KÉRDÉS

Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 50.16.166.175)

VÁLASZOK

Kedves T!
Biztos vagyok abban, hogy nem nézi le Önt annyi ember, mint gondolja. Ha egyeseknek szemet is szúr, netán gúnyosan beszélnek Önről amiatt, hogy templomba jár, akkor sem nagy ezeknek a buta embereknek a száma. Igyekszik ezekről nem tudomást venni, ugyanakkor mégis rengeteget, legalábbis túl sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ugyanis egyáltalán nem kellene - ez volna az egyetlen bölcs eljárás.
Nincs joga senkinek sem Önt elítélni. Ám ugyanígy figyelmeztetem, hogy Ön se mondjon - még gondolatban sem - véleményt másokról, erről a "sok emberről", akik, úgy érzi, lenézik Önt. Ha vannak is bántó elszólások, ezeknek semmi jelentőségük nincs. Egyáltalán ne vezesse olyan gondolat a tetteiben, hogy erről miként vélekednek mások, hogy emiatt mit gondolnak Önről. Egyedül az Istent keresse, vele beszélje meg a dolgait, illetve azokkal a barátaival, hozzátartozóival, akikben megbízik, akikról tudja, hogy szeretik Önt. Csak olyan ember szavára érdemes hallgatni, aki valóban szereti Önt, és igazán a javát akarja. Legelsősorban ilyen a Jóisten, aki tudja, hogy Önnek mire van szüksége és valóban a legnagyobb szeretettel fordul Önhöz.
Nyilván voltak, vannak Önnek is tévedései, rossz döntései - mint mindnyájunknak. De akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik. A sebeket azért kaptuk, hogy erősödjünk általuk. S hogy még jobban Istenhez kössenek, aki egyedül képes a sebeinket gyógyítani.
Hitünkhöz tartozik, hogy a múltbéli sérüléseinket - melyeket többnyire másoktól kaptunk! - teljesen magunk mögött hagyjuk. Amit mi vétettünk, azt meggyónjuk, és hisszük, hogy Isten teljesen el is vette, megsemmisítette, amit pedig mások vétettek nekünk, azt Istentől megtanulva mi is elvetjük, nem is emlékezünk rájuk.
Tudom, hogy ez lélektanilag nem is annyira egyszerű. De ebben áll a lelkiélet, hogy Istennel oldjuk meg a nehézségeinket, nem pedig a magunk erejéből. Isten képessé tesz bennünket arra, hogy a sérelmeinket - ahogyan Ő is - mi is teljesen elfeledjük. Persze, ezért küzdenünk kell, kérni hozzá a kegyelmet, de az Isten meg is adja!

Az evolúciós elmélet lényege az, hogy a növényi és állati fajok egymásból alakultak, fejlődtek ki az idők folyamán. A Földön megtalálható élet ennek az elméletnek a tükrében tehát egy folyamtos és szakaszos fejlődési folyamat, melyben egyre bonyolultabb, egyre összetettebb életformák jelennek meg, s melynek legvégén az emberi faj áll.

Akik azonban Darwin elméletét nem csak biológiai síkon kezelték, azok gyakran esetek abba a hibába, hogy a teremtés tényét, a világ Istentől való eredetét is tagadták, mondván, hogy a fejlődési folyamatok önmagukat elégségesen magyarázzák, nincs szükség az "Isten-hipotézisére", a világ és annak minden létezője véletlen kémiai és fizikai folyamatok eredménye.
Az Értelmes Tervezés (intelligent design) elmélete azt a fajta evolúciós elméletet cáfolja, amely nem csak biológiai szinten érvel, hanem átcsap metafizikai szintre is oly módon, hogy a létezést, az életet a véletlenből és a vak véletlenek folytán akarja magyarázni. Az Értelmes Tervezés szerint ugyanis a világot, a világegyetemet annyira az értelmes és zseniális szerveződés jellemzi, hogy kizárt annak lehetősége, hogy egy értelmes tervező, egy intelligens ok nélkül meg lehessen magyarázni.
Az Értelmes Tervezés elmélete nem áll szemben a fejlődéselmélettel, csak azzal a világnézeti szemlélettel, amely ez utóbbi alapján akar mindent megmagyarázni, az élet keletkezését, s főként az ember létrejöttét is.
Darwin evolúciós elmélete nem válik ellentétessé az egyház tanításával, ha a teológus megfelelő módon kezeli a "teremtés" fogalmát, a biológus pedig nem felejti, hogy a világ folyamataiban az esetleges evolúciós történések csak részeit képezik a világ és a földi élet, az élőlények kialakulásának folyamatában.
Minél nagyobb ismeretekre tesz is szert a tudomány, nem fogja tudni megfelelni azokat a kérdéseket, melyek a világ egészére, annak kialakulására irányulnak.
Az Értelmes Tervezés elmélete éppen az abszolutitzált, Istent a világból, a teremtésből kizárni akaró evolúciós elmélet ellen érvel, így az egyház tanítását támasztja alá.

Nem mondható, hogy bűnt követnek el, akik "az üzeneteket, a nagy figyelmeztetéseket" terjesztik. Nyilvánvalóan a legnagyobb jószándékkal, sőt, elkötelezettséggel teszik. Természetesen valóban oda kell figyelni a Tanítóhivatal intelmére, ha valamelyik esetben ezt kifejezetten tiltást fogalmaz meg, vagy csak nyilatkozik arról, hogy az "üzenet" szemben áll a kinyilatkoztatással, a Katolikus Egyház tanításával. A legtöbb esetben azonban nem nyilatkozik a Tanítóhivatal. Mellette nagyon ritkán, de ellene sem nagyon gyakran. Sokak lelki buzgalmára lehetnek ezek a jelenségek, amelyeket az Egyház sem akar akadályozni.
VAlóban, Jézusban az Atya teljesen kimondta Önmagát. Ennél többet már nem tudhatunk meg. Nincs igazán új üzenet, csupán a Szentírásnak az Egyház tanításának értelmezése, kifejtése.
Legjobb, ha nem azt nézzük, hogy a másik embernek mit kellene meggyónnia, hanem önmagunkba tekintünk. Látva a magunk lanyhaságát még attól is tanulhatunk buzgóságot, aki a hitnek talán nem a leghelyesebb útján jár, mégis nagyobb odaadás és lelkesedés van benne, mint énbennem.

Kedves Bea!
Kérem, nyugodjék meg! Ha belátta, hogy ez téves lépés volt, és elment meggyónni, akkor Isten egészen bizonyosan megbocsátott Önnek. Ebben nem szabad kételkednie. (Persze, remélem, ezt a szentgyónást meg is tette. Ha tán nem, ne késlekedjék vele!)
Ne keverje össze a saját lelkiismeretfurdalásával a körülményeket, amelyekben Isten büntetését látja. Még csak nem is kell jóvátennie. Isten bocsánata nem a mi jóvátételünktől függ. A jóvátétel az, hogy most már nyugodt szívvel imádkozik a Jóságos Istenhez, akit e kanyar miatt most még jobban megismert. Gyakorlati tanácsom, hogy ha valóban nem menne az imádság - ennek lélektani okai lehetnek - akkor járjon el templomba hétköznap is. Ha görögkatolikus, akkor igyekezzék résztvenni más zsolozsmáinkon is. Ilyenkor a közösségi imádság kisegíti a mi egyéni hiányosságainkat. S természetesen járuljon Eukharisztiához minden egyes Szent Liturgián, szentmisén.
Ismétlem: Isten örömmel megbocsátott már Önnek, élvezze hálás szívvel ezt a végtelen irgalmat!

Úgy tudom, hogy a Püspök Atyák minden esetben törekszenek arra, hogy diakónussal együtt végezzék a Szent Liturgiát. Most, hogy kicsit nagyobb számú diakónus van az egyházunkban, ezt könnyebben meg is tehetik.
Egyébként ilyenkor sem bővebbek, hosszabbak a liturgikus szövegek (kivéve a sajátosan főpapi részeket), csupán a diakónus jelenléte lehetővé teszi, hogy a pap hosszabban és nyugodtabban elimádkozhassa őket. Ezért is nagyon jó, ha nem csupán püspöki, de akár minden egyes Szent Liturgián szolgál egy-egy diakónus. Sajnos, azért ennyi még nincsen belőlük.

Kedves Péter!
Mivel "túlkoros"-ságot említ, vélem, hogy az ifjúsági zarándoklatra gondolt. Bocsásson meg, hogy megkésve válaszoltam. Szívesen látjuk bármelyik zarándoklatunkra. Remélem, találkozunk Máriapócson.

Kedves Ágnes!
Senki és semmi nem akadályozza meg Önt abban, hogy Görögkatolikus Egyházunkhoz tartozzék. Katolikus emberként nyugodtan eljárhat bármely istentiszteletünkre, részesülhet a szentségekben, tartozhat a lakóhelye szerinti görögkatolikus egyházközségbe. Ehhez a szándékához semmilyen hivatalos lépés nem szükséges. Létezik ugyan ritusváltás, amelyhez a két püspök (az illető római és görögkatolikus) püspök jóváhagyása szükséges, de ezt csak valóban nagyon indokolt esetben javasolják. Én sem tanácsolom Önnek, hacsak valami különleges ok nem indítja erre. Ismerje meg, szeresse rítusunkat és egyházunkat, s anélkül is (lélekben) görögkatolikusnak tarthatja magát, hogy hivatalosan megmarad a római katolikus rítusban.

Sokféle irodalom megjelent már erről. Valóban vannak köztük elfogultabbak, vannak köztük hitelesebbek. Kérdés, hogy csak a magyarországi görögkatolikus egyházak érdeklik, vagy más uniókat is vizsgálni akar? Csak a magyar nyelvű szakirodalom jöhet szóba vagy más nyelven is tud olvasni?
Javaslom, hogy vegye föl a kapcsolatot a történész professzorunkkal a következő e-mail címen: v.tamas71@gmail.com

Természetesen nagyon jó, ha a Szent Liturgián vagy más szertartáson kívül is betérünk a templomba imádkozni. Az a nagy kár, hogy mostani világunkban nagyon gyakran zárva vannak a templomaink. Egyfelől - sajnos - érthető, hisz sok csúfság történt már, amikor illetéktelenek rossz szándékkal osontak be a templomba, de mindenképp szomorú, hogy ennek következményeként az imádkozni kívánó emberek sem mehetnek be. Sok helyen próbálnak olyan megoldást találni, hogy be is lehessen menni, de azért nagy kárt se lehessen tenni, ha valaki ilyesmin töri a fejét. Ám ez még mindig nem ugyanaz, mint ha bemehetnénk rendesen, megállhatnánk vagy leborulhatnánk az ikon előtt, vagy csak a padban időzve hallgathatnánk hosszan a mennyei csendet.
Az imádkozó ember mindig szép látvány. Valóban még inkább fölemelő, ha ott időző papot látunk. Van erre is példa. Lehet, hogy ma kevesebb, nem tudom, régen nem jártam templomba. Úgy értem, mondjuk, 70 évvel ezelőtt.
De hogy mennyit imádkozik a pap, az biztosan nem mérhető le abból, hogy mennyit van a templomban. A legtöbb parókián (mondhatni, mindegyiken) bent is van ikon, néha mécses hozzá. Többnyire ott szokott imádkozni a papcsalád, vagy maga a pap. Ez tehát nem látszik. Az eredménye viszont igen. Általában nem abból mérhető le a pap imádságos élete, hogy mennyit látják a templomban - lehet, pontosan amiatt rejtőzködik, amire Ön is utalt -, hanem meglátszik a viselkedéséből, a szóhasználatából, a liturgiavégzéséből, a prédikációjából. Ezt viszont nem lehet elrejteni.
Hátha változni fog ezen a téren is az Egyházunk, s módot találunk majd arra, hogy nyitva legyenek a templomaink, s ott sokan, papok és nem papok is többen járnak majd imádkozni. Adja Isten!

Nagyon jó dolog, hogy föltárta ezt a gondolatát. Nemrég hasonló kérdéssel keresett meg valaki, s őneki is hasonló választ fogalmaztam meg, mint most Önnek fogok. Ám ez azt is jelenti, hogy e nehézséggel nincsen egyedül, többen is vannak/vagyunk, akik találkoznak ezzel a jelenséggel.
Megijednie tőle, főként szégyenkeznie emiatt szükségtelen. Emberi jelenségről van szó, amely mélyítheti hitünket, gondolkodásunkat. Ha kérdések merülnek fel, arra választ kell keresni.
A halál a születés mellett életünk legtermészetesebb része. Igazán nincs mit félni tőle. Ha megrémít a sír, az üresség, a végleges megsemmisülés esélye, ez éppen amiatt van, mert az ember szíve mélyén tudja, hogy ez nem lehet így. Önkéntelenül is tiltakozik ellene.
Jó is, ha foglalkozunk a halál gondolatával. Egyáltalán nem ijesztgetés vagy félelemkeltés miatt. Épp ellenkezőleg. Azért, hogy ami természetes, attól ne féljünk. Ha ez a félelmünk lassan átalakul, megbarátkozunk a gondolatával, beépítve a gondolkodásunkba elfogadjuk azt, ez mindenképpen visszahat az életünkre is, erősíti az Istenbe és a föltámadásba vetett hitünket.
Amikor ezen túl lesz - lehet, hogy már túl is van, hisz nem tudtam nyomban válaszolni a kérdésére -, akkor meglátja, hogy megerősödve kerül ki belőle. Több ilyen már talán nem is lesz, de ha mégis, akkor majd ismerősként fogja köszönteni.

Kedves Érdeklődő Testvérem!
Életgyónást az életünk nagy eseményei, nagy fordulói kapcsán végezhetünk. Ilyenkor az ember nem csak azon bűneit gyónja meg, amelyet legutóbbi gyónása óta elkövetett, hanem megpróbálja összeszedni az összes vétkét, amelyet egész életében, akár gyermekkorától fogva vétett. Már meg is gyónta azokat időről időre, de e jeles alkalommal újra megpróbálja összeszedni őket, egyfajta szembesülés ez életének addig megélt szakaszával. Természetesen ez nagyon alapos fölkészülést igényel a gyónó részéről. Összeszedni, fölsorolni minden vétket lehetetlen, de nem is ez a lényeg, hanem az átfogó visszatekintés, és kimerítő bánat. Nagyon javasolt élni ezzel a lehetőséggel, de nyilván nem gyakran. Az ember életében 1-2x végez ilyen átfogó életgyónást. Vagy, mert olyan fordulathoz érkezett az élete, ami ezt indokolja, vagy éppen azért, mert olyan fordulatot szeretne tenni az életében, amelyhez ez az áttekintő bűnbánat feltétlen szükséges.
Jó, ha a gyóntató pap is előre tudja, hogy az illető életgyónást szeretne végezni. Ha másért nem, legalább azért, hogy ennek érdekében hosszú időre szabaddá tegye magát.

A napi politika, főként a politakai párharcok és annak bármely vetülete egyáltalán nem való a templomba. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy legtöbb cselekedetünknek van politikai vonatkozása. Ez a nevelőkre, így a papokra is különösen erősen érvényes. Hiszen kihat a társadalomra az, ha az erkölcsről, a tettek igazságáról, egymás közötti viszonyokról, stb. beszélünk. Tágabb értelemben ez is politika. Ezért nem szabad túl gyorsan kimondani azt, hogy az Egyház, a papok ne politizáljanak. Nagyon fontos, hogy a világ és az ember dolgainak igazi ismerői hangot kapjanak a társadalom formálásában.
Azért nincs helye a politikának a prédikációban, mert az liturgikus cselekmény. Az Evangélium magyarázata az Isteni Szent Liturgia közben. Isten Igéjének hirdetése magyarázó szavakkal. Ez valóban nem szólhat másról, mint Istenről és az Ő országáról. De amennyiben ránk, emberekre vonatkozik, mégis hatással van a társadalomra és így a politikára is.
Jézus az Isten Országáról beszélt, nem a földi hatalmak harcairól. Mégis tanítása átalakította a társadalmi rendet, lassan az egész világot. Nagy hátással volt a zsidók politikai gondolkodására - helyre tette azt. Már aki hitt Benne.
Nekünk is Krisztust kell követnünk hűségesen, és akkor rajtunk keresztül átalakul a világ. Elsősorban nem a szavainkkal, hanem az életünkkel kell hirdetni ezt mennyei országot, mely hatással van a földi országra is. Reméljük, Magyarországra is.

Kedves V.I.!
Természetesen lehet és érdemes kérni az örömöt is. Javaslom, hogy ne csupán önmaga jobb közérzete miatt kérje, hanem inkább másokért. Kérje azt, hogy derűt, jó kedvet tudjon közvetíteni mások számára. Így nem önös szándékkal kéri - egyébként ugyanazt.
Az a furcsa jelenség, hogy szinte kívülről látja önmagát, valószínű, korábbi betegségének egyik maradványa lehet. (Istennek legyen hála, hogy szabadult, s Ő adjon kegyelmet a további kitartáshoz!) Javaslom, hogy ne hagyja elhatalmasodni ezt a jelenséget. Ha eluralkodik az emberen, akkor elidegeníti másoktól, sőt, önmagától is. Amikor érzékeli, egészen tudatosan irányítsa a figyelmét másra. Legjobb, hogy ha fölfelé, Istenre. De akár másfelé, egyéb dolgokra, személyekre is lehet. Lényeg, hogy tartsa kézben a figyelmét, az értelmének az irányát. Nem olyan nehéz ez, kicsi gyakorlással elsajátítható, s ez később is hasznára lehet. Akár az imádság közbeni figyelemben is. Így válik ebben is érvényessé, hogy ami rossz, az Isten segítségével a javára válhat.

Ezt a zarándoklatot a hajdúdorogi iskola szervezi. Éppen emlékzarándoklat jellege miatt nem is lehet máskor, mint éppen a saját napján. Hála Istennek, van sok egyéb zarándoklat is. Aki ebbe nem tud csak lelkileg bekapcsolódni, annak javaslom, hogy keressen más napon szervezett búcsút vagy zarándoklatot. Bármelyik napon szívesen látjuk Máriapócson.

Kedves István!
A mariapocskegyhely.hu oldalon részletesen olvashat a búcsúi programokról. Az oldalon található címen pedig arról is kap tájékoztatást, hogy hogyan talál szálláshelyre a kegyhelyen. Remélem, találkozunk Máriapócson...

Kedves Éva!
Kicsit hosszabb levelét nem itt közöltem, hanem átvittem a Fórumra, a Görögkatolikusok oldalon belül a Görögkatolikusok helye a világban címre. Ott is válaszoltam rá néhány sorban.

Kedves András!
Sokunk szomorúságát fogalmazta meg. Valóban nagy szükségünk van ilyen lelki központokra, ahol szüntelenül folyik az imádság, s amely imádságba bárki bekapcsolódhat. Nálunk ma számottevően Máriapócson vannak a szerzetesek. A bazilita nővéreknél egyelőre jó ideje nem mutatkozik új hivatás. Az atyáknál jobb a helyzet. Úgy tudom, 8-9 fogadalmas szerzetesük van, s van legalább három ifjú jelölt is. Az, hogy Dámóc "újra elinduljon" vajmi kevés remény mutatkozik a közeljövőben. Igaz, az épület és a kápolna most is ott áll, s szoktak is oda menni mások is kicsit a csönddel töltekezni.
Értesülhettünk róla, hogy vannak fiatal jelöltek a leányok közül, akik Franciaországban készülnek, s hamarosan hazatérnek. Talán ők folytatják majd azt, amit a dámóci atyák elkezdtek.
Imádkozzunk mindnyájan, hogy teremjenek a magyar görögkatolikus egyházunkban új hivatások a szerzetességre és a papságra.

Bátorság, Gabriella!
Mitől is félne?
Mindenekelőtt a férjével beszélgessenek el erről. Valóban, egyedül nagyon nehéz volna hordozni ilyen feladatot - de nem is szabad. Tudom, hogy sajnos vannak olyan férjek, akik nem osztoznak igazán a gyermekvállalás terheiben, még a lelki terhekben sem. Remélem, hogy az Ön férje nem ezek közé tartozik.
Fontos mondatot írt le azonban: "Soha nem mertem még ráhagyatkozni a gondviselésre". Ez komoly jelzés, hogy ennek nem szabad folytatódnia! S nyilván, nem csak a gyermek vállalása miatt.
Kedves Gabriella! Gondolja végig: Isten mindenható. Isten szereti és ismeri Önt. Van-e ok arra, hogy ne bízzék Benne?
Ezek persze, csak értelmi gondolatok, de ennek alapján el kell indulnia a bizalom felé. Aki nem bízik az Istenben, az nem is hisz igazán. A kettő csaknem azonos. Imádkozzék azért, hogy növekedjék a hite. Ez a legfontosabb. Ha úgy érzi, hogy Önnek ebből kevés van, akkor kérje Istentől!
A világ riogatására pedig egyáltalán nem kell, nem szabad odafigyelnie. Nyilvánvalóan a hitetlenség szól ezekből a földhözragadt okoskodásokból. Ne feledje az ősi magyar szóhasználatot: a gyermek áldás. Ha vállalja, Isten áldását kapja. Kell ettől félni? Hadd gazdagodjék az élete ezzel az áldással! Meg a magyar nemzet is...

Kedves Testvérem!
Szörnyű, hogy ellopták a feszületet! Nem is tudom, ki és milyen céllal vetemedhet ilyesmire.
Az Ön esetében azonban ez a helyzet fölfogható Isten figyelmeztetéseként is. Nagyon helyes, hogy hittel imádkozik Jézushoz, és egész életén keresztül adjon hálát azért, hogy meggyógyította a gyermekét! Azonban Jézushoz bárhol és bármikor imádkozhat ezután is. Legjobb a templomban, az Isten házában, de az otthonában, vagy akár kint az erdőben is lehetséges. Isten az Ön szívében lakik, és mindig meghallgatja, akármikor és akárhol szólítja Őt.

Kedves Hölgyem!
Valóban, többen is vannak, akiket ez a kérdés foglalkoztat. Köszönöm, hogy föltette.
Jól meg kell érteni, hogy nem pusztán "szigorú elvárásról" van szó. A férfi és a nő testi kapcsolata a házasság része. Ez a világ és az ember megteremtése óta érvényes és Isten akarata szerinti rend és elv. A testi kapcsolat nem más, mint a "ketten egy testté lesznek" isteni ige megvalósulása. Ezzel szemben éppen e csodálatos isteni ajándék gyönyörűsége miatt az emberi bűn kezdettől fogva szívesen megrabolta, kihasználta, következésképpen kifordította isteni ajándék mivoltából. Így bűnné tette azt, ami szép és Istennek tetsző. A mai világ különösen tobzódik abban, hogy leplezetlenül megcsalja és meghamisítsa ezt a gyönyörű adományt. Ennek következménye az, hogy még a keresztények is elbizonytalanodnak - olykor még a papok is! - hogy ezt talán ma már másként kell kezelni(???). Szó sincs róla, az isteni ajándék és ahhoz kötődő rendelkezés ma éppen úgy érvényes, mint Ádám és Évától kezdve bármikor. Férfi és nő közötti szerelmi testi kapcsolat csakis Istentől megáldott házassági kötelékben lehetséges, különben önző, hazug, hamis, s az elmondottak miatt Isten szeretete elleni súlyos bűn.
Mit tehet egy özvegy asszony?
Nincs akadálya, hogy férfivel keresse a kapcsolatot azzal a céllal, hogy esetleg összeházasodjanak. Adja Isten, hogy találjon magának ilyen társat, hisz valóban nagyon nehéz az egyedüllét. Ha azonban olyan férfivel ismerkedik össze, aki nem tartja tiszteletben ezt az isteni törvényt, akinek fontosabb a hamari testi öröm, mint az Isten szava, azzal nem érdemes komolyan foglalkoznia. Még ha kezdetben szépnek tűnik is a kapcsolat, éppen ez a türelmetlensége árulja el a tisztességtelen szándékát. Özvegyként éppen úgy, mint a párkereső fiataloknál ez a várakozás a tiszteletnek, egymás megbecsülésének is a jele.
Természetesen 50 évesen még nehezebb ilyen társat találni. Azt is hozzáteszem, hogy az Istennel való belső lelki kapcsolatát is próbálja meg minél inkább erősíteni, mélyíteni, mert lehet, hogy más sorsot szán Önnek az Úr, mint az újabb házasságot. Aki hittel éli meg a magányt, az egyedüllétet, az sokkal szorosabb lelki találkozásra is juthat az Istennel, és ez olyan csodálatos boldogságot jelent, amely többet ér bármilyen újabb házasságnál. Ezt a lelki törekvést is a figyelmébe ajánlom a kérdésére válaszolva.

Nem tudok róla, de lehetséges. Mindenester Atanáz püspök atya most a Sárospatak-Kassa gyalogos zarándoklatot szervezi.

Nem helyes elutasítani azt, aki hozzánk fordul. Ha mégis megtörtént, nem tudom, nem értem az okát. Mégis megértéssel próbálom kezelni, hisz ki tudja, milyen emberi tényezők rejlenek egy ilyen súlyos cselekedet mögött.
Önt mindenképp arra bíztatom, hogy igyekezzék mihamarabb túltenni magát ez eseten. Imádkozzék ezért az atyáért, és nyugodtan keressen föl egy másik lelkiatyát. Lehet, a Jóisten úgy rendezte, hogy ettől a következőtől kapja meg azt, amire lelkileg szüksége van.

Kedves Fiatal Barátom!
A méhen kívüli megtermékenyítés alkalmazása morális kérdés, nem pedig egzisztenciális. Kerülni kell, mert óhatatlanul emberi életek kioltásával jár együtt.
Ön él, és ez csakis úgy lehetséges, hogy Isten akarta Önt, életet és feladatot ajándékozott Önnek. Kétségtelen, itt megtörik az emberi logika, mert a cselekményt nem akarta az Isten, de az Ön életét igen. (Hasonló, még megrázóbb kérdés, hogy a szerbiai háborúban megerőszakolt és gyermeket fogant szerzetesnők sorsa és világra hozott gyermekeik élete hogyan fér bele Isten terveibe. Nem tudjuk.) Azzal, hogy Isten jóra fordítja a rosszat, a rossz még nem válik hitelessé.
Az Ön hely- és feladat keresése vélhetően sokkal inkább amiatt vált nehézzé, mert az eddig körülvevő családi élet nem segítette az önmagára találásban. Ennek inkább csak kivetített eleme az említett egzisztenciális kérdés.
Újra mondom, Isten akarta Önt és feladatot is adott. Ezt meg kell találnia: a feladatát is, Önmagát is. A hitével tud fölülemelkedni azokon a hiányokon, melyeket gyermekkorában szenvedett el. Mindezek nem fosztják meg Önt a boldog és kiegyensúlyozott élettől, legföljebb több küzdést okoznak. Ezek a küzdelmek azonban életünk szerves részei, kinek így, kinek úgy jelenik meg az életében. Az Ön igazi Édesapja, a legjobban szerető, végtelenül megértő és ráadásul mindenható Mennyei Atya. Nem szenved hát hiányt és kárt, ha ezt fölfedezi, és ennek megfelelően tud élni.

lelkiatya@gorogkatolikus.hu

Reméljük.

Köszönjük. Remélem, ezzel tudunk segíteni.

Kedves Mária!
Az szomorúsággal tölt el, hogy valamelyik paptestvéremtől elutasítást kapott. Nem is értem.
Hogy most mit tegyen? Nem könnyű válaszolni. Lehet, valóban bölcsebb most, egy időre a római templomba járni. Annál is inkább, mert vonzó körülményeket talált. Lehet, azért kellett ez a 15 év, hogy lelke gazdagságát táplálja, de most római katolikus közösségben ez a lelki gazdagodás nem tűnhet el. Olykor nyugodtan eljárhat továbbra is a görkat. templomba, de jól teszi azt is, ha római katolikus templomba megy.

Szabó István, Bököny, Kossuth L. u. 7. 42/266564; 30/740-1661 gszaboistvan@gmail.com

Valóban igen sok dologról ír, s kedve is volna az embernek mindre részletesen válaszolni, vagy ezekről elbeszélgetni. Ha megengedi, csupán rövid gondolatokkal mondom el ezek kapcsán a magam véleményét.
Sokunknak vannak szép gyermekkori lelki élményei. Tudni kell azonban, hogy nem biztos, hogy az akkori atya vagy gyóntató sokkal jobb volt, sokkal kedvesebb, megértőbb, imádságosabb, mint a mostaniak. Alakjukat inkább a gyermekkori visszaemlékezés szépíti meg annyira, hiszen a gyermek nagyon sok nehézséget, gondot még nem lát meg, viszont nyitottabban fogékony a feléje irányuló szeretetre.
A kamaszkori lelkiélmény már jóval változóbb. Van, aki nagyon szívesen emlékszik az atyára, mert szívesen beszélgetett vele, s van, aki esetleg épp ekkor fordult el hosszú időre az Egyháztól, Istentől. A kamasz már jobban látja az élet nehézségeit, az emberi gyöngeségeket is. Még fertőzetlenül és tapasztalatlanul magas az igazságérzete, ezért ha talál egy megértő atyára, azt képes az egekig magasztalni, de ha csorbul valami az egyéniségében, akkor hajlandó nagy csalódással azonnal elfordulni tőle.
Én úgy tapasztalom, hogy azért ma is vannak szép számmal olyan atyák, akik szívesen meghallgatják a hozzáfordulót, hasznos lelki tanácsokkal látják el. Igaz, sajnos nem mindegyik ilyen. Az különösen nagy baj, ha a tisztelendő úr buzgóságát a felesége hűti le, s ő távolítja el a vígaszt keresőket. Persze, megint van példa ennek ellenkezőjére is. Ilyet is ismerek nem egyet.
A pap feleségének kétségtelen alapvetően fontos feladata, hogy a férje munkáját segítse, hiszen ez az apostoli munkálkodás neki is feladata, mint minden kereszténynek. Abban is igaza van, hogy fontos számukra is a lelkigyakorlat, hogy e keresztény hivatásukban újra és újra megerősödjenek. Szervez is az egyházunk számukra külön is lelkigyakorlatot, lehet, jó volna talán többet.
Azt írja, egyre jobban "az a tapasztalata, hogy a lelkiatyák sem fordítanak elég figyelmet..." Vajon a lelkiatyák minőségi romlása okozza ezt, vagy valami egyéb miatt mostanában egyre inkább ilyennek látja őket.Könnyen lehet az is, hogy második okra vezethető vissza a jelenség. Az atyák olyanok, amilyenek, van közöttük sok féle, mindig is így volt. A világ pedig - s benne az emberek - olyanok, amilyennek látjuk őket. (Emlékszem egy kedves jelenetre. Amikor egy jószándékú fiatalember kicsi falujából fölkerült Budapestre, utána lelkesen mesélte: Mennyi kedves ember él ebben a nagy városban!...)
A házigondozó szolgálatot én nagyszerű lehetőségnek tartom. A pap lelkipásztori munkájának hatékony kiterjesztésének tekinthető. Munkahelyet is teremt többek számára, ugyanakkor megnövekszik a rászorulók közül azoknak a száma, akikhez az Egyház el tud érni. Igaz, ez csak egyik része a pap és az Egyház küldetésének, mégis intézményes keretet ad annak, hogy tanúságot tegyünk Isten irgalmas szeretetéről. Ezt, természetesen fizetség nélkül is meg kell tenni.
A rossz emberek megtéréséről pedig csak annyit mondok, hogy leginkább saját megtérésünkön kell fáradoznunk.

Attól tartok, hogy a papírokra hivatkozás inkább egy kis huzakodás. Ha fölkészültek a házasságra, akkor semmi akadálya, hogy összekössék az életüket. Ön katolikus ember, és fatális hiba volna újra keresztelkedést mímelni. Vannak Görögországban katolikusok is, igaz, nem sokan, de meg lehet találni őket. Tudomásom szerint főként Athénban vannak, de másutt is. Érdemes vállalni az áldozatot azért, hogy Egyházukat el nem hagyva Isten áldásával összekössék az életüket. Az említett hágai pecsétről egyáltalán nem tudok, s el sem tudom képzelni, hogy miféle irat is volna ez. Mindenképp találniok kell egy katolikus papot (görög vagy latin, mindegy), aki eligazítja Önöket, hogy mit kell tenni a házasságkötésük érdekében.

Kedves Mihály!
Nem hiszem, hogy mi, görögkatolikusok jelentenénk nehézséget Kelet és Nyugat közeledésében. Az jelent nehézséget, ha valaki a szembenállást, a távolságtartást, a meg nem értést a mi létünkkel magyarázza, vagy inkább palástolja. Isten kegyelméből létezünk. A két testvéregyház között vagyunk. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy egyikhez sem tartozunk, de lehet úgy is, hogy mind a kettőhöz. Én ez utóbbit vallom.
Ha az egységet szeretnénk előmozdítani, az nem lehetséges, hogy egyiket vagy másikat elhagyjuk. Ha a fölvetett javaslat szerint "visszatérnénk az anyaegyházba", akkor éppenúgy megtagadnánk a katolikus egyházhoz tartozásunkat, mint ha ellenkező irány felé: a "nyugati egyházhoz térve" elhagynánk ősi rítusunkat. Mindkét lépés szakítás és tagadás volna múltunkkal és jelenünkkel egyaránt. Meglátásom szerint ez nem lehet a jövő.
Szerintem abban áll az Isten akarata szerinti áldozat, hogy vállaljuk azt, amik vagyunk, és erőnk szerint megpróbáljuk a leghitelesebben megélni keleti rítusu katolikus hitünket.

Bizony, nem javasolt ezeket terjeszteni. Kivált görögkatolikus templomainkban nem. Róma nem hagyta jóvá ezek terjesztését. Az ellentétes híresztelésekkel szemben a Tanítóhivatal nem vonta vissza az "üzenetekben" megfogalmazott tételek elmarasztalását. Némileg Vassula Ryden jóindulatát és jámborságát jelzi, hogy kész volt kiigazítani azokat a mondatokat, melyek nem egyeztek meg az Egyház tanításával. E dicséretes jámborság azonban még inkább az "üzenetek" értékét minősíti.
Egyházunk tanítása sokkal gazdagabb és mélyebb, semhogy efféle magánüzenetek szerint alakítsuk az életünket és lelkiségünket.

Kedves Anikó!
Köszönöm szépen a kiegészítést. Az Ön által jelzett könyvek valóban értékesek és fiataloknak ajánlhatók. Ezért is teszem közzé a javaslatát.

Messieur D'Artagnan!
Lovagiasan megfogalmazott kérdésére a következőt felelhetem.
A házassági érvénytelenítés esetén gyakori kérdés, hogy a megkötés után mennyi idővel váltak el. Ha nagyon hamar (az egy év mindenképpen annak számít), akkor erősen vélhető, hogy bizonyos feltételek közül egy vagy több (a másik fél megfelelő ismerete, a kellő házassági szándék, stb.) nem voltak meg. Természetesen csak a részletes vizsgálat és bírósági eljárás hozhatja felszínre az igazi okokat.
Javaslom, hogy plébánosán, vagy más áldozópapon keresztül mihamarabb keresse föl az egyházi bíróságot. Tudnia kell, hogy egy ilyen folyamat önmagában elég hosszadalmas, legalább egy évig, néha több évig is eltart. Addig pedig mindenképpen éljenek testi tisztaságban a választottjával, hogy valóban tiszta lélekkel készülhessenek Isten feleletére, hogy áldását adja-e az Önök kapcsolatára.

A predesztináció, vagy eleve elrendelés a protestáns egyházak egyik legismertebb ugyanakkor talán legvitatottabb vallási hittétele. Azt tanítja, hogy Isten a maga akarata szerint eleve meghatározta, hogy ki üdvözül azaz, hogy ki az aki végül a menyországban lehet majd, és kinek kell a pokolba kerülnie. Tudomásom szerint a mai protestáns teológusok jó része nem ilyen szélsőséges álláspontot képvisel ebben a kérdésben.
A katolikus teológia leginkább azért nem ismeri ezt el, hiszen ezzel az emberi szabadság mint Isten ajándéka válik szinte teljesen jelentéktelenné és jelentés nélkülivé. Márpedig ez a szabadság a mi hitünk szerint az emberi személy igen meghatározó eleme. A katolikus gondolkodás az emberi együttműködés (válasz, hit) lehetőségének szinte teljes kizárását látja ebben az elméletben.
Ugyanakkor kétségtelenül nagyon nehéz összeegyeztetni Isten mindenhatóságát az emberi szabadsággal. A katolikus teológián belül is többféle elképzelést fogalmaztak már meg, amelyek évszázadokon keresztül tartó vitákat is okoztak.
Valójában csak odaát fogjuk megtudni a megoldást. Meg azt is, hogy ki kerül az Isten Országába. A nagy értelmi kutatkodás helyett inkább igyekezzünk bejutni oda!

Kedves Leányom!
Ne legyen elkeseredve. Igaz, arra figyelmeztetem, hogy ha valóban efféléket beszél ez a fiú, akkor semmiképp se bízzék benne. Ne tekintse barátjának, és ne is dédelgesse azt az álmot, hogy barátjaként zarándokolhat vele. Nemrég beszéltem valakinek az emberi természet ingatagságáról...
Nézze, úgy látszik, e szépnek tűnő barátságnak vége. Ne búslakodjék ezen. Induljon zarándokolni egyedül, vagy barátnőivel vagy más barátaival! Lehet, éppen jókor jött ez a szakítás, mert jobb is, hogy a zarándoklatra nagyobb nyitottsággal indul, nem pedig azzal a vággyal és reménnyel, hogy a kedves(nek hitt) barátjával több időt tölthet majd együtt. Zarándokoljon Istenre nyitott szívvel, bizakodó derűvel, és meg fogja tapasztalni, hogy Isten számtalan ajándékot tartogat még az Ön számára. Istenben bízzék, ne ebben a csélcsap legényben!

Amikor az ember híjával van az isteni szeretet megtapasztalásának. De egész pontosan aztért nem lehet megmondani, hogy mi is ez.
Az emberi természet ingatag, olyan, mint az időjárás. Egyébként függ is az időjárástól, hiszen mi is része vagyunk a teremtésnek. Van, hogy különösebb okot nem is találunk a lelkünk derűjére vagy borújára. Persze, legtöbbször azért van oka, csak mi nem látjuk, nem vesszük észre. A lelkiatya többnyire észreveszi, érdemes vele megbeszélni.
A szoros értelemben vett lelki vagy szellemi sötétségről való beszéd talán Keresztes Szent Jánosra vezethető vissza. De Avilai Szent Teréz, Kis Szent Teréz és mások is írtak le olyan lelki tapasztalatot, amikor a buzgó imádság ellenére sem érez a lélek vígasztalást, nem érzi az Isten szeretetének közelségét. Bizonyára van ilyen megpróbáltatás, melyet Isten olykor megenged azoknak, akik már igen előhaladtak a lelkiélet útján.
Ám azt veszem észre, hogy sokan igen hamar magukra értelmezik a szenteknek ezt a tapasztalását, holott legtöbbször arról van szó, hogy mi, gyalogkeresztények egyszerűen elhanyagoltuk az imádságot, vagy engedtünk elhatalmasodni valamely bűnt az életünkben. Ezeknek pedig természetes következménye, hogy távol érezzük magunktól az Urat. No, de azért, mert mi magunk távolodtunk el Tőle. Lehet akár ezt is lelki szárazságnak, sötétségnek nevezni, csak ne fogjuk a Jóistenre. Eddigi tapasztalataim alapján azt mondhatom, amikor valaki ilyet érez, ilyet tapasztal, akkor legjobb, ha magába száll, és megkeresi, hol hajlott el a krisztusi élettől, és oda visszatérve bűnbánatot tart. Ha pedig ez nem megy, a nehéz küzdelmet is fölajánlva kérni kell a Mindenhatót, hogy adjon kegyelmet ennek fölismerésére és a megtérés és bűnbánat édes érzésének megtapasztalatára.

Kedves Istenszerető Testvérem!
Sejtem, hogy vonzónak találja az egyháznál felkínált állást, mégis azt javaslom, inkább őrizze meg a mostanit. Láthatóan ott is szeretik Önt, ha hiányosságai ellenére a betegsége után is visszahívták. Akkor szükséges elhagyni azt, ami van, hogyha valóban súlyos ok készteti erre. S vegye tekintetbe még azt a szempontot is, hogy Önnek van állása, és az egyház által felkínált helyre esetleg olyat vehetnek fel, akinek nincsen.
Persze, a tények mélyebb ismerete révén lehet, hogy mást mondanék, nem tudom.
A lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre személyesen is írhat, az nem jelenik meg nyilvánosan.

A Magyar Kurir honlapján megtalálható:
Személyi változások a Hajdúdorogi Egyházmegyében;
Személyi változások a Miskolci Apostoli Exarchátusban.

Püspök Atya! Hogyan jött létre a motoros zarándoklat?
- Már két éve is volt ilyen. Akkor csak áldásomat adtam rá. Tavaly már meg is hívtak és egy remek motort adtak alám. Az idén már én kértem, hogy részt vehessek.
Korábban is motorozott?
- Igen, a szervezők tudták, hogy régen is szerettem motorozni. Kispap koromban, a szeminárium szervezte tanfolyamon szereztem meg a jogosítvány a motorra is. Igaz, saját motorom sosem volt, bármennyire is szerettem volna már kamasz koromtól fogva. Mégis mindig akadt járgány, amelyre rápattanhattam. Dámócon a kezdeti években Atanáz testvér motorját nyúztam.
Ki szervezi a zarándoklatot?
- A szervezésben semmi részem nincsen. Nincs más dolgom, mint hogy a nekem elhozott motorra ülve én is végigmotorozzam - és végigimádkozzam - az utat.
Hogyan lehetne meggyőzni más, motorozni szerető püspököt is, hogy vezessen ilyen zarándoklatot?
- Őt is meg kell erre kérni. Engem nem kellett sokáig győzködni.