Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.211.230.186)


Mennyi öt meg egy? (számmal)


Kedves lelkiatya!
Az Ádámoknak van védőszentjük? Keresztelésemkor nekem nem adtak még egy nevet, más Ádám nevű ismerőseimnek viszont igen.
Válaszát köszönöm!

Természetesen. Ádám egészen biztosan üdvözült. A föltámadási ikonunkon elsőként őt vezeti ki kézen fogva az Úr a sírból, a sötét pokolból. Mi, keletiek Karácsonyt megelőző vasárnap emlékezünk meg Krisztus Urunk őseiről, közöttük Ádámról is. Valószínű, ezért köti a polgári naptár az Ádám névnapot december 24-hez. De még egy másik napot is megjelöl: szeptember 9. Bármelyiket tarthatja saját neve napjának. Új nevet tehát nem kell keresni, mert az Ön védőszentje az első ember, Szent Ádám.


Kedves Lelkiatya!
Nem provokáció céljából szeretném a következőt kérdezni:
Mit mond a Biblia a házassági előtti szexről?
Sehol nincs benne erre előírás,csak rá tudunk húzni igéket,amelyekkel "bűn"nek nevezzük rögtön,ami valamilyen szinten igaz is,hisz nem szabad liberálisan-szabadosan élni,de valamilyen szinte nem helyes ezt mondani,hisz nincs konkrétan leírva. S Istennél mikortól számít házasságnak két fél kapcsolata ? Valóban a mai jog alapján vagy attól amikortól tudunk felelősséget vállalni a másikért,egymásért-akár papírok nélkül-?
Nem vagyok a házassági előtti szex mellett,de nincs bibliai alapja tiltani,
iyenkor csak a "személyes meggyőződés" lép életbe?
Tisztában vagyok vele,hogy az újszövetségben rengeteg ne paráználkodj igerész van,s de egyik se erre vonatkozik. Kérem nyíltan mondja meg nekem,hogy kell érteni? Bűn-e? Ha igen,miért? Van-e dogmatikai állásfoglalás?
Köszönöm válaszát!

A szex nem bűn, hanem Isten ajándéka. Bár ezt a szót valóban nem találjuk meg a Bibliában, mégis mindjárt az ember teremtésének kezdetén világosan beszél róla mégpedig eléggé képletesen: Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz (Ter 2,24). Nem lehet kétséges, hogy itt a házasságkötésről van szó. Az ember életét érintő két igen lényegi esemény, hogy elhagyja a szüleit és hogy az új társával egy testté lesz, semmiképp sem vonatkozhat másra, mint az új életforma véglegességére. Ezt az egy testté válást erősíti meg Jézus a házasságról adott tanításával, amikor maga is idézi ugyanezeket a szavakat, majd hozzáteszi: Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét (Mt 10,9). Azt még föl lehetne vetni, hogy amikor a fiatalok úgy látják, hogy ők már egymásnak elköteleződtek, s már csak a papír kell, de az egyesüléssel minek várnának még a papírig. Erre azonban a tapasztalat azt feleli, hogy bizony nagyon sokszor éreznek ilyen szép dolgokat a fiatalok, de bizony az élet aztán egészen másként írja a sorsukat. Önben is fölmerül a határ kérdése, mikortól tudnak egymásért felelősséget vállalni. A válasz világos és egyértelmű: akkortól, amikor rajta van a kapcsolatukon az Isten áldása. Amikor megvolt az esküvő, megkötötték a házasságot. Lássuk be, ezt nem könnyű kivárni, de az Isten rendjében ez teljesen világos, kár elmaszatolni. Nem régen az egyik kérdezőnek idéztem a Katolikus Egyház tanításának (Katekizmus, http://www.katolikus.hu/kek) idevágó passzusát is. Ami a házasságban gyönyörű áldás, az a házasságon kívül bűn. Sok ilyen dolog van. Például a gyümölcsszüret. A gazdának örömteli áldás, ha viszont valaki a kerítésen átmászva tenné ugyanezt, az bűnt követne el. Tartsuk tiszteletben a kerítést!


Tisztelt Lelkiatya! Szeretném megtudni az igazságot a rózsafüzér társulati pénzét amelyet titoknak hívnak joga van e elvenni és utasitani a főanyát a lemondásra a papnak, ugyan is anyukámmal ezt tette, legyen szives választ adni mert nemtudom mi a törvényesége. Előre is köszönöm öszinte válaszát. Aniko

Kedves Anikó!
Ilyesmi nagyon ritkán történik meg, s bár ne történnék meg sohasem! El nem tudom képzelni, mi késztette az atyát erre a döntésre, de mindenképp nagyon sajnálatos. Igen, a papnak joga van az egyházközségében működő rózsafüzér társulat életébe beleszólni, ha az valami miatt nagyon szükséges. Úgy tudom, közvetlenül nincsen beleszólása, hogy hogyan használják föl a társulati pénzt, de felügyeleti joga ebben is van. A pénzt viszont csak a társulattal való közös megbeszélés alapján lehet fölhasználni, tehát nem rendelkezhet vele önkényesen. De gondolom, nem is erről van szó. Azt javaslom az édesanyjának, hogy ha szomorú is a szíve, azért csak fogadja el ezt a lemondást, és nyugodtan adja át a hivatalát másnak, ő pedig imádkozzék szépen továbbra is. Ez az alázatos és békés magatartás megszenteli még az atya esetleges rossz döntését is.


Kedves Lelkiatya!
Egy vallásos elöadéson voltam,ami léleképitö volt.Volt ott egy ismerösnöm,idönként szoktunk vele találkozni.Az elöadásokon elhangzottak dicsöitö énekek is,és az egyik dicsöitö éneknél,ö elkezdett görcsösen sirni,meg teli torokból kiabálni,de ez nem megszokott kiabálás volt,hanem azt mondanám,hogy kissé kisérteties...ilyen kiabálást Medjugorjéban hallottam,és akkor is ijesztö volt.Az elöadásról sokan kimentek amikor ez történt,én is kimentem egy idö után.Az elöadó odament hozzá fogta a kezét úgy hallottam szabaditó imákat mondott,meg kérte,hogy imádkozzuk a Miatyánkot.Egy asszony másnap azt mondta nekem,hogy ott egy szabadulásnak voltunk a tanúi.Ez az ismerösöm sokat jár karizmatikus találkozókra,meg el van ragadtatva ezektöl a dolgoktól.Szinte mindenben talál kivetni valót,ami nem karizmatikus.Számomra az ö hitbeli felfogása sok mindenben nem elfogadható.Azt is mondta,hogy egyszer egy karizmatikus találkozón,a karizmatikus atya kiűzött belöle három démont.Nem nagyon hittem benne...de ez az eset után,igen.Azelött nem foglalkozott vallásos dolgokkal.Nem is mondanám,hogy sötét dolgokkal foglalkozott,amennyire ismerem.A napokban még ez az esemény elött eszembe jutott,és az a gondolat volt bennem,hogy nem kellene vele találkoznom,nem tudom miért,meg átgondoltam az emberi kapcsolataimat akkor és arra a következtetésre jutottam,hogy nem tudnék vele jobban barátkozni.Néhány napra rá megtörtént ez az eset.Úgy érzem nem tudnék vele ezek után találkozni.Igy utolagosan furcsának találom benne,hogy mindig van a szemében egy cinkos kis mosoly.Felmerült bennem a kérdés nem tudom mi lakozik benne valójában.Lehet nem szép ilyet irni,de megfélemlit.Mi az oka az ilyen jellegü eseményeknek?Ön szerint mit kellene tennem továbbra is tartani vele a kapcsolatot a jövöben?Most egy ideig semmiképp nem találkoznék vele.Kell tartani az ilyen személyektöl és tudnak-e ártani?
Válaszát hálásan köszönöm!
Anna

Kedves Anna!
A leírt történet alapján én inkább egy pszichés kifakadásra gondolok, mint sátáni erőre, amely szabadításért kiált. Persze, a pszichés kiborulást is kezelni kell, s erre nagyon alkalmas a kézrátétel, az imádság. Ez megnyugtatja, lecsillapítja. Nyilván az Isten ereje, ami igazán segít, s ebben imádkozó hitének is nagy szerepe van. Azt javaslom, ne csak ezt az illetőt kerülje egy időre, hanem az ilyen alkalmakat is. Ez nem szeretetlenség, hanem józanság. Nyilván megvan az alapja az Ön rossz érzésének. Nem kell semmi különöset mögé gondolni. De egyszerűen jobban teszi, ha egy ideig nem találkozik vele és kerüli az ilyen összejöveteleket. Javaslom még, hogy menjen el szentmisére, lehetőleg gyónjon is meg és áldozzon. Ez teljesen vissza fogja adni a lelki békéjét, és az értelmére is megerősítőleg hat, hogy helyesen cselekedjék.


Álldás Békesség!

Kaptam egy olyan levelet hogy járj nyitott szemmel és nyitott szívvel.Legyen szíves ezt már Nekem bővebben megmagyarázni hogy mit jellent? Köszönöm szépen!


Érhető talán a csodálkozása, hiszen az ember nyilván nyitott szemmel jár. Már csak azért is, hogy el ne botoljék. Egy ilyen javaslat viszont arra figyelmeztet, hogy valóban vegyük észre a fontos dolgokat magunk körül, az életünkben. Bizony sokszor beleesünk abba a hibába, hogy elmegyünk a lényeges dolgok mellett anélkül, hogy észrevennénk azokat. Talán ez Önre is jellemző. Lassítson egy kicsit a tempóján! Ne csak a léptei ütemén, hanem a cselekvésekben. Ne kapkodjon, ne cselekedjék hirtelen, hanem legyen megfontoltabb, körültekintőbb. Ezt jelenti - egyebek között - a nyitott szemmel járást. A nyitott szív pedig hasonló, de még mélyebb tartalmú törekvés. Akinek nyitott a szíve, az észreveszi a másik ember belső világát is, és segítő módon tud feléje fordulni. Könnyebben tud együtt érző lenni másokkal. Könnyebben befogad másokat a szívébe. Ugyanakkor az ilyen ember sokkal nagyobb belső békében él és nagyobb boldogságban, mert gazdagabbá válik ettől az élete. Ezt a buzdítást tehát mindenki megfogadhatja, hogy járjon nyitott szemmel, nyitott szívvel.



Kedves Lelkiatya!

Nagy gondban, vagyok, ugyanis nem tudom, hogy Urunk szemében nagy gondnak számít-e ha a tükörtojást kanállal esszük? A községünkben sokan azt mondták, hogy csak a gonosz ördög csinálja ezt, pedig én titokban így szoktam. Ugye nem követek el semmi féle bűnt ezzel?

Erről még nem is hallottam. Mekkora butaság! Az ördögnek teljesen mindegy, hogy mit és mivel eszünk. Azt gyanítom, hogy a társadalmi elvárást egyesek ilyen formába öltöztetik. Lehet, hogy előkelő helyen nem illik a tükörtojást kanállal lapátolni, de méltatlan ezt ilyen jámbor vagy inkább áljámbor köntösbe öltöztetni.
Eszembe jut egy hasonló példa. Kis legény koromban egy néni rám szólt, hogy a Szűzanya nem szereti, ha fütyülünk. Elszégyelltem magam, mert nem akartam megbántani a Szűzanyát. De sokat töprengtem, hogy vajon miért nem szereti. Később jöttem rá, hogy valószínű, inkább az illető néni nem szerette a fütyülést. Persze, őrá is tekintettel lehettem volna.


Kedves Lelkiatya!
Megkezdődött a karácsonyi bűnbánati időszak.
Mikortól énekelhetjük a Krisztus születik-et?

Éppen mától, vagyis az Istenszülő templomba vezetésének ünnepétől fogva. Ekkortól írja elő liturgikus kalendáriumunk a karácsonyi katavászia éneklését. A karácsonyi böjt érdekessége, hogy fokozatosan vezet be a böjt mélyébe és ezt a fokozatosságot a liturgikus előírások is követik. Mint tudjuk, a nagyböjt erős fölütéssel kezd: szigorú böjt, az első hét különleges liturgikus sűrűsége. Persze, ott is megvan a továbbvivő fokozatosság. A karácsonyi böjt szelídebben indul - mindjárt az elején itt egy kedves ünnep, s lesznek még más ünnepi napok is szép számmal -, majd az utolsó hetek s végül a legutolsó vezet rá teljesen a megtestesülésnek (kenózis=önkiüresítés, Isten teljes megalázkodás) titkára.


Kedves Lelkiatya!
Van olyan atya, aki tud átkot levenni, van erre valami szertartás?

Minden egyházmegyében van ördögűző pap. Ahol nincs erre külön kijelölve meghatározott személy, ott a püspök illetékes ebben.
Ugyanakkor az átok csak annak árthat, aki fél tőle, aki azt hiszi, hogy őt megronthatja. Minden pap segíthet abban, hogy lelkileg tanítsa, fölvilágosítsa, imájával megerősítse azt, aki a rámondott átok miatt rettegésben él.


Kedves lelkiatya !

Úgy emlékszem azt tanultuk a hittanon, hogy a pápaválasztáskor a Szentlélek is közreműködik sugallatával és igy dől el a kérdés.
Olvastam, hogy a magyar Bakócz Tamás érseket is egyszer jelöltként tekintették, de aztán mégis egy gazdag Medici pápát választottak helyette. Amikor ezt megemlítettem egy hivő társamnak,ő azt mondta, hogy Bakócz Tamást is a gazdagsága miatt választották volna meg.Persze a laikus sok mindent érthet félre,mondhat szamárságokat. De mégis Hát akkor ez most ...????

Nekem is vannak kedves és kevésbé kedves pápáim. És látva jelenleg a reformokra törekvéseket - válással és a homoszexuálisokkalkapcsolatban- pedig erről a Szentirásmárkeményen nyilatkozott.

Ezért bizony lakást vett bennem a kételkedés a reofmok támogatóivalkapcsolatban. Aztán hallottam, hogy a reform legfőbb ellenzőjét leváltották (Burke)és egy névleges poziciót kapott. Bevallom kezdem azt hinni, hogy a változásokat NEM a Szentlélek sugallja és akkor a pápa választása ????
Az atya mitgondol erről? Egyáltalán szabad erről gondolkodni ? :)))))


Fontos, hogy ne az újsághírekből tájékozódjunk az Egyház döntéseiről, megnyilatkozásairól. A homoszexuálisokkal kapcsolatban nincs semmiféle változás, változtatás az Katolikus Egyházban. Abban talán az elődeinél bátrabban nyilatkozik Ferenc pápa, hogy az ilyen hajlammal rendelkező emberek felé is megértéssel kell fordulnunk. Éppúgy, mint minden ember felé, akár beteg, akár valamiben más, mint mi vagyunk.
Az Egyházat a Szentlélek vezeti. Ennek ellenére vannak olyan lépései, melyeket a történelem utólag bírál vagy igazol. Az Ön által említett esetnél sokkal sötétebb fejezetek is voltak az Egyház történetében, amikor például kettő, sőt három pápa is volt. Ezek már valóban igen nehéz esetek. Összességében azonban megingathatatlanul a Szentlélek vezeti az Egyházat. Aki alázattal és Istenre nyitott lélekkel fogadja el a tanítását és vezetését, az még a rossz döntések, a bűnös lépések ellenére is Isten kegyelmét kapja a Katolikus Anyaszentegyházon keresztül.


Kedves Lelkiatya!
Nem tudják az orvosok, hogy mi a bajom. Lehet, hogy meg fogok halni. Vallásos vagyok. Mégsem vágyok még rá.Sokat sírok. Miért ilyen nehéz itt hagyni ezt a világot?

Az élethez való ragaszkodás teljesen természetes. Örüljön annak, hogy egészséges a lelke. Ugyanakkor él bennünk a vágyakozás az örök élet, persze, az örök boldogságra. Ez kibékíthetetlen feszültséget kelt a lelkünkben. Ezt nem lehet megúszni. Azt mondom, fordítsa meg lelkében a dolgot, és örüljön mindkettőnek. Adjon hálát Istennek azért, mert önkéntelenül is szereti az életet - mondom, ez a lelki egészség jele -, ugyanakkor tiszta lélekkel készüljön az átköltözésre, az is boldogság. Ha nehéz, mondjon sok imát, az csodálatosan megbékíti a lelket. A legjobb erre is a Miatyánk: Isten országáról szól, Isten akaratának teljesülését kéri, meg a bűnbocsánatot, amely szükséges a megfelelő átlépéshez. A mindennapi kenyér pedig erőt ad addig, amíg idelent van, illetve ez az égi kenyér is, amely a mennyei boldogságot is nyújtja.


Kedves Lelkiatya.
Szeretném megkérdezni, hogy évközben is fel lehet venni a barna skapulárét, vagy csak kármelita ünnepen és csak kármelita templomban? Én már tagja vagyok a Kármelita Skapuláré Társaságnak, Miskolcon. Édesanyámnak is tetszik ez a lelkület, érdeklődik iránta, de Ő Miskolctól távol él, és eddig még nem tudtuk megoldani, hogy részt vegyen ünnepi kármelita misén a hazautazás, munkahely és a misék késő délutáni időpontja stb...miatt.
Máskor és máshol is felveheti? A barátnőmet is érdekli, de szintén ebben a helyzetben van.

A vászon skapulárét bármely pap föladhatja. Ajánlatos valamilyen ünnepen, főként Mária-ünnepen föladni. Utána az illető bármikor és bármely helyen használhatja. Természetesen hivalkodás nélkül. A vászon skapuláré egyszerűbb formája az érem. Ezt is bármikor lehet hordani, sőt, ajánlatos is minden nap fölvenni.


Kedves Lelkiatya!

Egyik beszélgetésben felmerült, hogy ha valaki komoly párkapcsolatban él szexuális életet (rendszeresen), akkor attól még meggyónhatja azt, és megáldozhat. Valószínűnek tartom, hogy ez nem így van, de nem tudom, hol írja ezt valamiféle hivatalos egyházi dokumentum.

Én magam soha nem tennék ilyet. Sajnos, nagyon gyenge vagyok, egyszerűen képtelen vagyok kitartani abban, hogy komoly kapcsolatban ne legyen semmiféle testi közeledés, de tudom, hogy ebben az esetben nem tudom megfogadni, hogy kerülöm a bűnre vezető alkalmat... így nem érvényes a gyónásom. Nagyon nagy fájdalom ez nekem, hogy nem tudom megtartani az Úr parancsát, de annyiszor próbáltam, mégis mindig ez lett a vége.

A Katekizmusban ezt olvassuk:
Bármi legyen is a motívuma, a szexuális képesség szándékos használata a normális házastársi kapcsolaton kívül lényegében mond ellent rendeltetésének. Ilyen esetben a szexuális élvezetet, melynek az erkölcsi rend szerint az igazi szerelem, a teljes, kölcsönös odaadás és az emberi élet továbbadása összefüggésében kell megvalósulnia, az e rend által megkövetelt szexuális kapcsolaton kívül keresik. (2352.)
A paráználkodás (lat. fornicatio) egy szabad állapotú férfi és nő házasságon kívüli testi egyesülése. Súlyosan ellenkezik a személyek méltóságával és az emberi szexualitással, amely természete szerint a házastársak javára, valamint gyermekek nemzésére és nevelésére rendeltetett. (2353.)
Amit ennek kapcsán saját gyengeségéről ír, azt kicsit pontosítanom kell. Nem azt tanítja az Egyház, hogy ne legyen semmi testi közeledés. Hiszen egy komoly szerelmi kapcsolatnak igénye van arra, hogy annak ne csak lelki-szellemi formája legyen, hanem a testünkben is kifejeződhessék. Ez nagyon fontos. Már egy szál virág átadása is ilyen, de ilyen a csók, az ölelés, a simogatás is. Ezek nagyon szép dolgok. Ezeket nem szabad kilúgozni a kapcsolatból a tisztaságra hivatkozva. Tény, hogy ezek hordozhatnak kísértést is, hogy a testi közeledés ezeken a pontokon is túlmenjen. Igen, erre ügyelni kell, de ez az óvatosság nem jelenti azt, hogy semmi testi kifejeződést nem engedünk a szeretetnek. Sok mindent szabad és érdemes is fölfedezni és élni velük. Arra kell figyelni, hogy mindez ne váljék érzékivé. Amikor elkezd követelőzni a test, és már nem a tiszta szerelmi vonzódás kifejezője, hanem az ösztön követelő ereje, akkor meg kell állni. Illetve, nem érdemes addig elmenni, mert akkor megállni már nagyon nehéz. Ugyanis, akit szeretünk, azt tiszteljük is, tiszteljük a tisztaságát, az ártatlanságát. Tudunk várni rá.
A szentgyónásról. Akkor nem lehet föloldozni valakit, ha egy háztartásban élnek a házasságon kívül. Így életük mindennapos része lehet a szexuális élet. Ha ez az állapot nem áll fenn, akkor azért van esély arra, hogy törekedjenek a tisztaságra. Még akkor is, ha ismeri saját gyöngeségét és gyakran elbukik. Mindig újra és újra meg kell fogadnia, hogy megáll a megfelelő határnál. Persze, erre törekednie is kell. Ha a fiatal úgy tartja, hogy ő ezt nem is bánja, és ezért nem is akarja megfogadni, hogy ezt kerüli, akkor nem lehet föloldozni. Egyébként igen.


Kedves Lelkiatya!
Hogyan kell keresztény módon viselkedni azokkal az emberekkel,akik lelkileg lefárasztanak bennünket a gondjaikkal,amikor épp mi is sok nehézséggel küzdünk?Meg hallgatni szivesen meghallgatok másokat,de amikor valaki panaszáradatot zúdit ránk és azon kesereg,hogy másoknak mi jutott,neki meg mi nem,akkor az már kezd sok lenni.Más az ha valaki beszél a bánatáról,még ha akár többször is mert küzd vele,de a folytonosan nyafogó,panaszkodó emberek megterhelöek olyannyira,hogy a saját dolgaink elvégzésében és az életünk épitésében is hátráltatnak bennünket.Egy könyvben olvastam,hogy van amikor a másik ember tényleg segitségre szorul,de mi nem tudunk neki segiteni,mert erönket meghaladja,és ilyenkor nem biztos,hogy mi vagyunk a megfelelö emberek a segitségnyújtásra.És az amit mindig megtehetünk,hogy imádkozunk érte.Helyes-e ilyenkor megmondani,hogy mi miben és mennyit tudunk segiteni?
Válaszát elöre is köszönöm!
Mara

Kedves Mara!
Mindig szomorú és fájdalmas, amikor érezzük a határainkat. Szeretnénk többek lenni, többet adni, de be kell látnunk, hogy egy ponton túl ez nem megy. Már az is bölcsesség, ha ez ember fölismeri ezt a határát. Ez nem azt jelenti, hogy elutasítom, mégis elfogadom a gyöngeségem, a tehetetlenségem. Ha szükséges, ki is mondom: Bocsáss meg, nem tudok segíteni. Ennek ellenére együtt érzek vele, vele maradok, ha még tudok időt szánni rá. Ugyanakkor edződhetünk is az ilyen helyzetekben. Ha nehezünkre esik valakit elviselni, akkor ez inkább a szánalmat ébressze föl bennünk, ne a dühöt. Mennyire rossz éppen annak az embernek, aki mindenben csak a rosszat látja! Hogyne szánnám, hogyne esne meg rajta a szívem. Ha nincs több időm rá, megmondom neki. Persze, nagyon fontos, amit Ön is mond, hogy annál inkább imádkozzam érte. Ez még a lelkem békéjét is segíti, hogy belátom gyöngeségem, tehetetlenségem, de Istenhez fordulok, hogy Ő oldja meg helyettem. Ezzel nem szabad visszaélni, de élni vele annál inkább. Alapvető igazság, hogy sohasem én segítek, hanem az Isten segítő erejét közvetítem. Ezt pedig lehet sokféle módon. Ebben is a személyes Isten-kapcsolatom segít, hogy minél sokrétűbben tudjam végezni ezt a közvetítést.


Kedves Lelkiatya!

Azt szeretném kérdezni Öntől, hogy a félelem és az anyai aggódás között mi a különbség? Mindkettő azt jelenti, hogy kevés a hitem Istenben? Tudom, hogy Gyerekem útkeresése és állandó kudarcai az élettanulás része, de az anyai szívemmel ezt nehéz befogadnom és néha kicsit mérges vagyok az Urra, mert ugyan rábízom az életemet, de szülőként nehéz elfogadnom, hogy a gyerekem nem tudja megállni a helyét, magányos, kétségbeesett. Imádkozom, hogy jobb legyen neki, de én is tudom, hogy ez az életének a része, hogy saját kárán megtanulja, nem biztos, hogy jó dolog az ítélkezés, az önhittség stb. Nagyon nehéz ez a dolog, de nem tudom, hogy hogyan kezeljem. Nem tudok kívülálló lenni ebben az esetben!
Ön szerint nincs elegendő hitem, azért van bennem a szülői féltés?
Köszönöm válaszát! Anikó

Kedves Anikó!
Szerintem inkább nagyon szereti a gyermekét, azért aggódik érte ennyire. A szeretet helyes, az aggódás már nem. Teljesen természetes érzés, hogy féltő szeretettel figyeli, merre alakul a gyermeke sorsa, személyisége. De mindeközben bíznia kell az Istenben, hogy nem fogja Ő sem magára hagyni. Gondoljon arra, hogy Ön mennyire szereti a gyermekét, de az Isten Önnél sokkal jobban szereti őt. Csak az emberi értelem nem lát előre, és ezért vegyül félelem a természetes és nagyon is helyes szeretetbe. Ezt a jövőtől való félelmet kell, hogy fölváltsa az Istenbe vetett bizalom. Elegendő, ha Ő tudja a jövőt, teljesen Őrá kell bíznia, hogy mi fog történni. Az imádsága se kétségbeesett és aggódó legyen, mert az nem is imádság, hanem elkeseredettség. Ha nem is mindig úgy alakulnak a dolgok a gyermeke életében, mint Ön szeretné, azért csak bízzon a Mindenhatóban, hogy Ő elrendezi a sorsát. Ekkor fogja tudni valóban segíteni őt az imáival.


Kedves Lelkiatya!
A vaj is állati eredetű élelmiszer!

Igen. A tejes ételek is állati eredetűnek minősülnek a keleti böjti fegyelem szerint.


Kedves Lelkiatya!
Mostanában sokat foglalkozom az agykontroll témakörével és számos negatív véleményt is olvastam róla. Mint hívő, vallását gyakorló keresztény azt szeretném tudni, hogy valóban egyházellenesnek tekinthető -e a módszer? Egyik hitoktatóm egyszer azt mesélte, hogy valakit agykontroll közben szállt meg a gonosz. Lelkiatya szerint igaz lehet ez? Fontolgatom egy tanfolyam elvégzését, de ezzel a gondolattal a fejemben nem tudom, hogy mi tévő legyek.
Válaszát előre is köszönöm!

Nem javaslom az agykontroll tanfolyam elvégzését. Bár kétségtelenül tartalmaz olyan fölfedezéseket az emberi agy hatékonyabb kihasználására, amely akár hasznos is lehet a mindennapi életben (memóriafejlesztés, figyelemösszpontosítás, stb.), de az egész rendszer szellemi háttere egyáltalán nem keresztény, sőt, keresztényellenes. Jóllehet, sajnos vannak papok, szerzetesek is, akik pártolják.
Az Isten-keresés helyébe az én-keresést, Isten akaratának teljesítése helyébe az én-megvalósítást állítja. Sikereket tud elérni a személy és a tudat alakítása terén, de ennek súlyos ára is van. Idézet: Az irányított meditációs beavatások és gyakorlások során addig nem ismert, lappangó pszichikai betegségek törhetnek elő a legkülönbözőbb megnyilvánulás formákban, sőt, előfordulhat a technikáktól és a szellemi segítőktől való függés, illetve szabadulási képtelenség is ( http://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/teveszme-kritika-oesszefoglalo-irasok/209-agykontroll-kereszteny-szemmel#8.3.%20%20%20%20%20Az%20agykontroll%20igazi%20arca ).
Ilyen tanfolyam helyett végezzen el inkább egy lelkigyakorlatot! Azzal sokkal közelebb fog kerülni a Jóistenhez, de saját magához is.


Kedves Lelkiatya!
Biztos elírás H. levelére adott válasz utolsó sora. Talán így szól helyesen: Hogyne tenne meg mindent Isten, hogy Önt is megajándékozza az örök boldogsággal.
Andi

Köszönöm a figyelmességét. Hamar ki is javítottam. Isten áldja!


Tisztelt Lelkiatya!

Ahogy egyre jobban belemerülök az életről és halálról való elmélkedésbe, felmerül bennem néhány kérdés. Sokat olvasgatok, most hirtelen meg nem tudnám mondani Önnek miket, igazából innen is onnan is. Kételyeim vannak azzal kapcsolatban hogy mi vár ránk a halál után. Részben az a sejtésem, hogy minden ember üdvözül a halál után, minden emberre ugyanaz vár, az örök valami, a megnyugvás, ami sokkal jobb a földi életnél, mindegy hogy hogyan élt, hiszen egyek vagyunk. Másfelől bizonyos írásokból pedig azt veszem ki, hogy az ember vagy örök kárhozatra vagy örök üdvösségre van ítélve aszerint hogy hogyan élt, bűnös volt-e vagy jó. Hogy jelképesen szóljak, vagy a mennyországba kerül vagy a pokolva. Bár tudom, korábban már írta Ön itt, hogy nincs ott semmilyen fortyogó tűz meg hasonlók, tehát nyilván tudom ezek inkább csak jelképes dolgok. De hogy meg lesznek-e különböztetve az emberek Isten szemében, ezt nem tudom. Hiszen úgy tudom, vagy inkább hiszem, hogy Isten mindenkit egyformán szeret, még a bűnösöket is, így nem hiszem hogy bárkinek rosszat akarna. Nem tudom melyik az igazság, de én félek, hogy hiába próbálok jó lenni, mégis rossz vagyok, mert lehet hogy nem is az alapján fogok örökre kárhozni vagy üdvözülni, hogy mennyire vagyok jó másokkal hanem hogy mennyire vagyok jó magammal. Ez utóbbiban gyengébb vagyok. Én nagyon félős vagyok, nagyon sokszor szorongok, sokszor igazából azt sem tudom mitől, félek az ártó szellemektől, a magánytól, a sötétségtől, meg még ezenkívül nem is tudom mitől, van amikor egyszerűen csak szorongok, de nem tudom mitől van az. S félek, hogyha ezt nem sikerül még életemben leküzdenem, ez vár rám a halál után is, csak örökre és még jobban, mert hogy így éltem. Másfelől pedig hallottam már olyat is, hogy a sorsunk már a születésünk illetve fogantatásunk pillanatában eldől, vagyis ahogy mondják meg van írva, tehát onnantól kezdve úgy sem tehetünk semmit. Vagy igen? Ön hogyan gondolja ezt, kell-e félnem valójában? Honnan tudhatja az ember hogy lelkiismerete szerint cselekszik és él, hogy tiszta-e a lelkiismerete? Lehet, hogy azért félek, mert nem tiszta a lelkiismeretem? Nem tudom, hogy a félelmeim bennem vannak, vagy kivül, vagy talán is-is? Válaszát előre is köszönöm!
H.

Kedves H.! Nincs mitől félnie. Megnyugodhat, mert valóban minden Isten szerető kezében van. Ön inkább félős természetű. Nyilván megvan ennek az oka, de azért ezen szépen lassan lehet változtatni is. Mondom, nincs mitől félnie, legkevésbé a Jóistentől vagy az Ő ítéletétől. Az igaz, hogy odaát van örök boldogság meg örök kárhozat is. Ez utóbbitól az Isten mentsen mindenkit! Azok jutnak oda, akik végérvényesen elfordulnak Istentől. Akik haláluk pillanatában nem Őmellette döntenek. Az Isten azért nem tudja őket megmenteni a kárhozattól, mert ők maguk választják ezzel a végső döntésükkel. De beszéljünk inkább a mennyországról, arról egyébként többet is tudunk. Az jut a mennybe, aki oda szeretne kerülni, aki kéri Istent, hogy fogadja be oda. Persze, nem csak szavakkal, hanem ezt kifejezi egész életével is. Sajnos, mindnyájan megtapasztaljuk a saját gyöngeségeinket, de ezek nem akadályoznak meg abban, hogy a mennybe jussunk. Mert Jézus éppen azért lett emberré, hogy megszabadítson minket ezektől a gyöngeségektől, bűnöktől, rossz természetünk következményeitől. Újra mondom, tehát, Önnek semmi oka nincs a félelemre. Imádkozzék sokat, kérjen bocsánatot, hogy még nem tud, még nem mer bízni eléggé az Úrban. Ezért vannak a félelmei. De ez lassan alakulni fog. Minél többet imádkozik, minél inkább él a szentségekkel (bűnbánat, Eukharisztia), annál inkább gyógyul a lelke, annál inkább fölismeri majd, hogy milyen hatalmas az Isten és mennyire szereti Önt. Hogyne tenne meg mindent, hogy Önt is megajándékozza az örök boldogsággal?


Tisztelt Lelkiatya!
Köszönöm a válaszát, én vagyok a "nem keresztszülő".
A gondom csak az, hogy a kérdésemre nem lelem a választ.
Most kell-e megbérmáltnak lenni, vagy sem? Bérmálkozni nem fogok, ez biztos. A keresztelőig már nem is férne bele, még ha akarnám sem.
Engem csak a hatályos egyházi előírás érdekelt, a bérmálkozással egyszer s mindenkorra elkéstem.

Bocsásson meg, ha nem voltam elég világos. Többet szerettem volna, mint csupán a jogszabályra utalni. Nos, valóban előírja az egyház, hogy a keresztszülőnek az első három bevezető szentségben részesült katolikus embernek kell lennie. Ez alól a saját megyéspüspök adhat fölmentést indokolt esetben. A Keleti Kódex (CCEO) 685., a Latin Kódex (CIC) 874. kánonja írja ezt elő.


Kedves Lelkiatya!
Közel egy éve megtört egy közeli barátságom.Nagyon mélyen érintett,összetört a dolog.Ennek a dolognak a hatására elkezdtem terápiákra járni,egy keresztény terapeutához.Átbeszéltük az életem összes sérelmét,sok gyakorlati utasitást is kaptam a sérelmek és az életemben lévö dologok megoldásához.Ez sokat segit.De a dolgok nem mennek egyik napról a másikra.Sokat kell még gyakorolni a midennapokban adódó szituáciokban és a megbocsájtás terén is.Már valamennyivel rövidebb idö alatt tudom megoldani a dolgokat,nem billenek ki annyira az egyensúlyból.De ez a megtört barátságban nem megy...Értelemmel már megbocsájtottam,de ezt még mindig fájdalmas érzések kisérik.Egy társaságban voltunk ezzel a barátnömmel,amikor ö belépett majdnem elsirtam magam.Ö köszönt és rám mosolygott.Ezt viszonoztam,de távolságtartóan.Kellett jó tiz perc,hogy összeszedjem magamat,addig a könnyeimmel küzdöttem,meg úgy éreztem szivesen meghalnék,vagy megszünnék létezni,annyira fáj ez az egész.Növéremként szerettem öt.Mindketten hibásak vagyunk a történtekért,mert durván egymás lelkébe tapostunk.Ö ezt nem hinném,hogy tisztázná.Inkább elkerülö tipus,nálam meg inkább a konfrontáció müködik.Amikor próbáltam azelött tisztázni,azt a választ kaptam,hogy nem kellenek nagy átbeszélések,az ilyen jellegü üzeneteimet is semmibe vette.Nem tudok,hogy állni hozzá a helyzethez,ha próbálna velem beszélni társaságban,mintha mi sem történt volna,mert falak vannak közöttünk.És a dolgok kerülgetése,csak növelné a feszültséget.nem tehetünk úgy mintha mi sem történt volna.Láttam a tekintetében,hogy még benne is van neheztelés,mint bennem.Ha fájdalommal tölt el a dolog,az azt jelenti,hogy még nem engedtem el a dolgot.Nehezen tudom elfogadni,hogy szétment ez a barátság.Nagyon fáj.Nem tudom van-e módja a helyrehozásának,és az lehet-e ujból közeli barátság.Mindig fájna ha ez nem lenne lehetséges.Meg abban sem vagyok biztos,hogy képes vagyok jó barátságokat kialakitani.Most minden kapcsolatom olyan felszines,igy érzem.Ön mit tanácsolna?Hogyan közelitsek ehhez a helyzethez?Gyötör ez a dolog.Válaszát elöre is köszönöm!
Szomoru barátnö

Kedves szomorú barátnő!
Ön bizonyára igen mély érzésű lélek. A barátságnak, a barátnőjének elvesztése nagyon mélyen érintette, láthatóan sokkal fájóbban, mint a barátnőjét. Ez egyébként egy nagyon jó tulajdonság. Az ilyen emberek veszik észre igazán az élet szépségeit, jobban tudnak örülni az Isten ajándékainak, de tény,hogy együtt jár vele az is, hogy nagyobb fájdalommal élik meg a veszteségeiket.
Ha Ön ilyen ember, akkor azt javaslom, hogy fordítsa ezt a tulajdonságát az Istennel való kapcsolatára. Ezt a mostani sebet, fájdalmat ővele beszélje át. Gondolom, a keresztény terapeuta is ezt tanácsolta - legalábbis, remélem. Ha tanácsolhatom, most egy ideig ne sokat foglalkozzék ezzel a barátnőjével. Úgysem tudnak nagyon mit kezdeni egymással. Minden próbálkozás sikertelennek tűnik. Hagyjon most ennek egy kis időt. S mondom, forduljon nagyobb figyelemmel az Úrhoz. Vizsgálja meg a saját szívét, az Istennel való kapcsolatát: nem esett-e abba a hibába, hogy eddig néhány embert jobban szeretett, mint az Istent, akinek az életét és mindenét köszönheti. Ez kettős gyógymód. A barátságon ütött seb is könnyebben gyógyul is, de nagyobb haszon, hogy a hite jelentősen mélyülni fog.


Tisztelt Lelkiatya!

Van-e a Daphné-knak névnapjuk, és mikor?

Nagyon szépen köszönjük a választ!

Z.

Daphné nem keresztény név. Egyelőre nincsen ilyen szent. Aki ezt a nevet kapta, annak választania kell egy keresztény nevet is mellé, hogy legyen valóságos védőszentje is. Ezt a keresztény nevet nem kell föltétlenül a hivatalos okmányokba bevezetni, mert nem ez a lényeg. Nem helyes ugyanis, ha csak pogány nevet adunk a gyermekeinknek.
A Daphné nevű olvasóinknak viszont azt is javaslom, hogy még nagyobb odaadással törekedjenek az életszentségre. Jó lenne, ha minél hamarabb lenne ilyen nevű szent is az Egyházban, s attól kezdve már ez is keresztény névvé válik, s az utókor nyugodtan így is használhatja.


Kedves Lelkiatya!

Segitségére volna szükségem! Nem tudom, mit tegyek. Kiskoromtol kezdve éreztem, hogy valamiben különös vagyok, és mindig más voltam mint a többi. Természetesen hivő voltam, de egy kicsit többet is éreztem annál. Azután, ahogy telt az idő, a fiatalság, meg a technologia elidegenitett ettől, és kételkedtem abban, hogy Isten valoban létezik-e... Nehéz volt mindig is az életem, és tele gondokkal, habár fiatal vagyok. Majdnem két éve a szüleim közt nagyok voltak a problémák, sok minden történt, ami nagyon megviselt engem, csak azt sosem mutattam ki. A lényeg az, hogy ezek a gondok után, édesanyám kivánságára, elvittem őt egy olyan helyre, ahol okultizmussal foglalkoznak (mivel, hogy ő nem olyan gyakorolt az autovezetésben, a hely pedig messze volt), észre sem véve, hogy valojában mit csinálok... Gondoltam megnyugszik egy kicsit,vagy, hogy valahogy kéne segietni magunkon, vagy már én sem tudom, hogy hogy engedhettem ezt meg. És ott valami szertartások (nem tudom hogyan nevezzem őket) után kaptunk tárgyakat, amit haza kellett vigyünk (pl viz palackban).
Nemsokára ezután olyan hihetetlenül rossz dolog történt velem, ami a legnagyobb rémálmom volt. Ez teljesen tönkretett engem. És én csak akkor láttam meg valojában, hogy mit csináltam a multban. Csak ezután kaptam vissza a hitemet teljesen Istenben, ami sokkal erősebb mint valaha volt. Az is lehet, hogy Isten ilyen modon akarta visszaadni elveszett hitemet.
A kérdésem az volna, hogy hogyan szabaduljak meg azoktol a targyaktol, amit kaptunk, mit csináljak velük? Mert nem is merek hozzájuk nyulni sem, és nem tetszik, hogy ott vannak. Vagy ne is bántsam?

Előre köszönöm megértését és válaszát!

Nagyon jól érzi, hogy ez veszélyes út volt, és még inkább hálás lehet, hogy ez a lépésük a drámaiságával éppen az Istenhez való közeledést eredményezte. Nagy kegyelem! Javaslom, hogy gyónja meg a dolgot - nem tudom, megtette-e már. Ez fontos. Majd pedig egész egyszerűen hajítsa ki ezeket a holmikat. Igazán nem kell tőlük félnie. Ha már gyónt, áldozott, akkor Önben mérhetetlenül nagyobb erők vannak, mint amilyen sötét erőkkel próbálták fölruházni ezeket a tárgyakat. Nem az elővigyázatosság, hanem pusztán a saját lelkük megnyugtatása végett mondom, hogy vigye el minél messzebb helyre és ott dobja a kukába. Nem lesz semmi baj. Utána pedig annál nagyobb szívvel örvendezzen és adjon hálát az Istennek ilyen hatalmas kegyelmi ajándékaiért.


Kedves Lelkiatya!
Október 4-én az állatok világnapján veszítettem el a 21.életévében lévő cicámat. Két hét alatt vitte el egy májbetegség. Azóta is nagyon nehéz minden nap. Sok megpróbáltatás során mindig mellettünk volt, pl. amikor albérletbe menekültünk a lányommal. A lányom vele együtt nőtt fel és most nincs köztünk. Mi mindig hárman voltunk. Sok mindent megértett hosszú élete során. Tudom, hogy nagyon szép kort élt meg, de nekem minden nap nagyon hiányzik. Szüleimet régen elveszítettem és sok veszteség ért már az életbe. Nem tudom túltenni magamat rajta, szinte minden nap sírok miatta. Mi vigasztalhatja meg az embert, ha a legkedvesebb háziállatát elveszti?
Éva

Kedves Éva!
Szerintem azért is erősödött Önben ekkora ragaszkodás a cica iránt, mert szinte összenőtt ez a szeretete a saját lánya iránti természetes édesanya ragaszkodással. Szabad elsiratni egy ilyen kiscicát is, hisz valóságos szomorúság az elvesztése, viszont azt tanácsolom, most ezt a helyzetet használják ki arra, hogy egy ideig nem szereznek be új cicát, hanem próbáljanak meg jobban egymásra figyelni. Bár szomorú az eset, mégis ezen az úton a javukra válhat.


Tisztelt Lelkiatya!


Nem tudom találkozott-e már Elisabeth Kübler-Ross nevével, könyveivel, bár valószínűnek tartom hogy igen. Ő egy neves pszichiáter volt, aki főként haldoklók ágya mellett volt, és ezt a témát kutatta, bár sokan elítélték. Nem rég vettem meg egyik könyvét, amelynek a címe: A halál mint ragyogó kezdet. Számomra nagy lelkierő kellett, hogy megvegyem ezt a könyvet, olvassam és feltegyem a polcomra. De úgy éreztem meg kellett tennem, olyan fokú érzékenység van bennem e téma iránt, főként mostanában. A könyvből idézek pár sort: "Azt hiszem, itt az ideje, hogy az emberek megtudják: a halál egyáltalán nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogyan elképzeljük." "A halál átmenet egy új tudatállapotba, ahol az ember továbbra is érez, lát, hall, ért és nevet, és ahol képes a további gyarapodásra. Ebben a fényben tudatosodik bennünk, milyen lehetőségekkel rendelkeztünk életünk során, miközben végtelen szeretet árad felénk." "A meghalás élménye szinte megegyezik a születéssel. Ez is egyfajta születés: megszületés egy másfajta létezésre." A doktornő szimbolikus értelemben a halált ahhoz hasonlítja, mint amikor egy pillangó kilép a gubójából, a gubó és benne a lárva a túlhaladott emberi test, amire a pillangónak nincs tovább szüksége, hisz már szabad lélek, nincs a teste "börtönében". Bár még nem olvastam végig a könyvét, folyamatosan gyűjtöm hozzá az erőt. De sok olyat ír, amiket úgy érzek, már eddig is tudtam vagy sejtettem, pedig még csak 25 vagyok. Például Elisabeth Kübler-Ross szerint azért jövünk erre a világra, hogy megtanuljunk valamit, ki mit, és ki mennyi idő alatt. Bár azt nem teljesen értem, hogy érti azt, hogy halálunk után is érzünk, látunk, tapasztalunk, azt viszont jobban értem, hogy végtelen szeretet áramlik felénk. Tehát a doktornő szerint nem kell félnünk a haláltól, bár az emberek többsége fél és tabuként, holmi ijesztő dolognak tartja. Ehhez kapcsolódik még egy idézet tőle: "A halál pillanata páratlanul szép, felszabadító élmény, amit félelem és nehézség nélkül él át az ember." Most épp azon töprengtem, hogy én vajon félek-e a haláltól. Hogy kívánom-e inkább hogy ne születtem volna meg, hisz én nem kértem, hogy megszülessek, és akkor nem lenne szenvedés az életben, és nem is kellene meghalni, de rájöttem, hogy ha nem születtem volna meg, akkor is ugyanúgy nem lennék, mint ha élek és meghalok, tehát igazából semmi felett sincs hatalmam, egyedül a felett hogy az életemmel mit kezdek, de abban sem mindenben. Tehát felesleges félni, úgyis minden megtörténik, aminek meg kell történnie. És tudom azt is, hogy a legnagyobb dolog a szeretet, mégpedig a feltétel nélküli szeretet, ami sosem ér véget, ez az amit leginkább meg kell tanulnunk. Ennél szerintem nincs nagyobb törvény.
Önnek mi a véleménye Elisabeth Kübler-Rossról, illetve munkásságáról, gondolatairól? Létezik, hogy vannak emberek, akik tudnak "valamit", érzékenyebbek az ilyen dolgok iránt mint mások? Tudom, rendkívül összetett amit írtam, de szerintem érdemes elgondolkodni ezeken a dolgokon, és szerintem sok embert foglalkoztatnak ezek a kérdések.
Válaszát előre is köszönöm! H.

Elisabeth Kübler-Ross gyakorlati kutató pszichológus, aki hallatlan eredményeket ért el a haldokló lelkiállapotának és egyáltalán az ember halállal kapcsolatos lelkiállapotának ismeretei terén. Érdemes odafigyelni ezekre a tapasztalataira. Ha azonban a halál utáni állapotról nyilatkozik, az csak az ő személyes véleménye, nem pedig tudományos eredmény.
Hogy érdemes volt megszületni, az nem kérdés, hiszen ez az útja annak, hogy Istennel örök boldogságban élhessünk. Ez megér minden fájdalmat, küzdelmet, kudarcot és szenvedést. Ráadásul, aki ennek igazságára rátalál, az ezen nehézségek ellenére, vagy éppen ezekkel együtt már itt a földön boldog életet él. Szent János azt tanítja: Most az Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk (1Jn 3,2). Az Isten tehát minden megad nekünk, hogy eljuthassunk Hozzá, de teljesen főlünk függ, hogy valóban el is jutunk-e az üdvösségre. Szent Pál erre figyelmeztet: Félve-remegve munkáljátok üdvösségteket! (Fil 2,12) Szent Ágoston pedig így tanít: Isten megteremtett nélküled, de nem fog üdvözíteni nélküled. Igen, érdemes elgondolkodni ezeken a dolgokon, hiszen az élet legfontosabb kérdései ezek.


Kedves Lelkiatya!
Egy nehéz kérdéssel fordulok Önhöz. Ismerkedem egy fiatalemberrel. Mindketten 30-on túl vagyunk. Lassan két hónapja tart, és az a gondunk mindkettőnknek, hogy csak „elvagyunk”. Nincs szerelem. Úgy érzem, hogy nincs rajongás. Nekem mint nőnek akkor jönne elő, ha érezném, hogy rajonganak értem. De nyilván a másik félnél ez nem történhet parancsszóra. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindketten sokat dolgozunk és 2 hó alatt nem túl sok időt tudtunk egymással tölteni, kirándulás, stb. Felmerült a részéről, hogy tartsunk pár nap szünetet, ami nekem nagyon fájt, mert ha egy férfi azt mondja, akkor az már nem jó. Persze már este közölte, hogy inkább folytassunk így, s majd lesz valahogy. Nekem nagyon sok csalódásom volt, és félek attól, hogy „feleslegesen” megy az időm (35 éves leszek lassan) és a végén megint csak összetörik a szívem. Imádkozom rendszeresen, kérem az Urat, hogy mutasson utat, de nem látok. Mindketten türelmetlenek lennénk??? Úgy érzem, hogy a szerelem csak illúzió, nem attól lesz egy kapcsolat jó. Úgy érzem, igyekszem kedveskedni, odaadó lenni, s mintha kevés lenne. Környezetemben azt tapasztaltam, hogy ha hideg, tartózkodó, távolságtartó a nő, akkor a férfiak nyomulnak, szerelmesek. Én nem tudok és nem akarok taktikázni. Nem tudom mi lenne a megoldás. Igazából mindkettőnket „zavar” ez az állapot. Én próbálok beszélni erről a dologról vele, de mindig az a válasz, hogy majd lesz valami. Majd kialakul. Gondoltam arra is, hogy „eltűnök” pár napra, nem reagálok a hívásaira, stb. De helyes ez???? Nekem se esne jól ha ő ezt tenné. Vagy akkor talán előjönne, hogy mit is érez irántam? Az a legnagyobb gondom, hogy sose éreztem, hogy valaki akarna engem, társra, családra, gyerek vágyom. „Nem jó az ember fiának egyedül lenni, rendelek mellé segítő társat”. Én elhiszem azt is hogy ő is sokat csalódott, és esetleg ő is fél, de meddig várjak-várjunk míg megnyílunk egymásnak? Megint azt érzem, hogy én nem vagyok jó, nem kellek senkinek, nem vagyok szerethető. Mit csinálok rosszul? Talán az is hibám, hogy nehezen hozok döntéseket, s ha valami nem jó, akkor képes vagyok beleragadni, tűrni. Magamban keresem a hibát. S mindig arra a következtetésre jutok, hogy azok a nők kellenek a férfiaknak akik elérhetetlenek, távolságtartóak stb. Segítsen kérem útmutatásaival, mert nagyon el vagyok keseredve. Köszönöm.

Azt tanácsolom, ne keresse azt a szerelmet, amelyet fiatalabb korábban átélt vagy legalábbis elképzelt. A szerelem minden korban más, és annak megélése, természetesen függ a személyiségtől is. Ha mindketten társat keresnek és egymásra találtak, ne adják föl könnyen, de ne is hanyagolják el ennek a kapcsolatnak az építését. Nem helyes az sem, hogy majd lesz valahogy, de az sem, hogy szakítsanak, mert ez nem az, mint amire vágytak. Nem tartom rossz gondolatnak a pár napos szünetet. Ne féljen ennek kipróbálásától. Mert ha ez vet véget a kapcsolatuknak, akkor az bizonyosan nem fogja egybetartani, hogy ha nem tartanak ilyen szünetet. Bátran próbára lehet tenni önmagukat. De ezt mindenképpen beszéljék meg. Ne engedjen annak a kislányos gondolatnak, hogy eltűnik, s majd meglátja, hogyan reagál. Jól érzi, hogy ez Önnek sem esne jól. Megbeszélik, hogy egy kicsi szünetet tartanak, s alatta, utána megvizsgálják a szívük állapotát. Utána pedig beszéljék meg. Ismétlem, ne is adják föl olyan könnyen. Valószínű, a barátjának kellene kicsit többet tennie ezért a kapcsolatért, de ezt hiába mondom Önnek. De Ön se vesse a szemére, azzal nem segít semmit. Azt Önnek kell eldöntenie, hogy el tudja-e fogadni őt így, ezzel a magatartással, ezekkel a tulajdonságokkal. Helyes, hogy mindketten szeretnének társat, szeretnének gyermekeket. Elsősorban Ön vizsgálja meg a szívét, hogy tudná-e ezt az embert szeretni, el tudja-e képzelni, hogy ő legyen a gyermekei édesapja. Képzeletben helyezze bele magát abba a helyzetbe, hogy már házastársak, s arra gondoljon, hogyan tudna leginkább kedvében járni a (most még csak képzelet- vagy reménybeli) férjének. Ha ilyen gondolatokkal foglalkozik, akkor ezek némiképp tisztítják a gondolkodását erről a nagyon fontos kérdésről. Én látok esélyt arra, hogy Önök Isten akarata szerint házastársak legyenek, de ezért sokat kell tenniük Önöknek is.


Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Pályaválasztás előtt állok és egy ideje nagyon erős hívást érzek a papságfelé. Hogyan lehetne papnak tanuli? Milyen képességek kellenek hozzá? hogy megy a pontszámítás?
Teljesen idegen nekem a téma sajnos, lehet hogy így nem lenne esélyem bekerülni?
Válaszát előr is köszönöm!

Ha teljesen idegen Önnek ez a téma, akkor vélhetően egyetlen esztendő nem lesz elegendő ahhoz, hogy kellőképpen fölkészüljön. Az adott Szeminárium vagy a hozzátartozó hittudományi főiskola honlapján minden bizonnyal megtalálhatók a fölvételi követelmények, de ezek még csak az alapot jelentik. A kispapságra való fölvételinél ugyanis a hittani ismeretek, szellemi képességek, lélektani rátermettség és egyebek vizsgálata mellett a legfőbb szempont az, hogy megvan-e a jelöltben a hivatástudat.
Mindenképpen szükséges a saját plébános vagy parókus személyes és írásbeli ajánlása, amely arra is kitér, hogy az illető mennyire kapcsolódott be az egyházközségi életbe. Ha valaki csak éppen a fölvételi előtti esztendőben mutat csak nagyobb buzgóságot, ez valószínű, nem elegendő ahhoz, hogy Krisztushoz és az Egyházhoz való odaadó hűségét igazolja. Ehhez legalább néhány évi gyakorló hitélet szükséges.
Azt javaslom, vegye föl a kapcsolatot a lakóhelye szerinti parókussal (plébánossal), és a részleteket ővele beszélje meg.


Tisztelt Lelkiatya!
Jómagam sokáig hittem és sokszor letértem annak útjáról. Így az idő múlásával a szabadhitet választottam, amiben nincsenek (elnézést) dogmatikus megkötések. Hogy idézzek mástól: a hit egy spirituális dolog, magánügy és személyre szabott.
De valahol mégis: anno a Vatikánban vettek nekem egy a Ferences rendiek keresztjét, mégis sok és nagy hozzá a kötődésem. Az egyetlen szent akit elfogadok Assziszi Szent Ferenc. És mint írtam szabadhitű vagyok. A keresztjének viselése nem mond ellent a szabad hitemnek?

Köszönettel,

Anonymus

Legalábbis annak a gondolatnak ellentmond, hogy mindenki maga élje meg a hitét, ne keressük annak közösségi vonatkozását. Én ebben az érdekes ragaszkodásban, amelyet említ, azt vélem fölfedezni, hogy Önnek a szíve mélyén mégis van kötődése az Egyházhoz. Hiszen Assisi Szent Ferenc az Egyház szentje volt. Elhiszem, hogy őt szereti legjobban, de talán ésszerű azt föltételezni, hogy a 2000 év alatt mégsem ő volt az egyetlen, aki az Egyházban hitelesen képviselte Krisztust, hűségesen követve az ő tanítását.
A hit valóban spirituális dolog, de nem csak az. Annak sokféle vetülete az egész életünkre kihat. Egyszerűen lehetetlen csak a lelkünkben megélni a hitet. Hiszen az hat az egész gondolkodásunkra, következésképp a cselekvéseinkre, döntéseinkre is. Egyszerűen nem lehet elválasztani a hitet és a cselekedeteket, a hitet és az életet. Márpedig az ember közösségi lény, az élete ezer szállal kapcsolódik a közösséghez. Így az életét átjáró hitének is számtalan közösségi vonatkozása van.
Azt javaslom, éppen Szent Ferenc közbenjárását kérve vizsgálja fölül az életét és a hitét. Legfőképpen Krisztushoz való kötődését erősítse. Isten ereje nélkül a legnagyobb jószándék, a legelszántabb emberi törekvés sem érheti el a célját. Minél több hasonló gondolkodású emberrel tudja tartani a kapcsolatot, tud ezekről a dolgokról beszélgetni, esetleg tud velük együtt imádkozni, annál erősebb lesz a hite, annál inkább át fogja járni az életét.


Kedves Lelkiatya!
Van egy félig-meddig közeli barátnöm,a harmincas éveiben,akinek sok problémája van.Már évek óta gyógykezelés alatt áll,mert nem jól érzi magát pszichikailag.Ezek a kezelések azonban meglátásom szerint nem segitenek neki.Ö sokszor ha bármi kis gond éri,azonnal nyugtatókat vesz be.A családjában sem túl jók a viszonyok,sokat veszekednek,és az édesanyja sok mindenért öt hibáztatja.Már tanácsoltam neki,hogy legyen keményebb a szüleivel,függetlenedjen tölük,de ö ezt mintha képtelen lenne megtenni.Sokat panaszkodik arról,hogy nincs munka,de amikor ajánlok neki olyan munkákat,amiket látok és hallok,sosem próbálja meg azokat.Pedig sajnos nem olyan világot élünk,hogy válogassunk a munkák között,kezdetnek bármilyen apró munka megtenné,még akár kisegitöi,vagy takaritoi állás is.Ezt tapasztalatból mondom.Nem tudok hogy segiteni neki.Már nagyon fárasztó,hogy szinte egy évtized óta ugyanazokat a problémákat mondogatja.Az utobbi idöben kicsit távolságtartobb is lettem mikor erröl beszél,egyszer azt is meglátta rajtam,hogy kissé ideges is lettem.Leterhel a munka,a tanulmányaim,és ugy érzem határt kellett szabnom.Azt mondja rajta semmi sem segit,ö már mindent megpróbált.Járt beszélgetésekre is egy keresztény terapeutához,azt mondja neki az sem segit.Hozzá én is jártam,és nekem segitett.Mondtam is neki,hogy követni kell az utasitásokat,amelyeket kap,mert csak úgy lehetséges elörerhaladni.Ha valaki valamire serkenti ö azt eröszakoskodásnak veszi.A társasági életben jobban leszoritkozik 2-3emberre,és ha ök nem tudnak neki segiteni,programokban részt venni akkor csalodik.Mintha nem akarná önmagáért vállalni a felelösséget,talán azért nem vállal munkát,és azért hagy ott mindent a legkisebb konfliktus után is.Ön hogyan látja az esetet?Mit lehetne tenni ebben az esetben?
Válaszát elöre is köszönöm!
Eli

Kedves Eli!
Teljesen megértem és átélem a tehetetlenség érzését az ismerősével kapcsolatban. Nagyon helyesen tette, hogy sok mindent megpróbált már a megsegítése érdekében. Az alapigazság azonban mégis az, hogy azon lehet segíteni, aki ezt maga is akarja. Még a Jóistenre vetített mondás is ezt igazolja: segíts magadon és az Isten is megsegít. Tehát majdnem azt mondhatjuk, az Úr is azon tud segíteni, aki erre nyitott, hát még mi, korlátolt képességű és tudású emberek.
Azt mondom, ne adja fel, továbbra is keresse a módját, hogyan tud segíteni a barátnőjén, ugyanakkor nem veheti a szívére sem ezeket a kudarcokat. Nyilván sok ok miatt sebzett az ő lelke, személyisége. Ezen elsősorban szakember tud csak segíteni, de mint látja, ehhez is kell az ő együttműködése.
Imádkozzék érte! Az idő múlásával nagyon sok minden változik bennünk, körülöttünk. Hátha eljön az ő számára is az a nap, amikor fölismeri, hogy legfőként csak saját magán tudhat segíteni. Ehhez neki is kérnie kell az Mindenható segítségét, de már ezt megelőzve Ön is jól teszi, ha az Istenre bízza ezt az embertársát, és imádkozik érte.


Kedves Lelkiatya.
Pénteken böjtöt szeretnék tartani. Vajas vagy zsíros kenyeret lehet ilyenkor enni?

A böjt többféle is lehet. Általában azt szoktuk tartani, hogy húsos és állati eredetű táplálékot kerülünk. Így a zsíros kenyeret nem javaslom böjti felajánlásként.


Tisztelt Lelkiatya!

Évekkel ezelőtt felkerestem az alábbi levelemmel, melyre válasz is érkezett(azt is mellékelem):

Kedves Lelkiatya!


Gorögkatolikus Dédapám, aki 1836-ban született Galíciában, Muszynka helységben, (jelenleg Lengyelország) szülei származásáról szeretnék adatokat megtudni. Dédapám keresztlevelét Tylicz parókián állították ki, mellyel rendelkezem.
Érdeklődöm, kihez fordulhatnák ez ügyben segítségért?
Válaszát érdeklődéssel várva
üdvözlettel:
Hormay Ákos

Kedves Hormay Ákos Úr! Sajnos mi ebben nem tudunk segítséget nyújtani. Az anyakönyvi föltárásokban a helyi parókusok tudnak közreműködni. Nincs más lehetőség, mint hogy megpróbálja fölvenni a kapcsolatot Tylicz parókusával, és onnan kér bővebb tájékoztatást. Egyébként ez egyáltalán nem lehetetlen, a parókusok - jó esetben - készséggel állnak rendelkezésre ilyen ügyekben. Sok sikert! Munkatársaim készsége révén azzal egészíthetem ki mindezt, hogy bár az érintett parókia anyakönyvi anyaga még nem, de a környezőké már megtalálható a következő címen: http://pilot.familysearch.org/recordsearch/start.html#p=waypoint&s=waypointsOnly&c=fs%3A1670491&w=

Annak idején az eperjesi anyakönyvi anyagban találtam is engem érdeklő adatokat. Sajnos most ezt a címet nem tudom előhívni. Lehet , hogy megváltozott? Közben talán, ahogy annak idején írta, a Tylicz-i anyakönyv is felkerült az internetre.

Ha ismételten tudna segíteni, nagyon örülnék és megköszönném.

Válaszát várva
Tisztelettel:

Hormay Ákos

Tisztelt Hormay Ákos úr!
Nekem gond nélkül sikerült megnyitnom a családfa kereső honlapot. Nem tudom, miben tudnánk még segíteni Önnek.


Kedves Lelkiatya!
Hitoktatói tanulmányokba fogtam,hétvégente van oktatás és levagyok döbbenve,hogy milyen sok szabad erkölcsü ember irja be ezt a szakot.Van,aki ateista,de érdeklödik a hit iránt,hogy megtudja cáfolni a hitbeli dolgokat,van ott állapotos nö is(akit ismerek korábbról,mert egy közösségbe jártunk)aki egyedül vállalt gyereket,ami egy szétment párkapcsolatából származik.Ezen a téren azelött se élt túl erkölcsös életete.Van ott egy idösebb nö is,aki érdeklödésként iratkozott be,egyébként vallásos,de törvénytelenül együtt él valakivel,özvegy asszony.Nemigazán egyezik a lányával,aki tisztaságban akarja élni az életét a házasságig.Az ö véleménye szerint ez nem lehetséges.Rosszul hatott rám ez a beszélgetés,amit vele folytattam.Utána azon gondolkodtam,lehet én nem járok helyes uton,ha már ez mindenkinek olyan természetes dolog...Nem szeretnék itélkezni,de kicsit összevagyok zavarodva ezeket a dolgokat illetöen.Ugy készültem beirni levelezöi hitoktatást,hogy ezenetúl még jobban fogok ügyelni a tiz parancsolat betartására,és a személyiségem fejlesztésére.De amikor ilyeneket látok és hallok másoktól akkor felteszem a kérdést van-e értelme igyekezni?Amin még felvagyok háborodva az a szabadosság a testi kapcsolatokban.Tényleg ennyire nem tudnak uralkodni egyes emberek a parázna vágyaikon,hogy azt minden elé helyezik?Volt a szükebb ismeretségi körömben is olyan lány,aki azt mondta jobban érezné magát testileg és lelkileg is ha lenne neki kivel ágyba bújni.Egy professzor szerint a paráznaság belsö rendezetlenség miatt alakul ki.Meg önzöségböl is fakad,ilyenkor többet kell szolgálni mások felé.
Válaszát elöre is köszönöm!

Szerintem inkább örvendetes, hogy egészen sokféle ember iratkozik be a teológiára. Hiszen az nem a jók jutalma, hanem a keresők útmutatója. Azért, mert valaki bűnöket követ el, még nem zárható el a Isten titkainak keresésétől. Éppen ezek fogják őt segíteni abban, hogy helyes útra találjon. Azt javaslom, hogy amikor hallgatótársainál efféle gyöngeségeket észlel, akkor imádkozzék értük. Ennél többet nem érdemes foglalkozni mások bűneivel.
Abban igaza van, hogy borzasztó nagy szabadosság uralkodik ma az emberek között. S nem tagadhatjuk, hogy ez erősen hat a keresztényekre is. Nem volna szabad, hogy így legyen, de nehezen tudunk ellene tenni bármit is. Fölháborodni viszont nem érdemes, mert azzal nem segítünk a helyzeten, csak saját magunkat büntetjük mások hibái miatt. A teológia oktatás viszont jó eszköz lehet arra, hogy akik hallják ezeket a bölcs igazságokat, melyeket Ön is idézett, azoknak van lehetőségük elgondolkodni, s esetleg az életüket is megváltoztatni.


Tisztelt Lelkiatya!
Megvan a veszélye, hogy felkérnek keresztszülőnek. Én pedig ezt nem akarom, nem vagyok rá alkalmas, az én hitem és személyem nem ér annyit. A keresztszülőség pedig, úgy gondolom, nagy felelősség. Hát én ezt nem vállalhatom.
Úgy tudom, a keresztszülőnek megbérmáltnak kell lennie. Ha ez igaz, akkor hivatkozhatom erre, én nem vagyok megbérmálva. Nem szeretnék ugyanis senkit megbántani, de ha nincs "objektív" akadály, akkor simán el kell utasítanom a felkérést. A kérdésem természetesen az, hogy igaz-e ez.

Kétségtelen, hogy a keresztszülői feladat nagy felelősséggel jár. Az érvelése azonban meglep. Elhiszem, hogy elégedetlen a hitével és saját magával, a bűneit megvalló keresztény embernél ez természetes. De sosem szabad megfeledkezni arról, hogy mi nem magunknak köszönhetjük az erőnket és a teljesítményeinket, hanem az Isten kegyelmének. Ha Őbenne bízunk, ha Tőle várjuk az erőt, akkor szabad elvállalni ilyen szép és magasztos feladatokat még akkor is, ha önmagunkat nem érezzük rá alkalmasnak.
Ha Ön nincs még megbérmálva, mindenképp javaslom, hogy tegye meg, ne halogassa. A Szentlélek meg fogja adni éppen azt az erőt, ami most hiányzik Önből.
Ha mégsem szeretné vállalni a keresztszülőséget, akkor inkább hivatkozzék arra, hogy lelkileg nem érzi magár erre fölkészültnek. Ez igazabb és őszintébb válasz, mint a bérmálásra hiányára való hivatkozás.


Kedves lelkiatya!

Nyáron kresztanfolyamot kezdtem el. Alig vártam hogy vége legyen a vizsgáimnak és elkezdhessem én is mint sok hasonló fiatal. Egész nyaramat áldoztam fel hogy részt vehessek a tanfolyamon, maradéktalanul teljesítsek mindent. A mostanság már forgalomban vagyok. Tegnap mikor az oktatómmal vezettem, egyszer megijedtem. Azt mondta hogy ajánlja a pályaalkalmasságit, hogy ne sok pénzt áldozzunk rá feleslegesen. Az a gond , hogy a jogosítvány a célkitűzéseim közt szerepel. Kicsit szerencsétlennek érzem magamat. Miért pont én?! Nekem mindennel meg kell szenvedni?! Másnak miért könnyebb az élet?! Tudom, hogy senkinek sem könnyű. Mikor lesz már olyan hogy könnyedén, akadályok nélkül csinálok valamit? Mikor leszek már egyszer boldog én is?Mikor lesz már olyan hogy mások szenvednek meg valami miatt?! Miért látom azt hogy más mindig jól érzi magát nem törődve semmivel?! Nekem miért kell feláldozni akármit hogy nekem jobb legyen?!
Várom válaszát
Ági

Kedves Ági!
Mindenki, vagy legalábbis nagyon sokan azt gondolják, hogy másnak könnyebb az élet, mint neki. Ennek az az egyszerű oka, hogy mindenki a saját gondjait látja, máséból csak egészen keveset. S ha buta módon ezt a kettőt összehasonlítja, az az eredmény jön ki, hogy neki több szenvedés jutott, mint a másik embernek. Hangsúlyozom, ez teljes téves számítás. Mindenki annyi nehézséget kap, amennyire szüksége van. Persze, van, amikor összesűrűsödnek, s van, amikor kicsit kitisztulnak ezek a gondok. A borúlátó ember inkább az előbbieket, a derűlátó meg jobban az utóbbiakat veszi észre.
A célkitűzéseinknél fontos az önismeret és a helyes önfelmérés is. Bízom abban, hogy azért sikerülni fog Önnek a KRESZ-vizsgája, de nem kell méltatlankodni azon sem, ha kiderül, ez nem az Ön útja. Vannak ilyenek. Mindenkinek el kell fogadnia a gyöngeségeit is. Ha nem teszi, csak saját magát emészti, hiszen ezek miatt állandóan keseregni fog, de ezzel nem tud önmagát segíteni, csak a keserűségét növeli. Meg kell látni, mi az, ami valóban az enyém, amit kaptam az Úrtól, amivel használhatok másoknak. Ez az én utam, ezen teljesíthetem a feladatomat, ezen az úton lehetek boldog.
Ne feledje azt sem, hogy minden értékért meg kell küzdeni. Ami küzdelem nélkül érkezik, az nem érték!
S ne féljen az önfeláldozástól sem, akár részben, akár teljes egészében kell vállalnia. Talán már idéztem e rovatban Rónay György Szerápion legendájából: Mit lehet elvenni attól, aki mindent odaad? Mitől lehet megfosztani a semmiért sem törtetőt, semmihez sem ragaszkodót?
És még egy biztatás a Szentírásból: Eddig emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni (1Kor 10,13).
Kedves Ági! Ne féljen a feladatoktól, és a kudarcoktól sem! Ezeken keresztül tanuljuk meg az életet. És soha ne hasonlítsa önmagát másokhoz, az életét mások életéhez! Ez óhatatlanul ítélkezéshez vezet, s mint az Ön esetében is, leginkább csak saját magát bünteti ezzel.


Kedves Lelkiatya!

Sok embernél látom, hogy mindenféle irányzatokhoz tartoznak, vagy akarnak tartozni. Magyarázzák a Bibliát, "tanítják" az embereket. Számomra sokkal többet mondanak azok az emberek, pl. Böjte Csaba, akik valóban tesznek a szegényekért, és cselekszik, amit a Biblia ír! (Bár Ő is írt könyvet.) Szeretnek, szeretetre tanítanak, másokon segítenek! Kell-e Nekünk mindenféle olvasnivaló a Biblián kívül, vagy csak tenni kell a dolgunkat, odafigyelve arra, hogy azzal Istent és az embereket szolgáljuk? Lehet, hogy többen csak beszélünk a Bibliai tanításairól, ahelyett, hogy azokat gyakorolnánk? Mi erről a véleménye?
Köszönöm: Anikó

Kedves Anikó!
Az én véleményem az, hogy mindkettőre szükség van. Minden nap olvasni kell a Bibliát, hogy rendszeresen találkozzunk az Úr szavával. Azt viszont tettekre is kell váltani, mert különben hiába olvassuk a szavakat. De érdemes más tanításokra is odafigyelni, akár írott formában, könyvek, egyéb írások útján, akár élő szóban érkezik hozzánk. Ezekből is sokat tanulhatunk. A rosszra hajló emberi természetünk miatt ugyanis hajlamosak vagyunk még az Úr szavait is kiforgatni, még ha nem is szándékosan, hanem csak tudatlanság miatt. Kellenek tanítók, akik magyarázzák az Isten szavát, nekünk pedig alázatra van szükségünk, hogy a tanítást el és befogadjuk. Nyilván attól veszünk, kapunk szívesen tanítást, aki már megvalósította az Evangélium életre váltását. Hála Istennek vannak ilyenek is közöttünk. S ezért kell nekünk magunknak is törekednünk a hiteles Krisztus-követésre, hogy a szavaink, mindenkor, minden helyzetben ezt a hitelességet hordozzák.


Tisztelt Lelkiatya!

Gondolom Ön is látja, ha más nem a médiában, hogy milyen rosszul "működik" a világ. Sok az éhezés, az erőszak, háborúskodás, betegség, katasztrófa a világon, és a politikáról nem is beszélve, ami talán inkább rontja a helyzetet, mintsem javítana rajta. A gyűlölködés, ellenségeskedés, egymásra mutogatás is nagyon jellemző az emberekre. Én sem vagyok tökéletes persze. Mindig megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy hogyan tudnék én segíteni a világon, az embereken, akiknek szükségük van nagyon a segítségre. Mindig is olyan voltam, és most is olyan vagyok, hogy mindig a legelesettebbeknek akarok segíteni, azokat akarom szeretni, akiket senki sem szeret, mindenki elhanyagol. De innen Magyarország egy kisvárosából nem tudom "megmenteni" a világot. Persze tudom, lehetetlen küldetés is az egész világot megmenteni. Ugyanakkor tudom, hogy ha mindenki így gondolkodna, másokért akarna tenni, és nem pedig saját magának palotát építeni, akkor sokkal jobb lenne a világ. Nagyon igazat adok Teréz anyának, aki azt mondta: "Ha mindenki elsepregetne a saját portáján, akkor az egész világ tisztább lenne." vagy "Én tudom azt, amit te nem, és te tudod azt amit én nem, együtt nagy dolgokra lennénk képesek." De más embereket nem tudok megváltoztatni. Úgy érzem, ez a világ sosem lesz jobb. Miért van ennyi szenvedés? Talán azért, mert így megtanuljuk, mik az igazán fontos dolgok az életben. De sajnos én inkább csak dühöt, keserűséget érzek. Mindig is azt terveztem hogy majd kimegyek Afrikába önkéntesként segíteni a legrászorulóbbakon, de rá kellett jönnöm, hogy ehhez gyáva vagyok. Még ahhoz is kishitű vagyok, hogy elmenjek Pestre gyógypedagógiát tanulni, hogy egy segítőbb szakmám legyen, amilyet mindig is szerettem volna, nem pedig közgazdász lenni. Meg a családom itt van, amihez nagyon ragaszkodó vagyok. Nem tudom, hogy tudnék innen segíteni a világnak? Minden alkalmat megragadok, hogy adakozhassak, mindig szoktam egy kis pénzt bedobni adomány gyűjtő dobozokba, szoktam adományvonalakat hívni, de sajnos ilyen kis fizetésből nem sokat lehet. Van egy beteg kislány itt a városban, igyekszek neki gyűjteni a kupakokat, de többet nem nagyon tudok tenni. Persze odaadhatnám az összes megtakarított pénzem, de akkor meg nekem nem marad semmi. Lehet, hogy inkább önző vagyok, mint nagylelkű?
Ön szerint az embereknek össze kellene fogni vagy inkább az az igazság, hogy nem tudjuk megváltoztatni a világot, ezért minden ember csak magára számíthat? Elnézést, ha kicsit sok kérdést tettem fel, vagy bonyolult a mondanivalóm. Válaszát előre is köszönöm! H.

Kedves H.!
Abban teljesen igaza van, hogy ha mindenki úgy gondolkodna, ahogy most Ön leírta, akkor teljesen megváltozna a világ. De erről mi hiába beszélgetünk ketten, vagy akár olvassák még néhányan a neten, ettől nem fog megváltozni az emberek gondolkodása, magatartása. Azt is be kell látnunk, hogy még mi magunk is nehezen és lassan változunk, nem hogy az egész emberiség, amely ma mintegy 7 milliárd főt számlál. Mit is kezdjünk ekkora tömeggel? Ha Ön kimenne Afrikába, ott talán még több jót tudna tenni, de azoknak a személyeknek a száma is erősen korlátozott lenne, akiket ott tudna segíteni. Csak a nagyobb számú segítség miatt nem érdemes máshová menni.
Sorait olvasva nekem M. Gandhi mondata jutott az eszembe: Ha meg akarod változtatni a világot, kezdd azzal a kicsi darabbal, ami te magad vagy benne! Ekkora részért mindenképpen felelősek vagyunk. A 7 milliárd emberért bizonyosan nem. Ráadásul megváltani már nem is kell a világot, mert azt már a mi Urunk Jézus megtette. Lehet, hogy ez nem tűnik látványosnak, de mindennél többet jelent, hogy Neki köszönhetően bármilyen rossz is a világ, bármilyen gonoszak az emberek, mégis megnyílt számunkra a mennyország, és bűneink ellenére üdvözülhetünk.
Azt javaslom, minden nap tegyen annyi jót, amennyire lehetősége van a józan mértéknek megfelelően. Higgye el, ennél többet nem vár Öntől az Úr. (Például valóban nem adhatja oda az összes pénzét, mert akkor éhen halna, és utána már nem tudna többet segíteni!) Az is jó, ha látja, hogy ez ugyan elég kevés, de a többi a Mindenhatóra bízza. A Vele való együttműködés hatványozhatja meg a jóban való hatékonyságunkat. Teréz anya is az összes szent embernek sikerült. Ez legyen tehát az Ön legfőbb célkitűzése is. Váljon szentté az Isten kegyelméből! Akkor megjobbította a világnak ezt a kicsi részét, és jót is sokkal többet és hatékonyabban tud majd tenni.


Kedves Lelkiatya!
Mi a véleménye a következő idézetről? "Az ember minden bizonnyal a legőrültebb faj. Egy láthatatlan Istenhez imádkozik és elpusztítja a látható természetet. Nem veszi észre, hogy a természet, amelyet elpusztít, maga Isten, amelyhez imádkozik." Én teljesen egyetértek ezzel, Lányom szerint ez butaság! Persze mindenkinek lehet más a véleménye, de szeretném tudni Ön hogyan vélekedik erről?
Köszönettel: Anikó

Régi bölcseleti gondolat ez, hogy a világ, a természet azonos magával az Istennel. Ezt nevezik panteizmusnak (=minden isten). Ha Isten csupán annyi volna, mint a teremtett világ, akkor nem lehetne őt Abszolútumnak tekinteni, hiszen láthatjuk, hogy a világ lehatárolt létező. Ezt igazolja egyebek között a világegyetem tágulása. Nem mondhatnánk mindenhatónak sem Istent, ha az anyagvilág kötöttségei Őrá is vonatkoznának. Sok-sok más egyéb kézenfekvő cáfolata van még ennek a filozófiai gondolkodásnak. Azért jelenik meg mégis időről időre, mert az emberi értelem számára tetszetős és elfogadható megoldásnak tűnik az Isten feljebbvalósága, mégis belefér az emberi értelem befogadó képességébe. Az Isten azonban sokkal több, mint amit az emberi értelem be tudna fogadni. Sok mindent megérthetünk az Ő titkaiból, de van egy pont, ahol az emberi értelem megáll, amin nem tud túllépni. A transzcendens világába képes eljutni az ember, de az értelem csak annak határáig tudja elkísérni. Isten tehát nem azonos a természettel, fölfoghatatlanul több annál.
Az említett állításnak az a része azonban mégis igaz, hogy őrültség pusztítani azt a világot, amely nekünk életteret ad, amelyet azért kaptunk a Teremtőtől, hogy műveljük és őrizzük azt (Ter 2,15).


Dicsőség a Jézus Krisztusnak!

Nem rég különös álmom volt, a főtére mentem álmomban amikor templomunk tornyára tekintetem és furcsa dolgot láttam, egy nagy piros sapka volt ráhúzva a toronyra, de úgy, hogy a keresztnek csak egy pici része látszott. Azóta is sokat gondolkodok ezen a különös álmon. Nagyon szeretem az egyházamat, aggódom miatta, mert a templomunk ürül kifele. Tavaly még egy kismisén 150-200 töltöttük meg a templomot mára már 60-120-an vagyunk. Én se vágyom már oda, inkább elmegyek más egyházközségekbe, ahol lelkileg feltudok töltődni. Létezik olyan, hogy a gonosz beköltözik a templomba, vagy az pusztítja községünket? Mit tegyek? Sokan zúgolódnak.De nem akarok senkit bántani és harcolni sem. Szeretnénk békességben élni szép és tanulságos szentmiséket hallgatni, hogy mindennapjainkat szeretetben tölthessük. Segítő válaszát előre is köszönöm: Annamária

Az mindenképp figyelemreméltó, hogy ilyen mély nyomott hagyott Önben ez a fura álom. Ezt azt jelenti, hogy őszintén aggódik az egyházért, a közösségért. Azt nem tudom elképzelni, hogy a gonosz beköltözne a templomba, sokkal inkább a plébános atya magatartásával magyarázható az elégedetlenség, békétlenség. Jól érzi, hogy az sem helyes magatartás, ha elhagyják az egyházközséget és keresnek maguknak másikat. Ilyen esetekben megnő a hívek felelőssége. Ha nem számíthatnak igazán az atyára, akkor saját maguk kezdeményezzenek imádságot, közösségi alkalmakat. Imádkozzanak például közösen az atyáért, hiszen nagyon sokat tehet az ilyen közös imádság. Ha a szentmisék nem is vonzóak, találjanak ki ahhoz kapcsolódó összetartó találkozásokat. A sapkás templomtorony képén nem érdemes sokat töprengeni, de az biztos, hogy a jelenséget késztetésnek veheti erre a nagyobb felelősségvállalásra, a még buzgóbb egyházi tevékenységre.


Kedves Lelkiatya!
Lehet, hogy ki kell menjek dolgozni Angliába. Azon gondolkoztam, hogyan fogom tudni mint gyakorolni rendesen a hitemet.Ez nekem nagyon fontos. Nem nagyon tudok angolul, nem hiszem, hogy egy angol nyelvű misét megértenék, vagy hogy tudnék gyónni angol nyelven. Van kint magyar közösség esetleg magyar római katolikus plébániaElőre is köszönöm.

Ha ki kell mennie, javaslom, vegye föl a kapcsolatot Csicsó János atyával. Elérhetőségei:
Chaplain: Rev. Fr. János Csicsó
0044-(0)20-8566-0271
hungarian.chaplaincy@btinternet.com
62 Little Ealing Lane
London W5 4EA
UK


Kedves Lelkiatya!

Szeretném tudni, lehet-e otthonomban egyedül a keresztutat az imakönyvből végig mondani és imádkozni.
Köszönettel:egy megtért.

Természetesen. Ennek semmi akadálya. Nagyon szép imádság, melyet, ha egyedül végez, a saját ritmusa szerint tud benne elmélyedni. Ugyanakkor mégis az Egyház imádságos gyakorlatából merít. Csak buzdítani tudom erre.




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   48   49   50   51   52   53   



Gyűjtés a harangszóra









lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

Letölthető pályázati dokumentumok

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat