nagyon különös, hogy kiskoromtól vannak bizonyos gondolati képeim,
amelyeket nem tudok mire vélni, honnan és miért alakultak ki. Reális életmódról szóló dolgok, egy városról és emberekről, amelyet nem tudok beazonosítani, hogy hol lehet, vagy hogy jártam volna ott gyermekkoromban. Nem találtam semmilyen hasonló irodalmat, lehet ez küldetés, amit nem tudtam elérni, sem elfelejteni? Tudna kérem segíteni? Köszönöm.

Tanácsom a következő. Bár érdekes ez a jelenség, mégis azt javaslom, hogy egyelőre ne foglalkozzon vele. Egyrészt alighanem hiábavaló is volna a kutakodás az emlékeiben, vagy a találgatás ennek oka felől. Másrészt építeni sem érdemes rá semmilyen életfeladatot, hiszen egyelőre csak gondolati képekről van szó, nem pedig valóságról. Márpedig csak a valóságra érdemes életet építeni és tervezni. Ezzel nem veszít el semmit, mert, ha valóban Istentől érkező jelzés ez, akkor a megfelelő időben és helyzetben úgyis világossá válik, hogy mi célt szolgál, ha pedig mégis valami nem ismert gyermekkori élmény terméke, akkor idővel szépen elenyészik.


Kedves Lelkiatya!
Olvastam egy cikket a neten, hogy ha nem dolgoztuk fel a szeretteink halálát, akkor nem tudnak a másvilágra jutni, mert nem engedtük el őket. Sajnos így vagyok a kereszt szüleimmel, nem tudtam őket elengedni és nagyon hiányoznak. Minden nap imádkozom értük, de akkor is. Sokat álmodom velük, hogy még élnek...
Ez igaz lehet? Előre is köszönöm a válaszát!
Rita

Kedves Rita!
Az, hogy mi hogyan viszonyulunk az elhunytakhoz, az nem befolyásolja az ő odaát való sorsukat. Azt a saját életük, illetve a legutolsó pillanatban Isten melletti vagy Vele szembeni döntésüktől függ. Az igaz, hogy imádkoznunk kell értük, és ezzel segíthetjük őket, de hogy részletesen hogyan jelenik meg számukra ez a segítség, ezt csak ők tudják, mi meg majd akkor, amikor már értünk imádkoznak ilyen módon.
Nekünk, itt maradottaknak fontos az, hogy föl tudjuk dolgozni a halálukat. Ehhez időre van szükség. Természetesen dolog, hogy akkor még nehezebb ez, ha érzelmileg szorosan kötődtünk hozzájuk. Ha imádkozik értük, Szent Liturgiát, szentmisét ajánl fel értük, ezzel a saját lelkének gyászát is gyógyítja. Egy idő után azonban valóban el kell tudni őket engedni. A saját földi feladatainkra kell gondolnunk, és azokra, akiken itt a földön tudunk és kell segíteni.


Kedves Lelkiatya!

Nagyon köszönöm a legutóbbi válaszokat!
Most ezeket szeretném kérdezni:

1. Aki római katolikus, az bérmálkozhat e görög katolikus templomban?

2. A szentjános bogarat mióta nevezzük ezen a néven, hogyan hívtuk előtte?

3. Az utolsó ítéletkor nyilvánosságra kerülnek mindenkinek a rejtett dolgai. Azok is amelyeket meggyónt és feloldozást kapott? És hogy kell ezt érteni? Minden egyes ember is tudomást szerez minden egyes ember cselekedeteiről?

4. Szent Jakab apostol liturgiáját hol tudnám megnézni, hogyan nézett ki?

5. Szent Efrém a keleti egyháznak, katolikus egyházunknak nagy szentje. A neve alatt fennmaradt a Kincsesbarlang c. könyv. A történeti kutatás állítólag kiderítette: nem Szent Efrém írta. Kérdésem szempontjából viszont lényegtelen, mert úgy tartotta az egyház, hogy ő írta. Nos elolvasva és tüzetesebben átvizsgálva, a könyv minden igaz megállapítása mellett, az derül ki, hogy írója valószínűleg nesztoriánus. Hogyan tarthatták az ő művének a Kincsesbarlangot, ha írója nesztoriánus?

6. A Katolikus Biblia, Szent István Társulat Bp., 2000 (az 1972-es újranyomása) Mt, 28-34-hez (gadarai ördöngősök) készült lábjegyzet: "A gonoszlelkek Isten engedélyével megszállnak embereket, s hatalmat gyakorolnak testük fölött, de a lélek és a szorosan vett szellemi képességek felett nincs hatalmuk. A megszállás igen sokszor kapcsolatos különféle betegségekkel, de azoktól - még az idegbetegségektől is - megkülönböztethető. A megszállás FÜGGETLEN AZ EMBER ERKÖLCSI ÁLLAPOTÁTÓL. Jézus korában sok megszállottal találkozunk. A sátán egyrészt az Isten megtestesülését utánozza, amikor embereket megszáll, MÁSRÉSZT AMIKOR AZ EMBER ISTEN MELLETT DÖNT ÉLETÉVEL, AZ ISTEN VAGY AZ ÖRDÖG BIRTOKÁBA JUT. A megszállás magában véve oly szerencsétlenség, mint a háború, földrengés, járványok, s Isten kikutathatatlan tervei közt foglal helyet, hogy általa dicsősége még jobban megnyilvánuljon."

Mit jelent az "MÁSRÉSZT AMIKOR AZ EMBER ISTEN MELLETT DÖNT ÉLETÉVEL, AZ ISTEN VAGY AZ ÖRDÖG BIRTOKÁBA JUT."? Miért pont akkor juthat az ember a sátán birtokába? Ez azt jelenti, hogy még sem FÜGGETLEN az ember erkölcsi állapotától? Mert korábban azt írta. Amikor végképp Isten mellett dönt valaki, úgy gondolom, akkor lehet a legtisztább az egész addigi életében a lelke. A bűnös ember akkor nem lehet megszállott?

7. Szent Vártán Mámigonián az örmény kat. egyh. szentje. Mi gör. és római kat.-ok tiszteljük e? Kerestem, de magyarul szinte semmit nem találtam vele kapcsolatban. Nagyjából annyit, hogy a szásszánida perzsák elleni honvédelmi és egyben a zoroasztrizmus ellen a kereszténység védelmében háborút vívott, és hősi halált halt Ávárájr melletti csatában. gyönyörű temploma áll. A templom főkapuján a szegényeknek oszt alamizsnát. Úgy tudom csodák is kísérték. Készült róla egy dok. film (East of Byzantium --> http://eastofbyzantium.com/). Ez nem tudom mennyire hiteles képet ad. Noha még nem láttam a filmet, de már az előzetesből úgy tűnik a harcost és hőst ábrázolták, de szentet nem. A másik furcsaság: Örményországban ekkor már 200 éve a kereszténység államvallás (először a történelemben, még a Római Bir. előtt), mégis szinte semmi erre utaló nyom. Tudna írni valamit Szent Vártán életéről, és a filmről?

Köszönöm.

Dénes

1. A római katolikusokat a saját püspökük szokta bérmálni, nyilván a római templomban. A görög pap csak a kereszteléssel együtt végzi rendesen a bérmálást. Külön végzett bérmáláshoz még a görögkatolikusok esetében is püspöki engedély szükséges.
2. Nem tudom megmondani, hogy mióta hívják így, csak annyit tudok, hogy a néphiedelem szerint Szent János napjának estéjén jelennek meg, valamiféle földben rejlő kincsről hoznak hírt ezek a fénypontocskák. Tény, hogy valóban ebben az időben legerősebb a rajzásuk, s ezért köthették össze a János névvel.
3. Igen. De hogy hogyan, arról sejtésünk sincs. Ott úgy ismerek majd, ahogy most én ismert vagyok – írja Szent Pál (1Kor 13,12), ami azt jelenti, hogy olyan tiszta látásunk lesz, amilyen tiszta látással lát most minket az Isten.
4. Ezt ma is végzik több helyen is, minden évben egyszer: október 23-án. Az ortodox Liturgikon II. kötetében található meg a teljes szövege. Felvételt a youtube-on biztosan talál. Az itt jelölt címek csak részleteket közölnek: http://www.youtube.com/watch?v=vz3z4gTVOOk
http://www.youtube.com/watch?v=jtijkkBtK9s
5. Szent Efrémet (306-374) a legnagyobb misztikus teológusok között tartjuk számon. Ő maga nem, hanem csak a követői váltak nesztoriánussá.
6. Alighanem sajtóhiba került a magyarázó szövegbe. Hiszen az Ön által kiemelt mondatnak semmi értelme nincs. Pontosan úgy van, ahogy mondja: amikor az ember végképp Isten mellett dönt, akkor bizonyára nagy kegyelmi állapotban van. Persze, utána lehetnek újra nagy kísértések is, de ennek a küzdelme hozzátartozik az Istennek átadott élethez.
7. Az örmény vértanúkat éppen a napokban tiszteli egyházunk, több napot is szentelve nekik. De ezek között nincs megemlítve Szent Vártán. A filmet nem ismerem, arról nem tudok véleményt mondani.


Kedves Lelkiatya!
Nagyon el vagyok keseredve és ezeket nem merem meggyónni. Már ott tartok (ez a folyamat többé-kevésbé 2010 óta tart), hogy folyamatosan veszítem el a barátaimat, szűnnek meg a kapcsolataim, ma kijövet a templomból a keresztanyám is rám támadt és a szüleim sem értik, hogy "mitől bolondult meg ennyire", én hiába faggattam, hogy mivel bántottam így meg, nem derült ki. Aztán jött a következő "hideg zuhany", a férfinak az anyja (annak a férfinak akit szeretek és akivel hosszú távú terveim voltak, mindketten már 40 évesek vagyunk, ez egy későn jött szerelem!) írt nekem egy olyan levelet, hogy nem is találok szavakat, mindennek elhordott, szerinte én vagyok a legegocentrikusabb lény a világon stb. stb. és nem csoda, hogy engem mindenki utál, mindenki kerül és van bennem valami amitől az emberek irtóznak.Ha ez igaz akkor ez szörnyű! Én próbálok mindent megtenni, de úgy érzem, hogy "minden ellenem dolgozik" és már azt sem érdemlem meg, hogy éljek. A legjobb az lenne ha tényleg meghalnék, de nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Valóságos irtózat fog el attól, hogy a túlvilágon majd mindenkivel találkoznom kell és mindenkinek a szemébe kell néznem, akit valaha is ismertem az életben. Hogy van ez? Valóban senki sem tudja, de logikusan következik, hogy ha van örök élet, akkor én az összes rokonomat, barátaimat, ismerőseimet fel fogom ott ismerni, ott fognak "nézni" és ez mindennél rosszabb számomra. Lehet, hogy a kárhozat útján haladok??? Gondoltam, hogy végzek magammal, mert minden elmúlt az életemben ami szép és jó és kellemes volt. Ez lesz Isten legszörnyűbb büntetése és ez elől nem tudok majd kibújni érzem. Van egy betegségem is, amit most vettek észre és könnyen lehet az orvosok szerint, hogy halálos. Az igazság az, hogy "ez kapóra jött", mert már tényleg nem akarok élni és még az is lehet, hogy végzek magammal. (A környezetemben beképzelt embernek tartanak, aki mindent mindenkinél jobban tud, holott ez nem igaz. Lehet, hogy más képet mutatok magamról, mint amilyen vagyok. Most főleg külföldiekkel voltam együtt, a barátaim többsége is külföldi, ez következhet a nyelv hiányosságaiból is, nem tudom. De apám szerint alul értékelem magam és a képességeimet is. Ha két idegennyelvet is viszonylag folyékonyan beszélek, az azért mégsem olyan, mintha magyarul beszélnék, nem tudom. A gesztusok, mozdulatok jelentése is más külföldön, mint nálunk. Az az igazság, hogy egyre rosszabbul érzem magam itt a földön, mind lelkileg és mind fizikailag. Szeretnék örökre eltűnni, megszűnni létezni, mintha sosem éltem volna. Ez hogyan lehetséges? Van-e Istennek ilyenforma büntetése számomra?
(Még valami: a katolikus mellett egy orosz templomba is járok és ott a többség nagyon kedves velem és elfogad, annak ellenére, hogy katolikus vagyok. Egy darabig jártam Önökhöz is, de ott már nincs semmi kapcsolatom. A bizánci Liturgia valóban gyönyürű, csak ne lenne ilyen az életem és nem merek gyónni se ilyen állapotban, lehet, hogy nincs is értelme, mert úgyis a kárhozat útján haladok....Isten is követ dob és az emberek nagy része is, már akik közelről ismernek...)
Elnézést e hosszú levélért, remélem, hogy nem fárasztottam.
Köszönöm! Maci

Kedves Maci!
Ha semmi más nem is, egy valami egészen bizonyos: az Isten szereti Önt, és ezt minden módon akarja is önnek értésére adni, tapasztalhatóvá tenni. Aki úgy érzi, hogy sehonnan sem kap szeretetet, annak mélyebbre kell néznie, mert nem jó helyen keresi azt. Sokszor csalódunk az emberekben, de legtöbbször ilyenkor a magunk elvárásait, belső elégedetlenségét vetítjük ki rájuk. Senkit sem hibáztathatunk a saját sorsunk miatt. Ezt Ön nem is teszi a levelében, mégis félő, hogy ha nem talál örömöt és szeretetet ebben a világban, akkor tudat alatt mégis igen erős vád él Önben mások felé.
Nehéz volna tanácsot adni, hogy hogyan gyógyuljon ebből az érzelmi helyzetéből. Érdemes viszont erre az egyetlen biztos dologra figyelni és összpontosítani: hogy Isten szereti Önt. Ezt a tudatot erősítse önmagában, ebből próbálja újra értelmezni az egész életét, a céljait! Sohase a múlton töprengjen, rágódjon, hanem mindig azt keresse, hogy Ön hogyan tud szeretetet adni. Ha nem sikerül elsőre, úgy értem, visszautasításra talál, ez ne keserítse. Eleinte lehet, hogy nem találja meg a helyes módját ennek a szeretet-adásnak. De ha kitart, ha kéri hozzá a Szentlélek kegyelmét, akkor idővel menni fog. Ne önmagával törődjön, hogy mi lesz vele, hanem másokkal, hogy hogyan segíthet rajtuk. Ez a módja annak, hogy a földi pokol átalakuljon, akár földi mennyországgá.
Megsemmisülni nem lehet. Az a kárhozat, hogy a személy odaát is örökké él, de ahelyett, hogy örök boldogságban lenne, iszonyú keserűség, gyűlölet és vádaskodás gyötri egy örök életen át. Senki nem sem kívánom.
Javaslom, hogy gyónjon meg minél hamarabb. Miért hordozná tovább lelkében ezeket a nehéz terheket?


mit tegyek ha valamit elakarok mondani de félek a következményétől

A félelem sohasem jó tanácsadó. Azt kell megfontolnia, hogy Isten kéri-e Öntől ezt a lépést, vagy pedig saját feje szerint jutott eszébe csupán. Ha Ő kéri, akkor megadja hozzá az erőt is. Kérje hát! Ám még előtte is imádkozzon, hogy tisztán tudjon látni a dolog eldöntésében.


Kedves Lelkiatya!
Most kaptam ezt az üzenetet és szeretnék tanácsot kérni Öntől, mert én is találtam itthon ilyen műanyag rózsafüzért. Kérem írja meg a véleményét erről a témáról a videó megnézése után. Előre is nagyon köszönöm: András

"Kedves Testvérek!

Továbbküldök nektek egy linket, amit mi is most kaptunk, és fontosnak tartom, hogy tudjunk róla:
Vannak sátánisták által gyártott rózsafüzérek, amelyeket előszeretettel nagy rendezvényeken, kegyhelyeken ingyen osztogatnak, pl. az ifjúsági világtalálkozó hátizsákjában is volt, amit Madridban osztogattak!
Jellegzetességük: műanyagból vannak, kék, rózsaszín, világító, kínai gyártású, a kereszt négy szélén ötszög, Pentagon található, belül egy nappal. Ez a szabadkőművesek jele. Nincs INRI tábla, a kereszt mögött egy kígyó kúszik, melynek feje Jézus feje mellett van, mely a sátán jele. Van olyan rózsafüzér is, ahol a kereszt szélén sátánfejek vannak.
Az alábbi videó segít felismerni ezt a fajta rózsafüzért. Ha találunk ilyet otthonunkban, semmisítsük meg, semmiképp se használjuk. Használjuk régi szentolvasónkat vagy vegyünk másikat kegyszer- árusnál és áldassuk meg egy papnál. Ne feledjük, hogy a rózsafüzér, egyik leghatékonyabb fegyverünk, melyet a Gonosz megpróbál hatástalanítani, az imádságában pedig zavart kelteni!
http://www.karizmatikus.hu/noha/neznivalo/2356-baljos-rozsafuezerek"

Ostobaság! Az igaz, hogy jobb nemes anyagú rózsafüzért használni, mintsem hitvány műanyagot, de az is igaz, hogy bármivel lehet imádkozni. Sajnos, sokan készítenek gagyi kegytárgyakat pusztán üzleti érdekből. Ez sem helyes. Mégis, mindent föl lehet használni az imádságra. (Katonakorunkban megtanítottuk egymást a gépfegyver 10 apró nyílását használni az imádság számolására.) Teljesen téves magatartás, ha valaki a hit nevében fölösleges félelmeket akar az emberek lelkében elültetni. Az is biztos, hogy Jézus nem üzent ilyen butaságokat, mint amiről az említett látnok beszámol.


Kedves Atya!
Nehéz dolog az, amiről most szeretnék beszélni. Én tavaly nyáron, nyár elején kaptam egy hivatást az Úrtól. A Békére hívott. Ezt számomra nem volt nehéz elfogadni, bár a megvalósítása nem könnyű. Valamint egy csomó más kérdést is felvet, hogy pl. Milyen békéről van szó? vagy h ennek a békének meddig kell tartania? mármint önmagamban kell megvalósítanom csak, vagy nagyobb területen, pl családban? De igazából nem is erről akkarok beszélni, hanem arról, h én tavaly nyár végén kaptam egy másik hivatást is. Egy nagyon nehéz hivatást, amit jobb ha nem nevezek nevén. Erre nagyon nehezen mondtam igent. Ennek több oka volt. Egyrészt féltem, nagyon féltem, hogy mi lesz egyrészt velem, másrészt mi lesz a családommal, az egyházközségemmel, a barátaimmal, tehát mindenkivel aki ismer. Hogy fogják fogadnia hírt, illetve hogy fogják feldolgozni. Nagyon sok kétségem volt, de sokat imádkoztam, és akármennyire emberileg nemet mondtam volna, és ha a józan eszemre hallgatok nemet mondok, de hívőként nem tudtam megtenni. Mert ahogy Mária is igent tudott mondani, nem csak Jézusra, hanem a teljes bizonytalanságra, hisz tudjuk a zsidók halállal büntették a házasságtöröket; vagy úgy mint Jézus a Getszemáni kertben igent mondott az Atya akaratára; nekem is igent kellett mondanom, mert különben a hitemmel hasonlottam volna meg. Viszont a félelmem nem szűnt meg, mármint én már nem félek annyira a feladattól, de nagyon féltem a körülöttem lévőket, félek, hogy emiatt Istent fogják vádolni. Sokszor kétségeim támadnak, és agyon nehéz megmaradni az igenem mellett. És úgy érzem, hogy a lelki békémet teljesen elvesztettem. Nem tudom mit tehetnék. Önnek mi a véleménye? Mit kéne tennem?
Válaszát előre is köszönöm.
Egy 19 éves lány. :)

Az semmiképp sem jó jel, ha ezt a belső hívást követve elveszítette a lelki békéjét. Attól tartok, hogy megjelent a fejében egy gondolat, és azt minden módon követni próbálja, jóllehet, nem biztos, hogy az valóban az Isten akarata. Az igaz, hogy Isten sokunkat nehéz feladatra hív, s hogy van az emberben természetes ellenkezés, nehéz igent mondani. Ugyanakkor használnunk kell az értelmünket is, amikor döntünk az életünk folyamán. Nagyon fontos, hogy ezt a gondolatát a lelkivezetőjével mélyen és őszintén átbeszélje.
A békére való hivatása kapcsán is tudok tanácsot adni. Elsősorban és mindenekelőtt belül élje meg ezt a békét. Ez nem könnyű küzdelem. Ha már azt megharcolta, akkor vállalkozhat arra, hogy másokat is békére vezessen. De addigra már ez a mások békítése szándék el is múlik, és fölváltja egy természetes szolgálatkészség, amely magával hozza a belső béke egyszerű továbbáradását is.


Kedves Lelkiatya!
Római katolikus anyuka vagyok. a hitemet gyakorlom és megélem, Jézust teljes szívemből szeretem már 25 éve.
Van mostanában egy nagy dilemmám. A gyermekem katolikus intézménybe (óvodába) jár, ahová nagyon szerettünk volna bekerülni. sikerült is, mégis, mostanában szívem szerint hanyatt-homlok menekülnék, menekíteném a gyerekemet is.
Rettenetesen zavar a negédes, mézes-mázas stílus, amit az óvónők és egyes szülők részéről is tapasztalok. Látványosan "SZERETJÜK EGYMÁST? MERT EZT KELL TENNÜNK", de ha gond van, megbeszélnivaló, akkor az dönt, ki áll közelebb a tűzhöz, ki mosolyog szélesebben és ki hallgatja jobban agyon a témát. őszintétlennek érzem, s nem akarom, hogy a gyerekem erre rátanuljon. Szó szerint más a hangja az óvónőnek, mikor velünk beszél. A gyerekemben pedig olyasmiket szeretnének "kijavítgatni", amik ekkora gyereknél egyáltalán nem minősülnek hibának. Már ez is zavar, hogy egy kiscsoportos gyermeket javítgatni akarunk. Nevelni, az más, de javítgatni... Mintha egy ócska kocsiról lenne szó. Méltányolom és elhiszem, hogy a jó szándék vezérli őket, de egyszerűen alig bírom elviselni ezt az állandó mosolygós, csöpögős hangnemet. Lehet, hogy az óvónő is érzi már rajtam. nagyon kellemetlen ez az egész, A férjemmel komolyan fontolgatjuk, hogy átvisszük a gyereket másik oviba. Mégis van bennem egy rossz érzés. Nem tudok dűlőre jutni. Tudom, hogy nem csak arról van szó, hogy én nem jól érzem itt magam, hanem arról is, hogy nem szeretném, ha a gyerekemet olyan hatások érnék, amiket ki tudtunk volna kerülni. Mindeddig nem jutott eszembe, hogy tanácsot kérjek a témában, de alább olvastam, hogy egyik válaszában a papokkal, egyházi emberekkel kapcsolatos erős kísértésről írt. Mostmár teljesen össze vagyok zavarodva. lehet, hogy ez is kísértés? Ha józanul próbálok belegondolni, akkor ennek semmi köze a kísértéshez. Tények alapján kell dönteni, mégis van bennem egy bizonytalanság. Mi van, ha később meggondolnánk magunkat? No meg, mit fogunk mondani, miért mentünk át máshová?
Megköszönöm, ha megosztja velünk véleményét.
DJK
Édesanya

Hű, ez nehéz kérdés. Engem is szokott idegesíteni, amikor valaki jámborsággal akarja leplezni hitének hiteltelenségét. Ahol ugyanis megalapozott Isten-szeretet uralkodik, ott nincs szükség ezekre a színjátékokra. De, hogy emiatt elhozza a gyermekét az óvodából, az nem biztos, hogy jó döntés volna. Más helyen más hiányosságokat tapasztalhat. Inkább azt javaslom, hogy az otthoni családi életben tegyék helyre a hiteles keresztény élet mintáját. Úgyis a szüleitől tanul legtöbbet a gyermek, nem pedig az óvónénitől.


Kedves Lelkiatya!
Külföldi állások kapcsán jutott eszembe néhány dolog,ami elgondolkodtatott.Belehet-e illeszkedni külföldi környezetbe és meglehet-e szokni azt?Az adott országban élő nemzeti többség mennyire fogadja el a külföldieket?Ha valakikben ellenérzés van más nemzetek iránt az miért van igy,még ha az a másik ember nem is ártott nekünk,sőt az is lehet,hogy jót tett velünk.A vegyes házasságok mennyire tudnak stabilak és jól müködöek lenni?
Válaszait előre is köszönöm!

Érdekes kérdések ezek, melyekre nincsenek általános, mindenkire érvényes válaszok. Nem vagyunk egyformák. Tompa Mihály 1851-ben ezt írta: Szivet cseréljen az, aki hazát cserél! Sokunk számára ez ma is érvényes. Azt mondják, van, aki könnyebben be tud illeszkedni.
Talán azt is országa válogatja, hogy hol fogadnak be szívesebben, hol kevésbé. Erről is különböző tapasztalatok vannak.
A harmadik kérdés a legmegfoghatóbb, mert itt sokat alakíthatunk a saját érzéseinken. Van abban nemes honszeretet is, ha jobban megértjük és megértetjük magunkat magyar testvéreinkkel. Azonban már ez is szülhet egyfajta idegenekkel szembeni tartózkodást. De ezzel óvatosnak kell lennünk. A másik ember másságát mindig nyitott szívvel el kell tudni fogadni, akár nemzeti akár másfajta különbözőség miatt jelentkezik is.
A vegyes házasságok között is van, amelyik szépen kialakul, de nagyon sok rossz tapasztalat is van. Legsérülékenyebbek azok, ha magyar nő megy másik országban férjhez. Eleinte a nagy szerelem miatt nem tűnik nehéznek, később azonban, amikor a családi fészek, a családhoz tartozás egyre hangsúlyosabbá válik, akkor a külföldi környezet - amely a férjnek természetes - egyre idegenebbnek tűnik.


Kedves lelkiatya!
Olyan válaszokat olvasok itt Öntől, hogy napokra gondolkodni valót ad. Ezen felbátorodva kérdezem: biztos, hogy Isten mindenki életének valami konkrét értelmet szánt? Hogy ajándéko(kat) kaptunk Tőle, és azokat valamire fel kell használnunk? Hogy nem "csak úgy" születtünk, esetleg mert a szüleink nem vigyáztak, vagy csak gyereket akartak, mert az az elvárás? Sokszor elgondolkodom a saját életemen és másokén is, persze a magamét ismerem a legjobban. Ha csak egyetlen valamiben pl. tehetséget kaptam volna, vagy jobb ember lennék, nem kérdeznék ilyet. Az én életem remélhetőleg már a vége felé jár, lassan 55 leszek, de eddig még nem sikerült felfedeznem semmi "ajándékot", semmi igazi célját az életnek. Pedig sokszor kérem az Urat, világosítson meg, de nem teszi. Sajnos sem a házasságra, sem a szerzetességre nem éreztem hívást, hát csak vonszolom az életet. De ez elég sovány így. Lehet, hogy halálomig sem "jövök rá" semmire? Nem akarom ezt hinni.

Talán éppen az írásának utolsó szavai árulják el a lényeget. Bár arról számol be, hogy eddig szinte értelmetlen volt az élete, mégis egy minden más érzésnél erősebben jelentkezik, hogy nem akarja hinni, hogy valóban értelmetlen volna az élete. Honnan ez a mély hit, ez a szinte bizonyosság, de legalábbis vágy erre a bizonyosságra, hogy mégis van értelme? Onnan, hogy ez kitörötlhetetlenül ott él a szívünk legmélyén.
igen, megerősíthetem, mindenkinek van hivatása, senki nem jön véletlenül a világra. Ezt nehéz emberi értelemmel felfognunk, hiszen vannak nem akart gyermekek. Egy szélsőséges példa: szerzetesnőket erőszakoltak meg a szerbiai háborúban. Azok megfoganását vajon akarta Isten? Ezt a szörnyűséges bűnt nem akarta, mégis emberi életek jöttek létre, akiket személyesen akart az Isten, és hivatást is adott nekik is.
Ha valaki sehogyan sem találja a saját hivatását, annak azt szoktam javasolni, hogy kezdjen el szolgálni másokat. Vagy a munkáján keresztül, vagy annak keretein kívül. Keressen olyan rászorulókat, akiket segíthet. De ez nem pusztán egyszeri alamizsna osztogatás, hanem erre állítsa rá az életét, hogy segítsen, szolgáljon másokat. Lehet, első hallásra visszataszítónak tűnik, de ha elkezdi, nagy örömet fog általa tapasztalni. Hosszú távon pedig telítődni fog az élete. Hiszen, ha már egy kis jó cselekedetet vitt végbe, már nem élt hiába.


Kedves Lekiatya! Segítségét kérem! 11-15 éves koromban önkielégítést végeztem változó gyakorisággal.Okát talán vissza lehetne vezetni a 8 éves koromban átélt lelki traumára, de most nem szeretném azt részletezni, nem is az a fontos. Már Két éve próbálkozom a leszokással és lassan másfél éve teljesen "tiszta" vagyok ,a Jóisten segített mindenben. Teljesen kizártam ezt a bűn az életemből, teljesen ellentmondok a kísértésnek. Most így ennyi idő után jutott eszembe a gyónás. Ebben a másfél évben annyira lekötötte a figyelmemet a leszokás, hogy nem is gondoltam rá ,hogy meg kéne gyónnom. Az lenne a kérdésem, hogy ezt meg kell-e gyónni egyáltalán? Nem tekinthető egy tinédzserkori feszültséglevezetésnek? Igen félek a gyónástól. Egyáltalán mekkora bűn is ez a dolog? Egyszerűen félek attól, hogy mit szólna rám az a lelki pásztor,aki meggyóntatna. Mennyire megdöbbenne. Hogy tudnám ezt a félelmet legyőzni?

Válaszát köszönöm!

Már azzal legyőzött bizonyos mértékű félelmet, hogy mert írni erről. Tehát jó úton van. Természetesen gyónja meg minél hamarabb. Nyilván, sok felmentő körülmény is szerepet játszik, de ezeket az Úr még jobban ismeri, mint Ön, vagy a gyóntató lelkiatya. A gyónásban további megerősödést fog kapni. Azt is elárulom, hogy jelentkezni fog még ez a kísértés, mert ugyanakkor az egészséges ember velejárója. De a tisztaságért való küzdelem sok olyan egyéb gyümölcsöket is hoz, amire nem is gondolunk. Ennek a küzdésnek a része ez is, hogy elmenjen gyónni. Bizonyosan a Lélek indította erre a gondolatra, mintegy jutalmul az eddigi küzdelmeiért.


Kedves lelkiatya!
Köszönöm elgondolkodtató válaszát, amit az 50 feletti ismerősöm bűnével kapcsolatban adott. Ugyan elfelejtettem írni arról, hogy nem fiatalkora óta ilyen, csak pár éve, de ez már mindegy. Viszont felvetett bennem valamit: ha a lelkiismeret elaltatható, sőt talán meg is ölhető, akkor hogy lehet, hogy egyes esetekben megromlik, más esetekben pedig nem, ugyanabban az emberben. Tehát van olyan bűn, amiben egészen megátalkodott lehet az ember, de van olyan is, amiben hallgat a lelkiismerete szavára. És a megölt lelkiismeret "feltámasztható" valahogyan? Gondolok pl. a gyónásra. Vagy már örökre vége?

Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve... Az ember nem gép, kivált nem a lelke, a gondolkodása. Igen, így működik az ember: bizonyos dolgokra érzékeny, más dolgokra meg nem. Ismerünk mélyen vallásos embereket, nagy imádkozókat, akik ugyanakkor észre sem veszik, mennyire állhatatlan a viselkedésük. Nem mindenre egyformán érzékeny a lelkiismeret. Azon kell dolgoznunk, hogy minden irányban minél tisztább és érzékenyebb legyen.
Elaltatható, de nem ölhető meg teljesen. Még a legmegátalkodottabb embernek is van esélye, hogy egyszer csak ráébredjen, szörnyűség volt, amit addig művelt.
A szentgyónás, de már az azt megelőző bűnbánattartás felébresztheti az alvó lelkiismeretet. Ezért is érdemes rendszeresen gyónni, hogy, ha el is szunnyadna, azért mindig föl tudjon ébredni a lelkiismeret.




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   48   49   50   51   



Gyűjtés a harangszóra









lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat