KÉRDÉS

Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.235.20.17)

VÁLASZOK

A szex, a nemiség a házasságon belül csodálatos ajándék, azon kívül rablással szerzett zsákmány. A házasfelek egymásnak adása, a nem házasok között viszont egymás kihasználása. A szentségi házasságban Isten mosolya, azon kívül az ember nyomorúsága.
Ugyanakkor a házasságon belül is meg kell maradnia az egymás iránti tiszteletnek, figyelmességnek, tapintatnak. Sőt, mindig a társ örömét kell keresni, sohasem önző módon a sajátot. Ez a kiegyensúlyozott és boldog testi kapcsolat kulcsa.
Az Egyház nem szól bele a módszerek részleteibe, ez a hálószoba benső titkai közé tartozik. De tudni kell, hogy nem a módszer adja az örömöt, hanem az Egyház tanítása szerinti figyelmes tapintat, tisztelet, a kölcsönös és önzetlen szeretet.
(Erről a kérdésről bővebben a Fórumon is lehet olvasni egy morálteológus írásában.)

Kedves Hedvig!
Egyik alkalommal Jézusnak is hasonló kérdést tettek föl. A szadduceusok azt firtatták, hogy "odaát" milyen viszony lesz az emberek között. Ha történetesen egy asszonynak több férje volt özvegysége miatt, akkor ki lesz majd odaát a férje? Erre Jézus azt válaszolta, „Nem azért tévedtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát? (Mk 12,24). Be kell vallanunk, hogy nem tudjuk, mi lesz odaát, mi vár ránk. Azt tudjuk, hogy nem szabad gyermeki módon azt képzelni, hogy nagyjából ott is olyan lesz az élet, mint itt, csak boldogabbak leszünk. Az odaát egészen más!
A kérdésére általánosságokat tudok mondani. Bizonyos, hogy nem vész el a személyiségünk, sem az emlékeink. Nem vesznek el a személyes kapcsolataink sem. Most itt töredékes a megismerésünk, akkor majd úgy fogjuk ismerni egymást, ahogyan Isten ismer minket. Nem lesz korlátja a megismerésnek (Kor 13,12). Ott nincsen idő, nincsen tér. Mi, emberi lények is mintegy átszellemülünk (1Kor 15,42-44). Azt is tudjuk még, hogy ott nem fog hiányozni senki és semmi.
A részletekről meg - remélem - majd odaát fogunk tudni bővebben beszélgetni.

Kedves Mia!
Megerősíthetem, hogy ez a gyógyulási folyamat már elindult a lelkében. Azzal hogy fölismert sok összefüggést az események, a saját érzései, múltból származó érzelmi emlékei között, ez világosan mutatja, hogy egyre jobban látja saját helyzetét. Majdnem azt mondhatom, már megvan a diagnózis, és ez már több mint fél siker. A lelki dolgokban ugyanis épp a világos látás a legnehezebb. A lelkiatya feladata legtöbbször éppen az, hogy megvilágítsa a folyamatot, rámutasson, honnan származik a baj. Az utána következő tanács már csak akkor hat, ha sikerült belátni, hogy merre kell menni.
És ezt az utat is megfogalmazta. Az imádság nem csak arra alkalmas, hogy az Égiek segítségét kérjük ahhoz, amit mi nem tudunk elérni. Imádság közben az ember lelke egyre nyílik, az Isten közelségének köszönhetően egyre nagyobb világosság tárul föl benne. Imádság közben valójában mi magunk gyógyulunk, és ennek következménye az, hogy körülöttünk is rendeződnek a dolgok. Persze, ne feledjük, mindig vannak új és új küzdelmek.
Ha valakit nem tudunk szeretni, nem tudunk neki megbocsátani, akkor ez a legfontosabb, hogy imádkozzunk érte. Ne csak azért, hogy a kapcsolatunk rendeződjék, hanem kifejezetten őérte, hogy kegyelmeket kapjon, hogy az Istenhez közelebb juthasson. Ez az Isten elé vitt jószándékunk kiöli belőlünk is a haragot, ellenszenvet, ugyanakkor kegyelmi kapcsolatot létesít közöttünk. Ez a gyógyulás folyamata.
Hozzá kell tennem, hogy a gyógyuláshoz mindig idő is kell. A lelki világosságnak az is része, hogy tudunk türelmesek is lenni.

Kedves Miklós!
Nagyon jól tette, hogy megírta ezt a kérdést. Másokat is érdekel, és fontos teológiai tanítást érint. Sokan gondolják úgy, hogy Krisztus azért "jött a földre", hogy megszabadítson minket a bűneinktől. Krisztus Urunk ennél mérhetetlenül többet hozott. Az Atya nem pusztán "helyreállítani" akarta az eredeti rendet, hanem beteljesíteni azt, amit a teremtésben elhatározott. Minket, földi embereket azért teremtett a saját képére és hasonlóságára, hogy meg is ajándékozzon a saját életével. Ez az isteni képmás, amelyet megalkotott, Jézus Krisztusban teljesedett be, Őbenne teljes és tökéletes az, amit a Teremtő az emberről akart és elgondolt. Jézus segítségével, Jézus által, Jézusban tud megajándékozni minket ezzel az isteni élettel. Ennek mintegy elengedhetetlen velejárója, hogy a bűnöktől megszabadítson bennünket.
Azt nem tudjuk, hogyan alakult volna a világ, ha nem történik meg a bűnbeesés. De az biztos, hogy Krisztus a teremtés csúcsa és beteljesülése, tehát neki el kellett jönnie! Ezért fogalmaz így Szent Pál, hogy "amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született" (Gal 4,4). Mi már ebben a "beteljesült" időben élünk, csak esetleg nem vesszük észre. Azóta, hogy Krisztus emberré lett, minden megváltozott a világban, de ezt csak a hívők fogják föl. Minél nagyobb hittel él valaki, annál mélyebben érti meg és érzékeli ennek valóságát. Nekünk Krisztushoz kell igazodnunk, Őt követnünk, és Ő a Lélek által elvezet bennünket a teljes igazságra (Jn 16,13).

Természetesen imádkozom kedves Nagymamájáért, és másokat is kérek, hogy tegyék meg ezt.

Kedves Magdolna!
A személyiségünk örökre megmarad. Még a kárhozatban sem tűnik el. Éppen ez jelenti az örök és enyhítetlen kínt, hogy az ember szembesül azzal, hogy kizárta magát az örök boldogságból, és ezt teljes tudatával átéli. Az örök boldogságban, ahová Isten kegyelméből az üdvözültek jutnak, ott pedig szintén teljes személyiségünkkel lesznek jelen, különben nem is lehetne boldogságról beszélni. Az emlékek az emberi élet szerves része, azok is megmaradnak, nyilván átszellemült módon. Mintegy Isten szemével lesznek képesek látni, hogy mi miért történt a földi életben.

Kedves Zsófia!
Az igaz, hogy az állatoknak nincsen bűnük, de nem azért, mert olyan jók lennének, hanem mert nincsen lelkük sem, nincs személyiségük, tehát személyi felelősségük sincs. Az bizonyos, hogy ha Önnek van egy vagy több kedves állata, azok nem fognak hiányozni Önnek az Isten Országában. Az az öröm, amit a velük töltött együttlét jelent, az teljesen és maradéktalanul meglesz odaát is. Adja Isten, hogy erről még odaát is beszélgethessünk!
Izaiás próféta az ókori zsidó emberek számára jól érthető képpel szemléleti a messiási kor boldogságát. A teremtéstörténetben a bűnbeeséssel megtört az egység nem csak Isten és ember, ember és ember, között, hanem az ember és a természet között is. Ennek lesz helyreállítása a messiási állapot, amikor újra a szeretet törvénye irányít mindent. Hogy ez valójában milyen lesz, arról fogalmunk sincs, nincs rá sem szavunk, sem róla elképzelésünk. Mégis emberi fogalmakkal így próbálja érzékelhetővé tenni a szent szerző, ahogyan a próféciában olvasható.

Ebben a versben ez áll: Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mi köze az igazságnak a sötétséghez?
Ezt a mondatot egy kis erőltetéssel akár a házasságra is lehet vonatkoztatni, de hogy ez az igeszakasz tiltaná a vegyes házasságot, az teljesen téves felfogás. Sohasem szabad igeverseket kiragadni a környezetükből azért, hogy azzal érvelni tudjunk az álláspontunk mellett. Mindig a Biblia egészének a tanítását kell keresnünk, természetesen a Biblia tulajdonosa, az Egyház értelmezésének segítségével.
Az Egyház nem ajánlja az un. vegyes vallást, de tiltást sem fogalmaz meg. Nem kis nehézséget vesz magára az a hívő ember, akinek a házastársa éppen a legfontosabb dologban, az Istennel való kapcsolatában nem tud vele osztozni. De számtalanszor igazolódott Szent Pál tanítása is, amit Ön is idéz, hogy a hívő fél megszenteli a hitetlent. Ám arra is van számtalan példa, hogy a hivő fél lassan elveszíti a hitét, ha azt nem élheti, nem gyakorolhatja családjával együtt rendszeresen. Mindenesetre alaposan meggondolandó az ilyen lépés. Ha a jövendőbeli házastárs elutasító vagy akárcsak közömbös a vallási kérdésekben, akkor én sem javaslom hogy a hívő házasságot kössön vele.

Kedves Éva!
Roppant sajnálom, hogy elutasítást olvasott ki a válaszomból. Tudja, becsületbeli dolog az, hogy e nyilvános felületen senkit ne arra bíztassunk, hogy nem görögkatolikusként mégis hozzánk tartozónak írja be magát a népszámlálási adatlapon.
Hála Istennek sokan, talán egyre többen vannak, akik szeretnek a közösségeinkbe, a szertartásainkra járni. Ennek én magam görkat. lelkészként is igen örvendek. Vannak közöttük katolikusok, protestánsok, más felekezethez, vagy addig sehova se tartozók. Szívesen látunk mindenkit, hiszen azt a gazdagságot, amit kaptunk az Úrtól szívesen megosztjuk másokkal. Szeretnénk, ha minél többen fölismernék Krisztus útjának boldogságát. De hát a népszámlálás az egészen más dolog. Nem adatlapon akarjuk a hozzánk tartozók számát gyarapítani, hanem az élő közösségeinkben. Ha nem is jelölt be semmit abba a kis mezőbe, azért nagy szeretettel várjuk továbbra is. Bizonyos vagyok abban, hogy ezt az Ön városában élő atya és az általa vezetett közösség is így érzi és gondolja.

Hosszan, nagyon hosszan imádkozzék. Ezt a mély sebet nem lehet egyszerűen valamely imaszöveggel gyógyítani. Menjen el a templomba, és hosszan maradjon ott csöndben. Csak hallgasson és hallgasson. Az Isten, aki végtelenül szereti Önt, és aki mindent tud, mindent megért, a jelenlétével fogja Önt gyógyítani. Ezért kell a hosszú idő. Ezalatt pedig az értelme, a gondolatai is egy kicsit átalakulnak. A fájdalommal együtt apadni fog Önben a vád a társa ellen. Ez is fontos része a gyógyulásnak. Talán lassan még az is fölsejlik, hogy Ön miben vétett, hogy ez történhetett.
Majd csak ezután nyissa meg az ajkát a kérő imára. Azt kérje, hogy maga Isten gyógyítsa meg szerelmük kapcsolatát. A többit bízza Őrá! Tanácsokat nem kell adni Neki, hogy hogyan tegye.
Ha esetleg nehéznek tartja az egyszerű hallgatást - ma sok ember van, aki szinte képtelen rá! - akkor javaslom, hogy e csönd helyett olvassa a zsoltárokat. Akár az egész Zsoltárkönyvet. Mire a 150-ikhez ér, már képes lesz kérni. Sőt, talán meg is köszönni, hogy ez történt, mert a Mindenható valami még jobban kihoz ebből a szörnyűséges rosszból. Mindenképp bízzék ebben, és így imádkozzék.

Kedves BT!
Amit érez a lelkében, azt akár indíttatásnak is tekintheti. Igen, itt az ideje kibékülniök. A régi barát ugyanúgy látja Ön, mint ahogyan Ön őt. Ő is pont azt érzékeli, hogy társaságban tudnak egymással természetesen viselkedni, de ha négyszemközt találkoznak, akkor Ön is zavartan viselkedik. Ő is vágyik arra, hogy ezt a sérelmet helyrehozzák.
Nem volt okos dolog sms-ben beolvasni neki, még ha úgy érezte is akkor, hogy igaza is van. Mindez azonban ma már egyáltalán nem fontos.
Igen, szólítsa meg, és kérjen tőle bocsánatot. Ne akarják föltétlen tisztázni a régi dolgokat. Főként azt ne, hogy kinek volt igaza. Ha Ön azzal a nyitottsággal közelít feléje, hogy bocsánatot kér, és egyedül a saját hibáját említi, egyáltalán nem hánytorgatván, hogy ő miben vétett, akkor ugyanezt fogja tőle kapni. Ő is bocsánatot fog kérni, és nem szemrehányást tenni.
Javaslom azért, hogy mielőtt megszólítja, imádkozzék előtte, és kérje a Békesség Lelkének segítségét. Egészen biztosan szép lesz az újra egymásra találás.

Kedves Hedvig!
Borzongása és fölháborodottsága részben jogos, részben nem.
Valóban szörnyű, hogy milyen rettenetes fájdalmakat tudnak okozni emberek egymásnak. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy :...tudunk okozni egymásnak. "Hisz bűnösök vagyunk mi mind, mint a többi nép..." Az Isten szabadságot adott nekünk. Ez nagy titok, és aki úgy véli, hogy tudja a magyarázatát, az téved. Nem tudjuk, miért van a rossz. De azt tudjuk, hogy nem Istentől származik, nem Ő akarja.
A gondolatának ez a része semmiképp sem jogos, hogy kérdésében szinte vádolja a Jóistent mindezért. Az is téves fölfogás, ha valaki azt hiszi, hogy a vallásháborúk, vagy egyéb kegyetlenségek a hit miatt vannak. A kegyetlenség, a gyilkosság oka soha nem az, hogy a másik miben hisz, hanem az elkövető saját gonoszsága. Ilyenkor csak vallási köntösbe öltözteti az elkövetett szörnyűséget, amely, persze, még fokozza a bűnét.
Aki igazán hisz, igazán keresi az Istent, az lehet, hogy másként éli meg ezt, mint a mellette lévő ember, de soha nem fogja ezért bántalmazni.
Ennek megváltoztatásáért annyit tehetünk, hogy mi magunk nem okozunk fájdalmat másoknak sem testi sem lelki értelemben. Nem könnyű dolog ez sem, nagy egyéni küzdelemmel jár. S ha látszólag kis mértékben is, de csökkentjük vele a világban uralkodó erőszakot, tehát növeljük a békét.

Kedves S!
Igen régi szokás ez, hogy házszenteléskor a pap egész egyszerűen végigmegy a településen, és minden egyes házba bemegy megszentelni azt. Milyen kár, hogy ez ma nem így van, és egyeseket kifejezetten zavar ez a buzgóság. Persze, érzem szavaiból, hogy az atyát kísérő személy még inkább zavaró, mint maga az atya kéretlen jelenléte. Mit lehet tenni? Mindenképp szólni kell a tisztelendő úrnak. Miért is kellene félni ettől?
A házszentelésnek nincsen díja, nincsen árszabása. Ha nem fizetnek az atyának semmit, akkor is el kell hogy végezze ezt a szép és értékes szertartást. Igaz azonban, hogy nagyon sok helyen a szokásnak ez is része, hogy ilyenkor bizonyos összeget is adnak a papnak. Az szörnyű, ha ilyenkor a zsebébe dugdossák a pénzt, mint pincérnek a borravalót. Lehet ilyenkor adományozni, de nem kötelesség. A pap elfogadhatja, de ha látja, hogy szegény helyen jár, jobb, ha visszautasítja. Ez általában neki szóló személyes juttatás, amelyből az őt kísérő személy(ek)nek is adni szokott.

Igen.
Vannak olyan tevékenységek, amelyeket kifejezetten tilt az egyházjog, amelyek nem összeegyeztethetőek a papi szolgálattal.
Amit Ön leír, vagy amire céloz, vélhetően egy vagy netán több paptestvérre vonatkozik, mégsem mondható általánosan, hogy "a papok" fogyasztóbbak a fogyasztóknál. Egészen biztos, hogy nem minden pap ilyen. Sajnos igaz, hogy a fölszentelt embereket éppenúgy megkísért a világ szelleme, mint a világi hívőket. De talán nem sajátosan a görög papokra jellemző ez csupán. Az emberi gyengeség mindig felüti a fejét. Kétségtelen, hogy a pap életében a szolgálatnak kell az első helyen állni. Ennek leglényegesebb része az Istennel való kapcsolat, az imádság.
Az utóbbi időkben sokszor kapunk erre buzdítást a vezetőinktől.

A buzgó és odaadó imádságon kívül következőt kell tennie.
Minél hamarabb beszéljen az atyával, kérdezzen rá, hogy ez mivel magyarázható. Ha esetleg Ön nem érzi magát erre alkalmasnak, akkor egy olyan személyt kérjen meg erre, aki közelebbi kapcsolatban van vele.
Ha ez nem vezet eredményre, akkor ketten vagy hárman keressék föl, és közösen próbálják meg tisztázni az ügyet. Ha vétségről van szó, akkor szólítsák föl annak megszüntetésére.
Ha netán ez sem vezet eredményre, akkor ugyanaz a két vagy három személy keresse föl a tisztelendő atya elöljáróját: vagy az esperest vagy magát a megyéspüspököt. Ettől kezdve az övé a felelősség a dologban.
Mindenképp cselekedjék, cselekedjenek minél hamarabb, hogy a métely ne terjedjen tovább. Lehet, hogy az illető atya teljesen vétlen, és valami rossz egybeesés keltette a gyanút. Ez esetben mihamarabb véget kell vetni a lábrakelt hír tovább terjesztésének. Ha viszont valódi vétségről van szó, akkor még inkább haladéktalanul föl kell lépni ellene.
Köszönöm, hogy ezt megteszik az atya és a közössége érdekében.

Kedves Rita!
Ezt én sem tudom, de az alábbi címen keresztül mindent megtudhat ezzel képzéssel kapcsolatban:
info.szentpiroska@gmail.com

Kedves Zsuzsa!
Szent Pál is azon a véleményen volt, mint Ön. Azt írja: "Inkább szólok öt érthető szót azért, hogy másokat tanítsak, mint tízezer szót az elragadtatás nyelvén (1Kor 14,18). A korintusi levél e szakaszában egyébként (1Kor 14,13-28) részletesen leírja, hogy az elragadtatás nyelvén szólás nem annyira a közösség épülését szolgálja, mint inkább egyéni imádságnak tekinthető. De még akkor is hordozza azt a veszélyt, hogy az értelem nem tud bekapcsolódni a dicsőítésbe (14. vers). A korintusi gyülekezetben ugyanis igen elharapódzott ez a gyakorlat, és éppen azért írta ezeket a sorokat az Apostol, hogy egy kicsit rendet teremtsen ezen a téren. Érdemes a 12-13-14. fejezeteket végig olvasni, hogy megértsük ennek egész tanítását. Ennek része az, hogy a legnagyobb adomány, a legértékesebb karizma a szeretet, erre kell mindnekinek legjobban törekedni.
A nyelvek adománya - ma nagyon látjuk ezt - sok esetben inkább önkifejezés. Igen rossz gyakorlat, ha "karizmatikus" közösségben szinte szégyellheti magát, aki "még" nem tud nyelveken beszélni. Ez teljes félreértése az isteni adományoknak.
Nyíltan válaszolhatok a kérdésére: Nincsen szükség a nyelveken való imára. Aki ezt megkapja, örvendezzék, és imádkozzon ezen a módon, ha a lelke erre indítja. De közösségben így imádkozni csak zűrzavart teremt.
Miért is gondolná bárki, hogy a nyelveken való ima jobb, többet mond, értékesebb, mint a szentek imádságai, az egész Egyház közösségének sok évszázad alatt megszentelődött szövegei, vagy éppen azok az egyszerű szavak, amelyeket személyesen fogalmazunk meg a Jóistennek?
Imádkozzam lélekkel, de imádkozzam értelemmel is, énekeljek lélekkel, de énekeljek értelemmel is!

Kedves Tamás!
Abban igaza van, hogy "valahol helyt kell adni ezeknek az énekeknek", amelyek sok fiatalnak tetszenek. Könnyen énekelhető, könnyen tanulható, jó hangulatot keltenek. Megvan ezeknek is a helye az Egyházban. Sok olyan alkalom van, amikor elővehetjük, elő is szoktuk venni ezeket a gitáros énekeket.
Amikor úgy fogalmazott, hogy "a liturgiát tekintve nem az Egyház magas szintjén szólalnak meg" ezek az énekek, akkor igen helyesen ráérzett, hogy valami nagyon fontos hiányzik belőlük, ami nem teszi alkalmassá arra, hogy a Szent Liturgián helyet kapjanak. Nem véletlenül hívjük könnyűzenének ezt a műfajt. Könnyű hallgatni, könnyű megemészteni, könnyű mellette sok minden más csinálni, könnyű el is felejteni őket. Alapvetően nem arra valók, hogy elmélyülést érjenek el. Nem szabad összekeverni azt a hangulatot, amelyet ilyenkor ébreszt bennünk azzal a mélységgel, amelyet az Egyház imádságai valóban elérnek. A könnyűzene a felszínen érinti meg az embert, a komoly zene a lelke mélyét. Márpedig az Egyházban minden arra törekszik, hogy minél mélyebben segítsük az embert az Isten felé.
A liturgikus énekek valóban sokszor igen nehezek, figyelmet, odaadást, áldozatot is követelnek - mint minden értékes dolog. Nem szabad a könnyebb végéről megfogni a lelki munkát, csak azért, hogy minél látványosabb eredményt elérhessünk. Sok fiatal járt évtizedeken át a beat-misékre, a belőlük lett felnőttek ma mégsem töltik meg a templomokat.
Való igaz, hogy ha színvonalas könnyűzenét adnánk a templomainkban - a színvonal nélküli zenéről ne is beszéljünk, az nyilván nem a templomba való! -, akkor sokkal többen jönnének el. Csak hát közben éppen azt nem tudjuk adni nekik, azt a mélységet, amit igazán keresnek. Volt már arra próbálkozás a 80-as években, hogy gitárral kísérjük (kíséreljük) a mi énekeinket, de elég hamar csődbe jutott ez a vállalkozás. A bizánci lelkiség hamarabb kiszűri, ami nem odavaló.
Hála Istennek vannak értkes fiatalok ma is, akik értik e zenét, akik törekszenek erre az igazi mélységre. A felnőtté válás során pedig még többen ismerik föl, hogy az Istenhez vezető út sohasem könnyű, de mindig csodálatos, érdemes érte küzdeni és áldozatot hozni.

Kedves L!
A tanácsom a következő. Már mostantól járjanak el jegyesoktatásra. A kedvese biztosan örömmel venné ezt az indítványt. Ennek során számos fontos kérdést meg lehet beszélni a pap jelenlétében. Ezek között nyilván egyik legfontosabb a hit, az Istennel való kapcsolat lehetősége. Így Ön is jobban megismerheti, hogy mit is jelent a hit és a keresztség. Abban bízom, hogy Ön nyitott lelkű ifjú, és e beszélgetések során föl fogja ismerni, hogy mennyire más az élet Istennel együtt, mint nélküle. Ez azért is fontos, mert kedves jövendőbeli feleségével a leglényegesebb kérdésben egységben lesznek. Enélkül, higgyék el, nagyon nehézzé válnék a házasságuk.
Megkeresztelkedni, természetesen csakis akkor lehet, ha Ön eljutott arra hitre, hogy önszántából is kérje ezt. Ha nem, akkor nem szabad fölvennie a keresztséget. Az mindenkinek, Istennek és embernek a megcsúfolása lenne.
Van egyébként lehetőség arra is, hogy ha Ön nem is keresztelkedik meg, azért még összeházasodhatnak, de ehhez - úgy tudom - a püspök engedélye szükséges.

Kedves Uram!
Az adatlapon szereplő kérdés valóban nem pontos. Nem az érzés alapján tartozunk valamely felekezethez, hanem az egész életünkkel. Természetesen nagyon jó tanácsot adott a feleségének, amikor az mondta, hogy ő római katolikusnak írja be magát. Megkeresztelkedése révén oda tartozik. Hogy a családjuk együtt jár el a görögkatolikus templomba ez megint üdvözlendő és dicséretes dolog. Igazán nem szükséges emiatt a kedves feleségének rítust változtatnia, hiszen amint eddig, úgy ezek után is részt vehet minden szertartáson, részesülhet a szentségekben.
Van lehetőség a rítusváltásra, ehhez mind a két illetékes püspöknek a beleegyezése szükséges. Én azonban nem javaslom.

Kedves Noémi! Természetesen annak megtalálásában, hogy hol tudok szolgálni, hol lehetek hasznos másoknak, sokat segít az önismeret. Fontos tudni és látni, hogy mihez ért, mivel foglalkozik szívesen. Ezek Istentől kapott adományok, amelyeket éppen azért kapott, hogy általuk hasznára lehessen másoknak. A talentumokat sohasem a magunk, hanem mindig mások számára kapjuk. Ha csupán a magunk javára akarnánk fordítani, az egyenlő volna azok elásással, hiszen nem gyarapítjuk, nem sokszorozzuk meg mások szolgálata által. A kedvesével való kapcsolatában nem hiszem, hogy drasztikus lépést kellene tenniök. Ismerjék meg egymást egyre jobban, beszélgessenek sokat, legyenek közös élményeik. Ezáltal sokat alakulhat nem csak a kapcsolatuk, de a gondolkodásuk, az egyéniségük is. Ha az Ön udvarlója komolyan gondolja ezt a hivatást, akkor - mint mondtam - elképzelhetetlen lesz a kapcsolatuk másként, mint a közös hitben. (Egy görögkatolikus kispap nyilván nem udvarolhat olyan lánynak, aki nem hisz Istenben, nem éli, nem gyakorolja ezt a hitét!) Én továbbra is bízom abban, kedves Noémi, hogy előbb-utóbb vissza fog találni a Jóistenhez. Szépen élni, jót cselekedni pusztán emberi erővel ideig-óráig lehet ugyan, de ez az emberi erő egyszer csak elfogy. Fiatalon még talán nem érzik ezt, de az élet meg fogja rá tanítani. Isten segítségével azonban végtelen erőt kapunk. Miért adnánk alább? Egy fontos tanácsom még. Óvakodjanak attól, hogy testi kapcsolattal egyesüljenek. Ez megöli a lelki szerelem szép és egyenletes fejlődését, egymás megismerésének bimbó szerű kivirágzását. Az esküvőről. A magyar szóhasználatban valóban gyakran jelen van az eskü, miként a szertartás nevében is. Eskető papról beszélünk, esküvői menetről s hasonlókról. A Szerkönyv valóban esküformának mondja az idézett részt, de egyik fél sem ejti ki, hogy "esküszöm". Ezért írtam, hogy a mi szertartásunkban nincsen eskü.

Kedves Laura!
Mivel a bizánci egyházfegyelem szerint a péntek bűnbánati nap, ezért a görögkatolikusoknál kerülendő ezen a napon az esküvő. Az esztendőben van négy olyan szabad hét, amikor nincsen pénteken bűnbánati nap, ezeken minden további nélkül lehetséges. Egyéb időszakokban, ha súlyok ok miatt nem oldható meg másként, csak pénteken az esküvő, akkor a püspöktől kell erre fölmentés kérni.

Valóban, miként mondta, ez a magatartás nagyon veszélyes. A kedves családtagjaira nézve, de az Ön számára is. Nyilván igen sajnálatos, hogy nem tud úgy tekinteni a mostani atyára, mint arra, akihez talán kislány kora óta járt. Ám nem szabad azt keresni a következő papban, amit az előzőben látott. Ez a vágy mindig félrevezet bennünket.
Elhiszem, hogy lehet abban igazság, hogy a most Önöknél szolgáló atya nem oly buzgó, mint a korábbi volt. De egészen biztosan őneki is vannak erényei, jó tulajdonságai. Könnyen lehet, hogy ha a kisfia eljárhatna Önnel minden vasárnap a templomba, akkor számára a mostani atya volna a kedves. Persze, csakis akkor, ha Ön le tudja győzni önmagában ezt az ellenérzést, amely kialakult. Kérem, imádkozzék ezért, és tegyen is meg mindent ennek érdekében. Ne kényszerből, hanem kötelességből menjen el. Sok olyan kötelességünk van, amelyhez épp nem fűlik a fogunk, mégis meg kell tennünk. Ha most nem szárnyalva röpül a templomba, mint annak idején, azért még ott a helye, el kell mennie. Idővel át fog ez alakulni, meglátja. A sátán nagyon szereti kihasználni ezeket az emberi gyengeségeket. Nem szabad hinni neki.
Ha másért nem, a gyermekéért tegye meg, hogy minden vasárnap elmegy a templomba, és rendszeresen gyónik és áldozik. Csakis így remélheti, hogy fia később nem fordul el az Istentől és az Egyháztól. Nagyon boldogtalanná tenné ezzel az életét, de a sajátját is.

Halálos bűn az, ha tudva és akarva súlyos dologban szándékosan vétünk Isten ellen. Nem annyira a cselekedet, mint inkább a szándék teszi a vétket súlyossá, ha úgy tetszik, halálosan súlyossá.
Kedves Testvérem! Ha Ön a mi honlapunkat olvassa, ha őszinte kérdéseket tesz fel a lelkiatyának, tehát érdeklődik a hitének állapota, az Istennel való kapcsolata felől, akkor nem tudom elképzelni, hogy a halálos bűn állapotában lenne. Vagy ha netán mégis, akkor nem sok választja el attól, hogy ezen mihamarabb változtasson.
Javaslom, kérem, ne azt latolgassa, hogy az Ön lelke most erkölcstanilag milyen állapotban van. Inkább tegye azt, amit a tékozló fiú: "Felkelek és Atyámhoz megyek". Semmiképp se maradjon meg ebben a tompult állapotában. Ha továbbra is vonakodik elmenni a templomba, akkor a lelke még rosszabb helyzetbe kerül. Ne várja meg! Keljen fel, és lépjen az Isten felé! Ő csak szólítja, hívja, várja, de a lépést Önnek kell megtennie. Egy kicsit már tett is azzal, hogy nagy kedvetlenségében írt erre a honlapra. Most tegye meg a következő, nem sokkal nehezebb lépést. Fohászkodjék a Szentlélekhez! Őszinte szóval kérje az Istent: "Adj nekem erőt a szentgyónáshoz!" Ha pedig már ott van a templomban, el ne mulassza megerősíteni, hogy Önnek valóban ott a helye, és minden más csak ennél rosszabb lehet.

Kedves M!
Az elmúlt napokban sokat imádkoztam a kedves Édesanyjáért. Bizonyosan Ön is ezt teszi, még sokkal nagyobb buzgósággal, mint én. Bízhat abban, hogy ezek az imádságok nem maradnak meghallgatatlanul. Mégpedig nem is csak az Édesanyja számára, hanem Ön is gazdagodott általa. Még ha nem is érzékeli ezt a mostani szomorkás hangulatában.
Ha úgy érzi, hogy mostanában a Jó Isten magára hagyta, tekintse ezt a hite próbatételének. Ha kitart hittel ezekben az imákban, akkor ezzel a küzdelemmel sokat segíthet másokon is. Összetartozunk!

Kedves Szterka! Erre szokták mondani: A hiba nem az Ön készülékében van. Röstelkedve vallom be, hogy el vagyunk maradva a szentírási szövegek közlésével. Nem az Ön gépének fölkészületlensége, hanem a mi munkánk elmaradása miatt jelenik meg olykor csak egy üres fehér folt a Szentírás helyén. Ígérem, iparkodunk, s bízom abban, hogy nem lesz többet ilyen csalódása a honlapunkkal kapcsolatban.

Nehezen tudok erről ítéletet mondani. Én magam is abban bízom, hogy az általam megkérdezetteknek a Szentlélekre figyelve tudok választ adni. Ha az illetők, akik Jézusra hivatkozva adnak válaszokat, szintén imádkoznak és böjtölnek, és ez a lelkiélet a szavaikon is átérzik, csak akkor hihetjük, hogy valóban nem maguktól mondanak pusztán emberi okoskodásokat.
Nekem még nem volt alkalmam ilyenre bukkanni, így nem tudom kellően megítélni.

Kedves Hölgyem!
Kérem, bocsásson meg, csak részleteiben tettem közzé az írását. A túl személyesnek ítélt részleteket kihagytam.
Bizonyos vagyok abban, hogy a szemináriumunkba igen körültekintően vesznek föl fiatalembereket. A nyíregyházi templomban elöl azok az előkészítőt végző fiatalok ülnek, akik majd Isten segítségével csak jövőre lesznek kispapok. Jó nevelőre vannak bízva, akinek a többi elöljáróval együtt nem csak az a szerepe, hogy tanítással, neveléssel fölkészítse őket a szemináriumra, hanem, hogy lehetőség szerint azt is elbírálja, kik folytathatják a papságra való fölkészülést.
Köszönöm aggódó szeretetét az egyházunk iránt. Ugyanakkor megnyugtathatom, nem kell haragudnia az egyházunk vezetésére. Inkább imádkozzék ezekért a vezetőkért, a nevelőkért, és természetesen a jövendő papságunkért.

Nem javaslom, hogy foglalkozzék ezzel. Kétségtelen, némely dolgokra használható, de olyan szellemi-lelki ideológia kapcsolódik hozzá, amely miatt jobb távoltartani magunktól. Végső céljában ugyanis egyfajta öngyógyítást kínál, amely szemben áll a keresztény felfogással. Sajnos volt, hogy amerikai fölszentelt pap, sőt, szerzetes is hirdette üdvös voltát, de ez ne tévesszen meg bennünket! Vannak benne olyan részletek, amelyek segítik az értelem és akarat hatékonyságát. Ezeket szabad megismerni, de senkinek sem ajánlom, hogy ilyennel foglalkozó tanfolyamra beíratkozzék. Hiszen akkor az egész önmegváltó ideológiával megfertőzhetik a gondolkodást.

Kedves Noémi!
Föltételezem, hogy Ön még igen fiatal. Ezzel együtt is komoly a gondolkodása, súlyos döntést esetleg döntéseket is hozott már az életében. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ha továbbra is ezzel a felelős gondolkodással él, akkor sokat fog még alakulni a véleménye az életről, a halálról, a sorsról, az emberi célokról. Csak annak az embernek nem alakul a véleménye, aki felszínesen él és gondolkodik. Az ilyennek legföljebb csaponganak az elképzelései, de azt nem lehet alakulásnak nevezni. Az a mondás, hogy a jó pap holtig tanul, sokkal mélyebb tartalmú, mint első hallásra vélnénk. Az igazi lelki ember egyre többet tud meg az Istenről a világról, s persze, önmagáról. És ezt az ismeretgazdagodását, persze, műveli is. Nyilván, ezt nem csak a papok tehetik meg, minden törekvő ember életének a sajátja.
Ön most úgy érzi, nincsen szüksége az Egyházra, sem a Jóistenre, noha gyermekként sokat kapott ezáltal. Saját elképzelései vezetik, mondhatjuk, a saját egyéni vágyai. Hiszen így fogalmazott: "...jobban érzem magam így." Mivel komoly gondolkodásúnak érzem Önt, biztos vagyok abban, hogy ez még változni fog. Rá kell ébrednie, hogy nem azt kell keresnünk, hogy hol és milyen körülmények között érezzük jól magunkat, - ezt a mai hazug világszemlélet sugallja - hanem azt, hogy hol van dolgunk, hol van ránk szükség. Az az ember találja meg élete boldogságát, aki megleli, hol szolgálhat leginkább.
A kedvesét is említette, aki vonzónak találja a papi hivatást. Alighanem ő már kezdi sejteni, hogy ezen az úton kell keresni a hivatást. Legalábbis remélem, különben teljesen félreértené a papságot. Ha valóban pappá lenne, akkor Ön csakis akkor lehetne élete társa, ha eljut oda, hogy szintén teljes odaadással szolgálni akarja Istent és az embereket. Különben állandó feszültséget teremne ez a súlyos nézetkülönbségük. Hozzáteszem még, hogy ezt az állandó szolgálatot pedig csakis mély és elkötelezett hittel lehet végezni. Nem lehetséges, hogy görögkatolikus papnak a felesége ne mélyen hívő ember legyen.
(Ha esetleg idővel görögkatolikus esküvője lesz, akkor meglátja, hogy a mi szertartásunkban nincsen eskü.)

Kétségtelen, megvan az ok a szomorúságra, hogy még nem lehetünk teljesen egyek. Ám azzal még jobban ártanánk az egység munkálásának, ha nem tartanánk tiszteletben egymás vallásának, felekezetének tanítását és szokásait.
A református egyházban a házasság nem szentség. Talán ennek köszönhetően ott lehetséges a válás és az újra házasodás is. Ez a katolikus egyházban elképzelhetetlen. Másként értelmezi tehát ugyanazt a dolgot a két egyház. Ezt mindenképp tiszteletben kell tartani. Ha egy katolikus ember úgy él házas életet, hogy azt szentségileg nem áldotta meg az Isten, az súlyos bűnt jelent. Egyáltalán nem valamiféle büntetés az, hogy nem gyónhat, hanem mert az állandósult bűn miatt nem oldozható fel. Nem tudja azt mondani tiszta lelkiismerettel, hogy ígérem, a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülöm, ha utána hazamegy a férjéhez, akivel nincsenek megesküdve, és továbbra is élik a házaséletet.
Ezért nem áll szemben az ökumené személeletével, ha a református templomban elvégzik a szép görögkatolikus szertartást, ahol a református lelkész is igét olvas és hirdet és imádkozik. Pontosan ezzel érhető el, hogy mindkét fél felekezeti előírását megtartsák.

Mi egyebet, mint imádkozni érte?
Talán épp azért derült fény e hibájára, hogy Ön késztetést kapjon az érte való imádságra. S.O.S.

Természetesen az Istenszülő Szűz csak egyetlen gyermeket szült, Jézus Krisztust. Szokták idézni Mt 12,47 (és a párhuzamos helyek) szövegét: "Anyád és testvéreid kint állnak, és beszélni akarnak veled". A görög szövegben itt szereplő "adelphi" valóban testvéreket jelent, de nem csak szoros értelemben vett édestestvért. Fordítják még "atyádfiai"-nak vagy "rokonaid"-nak is. Az atyák közül sokan úgy értelmezték, hogy József özvegy ember lehetett, s korábbi házasságából származott gyermekeiről lehet szó, tehát Jézus féltestvéreiről. De gondolhatunk egyszerűen kicsit távolabbi rokonaira is. A magyarországon élő cigányok is hasonlóan tág értelemben használják a "testvér" szót.
Az Ősegyház kezdettől fogva, még az élő emlékezetre visszavezetve adta tovább azt a hagyományt, hogy Máriának nem volt más gyermeke, csak egyszülött fia, Jézus Krisztus. Különben miért kellett volna róla Szent Jánosnak gondoskodnia, ahogyan arra halála pillanatában kérte Jézus? (Jn 19,27)

Kedves M!
Lehet, hogy a csodadoktor testvére katolikus pap, de ez egyáltalán nem jelent biztosítékot arra, hogy ő maga is hiteles ember. Ha netán ezt is föl szokta emlegetni a maga igazolása mellett, az még egy gyanús jel. Valóban, vagy Krisztus erejével gyógyítson valaki, vagy ingával. Ingadozni nem szabad! Az apostolok sem vittek magukkal ingát.
Nagyon fontosnak tartom a természetgyógyászatot, hiszen ez az alapja a mai orvostudománynak is. Nagyon sok gyógyszernek alkotóeleme ma is természetes anyag. Igaz, kitaláltak már sok másfajta anyagot is a gyógyászatban, s ez mostanában némileg gyengíti a bizalmat. Ez nagy kár! Az operáció azonban semmiképp sem tartozik a természetidegen gyógykezelések közé. Igazán nem vitathatóan természetes beavatkozás az, hogy a szervezetből az idegen anyagot fizikai úton eltávolítják. Van benne kockázat, kétségtelen, mint minden más gyógymódban, illetve magában a betegségben is nem kevés.
Nagy kár, hogy az un. természetgyógyászat hirdetése sok esetben aláássa az orvosokba vetett bizalmat. Javaslom, hogy bízzanak a szakértő tanácsában, és ne folyamodjanak olyan segítséghez, amely szakmailag és erkölcsileg egyaránt kétséges.
Arról, hogy az Édesanyja nem nagyon vallásos és templomba csak nagy ünnepkor megy, az a véleményem, hogy ez nem helyes. Legalább ez a mostani betegség késztesse elgondolkodásra, hogy az életünk és a sorsunk Isten kezében van. Őt, a végtelenül szerető Istent nem szabad félvállról venni. Tanácsom, hogy bátran vállalja a műtétet, ugyanakkor sokat imádkozzék a Mindenhatóhoz is. A kórházban majd föltétlenül keresse föl a kápolnát.

Tisztelt Hitoktatónő! Kedves Orsi!
Nagyon köszönöm, hogy ilyen gondossággal törődik a rábízott gyermekekkel, köztük a mi kis görögkatolikus reménységünkkel is. Javaslom, hogy a Máriapócsi lelkésszel vegye föl a kapcsolatot. Nyilván ott is lesznek elsőáldozók, talán a legjobb, ha majd eljön az ideje, hozzájuk csatlakozik. A pócsi parókiát a (42) 385-142 telefonszámon érheti el.
Görögkatolikus sajátosságainkról a Krisztus közöttünk című hitismeret-terjesztő könyvünkből tudhat meg legtöbbet. A nyíregyházi kegytárgyboltunkban biztosan kapható, de talán másfelé is.
Sok kegyelmet az egész évi munkájához!

Kedves Húgom!
Nem ritka az, sőt, ma egyre gyakoribb, hogy valaki 30 éves kora körül, vagy akár még később kapja meg a hivatását. Vagy legalábbis addigra érik meg a döntése. Hogy éppen melyik rendben érzi otthon magát, ennek oka, magyarázata igen rejtélyes. Többnyire úgy születik meg maga a szerzetesi hivatás, hogy vonzónak tűnik egyik vagy másik közösség élete. Ha nincsen ilyen - akárcsak gyönge - kötődés, akkor a levegőben lógó hivatás inkább megkérdőjelezhető. 30 éves koráig szinte biztos, hogy az ember már találkozott egy-két renddel, amely vagy ellen- vagy rokonszenvet váltott ki belőle. Ez is segít a döntésben. Nem helyes szerzetesi hivatásnak látni azt a magatartást, ha valaki nem találja a helyét a világban. Általában abból lesz jó szerzetes, aki éppenúgy meg tudna állni a lábán a világban is.

A kérdésében némileg benne is rejlik a válasz. Kedves Édesanyja ragaszkodik a református templomhoz, jövendőpeli párja pedig a görögkatolikus paphoz. Nagyon egyszerű tanácsom, amit a jog is megenged, hogy legyen az esküvőjük a református templomban de görögkatolikus szertartás szerint, görögkatolikus pap vezetésével. Itt egyébként, természetesen jelen lehet a református lelkész is, igét olvashat és hirdethet, imádkozhat. Egyszóval mindent megtehet ő is, ami általában egy református istentiszteleten jelen van. Az érvényes katolikus esküvőhöz azonban hozzátartozik a szertartás minden lényegi eleme, azokból nem szabad kihagyni semmit. Ha nem így, tehát katolikus szertartás szerint esküdnének, akkor valóban kedves görögkatolikus felesége nem szentségi házasságban élne, s emiatt nem gyónhatna, nem áldozhatna.

Egészen meglepett, amit írt. Amilyen szépen beszélt a keresztszüleiről, akik láthatóan nagyon buzgó és mély keresztény lelkiéletet élnek, igazán nem számítottam arra a tanácsukra, hogy nem is olyan fontos a gyónás. Gondolom, Ön is így van ezzel a meglepődéssel. Alighanem valamelyik Nyugati orszában, esetleg Németországban történhetett ez. Nyugat-Európáról hallottam ugyanis, hogy terjed ez a gyakorlat, hogy egyre inkább kimarad a hívő keresztények életéből is a szentgyónás. Ez nagyon veszélyes! Gyónni nem könnyű, de a feloldozásban az ember személyesen megéli a megváltást, a bűneitől való szabadulást. Ez nem holmi érzelmi élmény, hiszen, valljuk be, nem is mindig kíséri olyan nagy lelki öröm a szentgyónást. No, de nem is azért az örömért térdelünk oda, hanem a bűneinktől való valóságos megszabadulás miatt. Ezt senki és semmi más nem adhatja meg, csak egyedül Jézus Krisztus, és akiknek ezt a hatalmat továbbadta, az apostolok ill. azok utódai.
A lelkiatya is fontos, de ha esetleg nem is akad egy ideig, a rendszeres gyónás akkor is nagyon fontos. A lelkünket időről időre rendbe kell tenni. S ne azt méricskéljük, hogy mi a kötelező. Ha fejlődni akarunk, akkor törekedjünk. Nem könnyű a gyónás, de nagyon értékes.
Elektronikus úton gyónni, de legalábbis feloldozni nem lehet. Az efféle kapcsolat személytelenít, a gyónásnak meg éppen az a lényege, ereje - és nehézsége is! - hogy ott személyesen vállalom a bűneimet, és személyesen, közvetlenül kapom Isten szeretetét és kegyelmét. Sem a személyesség, sem a kegyelem e-mail-en nem megy át!

Kedves Lina!
Hadd kezdjem a válaszadást a levele végéről. Nagyon jól teszi, hogy nem hagyja el a szentmisét, hogy a keresztutat továbbra is végzi. Igen, ilyen nehezebb lelki helyzetekben nagyon fontos, hogy kitartsunk az imádságban, még akkor is, ha nem esik jól, sőt, ha nehezünkre esik. Nem is érezzük, de ilyenkor talán még értékesebb az imádságunk, hiszen nagyobbat küzdünk érte, mint amikor magától is szárnyal.
Lina! A hitünkért meg kell küzdenünk. Mint minden másért, ami érték. Semmiképp se keseredjék el. Egy ilyen szakaszba jutott az élete, amikor összesűrűsödtek a bajok. Azt sejtem, hogy a zárdában töltött lelkigyakorlata, annak áldásos hatása egyfajta fölkészítés volt erre a nehezebb időszakra. Önnek is mondom, s mindazoknak, akik olvassák: megfigyelhető az életünkben, hogy amikor nagy kegyelmi ajándékokat kapunk, az nem csak arra való, hogy kevéskét lubickoljunk a lelki örömben, hanem vélhetően a rákövetkező nehezebb próbatételekre készít föl. Jó, ha ezzel számolunk. Az életünk nem attól szép, hogy nincsen benne semmi nehézség, szomorúság, küzdelem. Jézus soha nem ígért nekünk ilyen életet. De erőt, bizalmat, végelenbe nyíló reményt tárt elénk. Azt igen. "Aki hisz bennem, annak lelkéből örök életre szökő víz forrásai fakadnak”(Jn 7,38). Ez az erő, ez a remény, ez a távlat.
No most, ehhez vannak hétköznapi küzdelmek is. Nem szabad, nem érdemes kicsinyhitűnek lenni, ha bajok szakadnak ránk. Tudnunk kell, ez egész egyszerűen a próbatétel ideje, amelyhez az erőt is megkapjuk (1Kor 10,13).
Ha kitart az imádságban, s bízik abban, hogy az Úr a megfelelő időben és módon megsegíti Önt, akkor hamarosan meg is látja ezt a segítséget.
A baráti és lelkivezetői kapcsolat valóban nem ugyanaz. Egy kedves barátnő is adhat jó tanácsokat, érdemes hallgatni rá, de mégsem tartozunk neki engedelmességgel, mint a lelkiatyának. Valószínű, egy idő után terhessé vált számára, hogy Önben, kedves Lina, szintén barátnőt keresett, de nem kapott, mert egy "lelki gyermek" volt helyette. Utalt is rá, hogy talán túlságosan is hagyatkozott őrá. Önnek is meg kell tanulnia egyedül értelmezni a dolgokat és döntéseket is hozni. Lehet, sőt, valószínű, hogy ezért van most szüksége Önnek erre az eltávolodásra, hogy jobban megálljon a sját lábán.
Nézze! Mindent ajándékba kap az ember. (Még a pénztárca eltűnését is - ha annak fogadja.) Az Istent szeretőknek minden a javukra válik. Bízzon abban, hogy ezek a nehézségek az Ön javát szolgálják. Törekedjék arra, hogy még jobban bízzon a jóságos Istenben, aki szépen vezeti az életét hol küzdelmek, hol erőmegtapasztalások által.

A rítus nem a keresztelés szertartásától függ, hanem a szülők rítusbeli hovatartozásától. A régi jog szerint az apa rítusát követték a gyermekek. Az Új Egyházi Törvény szerint, amely 1981-ben lépett érvénybe, a vegyes rítusú katolikus házasok maguk határozhatják meg, hogy a gyermekeik (egyenként) milyen rítusúak legyenek. Tehát az Ön Édesanyjának rítusa - föltételezem, hogy kedves Édesanyja 1981 előtt született - ugyanaz, mint az ő édesapjáé volt. Ha római katolikus, akkor az Édesanyja is az, ha esetleg görögkatolikus, akkor az Édesanyja is az, függetlenül attól, hogy milyen szertartás szerint keresztelték.
A házasságkötéskor nem változik meg a felek rítusa. Ha az Ön édesanyja római katolikus, akkor egész eddigi életét így élte, még ha nem is gyakorolta a vallását.
Javaslom, hogy keressen fel egy római katolikus papot, aki meglátogatja őt, elbeszélget vele ezekről a dolgokról, és a lelkét is megnyugtatja.