KÉRDÉS

Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 72.44.48.122)

VÁLASZOK

Kedves Édesanya!
Természetesen nagyon örvendetes, ha a gyermeke, s vele együtt Ön is egyre inkább ismeri, szereti a szertartásainkat. (Ezeken keresztül az Urat!) Mint mondja, ez a vallás határozza meg az életét. Semmi akadályát nem látom annak, hogy ezután is gyakran eljárjanak a görkat. templomba, hogy ott részesüljenek a szentségekben.
Azt javaslom azonban, hogy a gyermeke legyen elsőáldozó a saját rítusa szerint. Nem árt, ha legalább ennyi kötelék megmarad azzal az egyházával, ahol keresztelték, ezen keresztül jobban megismerheti a római katolikus szertartást is. Mindenképpen javára fog válni a gyermekének. Lehet, hogy most kedvezőbbnek tűnne, hogy társaival együtt legyen elsőáldozó, de hosszú távon, az egész életét tekintve többet jelent, ha ezen a ponton hűséget mutat saját egyháza felé. Úgy tudom, hogy az iskoláink ebben igen következetesek, és meg is szervezik, hogy minden hozzánk járó gyermek a saját felekezete szerint részesüljön a hittan oktatásában. Tehát inkább az okozna galibát, ha ezt a kívánságukat az iskolában is előtárnák. Kérem, hogy Krisztus szeretetéért fogadja el ezt a helyzetet. Biztos, hogy nem fog a gyermeke hite kárt vallani emiatt, sőt, mint mondtam, gazdagabban élheti meg az Egyházhoz tartozást.

Kedves József!
Aki egyházilag szabadállapotú, annak van lehetősége arra, hogy pappá szenteljék. Ha azonban saját gyermeke van, akkor bizony elég bajos elképzelni akár a szemináriumi éveket, akár a későbbi papi életét. Mégis ezt megítélni néhány sor alapján nem lehet. Javaslom, hogy valamelyik római katolikus atyával vegye fel a kapcsolatot, és az ő tanácsa szerint járjon el. Idővel ő majd többet is megtud Önről, s aszerint fog tudni mondani jó tanácsot, hogy merre érdemes lépnie.

Kedves Zsuzsa!
Lehet, nem lesz elég szabatos a válaszom, ugyanis a keleti lelkiségi teológia nem szokta használni ezt a különbségtételt. Mindenesetre ismereteim szerint a halálos bűn az, ha valaki tudva és akarva súlyos dologban szándékosan vétkezik az Isten ellen. Ha jól meggondoljuk, egy gyakran imádkozó, igazán hívő ember nem is olyan könnyen tud ilyen förtelmet elkövetni.
A nem komoly ügyben vétett hazugság, az önkéntelen ítélkezés s effélék aligha minősülnek halálos bűnnek. Bűn, amelyet nem lett volna szabad elkövetni, de amely nem akadályozza meg abban, hogy Szentáldozáshoz járuljon. Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegnek. Minden esetben bűnbánattal kell mennünk áldozni, teljesen tisztában lévén azzal, hogy nem érdemelhetnénk meg ezt a fölfoghatatlan ajándékot. Ha Ön rendszeresen gyónik, mondjuk legalább havonta, akkor rendszeresen áldozhat is, minden vasárnap, vagy - ha teheti - akár minden nap is.
Először is adjon hálát az Istennek, hogy érzi, érzékeli imája sekélyességét. Nagy kegyelem! Mélyre törekvésre késztet.
Csak bíztatni tudom, hogy ha kitart, idővel meg fog tanulni szívből imádkozni. Nincs ennek iskolája, módszere, még ha szoktunk is beszélni az imádság iskolájáról. Ez kegyelmi ajándék, amelyet a Mindenható megad azoknak, akik kérik, s akik ennek kérésében ki is tartanak.
Nem kell arra törekednie, hogy "beleélje magát" az imádságba. Ez érzések keresése, amely félre is vezethet. Elejétől végéig tartson ki az imában, soha ne halogassa, ne kurtítsa azt. Meg fogja tapasztalni, hogy az ima maga tanít bennünket egyre mélyebbre jutni. Csak türelmetlen se legyen, bízza ezt is a Mindenhatóra!

Tisztelt Képviselő Úr! Kedves György Testvérem!
A fájdalmát megértem. Ugyanakkor bíztathatom is. Ha már fölismeri, hogy nehéz megbocsátani, az nagy kegyelem a lelkiélet útján. Még akkor is, ha valóságos kudarcnak érzi, hogy nem is tud megbocsátani. Megvígasztalhatom, hogy ha tud imádkozni azokért, akik Ön ellen tesznek, az már a megbocsátás útja. Valójában teljesen megbocsátani mi, emberek nem is tudunk, de nagy dolog, ha lépéseket teszünk ezen az úton. Nem tudunk megbocsánati egyrészt azért, mert ez a lelkünk sérelme, sebe, amelyet magunk gyógyítani nemigen tudunk. De azért is, mert a megbocsátás végsősoron az Isten dolga. Igazán bennünket nem is lehet megbántani, a minket ért sérelmek semmik ahhoz képest, amit a végtelen és tökéletesen szerető Isten kap tőlünk, bűnös emberektől.
Javaslom, hogy minél gyakrabban áldozzék ezzel a bűnbánó fájdalommal, és az Isten jelenléte segíteni fog Önnek ebben a gyógyulásban. Ki is kell várni, addig pedig ki kell tartani a hitben és bizalomban, hogy Ő valóban meg fogja gyógyítani ezt a helyzetet.

Kedves Kíra!
Legjobb, ha görögkatolikusnak keresztelik a fiukat, és majd a többi gyermeküket. (Adjon belőlük a Teremtő bőséges áldást!) Jó, ha a gyermekek ugyanazt a hitet tanulják és vallják, s Ön pedig nagy buzgósággal tanítja majd őket erre a gazdag hitre.

Kedves Ifjú Görögkatolikus Testvérem!
Az atya nagyon helyesen úgy tanítja a gyermekeket imádkozni, hogy abban legyen hála, bűnbocsánat és kérés. Mindegyikből legalább egy. Amint azonban ezek a gyermekek cseperednek, lassan ézik, hogy ez már nem is elég. Sem a kérésből, sem a bűnbánatból, de legfőképp a hálaadásból nem tudunk eleget tenni. Természetesen nagyon helyes, hasznos és üdvös, több dologért, személyért imádkozni, több dologban fölismerni az Isten irántunk való jóságát, és egyre jobban látni a bűneinket, melyeket nap nap után elkövetünk. Ez a gondolat, ez a kérdés tehát az Ön lelki fejlődésének az eredménye. A válaszom egyértelmű: jó és helyes több dologért is imádkozni.
Amikor pedig már egyre többet szeretnénk imádkozni, egyre több emberért, akkor lassan nem győzzük mindet egyenként imában előhozni. Ezért nagyon jó az is, ha valaki egy csokorba gyűjtve imádkozik a szeretteiért.
A félénkségétől pedig ne féljen. El fog múlni. Persze, ezért tennie is kell. Épp a szentgyónáskor kell legyőzni, hisz elhallgatni semmit sem szabad, sem szégyenkezésből sem bármi egyéb indok miatt. Valósággal érvénytelenné teszi a gyónást, ha netán tudatosan elhallgatnánk valamit.
Javaslom, hogy kezdje mindjárt azzal a szentgyónását, hogy a tisztelendő úrnak elárjulja: van, amit nehezen gyónok meg. Ha már ezt kimondta, akkor lesz ereje el föl is tárni, hogy mi is az.
Ön szép lelki fejlődést ér most meg, s ez vonatkozik a személyiségének az érlelődésére is. Ebből is származhat sok összetűzés, melyek során saját magát sem érti, hogy ezt vagy azt miért is teszi. Az önismeret fájdalmas útja ez, de a megtisztulás felé vezetheti, ha őszintén törekszik arra, hogy semmi se távolítsa el Istentől.

Természetesen semmi akadálya nincs annak, hogy római katolikus fiúk ministráljanak görögkatolikus Szent Liturgián vagy más szertartáson. Az fontos feltétele, hogy ismerje az adott szertartást, és tudja, hogy azon mi a feladata a ministránsnak.

Valóban, ezeken a kérdéseken sokat kell gondolkodni, imádságban mélyen keresni az igazi válaszokat, nem csak a felszínest.
Mindnyájunk számára ismeretes, hogy a "szeretet" szóval mennyi visszaélés történt az emberiség története során. Azért, mert valaki a szeretetre hivatkozik, még nem biztos, hogy hitelesen képviseli is azt.
Válaszomban éppen ezért világítottam rá arra, ami a "szeretet-tanító", a "tudatosság-tanító" kifejezés és magatartás mögött rejlik. Vigyázni kell, hogy a tetszetős szavak ne vezethessenek félre bennünket!
A mélyebb igazságkeresés abban is segít, hogy megértsük, a Szentírás nem beszél bosszúálló Istenről. (Nincs emlékem arról sem, hogy a pogány isteneket bosszúállónak tűntetné fel. Azokról egyébként is keveset beszél, inkább csak azt hangsúlyozza, hogy kerülni kell őket.) A Teremtő Isten nem bosszúálló. Amikor ilyen képek jelennek meg, azok a szentírók emberi fogalmai, amely mögött meg kell találni a valódi kinyilatkoztatást. Éppen ezért nem szabad a Biblia szavait elkülönítve értelmezni. Mindig egységében kell olvasni, látni, s mindig oda kell figyelni a Tanítóhivatal szavára, amely az igaz hit fényénél segít annak megértésében.

Olyan kérdést vetett föl, mely alighanem többeket is foglalkoztat. Azért is viaskodnak vele sokan, azért tűnik nehezen megválaszolhatónak, mert nem helyes alapállásból indul. Saját emberi igazságunkat próbáljuk kivetíteni Isten igazságára. Hasonlóképp nehezen boldogulunk, ha a transzcendens világot próbáljuk magyarázni és megérteni a földi fogalmainkkal.
Alapvetően megnyugodhatunk, hogy a végtelenül szerető Isten teljesen igazságos. Nem kell attól félni, hogy valaki élete végén pechesen elszúrja az örökéletet. Aki valóban oda akar kerülni, az oda is fog, és csak az nem kerül oda, aki elutasítja ezt az isteni ajándékot, a soha meg nem érdemelhető örökboldogságot.
Azt mondtam: aki valóban oda akar kerülni. Ez azt jelenti, hogy meg is tesz mindent azért, hogy oda eljuthasson. Ismétlem, ebbe beletartozik annak fölismerése is, hogy ezt a végtelen ajándékot a véges emberi élettel nem lehet megérdemelni. Az embernek törekednie kell Isten szava szerint - még jobb,ha azt mondjuk: Isten szeretete szerint - élni, de mivel erre bűnei miatt képtelen, ezért van szükség a bűbánatra és az Istenbe vetett bizalomra, aki mégis szeret, aki mégis magához akar emelni mindnyájunkat. "Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön" (1Tim 2,4).
Régi bölcsesség: Amerre életében hajlik a fa, kivágásakor is arra dől. Aki életében törekszik Istent követve élni, az ennek során olyan sok kegyelmet, isteni ajándékot kap, hogy még ha balgaságában el is térne az istenes élettől, halálában bizonyosan kap lehetőséget a bűnbánatra. Hogy élni fog-e vele, az valóban egyedül tőle függ. Isten senkit nem kényszerít az örök boldogságra, de mindenkinek fölkínálja azt.
Abban láthatunk földi értelemben vett igazságtalanságot, hogy ha valaki istentelen módon él, bűnökkel terheli magát egész életén keresztül, az is kap lehetőséget, hogy akár az utolsó pillanatban magához térjen s bűnbánatot tartson. Erről Jézus világosan beszélt a szőlőművesekről szóló példabeszédében (Mt 20,15).
Egyébként ebből fontos dolgot tanulhatunk meg. Ha úgy érzem, hogy igazságtalan az Isten, akkor nem Ővele, hanem az én igazságérzetemmel van baj. Kettőnk közül bizonyosan nem nekem, hanem Neki van igaza, hiszen Ő maga az Igazság.

Kedves I.!
Szavaira azt mondom, a jövőben súlyos problémákat okozhat, ha Ön a kedves párjával nem igazán vallásos. Ez annyit jelenthet, hogy Ön vélhetően elfogadja Isten létét, talán néha imádkozik is Hozzá, de különösebben nem meghatározó a tetteiben, döntéseiben. Mindenekelőtt azt mondom Önnek, ebbe ne nyugodjanak bele. Ez súlyos problémákat fog okozni a jövőben, hiszen egy olyan igazi kapaszkodót, elvehetetlen támaszt hagynak ki az életükből, amely életmentő is lehet. Nagyon kérem, gondolja át, ha Isten van, ha Ő szerető Isten, tehát szereti Önt is, akkor nem kell-e szeretettel, valódi, igaz, cselekvő szeretettel válaszolnia Neki?
Egy görögkatolikus fél gond nélkül házasságot köthet római katolikussal. Ez nagyon szép dolog, semmi akadálya nincsen. Ám, ha megtapasztalták, milyen gyönyörű dolog a szerelem, akkor gondolkodjanak el azon, ki adta Önöknek ezt a szép érzést.

Kedves Isten Akaratát Kereső Testvérem!
A sejtését elég pontosan fogalmazta meg: "Számomra még nem világos, hogyan lehet meghallani Isten akaratát". Még nem, de idővel egyre világosabb lesz, ha imában figyel rá. Az imádkozó, Istenre figyelő ember lelki hallása egyre élesedik. Sokat jelentenek ebben a folyamatban, ebben a fejlődésben azok a tapasztalatok, amelyeket említ.
Szoktunk beszélni az Isten akaratáról, szavának meghallásáról, de néha eltúlozzuk annak valós vagy vélt körülményeit. Az Isten nagyon sokféle módon szól hozzánk. Gyakran úgy, ahogyan Ön is leírta: megérint egy élmény, megjelenik egy gondolat, bizonyos bátorítást, vígasztalást tapasztalok.
Nem célravezető azonban, ha kiváncsi módon, elemző magatartással próbálja valaki értékelni, hogy amit gondol, érez, sejt, az éppen Istentől jön, vagy máshonnan. Az ilyen ember ahhoz a vándorhoz hasonlít, aki folyton meg-megáll, hogy ellenőrizze, helyes irányban halad-e. Ha megvan a cél, érdemes elindulni, az utat követni kanyarjaival együtt. Van térkép is, hogy alapvetően megtervezze az útját, azt kell követni. És menni kell, nem riadozni, nehogy elvétsem az irányt.
Az Istentől számtalan képességet kaptunk, hogy tudjuk, mit kell tennünk, merre kell mennünk. Vannak persze, döntő, útkereső pillanatok. Ilyenkor különösen is oda kell figyelni imádságban az Isten szavára, nem szabad nélküle döntést hozni. De éppen ezért kell állandóan Istenre tekintve élni és cselekedni, hogy a nehéz döntésekben is megtaláljuk, mit vár el tőlünk. Aki hétköznapi tetteiben igyekszik mindenben az Isten akarata szerint élni, az - idővel - megtanulja, megtalálja a nehéz helyzetekben is, hogy mit kell tennie.

Kedves Bertalan!
Az Ön védőszentjét bizánci egyházunkban június 11-én Barnabás apostollal, augusztus 25-én pedig Titusz apostollal együtt ünnepeljük. Az előbbi Szent Bertalan halálának, a második az ereklyéi átszállításának emléknapja.
Boldog Névnapot kívánok!

2012-ben Húsvét április 8-án lesz, így a Nagyböjt kezdete február 20.
A Nagyhét már nem tartozik hozzá a 40 napos Nagyböjthöz, az egy egészen különálló lelki és liturgikus időszak. Nem tartozik bele továbbá két kiemelt nap, amelyek már egyértelműen a föltámadás dicsőségét vetítik előre, ezek pedig a Lázár szombat (kis föltámadás), és a Virágvasárnap (dicsőséges bevonulás), amelyek egy bizonyos megpihenésre is lehetőséget adnak, hogy friss erővel kezdhessük a Nagyhetet.
Így a bizánci egyházban a szent 40 nap vajhagyó vasárnap utáni hétfőn kezdődik, és Lázár szombat előtti péntekig tart.

A következő Kefit talákozóról már a honlapunkon is lehet olvasni. Jelentkezni 2011. augusztus 30-ig lehet Keczán Ibolyánál:
telefon: 06/30-678-21-32
e-mail: keczanibi@gmail.com)

A kérdést a fórumra továbbítottam. Ott már választ is lehet találni rá.

A házszentelés önmagában kevés. Nyilvánvalóan nem a házzal, hanem a házassággal van a baj. Elhiszem, hogy a házastársa miatt sokat szenved, ha esetleg gyermekeik is vannak, akkor azok is. Egyrészt a házastársától kapott sok keserűség, és az ennek nyomán Önben kialakult sok vádaskodás készteti, hogy gonosz erőkkel magyarázza házuk békétlenségét.
Nagyon fontos, hogy a házuk - és a házasságuk - meg legyen szentelve, de ez csak akkor lehetséges, akkor ér valamit, ha a férje is egyetért ebben. Tanácsom, hogy most ezért az egyetlen dologért imádkozzék, hogy a férje megengedje a házszentelést. Hangsúlyozom, nem ez a dolog sarokpontja, de mégis épp ezen az úton érheti el, hogy a férje mégiscsak beengedje a kegyelmet a házkba, az ő életébe is. Beszélje meg ezt jó előre a lelki atyával, aki legközelebb van Önökhöz.

Tisztelt Markos János Úr!
Erre a kérdésére nem tudok válaszolni, de nem is tudom hirtelen, hogy hová továbbítsam. Javaslom, hogy keresse föl a nyírbátori parókus atyát, s ő tud majd eligazítást adni.

Kérdését a fórumra továbbítottam, és ott válaszoltam némi bátorítással.

Kedves Drtk!
Az írását, mivel nem annyira lelki természetű kérdést vet fel, a fórumra irányítottam. Ott válaszoltam rá néhány mondatban.

Köszönöm, hogy leírta ezeket.
A párbeszéd alapja valóban az egymáshoz intézett szó, de ebben az értelemben az imádságot is átértelmezhetjük, s az nem csupán pár-beszéd, hanem forró együttlét az Úrral. Van, amikor szerelmesek között már szavakra sincsen szükség. Ehhez lehet hasonlítani a mélyen megélt Isten-kapcsolatot.
A zsoltáros szavaival imádkozni azért jelent rendkívüli erőt, mert ekkor a Szentírás szavait használjuk, vagyis magát, az Isten szavát. Lehet-e ennél jobbat találni? Ráadásul ez az Egyház szava is, tehát a Titkozatos Test közösségébe is illeszt, ha ezekkel a "kötött" imákkal imádkozunk. Érdemes erre rátalálni. Sokak számára nem tűnik elég személyesnek, de ahogy Ön leírta, éppen azáltal válik személyessé, hogy megérzem, sokkal többet mond, mint amit én ki tudnék fejezni. Egy költő verssoraiban is jobban rátalálok arra, amit én is gondolok.
Jó tehát a kötött ima, az Egyház imája, a zsoltár, a zsolozsma. Jó, a nagy csönd, amelyben csak tapasztalom az Úr jelenlétét, de "szólni sem tudok", de jó, ha ugyanakkor vannak szavaim is az Úrhoz - miként erre is tett utalást, hogy azért ez sem marad el teljesen.

A parókus kötelessége, hogy vasár- és ünnepnapokon Szent Liturgiát végezzen a híveiért. Ezen kívül kötelessége még, hogy híveinek szolgálatára legyen és segítse, támogassa őket, amiben csak tudja. A hétköznapi Szent Liturgiák szórványban néha nehezen megvalósíthatók. Főként, ha nincsen saját templom. Ilyenkor is ajánlatos azonban más szertartásokat végezni. Például minden nap lehet vecsernyét vagy imaórák, déli istentiszteletet végezni. Ezeket a helyi körülményekhez kell igazítani, de ezekhez a "kisebb" szertartásokhoz esetleg nem templomban is lehet imádkozni.
A második kérdésére azt felelem, hogy minél több. Nem tudok meghatározott óraszámról, de biztos, hogy nagyon sok találkozás és alapos készület szükséges hozzá. Legjobb, ha nem is egy, de inkább két, esetleg három évig tart ez az előkészület.

Valóban a szerda és a péntek a böjti, bűnbánati nap a bizánci rítusban. De más napokon is lehet böjtölni. Ha ön arra emlékszik, hogy penitenciaként a kedd és csütörtöki napot kapta, akkor legjobban teszi, ha ezt tartja. Biztosan lelki megerősödésére szolgál, ha böjtöt tart ezen a két napon (is). Sok kegyelmet hozzá!

Nagyon nehéz kérdést tett fel. És nem is igazán jól tette fel a kérdést. Kicsit azt érzékelteti a fogalmazás, hogy már nincs is személyes kapcsolat kettejük között, hiszen inkább tárgyakra, dolgokra szoktuk mondani: ezzel mit lehet kezdeni?
Ugyanakkor a szó mégis helyénvaló, mert kezdetről beszél. A hitünk azt is magába foglalja, hogy mindig lehet újra kezdeni. Egy megromlott házastársi kapcsolatot mindig lehet, és töretlen, törhetetlen hittel mindig kell is újra kezdeni. Még akkor is, ha a másik fél - egyelőre - erre egyáltalán nem hajlandó. A tanácsom tehát, hogy ne adja föl a reményt. Elképzelhetőnek tartom, hogy eddig még nem imádkozott érte kell odaadással és hittel. Mi nem tudjuk egymást megváltoztatni (a házasságok gyakori hibája, hogy azt vélik, majd megváltoztatják a másikat!), de Istennek minden lehetséges. Hitetlen testvéreink megtéréséért mindig kell imádkozni, és egy feleségnek különösen is feladata, hogy imáival, áldozataival megmentse a férjét. Gyermekeikkel közösen imádkozzanak ezért.

A tudatosság-tanítók csúnyán félrevezetik az embert. Tanításuk elméleti alapja az, hogy az ember tudatossá tevén a cselekedeteit, el tudja kerülni a bűnt és a rossz érzéseket. Nem számol vagy egyenesen tagadja a rosszra hajló természetet, és így a megváltást is. Önmegváltást tanít, mint a legtöbb ezoterikus tan, amely merő képtelenség. Olyan mint a magát hajánál fogva kihúzni akaró ember.
A Szentírás szavát és az Egyház tanítását kell hallgatni és tanulni ahhoz, hogy boldogságra találjunk. Az Ön által fölsorolt célok nem egy csoportba sorolhatók. Isten nem ígér nekünk sikeres életet. Mi se törekedjünk rá. A siker ugyanis az emberek előtti elismerés. Krisztus békét ad nekünk, de nem úgy, ahogy a világ adja.
Nem javaslom, hogy mi keresztények belebonyolódjunk ezekbe a kétes eredetű és értékű tanításokba.

A dámóci monostor egyházmegyés szerzetesi közösség volt, amíg a szerzeteseiből Püspök Atyák nem lettek. A bazilita atyák viszont nem egyházmegyés közösség, hanem szervezett rend, amelynek a legfőbb vezetője a Rómában élő Rendi Generális. A helyi püspöknek nincsen beleszólása abba, hogy a szerzetesrend jelöltjei hol élnek, hol végzik a noviciátust.
Hála Istennek, most a bazilita atyák megerősödni látszanak. Imádkozzunk is értük, hogy ez a folyamat folytatódjék. Hadd erősödjenek meg végre, nem kell tőlük elhozni egyetlen fiatal jelöltet sem.
Reméljük, a készülő nővérek hamarosan hazajönnek, és legalább náluk bizonyos értelemben és mértékben folytatódhat az a lelkiség, ami Dámócon sajnálatosan egy időre abba maradt.

Azt nem mondhatjuk, hogy a pünkösdisták sarlatánok. Keresztény testvéreink, akik a maguk módján keresik Istent, és élik meg a hitüket. Sajnos a katolikus egyháztól elkülönülnek. Több, mint száz éves múltra tekintenek vissza. A legnagyobb bajuk, hibájuk ez az elkülönülés. A másik, hogy magukat gyógyítóknak tartják, vagy legalábbis egyesek közülük. Nem javaslom, hogy náluk keressen gyógyulást. Ha görögkatolikusként ezt tenné, akkor lehet, hogy felszíni jobb hangulatot tapasztalna meg - ebben valóban nagy mesterek - de hosszú távon nagyon súlyos, még rosszabb terhet vehet a nyakába. Ha e felszíni jó hangulat áraként arra vennék rá, hogy ott maradjon közöttük, vagy máskor is eljárva hozzájuk a katolikus egyházról, a szentségekről helytelen tanításokat hallgatna, netán hosszú időre elzárná magát az Eukharisztiától, a szentgyónás szentségétől. Ez mindennél rosszabb volna.
Nem tudom, mennyire gyakran járul szentségekhöz. Javaslom, hogy keressen olyan lelkiatyát, aki szívesen meghallgatja, aki rendszeresen meggyóntatja,és minél gyakrabban áldozzon. Ha még nem vette volna föl a betegek szentségét, akkor ne halogassa megtenni. Ezek az igazán erőteli és gyógyító kegyelmek. Amit a katolikus egyházon kívül kap, az mind ennél gyengébb és veszélyeket is rejthet.
A másik gondolat, hogy minden betegség áldás is lehet, még a pszichikai betegség is. Elsődleges törekvése az legyen, hgoy Istent akarja megdicsőíteni még a betegségében is. Nem mindig abban mutatkozik meg az Isten ereje és szeretete, hogy elveszi azt, amit mi rossznak tartunk. Ezért kell imádságban nagyon odafigyelni Rá, hogy mit akar mondani, mit akar kihozni az életünkből.
Ehhez sok imádságra van szükség. Bízzék a végtelenül szerető Atyában, és ne veszítse el a reményt, hogy bár hordozza most ezt a betegséget, de amikor Isten jónak látja, elveszi ezt a terhet. Addig pedig Krisztussal együtt, mint keresztet hordozza.
Sok kegyelmet, hitet és erőt!

Kedves Ádám!
Nem létezik olyan, hogy valaki az elődei bűneinek büntetését viselné. Még az Ószövetségben föl-fölmerült ez a gondolat, de a tisztánlátó próféták már akkor is figyelmeztettek, hogy ez nincsen így. Csak egy példa: "Az apák ne lakoljanak halállal a gyermekek miatt, s a gyermekek sem az apák miatt" (MTörv 24,16).
Előfordul, hogy az ember sikertelenségeket él meg. Semmiképp sem szabad ezt másokra vetíteni. Kivált nem a Jóistenre.
Egyébként a kudarcok és a sikerek váltakoznak az életünkben. A saját látásunktól függ, hogy mit, mennyit veszünk észre belőlük. Javaslom, hogy készítsen listát arról, hogy eddig mennyi mindent kapott az életében. Ha őszintén a szívébe néz, észre fogja venni, hogy sokkal többet kapott, mint amiben hiányt szenved. No, persze, azért is, mert amit nem kaptunk meg az Úrtól, legtöbb esetben még az is ajándék, mert a javunkat akarja vele.

Kedves T!
Biztos vagyok abban, hogy nem nézi le Önt annyi ember, mint gondolja. Ha egyeseknek szemet is szúr, netán gúnyosan beszélnek Önről amiatt, hogy templomba jár, akkor sem nagy ezeknek a buta embereknek a száma. Igyekszik ezekről nem tudomást venni, ugyanakkor mégis rengeteget, legalábbis túl sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ugyanis egyáltalán nem kellene - ez volna az egyetlen bölcs eljárás.
Nincs joga senkinek sem Önt elítélni. Ám ugyanígy figyelmeztetem, hogy Ön se mondjon - még gondolatban sem - véleményt másokról, erről a "sok emberről", akik, úgy érzi, lenézik Önt. Ha vannak is bántó elszólások, ezeknek semmi jelentőségük nincs. Egyáltalán ne vezesse olyan gondolat a tetteiben, hogy erről miként vélekednek mások, hogy emiatt mit gondolnak Önről. Egyedül az Istent keresse, vele beszélje meg a dolgait, illetve azokkal a barátaival, hozzátartozóival, akikben megbízik, akikról tudja, hogy szeretik Önt. Csak olyan ember szavára érdemes hallgatni, aki valóban szereti Önt, és igazán a javát akarja. Legelsősorban ilyen a Jóisten, aki tudja, hogy Önnek mire van szüksége és valóban a legnagyobb szeretettel fordul Önhöz.
Nyilván voltak, vannak Önnek is tévedései, rossz döntései - mint mindnyájunknak. De akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik. A sebeket azért kaptuk, hogy erősödjünk általuk. S hogy még jobban Istenhez kössenek, aki egyedül képes a sebeinket gyógyítani.
Hitünkhöz tartozik, hogy a múltbéli sérüléseinket - melyeket többnyire másoktól kaptunk! - teljesen magunk mögött hagyjuk. Amit mi vétettünk, azt meggyónjuk, és hisszük, hogy Isten teljesen el is vette, megsemmisítette, amit pedig mások vétettek nekünk, azt Istentől megtanulva mi is elvetjük, nem is emlékezünk rájuk.
Tudom, hogy ez lélektanilag nem is annyira egyszerű. De ebben áll a lelkiélet, hogy Istennel oldjuk meg a nehézségeinket, nem pedig a magunk erejéből. Isten képessé tesz bennünket arra, hogy a sérelmeinket - ahogyan Ő is - mi is teljesen elfeledjük. Persze, ezért küzdenünk kell, kérni hozzá a kegyelmet, de az Isten meg is adja!

Az evolúciós elmélet lényege az, hogy a növényi és állati fajok egymásból alakultak, fejlődtek ki az idők folyamán. A Földön megtalálható élet ennek az elméletnek a tükrében tehát egy folyamtos és szakaszos fejlődési folyamat, melyben egyre bonyolultabb, egyre összetettebb életformák jelennek meg, s melynek legvégén az emberi faj áll.

Akik azonban Darwin elméletét nem csak biológiai síkon kezelték, azok gyakran esetek abba a hibába, hogy a teremtés tényét, a világ Istentől való eredetét is tagadták, mondván, hogy a fejlődési folyamatok önmagukat elégségesen magyarázzák, nincs szükség az "Isten-hipotézisére", a világ és annak minden létezője véletlen kémiai és fizikai folyamatok eredménye.
Az Értelmes Tervezés (intelligent design) elmélete azt a fajta evolúciós elméletet cáfolja, amely nem csak biológiai szinten érvel, hanem átcsap metafizikai szintre is oly módon, hogy a létezést, az életet a véletlenből és a vak véletlenek folytán akarja magyarázni. Az Értelmes Tervezés szerint ugyanis a világot, a világegyetemet annyira az értelmes és zseniális szerveződés jellemzi, hogy kizárt annak lehetősége, hogy egy értelmes tervező, egy intelligens ok nélkül meg lehessen magyarázni.
Az Értelmes Tervezés elmélete nem áll szemben a fejlődéselmélettel, csak azzal a világnézeti szemlélettel, amely ez utóbbi alapján akar mindent megmagyarázni, az élet keletkezését, s főként az ember létrejöttét is.
Darwin evolúciós elmélete nem válik ellentétessé az egyház tanításával, ha a teológus megfelelő módon kezeli a "teremtés" fogalmát, a biológus pedig nem felejti, hogy a világ folyamataiban az esetleges evolúciós történések csak részeit képezik a világ és a földi élet, az élőlények kialakulásának folyamatában.
Minél nagyobb ismeretekre tesz is szert a tudomány, nem fogja tudni megfelelni azokat a kérdéseket, melyek a világ egészére, annak kialakulására irányulnak.
Az Értelmes Tervezés elmélete éppen az abszolutitzált, Istent a világból, a teremtésből kizárni akaró evolúciós elmélet ellen érvel, így az egyház tanítását támasztja alá.

Nem mondható, hogy bűnt követnek el, akik "az üzeneteket, a nagy figyelmeztetéseket" terjesztik. Nyilvánvalóan a legnagyobb jószándékkal, sőt, elkötelezettséggel teszik. Természetesen valóban oda kell figyelni a Tanítóhivatal intelmére, ha valamelyik esetben ezt kifejezetten tiltást fogalmaz meg, vagy csak nyilatkozik arról, hogy az "üzenet" szemben áll a kinyilatkoztatással, a Katolikus Egyház tanításával. A legtöbb esetben azonban nem nyilatkozik a Tanítóhivatal. Mellette nagyon ritkán, de ellene sem nagyon gyakran. Sokak lelki buzgalmára lehetnek ezek a jelenségek, amelyeket az Egyház sem akar akadályozni.
VAlóban, Jézusban az Atya teljesen kimondta Önmagát. Ennél többet már nem tudhatunk meg. Nincs igazán új üzenet, csupán a Szentírásnak az Egyház tanításának értelmezése, kifejtése.
Legjobb, ha nem azt nézzük, hogy a másik embernek mit kellene meggyónnia, hanem önmagunkba tekintünk. Látva a magunk lanyhaságát még attól is tanulhatunk buzgóságot, aki a hitnek talán nem a leghelyesebb útján jár, mégis nagyobb odaadás és lelkesedés van benne, mint énbennem.

Kedves Bea!
Kérem, nyugodjék meg! Ha belátta, hogy ez téves lépés volt, és elment meggyónni, akkor Isten egészen bizonyosan megbocsátott Önnek. Ebben nem szabad kételkednie. (Persze, remélem, ezt a szentgyónást meg is tette. Ha tán nem, ne késlekedjék vele!)
Ne keverje össze a saját lelkiismeretfurdalásával a körülményeket, amelyekben Isten büntetését látja. Még csak nem is kell jóvátennie. Isten bocsánata nem a mi jóvátételünktől függ. A jóvátétel az, hogy most már nyugodt szívvel imádkozik a Jóságos Istenhez, akit e kanyar miatt most még jobban megismert. Gyakorlati tanácsom, hogy ha valóban nem menne az imádság - ennek lélektani okai lehetnek - akkor járjon el templomba hétköznap is. Ha görögkatolikus, akkor igyekezzék résztvenni más zsolozsmáinkon is. Ilyenkor a közösségi imádság kisegíti a mi egyéni hiányosságainkat. S természetesen járuljon Eukharisztiához minden egyes Szent Liturgián, szentmisén.
Ismétlem: Isten örömmel megbocsátott már Önnek, élvezze hálás szívvel ezt a végtelen irgalmat!

Úgy tudom, hogy a Püspök Atyák minden esetben törekszenek arra, hogy diakónussal együtt végezzék a Szent Liturgiát. Most, hogy kicsit nagyobb számú diakónus van az egyházunkban, ezt könnyebben meg is tehetik.
Egyébként ilyenkor sem bővebbek, hosszabbak a liturgikus szövegek (kivéve a sajátosan főpapi részeket), csupán a diakónus jelenléte lehetővé teszi, hogy a pap hosszabban és nyugodtabban elimádkozhassa őket. Ezért is nagyon jó, ha nem csupán püspöki, de akár minden egyes Szent Liturgián szolgál egy-egy diakónus. Sajnos, azért ennyi még nincsen belőlük.

Kedves Péter!
Mivel "túlkoros"-ságot említ, vélem, hogy az ifjúsági zarándoklatra gondolt. Bocsásson meg, hogy megkésve válaszoltam. Szívesen látjuk bármelyik zarándoklatunkra. Remélem, találkozunk Máriapócson.

Kedves Ágnes!
Senki és semmi nem akadályozza meg Önt abban, hogy Görögkatolikus Egyházunkhoz tartozzék. Katolikus emberként nyugodtan eljárhat bármely istentiszteletünkre, részesülhet a szentségekben, tartozhat a lakóhelye szerinti görögkatolikus egyházközségbe. Ehhez a szándékához semmilyen hivatalos lépés nem szükséges. Létezik ugyan ritusváltás, amelyhez a két püspök (az illető római és görögkatolikus) püspök jóváhagyása szükséges, de ezt csak valóban nagyon indokolt esetben javasolják. Én sem tanácsolom Önnek, hacsak valami különleges ok nem indítja erre. Ismerje meg, szeresse rítusunkat és egyházunkat, s anélkül is (lélekben) görögkatolikusnak tarthatja magát, hogy hivatalosan megmarad a római katolikus rítusban.

Sokféle irodalom megjelent már erről. Valóban vannak köztük elfogultabbak, vannak köztük hitelesebbek. Kérdés, hogy csak a magyarországi görögkatolikus egyházak érdeklik, vagy más uniókat is vizsgálni akar? Csak a magyar nyelvű szakirodalom jöhet szóba vagy más nyelven is tud olvasni?
Javaslom, hogy vegye föl a kapcsolatot a történész professzorunkkal a következő e-mail címen: v.tamas71@gmail.com

Természetesen nagyon jó, ha a Szent Liturgián vagy más szertartáson kívül is betérünk a templomba imádkozni. Az a nagy kár, hogy mostani világunkban nagyon gyakran zárva vannak a templomaink. Egyfelől - sajnos - érthető, hisz sok csúfság történt már, amikor illetéktelenek rossz szándékkal osontak be a templomba, de mindenképp szomorú, hogy ennek következményeként az imádkozni kívánó emberek sem mehetnek be. Sok helyen próbálnak olyan megoldást találni, hogy be is lehessen menni, de azért nagy kárt se lehessen tenni, ha valaki ilyesmin töri a fejét. Ám ez még mindig nem ugyanaz, mint ha bemehetnénk rendesen, megállhatnánk vagy leborulhatnánk az ikon előtt, vagy csak a padban időzve hallgathatnánk hosszan a mennyei csendet.
Az imádkozó ember mindig szép látvány. Valóban még inkább fölemelő, ha ott időző papot látunk. Van erre is példa. Lehet, hogy ma kevesebb, nem tudom, régen nem jártam templomba. Úgy értem, mondjuk, 70 évvel ezelőtt.
De hogy mennyit imádkozik a pap, az biztosan nem mérhető le abból, hogy mennyit van a templomban. A legtöbb parókián (mondhatni, mindegyiken) bent is van ikon, néha mécses hozzá. Többnyire ott szokott imádkozni a papcsalád, vagy maga a pap. Ez tehát nem látszik. Az eredménye viszont igen. Általában nem abból mérhető le a pap imádságos élete, hogy mennyit látják a templomban - lehet, pontosan amiatt rejtőzködik, amire Ön is utalt -, hanem meglátszik a viselkedéséből, a szóhasználatából, a liturgiavégzéséből, a prédikációjából. Ezt viszont nem lehet elrejteni.
Hátha változni fog ezen a téren is az Egyházunk, s módot találunk majd arra, hogy nyitva legyenek a templomaink, s ott sokan, papok és nem papok is többen járnak majd imádkozni. Adja Isten!

Nagyon jó dolog, hogy föltárta ezt a gondolatát. Nemrég hasonló kérdéssel keresett meg valaki, s őneki is hasonló választ fogalmaztam meg, mint most Önnek fogok. Ám ez azt is jelenti, hogy e nehézséggel nincsen egyedül, többen is vannak/vagyunk, akik találkoznak ezzel a jelenséggel.
Megijednie tőle, főként szégyenkeznie emiatt szükségtelen. Emberi jelenségről van szó, amely mélyítheti hitünket, gondolkodásunkat. Ha kérdések merülnek fel, arra választ kell keresni.
A halál a születés mellett életünk legtermészetesebb része. Igazán nincs mit félni tőle. Ha megrémít a sír, az üresség, a végleges megsemmisülés esélye, ez éppen amiatt van, mert az ember szíve mélyén tudja, hogy ez nem lehet így. Önkéntelenül is tiltakozik ellene.
Jó is, ha foglalkozunk a halál gondolatával. Egyáltalán nem ijesztgetés vagy félelemkeltés miatt. Épp ellenkezőleg. Azért, hogy ami természetes, attól ne féljünk. Ha ez a félelmünk lassan átalakul, megbarátkozunk a gondolatával, beépítve a gondolkodásunkba elfogadjuk azt, ez mindenképpen visszahat az életünkre is, erősíti az Istenbe és a föltámadásba vetett hitünket.
Amikor ezen túl lesz - lehet, hogy már túl is van, hisz nem tudtam nyomban válaszolni a kérdésére -, akkor meglátja, hogy megerősödve kerül ki belőle. Több ilyen már talán nem is lesz, de ha mégis, akkor majd ismerősként fogja köszönteni.

Kedves Érdeklődő Testvérem!
Életgyónást az életünk nagy eseményei, nagy fordulói kapcsán végezhetünk. Ilyenkor az ember nem csak azon bűneit gyónja meg, amelyet legutóbbi gyónása óta elkövetett, hanem megpróbálja összeszedni az összes vétkét, amelyet egész életében, akár gyermekkorától fogva vétett. Már meg is gyónta azokat időről időre, de e jeles alkalommal újra megpróbálja összeszedni őket, egyfajta szembesülés ez életének addig megélt szakaszával. Természetesen ez nagyon alapos fölkészülést igényel a gyónó részéről. Összeszedni, fölsorolni minden vétket lehetetlen, de nem is ez a lényeg, hanem az átfogó visszatekintés, és kimerítő bánat. Nagyon javasolt élni ezzel a lehetőséggel, de nyilván nem gyakran. Az ember életében 1-2x végez ilyen átfogó életgyónást. Vagy, mert olyan fordulathoz érkezett az élete, ami ezt indokolja, vagy éppen azért, mert olyan fordulatot szeretne tenni az életében, amelyhez ez az áttekintő bűnbánat feltétlen szükséges.
Jó, ha a gyóntató pap is előre tudja, hogy az illető életgyónást szeretne végezni. Ha másért nem, legalább azért, hogy ennek érdekében hosszú időre szabaddá tegye magát.

A napi politika, főként a politakai párharcok és annak bármely vetülete egyáltalán nem való a templomba. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy legtöbb cselekedetünknek van politikai vonatkozása. Ez a nevelőkre, így a papokra is különösen erősen érvényes. Hiszen kihat a társadalomra az, ha az erkölcsről, a tettek igazságáról, egymás közötti viszonyokról, stb. beszélünk. Tágabb értelemben ez is politika. Ezért nem szabad túl gyorsan kimondani azt, hogy az Egyház, a papok ne politizáljanak. Nagyon fontos, hogy a világ és az ember dolgainak igazi ismerői hangot kapjanak a társadalom formálásában.
Azért nincs helye a politikának a prédikációban, mert az liturgikus cselekmény. Az Evangélium magyarázata az Isteni Szent Liturgia közben. Isten Igéjének hirdetése magyarázó szavakkal. Ez valóban nem szólhat másról, mint Istenről és az Ő országáról. De amennyiben ránk, emberekre vonatkozik, mégis hatással van a társadalomra és így a politikára is.
Jézus az Isten Országáról beszélt, nem a földi hatalmak harcairól. Mégis tanítása átalakította a társadalmi rendet, lassan az egész világot. Nagy hátással volt a zsidók politikai gondolkodására - helyre tette azt. Már aki hitt Benne.
Nekünk is Krisztust kell követnünk hűségesen, és akkor rajtunk keresztül átalakul a világ. Elsősorban nem a szavainkkal, hanem az életünkkel kell hirdetni ezt mennyei országot, mely hatással van a földi országra is. Reméljük, Magyarországra is.

Kedves V.I.!
Természetesen lehet és érdemes kérni az örömöt is. Javaslom, hogy ne csupán önmaga jobb közérzete miatt kérje, hanem inkább másokért. Kérje azt, hogy derűt, jó kedvet tudjon közvetíteni mások számára. Így nem önös szándékkal kéri - egyébként ugyanazt.
Az a furcsa jelenség, hogy szinte kívülről látja önmagát, valószínű, korábbi betegségének egyik maradványa lehet. (Istennek legyen hála, hogy szabadult, s Ő adjon kegyelmet a további kitartáshoz!) Javaslom, hogy ne hagyja elhatalmasodni ezt a jelenséget. Ha eluralkodik az emberen, akkor elidegeníti másoktól, sőt, önmagától is. Amikor érzékeli, egészen tudatosan irányítsa a figyelmét másra. Legjobb, hogy ha fölfelé, Istenre. De akár másfelé, egyéb dolgokra, személyekre is lehet. Lényeg, hogy tartsa kézben a figyelmét, az értelmének az irányát. Nem olyan nehéz ez, kicsi gyakorlással elsajátítható, s ez később is hasznára lehet. Akár az imádság közbeni figyelemben is. Így válik ebben is érvényessé, hogy ami rossz, az Isten segítségével a javára válhat.