Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Nyíregyházi Egyházmegye

Miskolci Apostoli Exarchátus

Máriapócs

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Görögkatolikus cigánypasztoráció

Tudásolimpia

Örökségünk kutatócsoport

Szeretettár

Diakónus

MKPK

parochia.hu

magyarkurir.hu

Keresztény Élet

Katolikus Rádió

Szent István Rádió

Bonum TV


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.162.57.225)


Mennyi négy meg egy? (számmal)


​Kedves Lelkiatya!
Sokszor van úgy, hogy a lelket nagyon erős kísértés éri, és nem igazán értjük hogy miért nem tehetjük meg ezt vagy azt az „édes”, ott és akkor kielégülést, megelégedést jelentő dolgot. Miért ne lehetne egy kicsit azért mégiscsak megkóstolni azt az almát….igen….nem…csak kicsit…. A lélek azért küzd a test ellen, küzd a kísértő ellen. Isten, Jézus mind nagyon távolinak tűnik ilyenkor, valahogy tényleg csak önmagára marad a lélek a kísértéseivel, amik viszont pont egy másik világba csábítják.
Lelkiatya tudna esetleg olyan gyakorlatot javasolni, útmutatást adni amivel, ahogy át lehet vészelni ezt a bizonyos órát? Nem a kínlódástól szeretném megkímélni magam, csak megosztani ezt a tapasztalatot egy másik lélekkel.
Jézus az Írást (Isten szavát) idézve mondott egyértelműen nemet a Sátánnak, és mutatott nekünk is örök példát, de pont ilyenkor egy egyszerű léleknek még Isten szava is annyira távolinak tűnik, erőtlenül cseng, lehetséges ez?
Úgy érzem, hogy a szűk út egyre szűkebb, beláthatatlanul szűk. Lehetséges ez? És nekem mégiscsak itt kell lennem. Lehetséges, hogy igenis nagy erőfeszítésekbe kerül ezen a szűk úton rajta maradni? És ténylegesen egyre nagyobbakba… Tehát, hogy „a semmi” sincs ingyen….?!
Lehetséges, hogy Isten mindig, szándékosan, próbára teszi a lelket?! A sátán „ötletére”, Jóbtól is „simán”, kérdés nélkül, mindent elvett (tudom, hogy ez is tanítás és próba, de amikor az ember a bőrén érzi…)Nem lehet, hogy egyes lelkek mégiscsak ezért félnek Isten elé állni, szóba állni Istennel? Ábrahám nem tudta, hogy Isten csak próbára teszi és valójában nem is akarja, hogy megölje Izsákot. Lehetséges ilyen mély hit ma is?! Jóbnak és Ábrahámnak csak a hite maradt (a „nagy” hitéből az utolsó morzsa. Hogyan lehetséges egy ilyen helyzetben is szeretni Istent, megadni neki a bizalmat? Mi marad ilyenkor a pont az Istenben reménykedő embernek? Lehetséges, hogy végső soron csak a hit-morzsáinkba tudunk kapaszkodni és mindig újra megtanulni bízni?
Elnézést, ha sokat írtam. Köszönettel,
M.

Kedves M.!
A küzdelmet valóban nem lehet megspórolni. Azért is, mert a küzdés közben edződik az ember. Mi azt gondolnánk megoldásnak, hogy elvegye az Úr a kísértést, ő meg mégis meghagy benne. Valóban, kicsit úgy, mint Jób esetében. Azért is kaptuk eligazításul azt a könyvet.
A kísértés akkor tud fölerősödni, ha a figyelmem eltereli az Úrról. Mint mikor Péter levette szemét Jézusról, s nyomban süllyedni kezdett. Akkor rémültében fölkiáltott. Ezt mi is tehetjük az erőnket meghaladó(nak látszó) kísértés idején. Ha hosszú a kísértés, hosszan kiáltok.
A szentírási válasz akkor használható - az atyák gyakran ajánlják - ha él bennem az Írás. De ha csak előrángatok egy-egy mondatot, attól még nem biztos, hogy hatékony. Ami a legőszintébb kiáltás az ajkamra tolul, az a legjobb. Persze, ezért érdemes folyamatosan táplálkozni az igéből. Vagy mondani a Jézus-imát. Ez a kiáltás is a leghatékonyabbak közé tartozik.
Vagy akár csak ennyit: Szeretlek, Uram! (17. zsoltár első szavai). Ha pedig elbuktál, mindig ott a bűnbánat lehetősége. Ez azért óriási, mert a bűnbánattal mindent helyre lehet hozni. Mindent! A bűneitől Isten bocsánata folytán megszabadult ember még jobban szeret, mint ha nem vétkezett volna. Ezzel győzhetjük le a Sátánt.
Ami pedig a kísértés édességét illeti, nem feledhetjük el, hogy a gonosz lélek is a világosság angyalának tünteti föl magát. Ami a kísértés pillanatában édesnek tűnik, az nagyon hamar keserűvé válik utána. Nem szabad hagyni magunkat becsapni!


Kedves lelkiatya!

Én már eljutottam arra szintre hogy ha valaki vigasztalni próbál nem hat meg mert azzal úgysem tud mit kezdeni csak az ő véleménye, egyik fülemen bemegy másikon meg kimegy... Engem már nem érdekelnek a vigasztalások, mert mindig a maga igazát mondják..... 24 évemmel úgysem érek semmit mert mindig kínlódom, elegem van mindenből, jó lenne ha nekem is olyan jó lenne mint akármelyik kortársamnak. Nincs örömem semmiben.... Hiába egészséges vagyok mit sem érek vele. Én nem tudok már jobb lenni, mert úgysem leszek vele jobb, több, szebb. Az lenne jó ha nem tudna belém kötni senki, lenne párom, jogsim, munkám...... Véleményét köszönöm és várom.

Ez, bizony, szomorú állapot. Érdemes innen kilépni, mert itt valóban nem érzi jól magát az ember. Javaslom, hogy tegyen meg minden erőfeszítést, hogy innen kikecmeregjen. Megbocsát, az kissé kissé pökhendi kijelentés, hogy már úgysem lesz jobb, szebb, több. Ezt honnan tudja? Talán elérte már a csúcsot? Negyedszázados fejjel gyakran gondolnak erre a fiatalok, aztán megy tovább az élet, s kiderül, hogy még mennyi minden fejlődni való van. Valami miatt Ön most csak a rossz dolgokat látja. Mi lehet ennek az oka? Mindenképp érdemes ennek a végére járni. Persze, az ember hajlamos ilyenkor másokat okolni. De ha csak azokat az dolgokat sorolom, amiket mások okoztak, nem jutok semmire, mert azokat aligha tudom megváltoztatni. A változás, változtatás egyetlen színtere én magam lehetek. Nekem miben kell változnom ahhoz, hogy ez a kegyetlenül rossz állapot megszűnjön? Persze, ebben tanácsot nem tudok adni, hiszen nem ismerem az Ön életét, személyiségét. Azt javaslom, indulásnak keressen egyetlen tényezőt, egy pici dolgot, ami az Ön keserű és sötét látását okozza, amin viszont esetleg tudna változtatni. S kezdje itt. S meg ne feledkezzék arról, hogy a gyógyulást a Mindenható Isten adja. Biztosan kérte már, de még nem elég hittel, nem elég bizalommal. Én is imádkozom Önért.


10. Vajon meg lehetne valakinek változtatni az értékrendjét, életszemléletét, hogy meglássa/érezze azt hogy valóban mik azok a dolgok, amik Igazán szükségesek és fontosak az életben, vagy csak Isten kegyelme által érezheti ezt meg mindenki?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Isten kegyelme nélkül semmit sem tehetünk, ez bizonyos. Az már nem, hogy a mi feladatunk a másik értékrendjét megváltoztatni. Már az ilyen jellegű gondolattal is elárulom, hogy a magam értékrendjét, életszemléletét jobbnak tartom, mint a másik emberét. Hajlamosak vagyunk arra, hogy embertársunkat, puszta jó szándékból, a magunk képére és hasonlatosságára akarnánk formálni. Kétségtelen, akkor könnyebben elfogadhatóvá válnék számunkra, de nem biztos, hgoy mindenkinek azt az utat kell járni, mint amit én kaptam a Teremtőtől. Az jó, ha a magamét értékesnek tartom. Az is, ha ezt meg is akarom osztani másokkal. Mégis, ebbéli törekvésem ne a másik megváltoztatására irányuljon, hanem a másik megismerésére, elfogadására. Ezzel tudok hatni őrá is, hogy kövesse nyitottságom, s értékelje ő is azt, ami az enyém.


Kedves Lelkiatya!

Köszönöm a válaszát a Mária-ünnepek időpontjával kapcsolatban. Egy dolog azonban továbbra sem hagy nyugodni: a december 8-9. ünneppel kapcsolatos leírában szerepel ez a mondat: "Nagyszerű lehetőség tehát, hogy bár nem vagyunk teljes egységben keleti testvéreinkkel, mégis teljesen megőrizve katolikus hitünket, az ünnepeinket velük együtt, ugyanazokkal a liturgikus szövegekkel, velük egy időben ünnepelhetjük..." Ebből ugyanis az jön le, hogy az ökumenikus törekvés előrébb való, mint a katolikus egység megőrzése. Véleményem szerint ugyanis a dokumentum szerint MINDKÉT napot meg kellene ünnepelni, hiszen ilyenmódon a december 8-i ünnep - bár a 20. században keletkezett - gyönyörű szövegű énekei és dicséretei egyszerűen elsikkadnak. Nem beszélve arról, hogy - ahogy a dokumentum is említi, máshová kerül a hangsúly, amikor a dogma kifejtéséről van szó, s megint máshová, amikor egy idős, gyermektelen házaspárt késő öregségükre gyermekkel ajándékozza meg Isten.

Persze, lehet, hogy tévedek, s december 8-án is megemlékezik a görög katolikus egyház a Szeplőtelen fogantatás dogmájáról (csak én arról nem tudok, mert latin rítus szerint vettem részt a szentmisén); engemet inkább az zavar, hogy egy ilyen fontos dogma nem "érdemel" ünnepi istentiszteleti rendet, míg december 9-e igen.

Üdvözlettel László

A Szeplőtelen fogantatás dogmájának lényege és tartalma ugyanaz, mint amit a Keleti Egyház is - és, persze, a Katolikus Egyház is hasonlóképpen - már évszázadok óta hisz és ünnepel. Hogy egyikük 8-án, másikuk 9-én ünnepli ugyanazt, szerintem, igazán nem a lényegi dolgok közé tartozik. Szó sincs arról, hogy az ökumenikus törekvés előrébb való volna mint a katolikus hit megőrzése. Nem is szabad e kettőt szembe állítani és nincs is értelme. Mindig a közöset kell keresni és nem az ellentétet keresni vagy kivetíteni. Ha az ökumenizmus szembeállna a katolikus hittel, akkor nem volna szabad azt követni. Természetesen túlzásokba sem szabad esni, mindent a maga rendje és mértéke szerint kell végezni. Továbbra is azt mondom, a keleti katolikusok közül azok, akik december 9-én ünneplik Mária fogantatását, ezzel az ünneplésükkel közösséget alkotnak mind katolikus mind pedig keleti testvéreikkel.


9. Elengedés.. Hogyan bízzuk Istenre a szeretteinket?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Az imádság útján. Minél többet imádkozunk értük, annál inkább rögzül bennünk, hogy van, Aki vigyáz rájuk. Ha imádságunkban gyakran odahozzuk szeretteinket az Istennel való beszélgetésbe, akkor egyre inkább átéljük azt, hogy ők is Isten színe előtt vannak. A sok imádság nem arra való, hogy kellő zaklatás után a Jóisten meghallgasson minket, hanem hogy minket járjon át egyre mélyebben ez a megnyugtató tudat, hogy amire én magam úgysem vagyok azt a Mindenható sokkal jobban elrendezi.



Kedves Lelkiatya!
Van egy kedves ismerősnőm, aki jólelkű,társaság kedvelő és kedves személy, de vannak a jellemvonásaiban olyan dolgok amelyek nagyon zavaróak tudnak lenni.Mintha szeretné,hogy minden úgy történjen,ahogyan ő elképzeli.Ha elhiv valahova és akkor nincs időm vagy megmondom neki körülbelül milyen napokon érnék rá,érzem a válaszaiból,a viselkedéséből,hogy megsértődik,csalódottá válik.Ami rosszul érintett,hogy múltkor meghivott magához kávéra mivel új lakásba költözött a városban.Egy szombati nap volt,mondta,hogy mindegy mikor,csak szóljak neki.Akkor a kötelezettségeim miatt a városba is voltam,igy találkoztunk és elmentem hozzá.Az érintett rosszul,hogy amig ott voltam utalt rá kétszer is hamarosan megy tusolni,ami azt jelentette,hogy mehetek...nem voltam ott alig egy órát sem, és mivel hétvége volt nekem az autóbuszhoz is kellett igazodnom,mivel ilyenkor ritkábban járnak.Igy nem keltem fel azonnal,de néztem,hogy ne sokáig maradjak,de még igy is kellett várnom jó fél órát az autóbuszra.Volt már hogy többet is kellett.Közben még ott voltam lebonyolitott két telefonhivást is, a mobiltelefont is nyomogatta.Ez nem is meglepő,mert szinte mindenhol és mindenkivel igy van,a mobil a prioritás.Kikisérni alig akart,azután mégis kikisért, ha véletelnül a kapu zárva lenne,meg beparkolta az autóját.Mondta hogy menjek máskor is meg jelentkezzek neki.Ő egyébként harmadik gyerek a családjában,van két majd 10 évvel idősebb testvére.Valószinű emiatt önkényeskedő,mert lehetséges el lett kicsit kapatva.Ezt egyébként a kisebb testvéreknél,egykéknél megfigyeltem,hogy van a viselkedésükben némi egoizmus.Ön szerint hogyan lehetne felhivni a figyelmét ezekre a dolgokra?Úgy érzem nem sok értelme lenne,mintha tudatában se lenne ezeknek a dolgoknak,az az érzésem nem is szándékosan csinálja meg ő másokkal is ilyen.De attól még zavaró a dolog,mert nem tartja tiszeteletben mások idejét.Semmi gond ha nem ér rá valaki, de olyankor talán jobb ha nem hiv vendéget.Hivott azóta is programra,arra nem tudtam elmenni,mert üresbe ment volna az idöm az utazás miatt.Ezt mondtam is neki.Vagy jobb nem mondani semmit?Hanem amikor ideje van,hogy menjek akkor egyszerüen kérjek elnézéstm keljek fel és ha épp úgy jön ki,akkor hagyjam ott 15perc találkozás után ha megy a buszom, hogy ne kelljen utána orahosszat várni a következőre?Őt az annyira nem zavarja ha másnak várni kell.Általában autóval közlekedik,nincs annyira időhöz kötve.
Válaszát elöre is köszönöm!

Szerintem itt két emberi gyöngeség ütközik - illetve, bizonyára több is, mint ahogyan az lenni is szokott -: ennek az ismerősének az egoizmusa és az Ön érzékenysége. Nézze, az illető olyan, amilyen. Úgy sejtem, több ponton helyesen ítéli meg az ő gyöngéit. Valószínű, sok mindent kapott az életben, az adottságait, a jó körülményeket, stb. Ezek áldások, de válhatnak kárára is az embernek. Akkor vehetjük elő javító szándékkal a másik ember gyengeségeit, ha ehhez megvan a megfelelő környezet: nagyon mély, őszinte barátság, nyílt viszony, és az illetőnek a nyitottsága a lelki, személyi fejlődésre. Ha ezek nincsenek meg, akkor nincs értelme figyelmeztetni a másikat a hibáira, mert csak harag, sértődés lesz belőle. De alapvetően nem is az a feladatunk, hogy a másikat javítgassuk, hanem, hogy önmagunkat.
A soraiból azt érzékelem, hogy nincsen Önök között igazán jó és őszinte viszony. Igazi jó barátok között semmi nehézséget nem jelent az, hogy szóljon a másiknak, hogy most mást kell tennem, akár zuhanyozni kell, akár az autóbuszhoz menni. Az illető udvarias ember lehet, és kedvezni is akar Önnek azzal, hogy hívja, bármikor jöhet. Ez kedves gesztus, de nem őszinte. Viszont Ön sem tud vele őszinte lenni, mert nem meri nyíltan fölhozni ezeket a dolgokat, csak belülről töpreng, hogy mi is volna a jobb.
Tanácsom a következő. Minthogy kapcsolatuk jó, de nem igazán mély, ennek megfelelően viselkedjék vele. Ha szívesen töltenek el együtt időt, akkor azt beszéljék meg előtte, szervezzék meg, és amennyi az idejükbe belefér, annak örüljenek. De nem kell többet sem kívánni, sem elvárni.


Mit kell ahhoz tennem, hogy le tudjak mondani hivatalosan a Katólikus vallásról? Előre is köszönöm a felvilágosítást!

Semmit nem kell tennie. Isten hatalmas szabadságot adott nekünk. Dönthetünk mellette is, ellene is, egy élten át milliónyi kisebb vagy nagyobb döntésünkben. A Katolikus Egyházban kapott keresztséget nem mossa le semmi, az örök életre szól. Meg lehet gyalázni, meg lehet csúfolni, de nem ajánlom ezt senkinek sem. (1Kor 6,15). Hiszen, aki tudatos döntéssel elfordul a Katolikus Egyháztól, az az Istentől fordul el, még ha az ellenkezőjét érzi is vélni. Javaslom, ha forgatja a fejében az Egyház elhagyásának gondolatát, előtte föltétlenül olvassa el a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumát (Szent István Társulat, 2006), valamint a Youcat, a Katolikus Egyház Ifjúsági Katekizmusa c. kiadványt (Kairosz, 2013). Mielőtt ezeket meg nem ismerte, ne akarjon hátat fordítani.


Kedves Lelkiatya!
Köszönöm a válaszát, én irtam a barátnökkel kapcsolatban akik nem köszöntenek születésnapomon.Elgondolkodtató a válasza,csak fárasztó minden kapcsolatban másodhegedűsnek lenni.Egy igaz barátom,udvarlóm sincs és ez fájó,azért érzem bizonyos dolgok hiányát a kapcsolataimban.A korosztályomból már sokaknak családjuk van, akikkel meg barátkozom megvan régebbről a saját szorosabb baráti körük,ahova nem tartozom.Sokszor egy nagy kérdőjelnek érzem magam ebben a világban.Úgy érzem több időt és energiát feketettem ezekbe a kapcsolatokba,mint a másik két fél,pedig vannak más elfoglalatosságaim,de igyekeztem időt szakitani rájuk. Ahogy Ön is irja talán lazitani kellene a kapcsolaton,ezt érzem.A mások felé való szolgálattal egyet értek, de azt inkább az egyházon belül tenném, meg inkább idegen emberekkel.Ha az egyházközséget szolgálom,elmegyek a plébániára szendvicseket késziteni,takaritani,gyerekekkel foglalkozni, az örömmel tölt el.Az is lehetséges bennem történnek változások és azért gondolom,látom igy a dolgokat.Meglehet az is hogy az életemmel inkább az Urat kellen szolgálnom szerzetesnőként.Még egy kérdésem lenne.Az olyan emberek akik kiestek a társaságból,mert a korosztályukból valók már megházasodtak vagy más társaságuk van alakithatnak-e ki mélyebb barátsaágokat?Ha igen hogyan?
Válaszát nagyon szépen köszönöm!

Úgy érzem a szavaiból, hogy öntudatlanul is kicsit számító és közvetlen hasznot kereső a gondolkodása. Ezért érzi úgy, hogy többet fektetett be a kapcsolatokba, mint mások. Ha nem méricskélné ezt, akkor észre sem venné a különbséget. Ugyanezt érzem az emberek szolgálatának leszűkítésében is. Ha ezt a nemes alapmagatartást csupán az egyházi szolgálatokra értelemezi, ez megint rejtett számítást takar, mert ott biztosra mehet, hogy nem vész kárba a munkája, másutt, ki tudja, megéri-e? Csak akkor gondoljon szerzetességre, ha mindezeket teljesen el tudta engedni, ha már nem érzi úgy, hogy bárki is tartozik Önnek valamivel is. Sőt, épp ellenkezőleg, a szerzetes az, aki úgy érzi, hogy ő tartozik nagyon sokkal másoknak, s ezt törlesztendő adja oda a teljes életét Isten és az emberek szolgálatára.
Az embernek minden korban van lehetősége mélyebb kapcsolatokat kiépíteni. Érettebb korban ennek még nagyobb esélye van. Kizárólagos férfi-nő kapcsolat kialakítására is van lehetőség, számtalan példát láthatunk erre.
Ennek módjában kevéssé vagyok járatos, de azt bizton állíthatom, hogy Istennel minden lehetséges. Hozzá forduljon ezzel (is), Tőle kérje az igazit, az igazi megoldást, és legyen kész és nyitott, bármi is legyen az. Az életünk boldogságának kulcsa nem az, hogy úgy alakuljon, ahogy én szeretném, hanem hogy azt szeretem, ahogyan én alakulok benne. Nem az életét, csak a szemüvegét kell lecserélni másikra.


8. Miért vannak előítéletek? Vajon hogyan lehetne a fogyatékkal élő gyerekeket és embereket elfogadtatni a társadalomban?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

A nagy társadalmi kérdések megoldásában semmi ötletem nincs. Mégpedig azért, mert nagyon sok-, túl sokszereplős a feladat - Magyarországon közel tíz milliós. Ugyanakkor mindenki tehet érte. Hogy a másik mit tesz, azért csak közvetve vagyok felelős, a magam tetteiért azonban közvetlenül. Így én magam vagyok az, aki legtöbbet tehetek, például a fogyatékkal élők elfogadásáért. Ez, bizony nagy felelősség. Ezért minden egyes helyzetben megpróbálom érzékeltetni, hogy az érintett személy fontos nekem, sokra értékelem, nem hogy nem kevesebb, hanem több nálam, ezért megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel veszem körül. Ilyes törekvésekkel gondolom enyhíteni ezt a buta előítéletből fakadó súlyos társadalmi bajt.


Tisztelt Lelkiatya!

Azt szeretném megkérdezni hogy házasságon belűl halálos büne megkell-e gyonni , ha a ferfi fogamzásgátlás céljábol elfolyatja a magját ( megszakitás) hogy ne legyen több gyermek mivelhogy már kettő szűletett.

Válaszát előre is köszönöm!

A fogamzásgátlás céljából alkalmazott megszakított együttlét nem tartozik a gyilkos módszerek közé, és - látszólagos - természetessége miatt, minthogy mesterséges eszközt nem igényel, a többi módszerhez képest a legkisebb az erkölcsi negatívuma. Viszont ütközik azzal az alapelvvel, hogy a szexuális aktus legyen teljes és nyitott a termékenység irányában. Emellett hatékonysága alig haladja meg a 60 százalékot, mivel spermiumok már a magömlés előtti ondófolyadékban is lehetnek, tehát az esetleges nem várt élet jelentkezésének nagy a kockázata, pedig épp ezt szeretnék vele elkerülni. Veszélye még, hogy alkalmazása az önzőség növekedésének forrása lehet, és hosszabb távon elsősorban a nő kielégületlenségének veszélyes helyzetét idézheti elő. Nevezetesen azt az érzést, mintha őt csak kihasználnák, eszköznek tekintenék, s ez a kapcsolatra komoly hatással lehet. Vannak tehát el nem hanyagolható lelki veszélyei is, s ezek miatt az egyház nem támogatja. Viszont az egyház fontosnak és jónak tartja a családtervezést, a felelősségteljes gyermekvállalást, de ehhez a teljes aktust nem kizáró időmegválasztás módszerét ajánlja, mely a termékeny napok kiszámítására és elkerülésére épül, s leginkább figyelembe veszi a felek adottságait.


7.Hogyan tudunk biztosítani valakit Isten gondviseléséről és szeretetéről?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Ha elméleti okfejtést adunk, ez vajmi kevés eredményt hoz. A pusztán értelmi belátás ritkán hoz valós életfelfogásbeli változást. Sokat segíthet az is, de többnyire szükség van érzelmi töltésre is. Ezt leginkább az adja meg, ha az ember a saját életének példájából hoz igazolást, ha tanúságtétel szerűen beszél ezekről a nagy titkokról. Az tud hatékonyan beszélni Isten gondviseléséről és szeretetéről, aki már megtapasztalta azt.


Kedves Lelki Atya! Nekem nagyon fura témában lenne kérdésem, viszont ez hatással van a lelki életemre is. Nem régen borderline szindrómát diagnosztizáltak nálam, ami könnyebben gyógyítható, viszont közben teológiát hallgatok. A tanulásomra is kihat ez a betegség, viszont felfedeztem, hogy ha párbeszédes formában dolgozom fel az adott tételt, jobban megragad és ezek a gondolat torlódások, ahogy én megfogalmaztam megszűnnek. Viszont nem szeretnék teológiai pontatlanságot, ne agy' Isten blaszfémiát elkövetni...Milyen teológia műveket tudna Atya ajánlani, melyek hasonló stílusban íródtak? A betegségemnek vannak "előnyei": élénk képzettársítások, költői véna. Köszönöm Atya válaszát. Szeretettel: M.

Ha a párbeszédes forma segít Önnek, akkor jó szívvel ajánlom a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumát (Szent István Társulat, 2006), valamint a Youcat, A Katolikus Egyház Ifjúsági Katekizmusa c. kiadványt (Kairosz, 2013). Mindkettő közérthető formában a lehető legbiztosabb teológiai tudást közvetíti.



T. Lelkiatya.
Katolikus keresztségben részesültem. Hittanra templomba soha nem jàrtam. Tinédzserként egy baptista közösségbe kerültem ott bemerítettek, házasságot kötöttem egy baptista lánnyal. Két szép gyerekünk született. Az évenkénti ökumenikus imahetek során megfogott a katolikus templomok lègköre az oltár, később katolikus misére is bekukucskáltam és letaglózott a liturgia, a közös keresztvetés, az imák.
Rengeteget olvastam a katolikus hittel kapcsolatban.
Ha jól értem, akkor én még most is katolikus vagyok a keresztség miatt, amely eltörölhetetlen nyomot hagyott bennem?
Mi lenne a helyes döntés részemről. A családom (feleségem) nem szeretne katolikus lenni, hallani sem akar róla.
Vagy egyházjog szerint nem is feleségem, mert nem szentségi házasságunk van.
Ha nem akar katolikus lenni elválhatok tőle? Vagy járjunk kétféle templomba?
Mi van akkor, ha elválik tőlem, ha katolikus leszek (tudom már most is az vagyok a keresztség miatt, mondjuk akkor bérmálásra jelentkezem). Újra nősülhetek katolikus házasságba, vagy akár papi szemináriumba is jelentkezhetem, mert nőtlennek számítok?
Köszönöm megtisztelő válaszát

Amennyiben ezt a házasságot nem katolikus templomban és előírt szertartás szerint végezték, abban az esetben a házasság nem jött létre, hiszen katolikus ember csak a katolikus egyházban köthet érvényes házasságot (nagyon ritkán és súlyos okból ad ez alól felmentést a helyi püspök).
Keresztségénél fogva Ön valóban katolikus. Ugyanakkor igaz az is, hogy a baptista közösségben történt bemerítkezés alkalmával formálisan elhagyta az egyházat, de ontológiailag katolikus maradt és a katolikus egyházba - mint látható intézménybe - ha szeretne, visszatérhet. Ezzel kapcsolatban, javaslom, keresse meg a lakóhelye szerinti katolikus papot.
Lelkiismeretileg ez egy roppant nehéz döntés, hogy vallásának gyakorlása miatt elhagyja-e feleségét, gyermekeit. A családi béke, gyermekeinek egészséges testi-lelki fejlődése az Ön felelőssége is. Nem szabad ezt a kérdést csupán vallási hovatartozás alapján eldöntenie. Arra ügyeljen, nehogy becsapja önmagát, s valójában már elhidegült a feleségétől, s emiatt hagyná el, csak tetszetős keretet adhat ennek a vallási elköteleződés.
Az tény, hogy Ön addig, amíg nem rendezi kapcsolatát a katolikus egyházzal és nem rendezi házasságukat (katolikus templomi kötés által, vagy a püspök gyökeres orvoslásával) nem járulhat szentségekhez.
Ezt a döntést közösen kell meghozniuk. Sokan élnek keresztény házasságban boldogan úgy, hogy különböző felekezethez tartoznak.
Mivel házasságuk katolikus szempontból nem jött létre, mégis, a polgári válás helyett az élő kapcsolat és a család védelmében azt tanácsolom, hogy rendezzék ezt és az elméleti lehetőségek elhagyásával békességben éljenek szentségi házasságban szeretetben és Isten dicsőítésében.


Tisztelt lelkiatya!

Feleségemnek néhány éve ki kellett venni a méhét,azóta vonakodik házaséletet élni. Többször mondott olyat, hogy már csak az előjátékot igényli, "azt a dolgot " viszont talán végleg is abba tudná hagyni.Ez, hogy csak az előjátékot csináljuk, nekem egy ideig rendben van, néha azonban szeretném,ha nem hagynánk itt abba.Hetek telnek el úgy, hogy nem élünk rendesen házaséletet. Szóba került, hogy esetleg másként juttatna el feleségem a magömlésig, nem tudjuk azonban, hogy ez megengedhető-e?

Válaszát előre is köszönöm.

Ebben az esetben a kölcsönös szeretet megélésének speciális helyzete áll fönn. A folyamatos szeretet fenntartásának és mindkét fél számára elfogadható megoldásának, valamint a kielégülés módjának keresése jogos igény. A legfontosabb: imádságban kérni a Szentlélek megvilágosító erejét döntésükhöz. Ezután végig lehet gondolni, hogy mindkét fél számára mi a legjobb. Biológiai tény, hogy a női orgazmus nagyon összetett jelenség, s nemcsak a méh ritmikus összehúzódásával, hanem önmagában a csikló ingerlésével elérhető élmény. Amennyiben nem önző, hanem kölcsönös kielégülés szándékával speciális előjátékban, a nemi szervek külső érintkezésével, vagy csak (kölcsönös) ingerlésével történik testen kívüli magömlés közös élmény részeként, akkor erkölcsileg nem kifogásolható. (Egyszerűsíti a helyzetet, hogy itt már a termékenység szempontja kiesik.) Nyilván ez a lehetőség nem zárja ki és nem teszi fölöslegessé, hogy olykor, vagy több alkalommal is, áldozatot, önmegtagadást - s az ebben való megerősödés eszközeit - kell vállalni és választani szeretetből a másikért.


6. Ha tanácsot kérne valaki, s megkérdezné, hogy: Hogyan kell élni? Mire kell törekedni az életben? Mi a fontos az életben? Mire kell vigyázni? Miért érdemes élni? akkor mit mondana neki?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Mindenki a boldogságot keresi, ez emberi énünk alapeleme. A mélyben azt is tudjuk, hogy ezt a boldogságot csak egyedül Isten tudja megadni, de nem biztos, hogy ennek az igazságnak a nyílt kimondásával tudunk segíteni másokon, akik ezt esetleg elutasítják. A boldogságnak a kulcsa pedig az, hogy azt másoknak kell nyújtanunk, nem pedig magunknak összecsipegetnünk. Az a boldog ember, aki képes mást, másokat boldoggá tenni. Ennek egyszerű módja mások szolgálata. Erre kell törekedni az életben. Az önzés,a gőg ennek az ellentéte, ezeket kerülni kell. Másokért érdemes élni. Ez pedig ugyanaz, mintha azt mondanánk: Istennek, Istenért érdemes élni.


5. Az abortusz, és eutanázia kapcsán megosztaná velem a gondolatait, véleményét?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Röviden csak annyit, mind a kettő gyilkosság. Aligha van rá mentség, jogos indok, hogy bárki ilyet tegyen.


Kedves Lelkiatya!

Az egyik kérdező a gluténmentes áldozással kapcsolatban írt: tény és való, hogy a latin rítus szerint egyetlen egy előszentelt liturgia van, s ez a nagypénteki szertartás. Ilyenkor valóban csak ostyával történik az áldoztatás, a pap is csak ezzel áldozik.
Ha a bizánci előszentelt liturgiára gondolt a kérdező, akkor tévedésben volt, mert ott mindig két szín alatti áldozás van.

László

Valóban, a bizánci rítus szerint két szín alatt történik a szentáldozás. Ám lehetnek olyan helyzetek, amikor ez nem valósul meg, s egy szín alatt történik az áldozás. Ezek kivételes esetek, de a lényegen semmit nem változtat. Beteg áldoztatása esetén például előfordulhat, hogy csak a Szent Testet kapja meg az illető. Így a lisztérzékeny személyek áldoztatásánál is megfelelő gyakorlat, ha csak az Szent Vérből részesülnek.
A kérdés inkább arra vonatkozott, hogy ha csak a Szent Testet teszik félre a vasárnapi Szent Liturgián, akkor tekinthető-e áldozásnak, ha a glutén-érzékeny személy nem kap a Szent Testből. Kétségtelen, voltak ekörül viták az egyháztörténelem során, vannak ma is különböző nézetek e téren. (Erre egyik kézenfekvő megoldás, hogy a Szentség félretételekor néhány csepp vér is kerül a Szent Testre.) Anélkül, hogy e kérdés részleteibe belebocsátkoznék, bizton állíthatom, hogy mindenki Krisztus teljes Testét és Vérét veszi magához, akár egy, akár két szín alatt áldozik. A kettő egymástól elválaszthatatlan - mint az emberi testben is. Nem érdemes ezeket a fizikai különbségeket rávetíteni az egyébként is kifürkészhetetlen és emberi értelemmel fölfoghatatlan Titokra.


Kedves Lelkiatya!
Két évvel ezelőtt megtört egy nagyon kedves és mély barátságom.A legjobb barátnőm megtagadta a barátságunkat illúziónak nevezte,rám is mindenfélét mondott,ami nagyon fájt akkor,tönkre tette a lelkivilágomat.Sok mindenben nagyon kiállhatalanul viselkedett velem,meg másokkal is,ezt sokan sérelmezték is.Bekell,hogy valljam hosszú ideig elkerültem őt,nem köszöntem neki,igyekeztem kitérni az útjából,ha társaságban voltunk félreálltam.Kellett több mint egy év,hogy túltegyem magam rajta,a lelkem mélyén sokat szenvedtem,újra kellett a bizalmat is épitenem az emberek felé.Az is igaz, hogy ebben az időszakban sok mindent megtanultam az emberi kapcsolatokról,megbocsátásról.Volt egy segitöm aki tanácsokkal látott el.A barátnőm néhányszor próbált lépéseket tenni,azokat nem éreztem őszintének,bizalmatlan voltam vele szemben,és továbbra is kerültem.Egy idő után úgy éreztem sikerült megbocsátani,de ez nem szivből volt,mert kényelmetlenül éreztem magam a társaságában.Pár hónapja olvastam egy könyvet,abban irt a megbocsátásról,nem igazán hittem benne,de gondoltam kipróbálom. A könyv arról irt,hogy a megbocsátás útja a mindennapos ima azért, hogy Isten áldja meg minden dologban,minden téren azt, akinek megkell bocsátanom.Ezt az imát mindennap elmondtam, kibővitettem saját szavakkal és kértem Jézust,hogy segitsen,hogy ezek az imák és a megbocsátás leereszkedjen a szivem mélyéig.Azt is kértem ha találkozom azzal a személlyel ő álljon mindig közöttünk,és irányitsa mind kettőnk szivét.Ez nem ment mindjárt könnyen.Néhány hete változott valami.Már előtte is,volt hogy a barátnőm elkezdett reagálni a vallási fórumon való megosztásokra, különösen egy filmre ami a megbocsátásról szólt,akkor azt irta azzal,hogy az emberek nem tudnak megbocsátani egymásnak önmaguknak is sokat ártanak.Körübelül egy hete együtt utaztunk hazafelé,volt bennem egy kis feszültség vele kapcsolatban,de ő a velem párhuzamos ülésre ült és elkezdtünk beszélgetni.Először ő kérdezett utána már én is.Egy darabig együtt mentünk haza akkor is beszélgettünk, pont úgy mint régen.Mesélt a lelkigyakorlatokról ahova járt és némiképp választ is adott a régi viselkedésére, bár nyiltan a mi helyzetünkre vonatkozóan erről nem beszéltünk.Mondta nagyon megviselte a szüleitől való elköltözés,felborult az élete.Később neki is valaki fájdalmat okott, amitől egy évig aludni se tudott, sokszor voltak mélypontjai(ekkor akaratlanul is az jutott eszembe,nagyjából nekem is annyi idő kellett,hogy túltegyem magam a dolgokon és kezdjen minden helyreállni.)Azt mondta sokat segitettek neki a megbocsátásról szóló lelkigyakorlatok,ajánlotta nekem is ezeket a lelkigyakorlatokat, mert sok sebet hordoz régebbről,és sokszor valakinek a viselkedése emlékezteti őt olyan dologra ami neki régebben sérelmet okozott és emiatt jön a meg nem bocsátás.Azóta kaptam tőle egy rövid üzvözeletet, irtam is vissza.Az Ön véleménye szerint lehet-e egy barátságot újraépiteni? Már nem fájnak a régi sebek,kimondott szavak.De sokáig bennem élt,hogy mi van ha azt mind komolyan is gondolta.Nagyon durva volt a jelenet ami akkor lejátszódott közöttünk.Szerettem volna tisztázni a dolgokat akkor frissen,de ő azt mondta nem kellenek nagy átbeszélések, hagyjam haragudni.Nem tudom szavatolhatok-e újra bizalmat neki.Láttam egy más viselkedés formját is abban az időben,az nagyon fennhéjazó,cinikus volt,sokszor megvető tekintetet is küldött felém abban az időben,amikor összefutottunk, társaságban más volt, ott kedves volt.Ez elbizonytalanit.Ma kedvesen rám köszönzt és mosolygott a templomban.Hoygan álljak hozzá az új helyzethez?
Válaszát előre is köszönöm!
Thea

Kedves Thea!
Nagyon szép, amit leírt, remélem, sokaknak fog tanulságul szolgálni. Igen, ez a megbocsátás útja, amely bizony, lehet hosszú, nehéz, fáradságos. Nagy dolognak tartom, hogy Ön ilyen komolyan foglalkozott ezzel, vagy inkább az Isten Szentlelke művének, aki például a keze ügyébe rendezte ezt a könyvet, és belülről is adott indíttatást ennek követésére. Igen, tekintse a régi (új) barátnője viselkedésének a megváltozását az ima gyümölcsének, a Szentlélek ajándékának. Persze, nem egészen biztos, hogy a barátnője változott meg, vagy legalábbis nem jobban, mint Ön, ez alatt az imádság alatt. Megnyílt a szeme, kezdte észrevenni - s ezt kell látnia most is -, hogy mennyi minden befolyásolhatja a másik ember viselkedését. Mi csak a külsőt látjuk, meg a minket ért sebeket, de hogy ezalatt a másikban mi játszódik le, azt nem tudjuk. Emberi dolog, hogy a sebek elviselésére, begyógyulására idő kell. Ez meg is volt. Én mindenképpen bizalmat szavaznék a régi (új) barátnőjének. De most már legyen az új barátságban figyelmesebb. Ha netán újra előjönnének a korábban oly fájdalmasan tapasztalt magatartásjegyek, akkor nehogy a haragot vegye elő, hanem fürkéssze, mi a baj, mi fáj a társának, mi okozhatja ezt a mostani viselkedését. Nagyobb erővel törekedjék a megértésre, mint amilyen erővel érzi a saját megbántottságát. Ez nem csak a barátságuk újra épülésére szolgál, hanem mindkettőjük személyiségének fejlődésére. A régi sebeket pedig majd ráér újra áttárgyalni, ezzel ne siessen. Alighanem eljön majd ennek is az ideje.


Kedves Atya! Mitől függ, hogy püspök atyák éppen melyik botot tartják a kezükben? Liturgiákon a hosszú "kígyós végű" pásztorbotot szoktam látni, de máskor egy rövidebb talán fából készült bot van náluk. Fülöp atyánál pedig a metropolitai beiktatáskor láttam az alábbi linken is látható botot: http://enmg.hu/images/2015/06/beiktatas2.jpg
Van erre szabály, hogy mikor melyik használatos?

A püspökök általában szertartásokon egy kis méretű botot tartanak a kezükben. Ez eredetileg szerzetesi elöljáró kelléke - miként a püspöki jelvények némely más eleme is - de ma már a püspök vezető, irányító hatalmát jelképezi. A nagy botot, amelynek koronájában a kígyót legyőző kereszt emelkedik, általában a Szent Liturgián és ritkán még egyéb nagy szertartások alkalmával fogja a kezében, többnyire akkor, amikor teljes liturgikus díszben, koronával a fején vezeti az imádságot.


Egy fiú hogy mutatja ki hogy tetszik neki egy lány?

Ezerféle módon, de a legklasszikusabb megoldást említem. Furcsa jelenség, hogy a szépnem tagjai fölöttébb szeretik a virágot. Néha tagadják, de legtöbbször még csak nem is. Ebből fakadóan egyik legszebb gesztus, ha a fiú azzal jelzi, a hölgy felé, hogy dobogtatja a szívét, ha egy szál virágot ad neki. Legelőször is egyetlen szálat. Nem árt előtte kipuhatolni, melyik az illető leány kedvenc virága. Nem tőle megkérdezni, hanem kitalálni, kinyomozni. Ha a leány a fiútól kap egyetlen szál virágot, csak úgy... ez mindent elmond. Ha a virág megpillantásakor elpirul, uram, nyert ugye van. Ez már azt is elárulja, hogy Ön sem közömbös számára. Ha csodálkozó arcot lát, az is még lehet jó jel, akkor lassan fog kialakulni a viszont rokonszenv. Ha azonban közömbös, netán fogja és félrerakja - ez ritka eset, mert mondom, a hölgyek általában szeretik a virágot - nos, ez viszont nem túl jó jel, de kell tudni fogadni ezt is. Legalább fölfedte előtte szíve titkát. Hiszem, hogy ez a finoman szép jelzés ma is érvényes.


Tisztelt Lelkiatya!
Isten mit mond a sminkről? A keresztenyek sminkelhetik m agukat? Hogy kell oltozkodnie egy kereszteny nőnek?

A Szentírás közvetlenül nem beszél a sminkről. Szent Pál a következő eligazítást adja a nők öltözködéséről: Az asszonyok tisztességes ruhát viseljenek, szemérmesen és szerényen ékesítsék magukat, ne bodorított hajjal, arannyal, gyöngyökkel és drága ruhával, hanem mint istenfélő asszonyokhoz illik, jótettekkel (1Tim2,9-10). Ebben burkoltan az is benne van, hogy ékesíthetik magukat a nők, csak ne essenek túlzásba. S ami még fontosabb, inkább a belső, lelki szépségre törekedjenek, ne pedig a külsőre.


Tisztelt Lelkiatya!

A hit tettek nélkül halott. És a tettek hit nélkül? Mert igen, ilyen is van. Első kézből tudom.

A tettek hit nélkül idegig-óráig tartanak. Vannak emberek, akikben nagy szeretet van, pedig nem hívők, nem keresztények. Őbennük is Isten munkálkodik, még ha nem is tudnak róla, hiszen szeretet nincsen Isten nélkül, mivel Isten maga a szeretet. A hittel azért könnyebb szeretni, mert könnyebben tud az ember Isten erejével élni, ha elfogyni látszana is, az imádsággal, Isten közelségével újra tud meríteni belőle. Tehát valóban lehetséges hit nélkül is jó tetteket végbevinni, de a hittel sokkal könnyebb. Persze, ez nagy felelősség is, mert akkor a hívő embertől jobban el is várhatjuk, sőt, maga Isten is jobban elvárja, hogy sok jó tettet vigyen végbe.


4. Hogyan tudnám valakinek eloszlatni félelmeit a szivében, és bátorítani őt hogy ne féljen megtenni egy nagyon fontos lépést az életében?

Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Nem könnyű eloszlatni a félelmet. A félelem legtöbbször nem racionális okokra vezethető vissza, tehát általában ilyenkor a magyarázat nem sokat ér. De Ön is pontosan fogalmazott, mert nem arra kérdez rá, hogy hogyan magyarázhatná el neki, hogy ne féljen, hanem, hogyan tudná a szívében lévő félelmet eloszlatni, bátorítani őt. Ehhöz szeretet kell, a bizalom fölkeltése. Ha valaki nem bízik a másik emberben, akkor az utóbbi hiába magyaráz neki, kezét-lábát összetörheti, akkor sem fogja megfogadni a szavát. Ennek az alapja a bizalom. Az együttérző szeretettel meg kell nyerni az illetőt, és ezzel a szeretettel tovább szeretni, amíg ki nem gyógyul a félelméből. Ez nem éppen gyors folyamat, de megéri a törekvés, mert fölösleges nehézségektől tudjuk megszabadítani embertársunkat.


Kedves Lelkiatya!

Hogyan egyezteti össze a bizánci rítus Nagypéntek fájdalmát, megváltottságunk véres valóságát talán a leggyengédebb Mária tisztelet ünnepével? A latin rítus ilyen esetben a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepét mindig eltolva tartja, hiszen a Nagyhéten csúcsosodik ki a kereszténységünk alapja, ezen belül is a Szentháromnap kötött szertartásaival; így ebbe nem fér bele másféle ünnep még akkor sem, ha az főünnep. Hiszen Nagypénteken ősi hagyomány szerint nem lehet szentmisét ünnepelni, hiszen az Élet szerzőjét e napon ölték meg gyalázatos módon.
Tudom, a keleti hagyomány szerint ha egy napra két ünnep esik, akkor mindkettőt megüli úgy, hogy két Evangéliumot olvas. De itt nem erről van szó: itt szerintem egy ellentmondás feloldhatatlansága van: Nagypénteken nem lehet Szent Liturgát végezni, de március 25-én ünnepélyes Szent Liturgiát kell végezni? Melyik sérül ilyenkor, amikor nagyjából 11 évente (a szökőévek néha bekavarnak) mindig március 25-re esik Nagypéntek? Mi az oka, hogy ebben nincs egységes megoldás kelet és nyugat között?

A másik kérdésem hasonló: pár éve többekben is megütközést váltott ki, hogy december 8-át - megint egy Mária ünnep, sőt mi' több, egy nagyon fontos dogma - a görög katolikusok hirtelen december 9-én kezdték ünnepelni, mint Szent Anna csodálatos foganását. Noha tudjuk, hogy az ortodoxia valóban ezt ünnepli, de itt a görög katolikusokról van szó, akik katolikusok, tehát Róma alá tartoznak, vagyis a katolikus dogmák megünneplése előrébbvaló, mint az ortodoxia hasonló tartalmú, ám kevesebbet sugalmazó ünnepe: mert nem pusztán arról van szó, hogy Szent Anna foganta Szűz Máriát, aki Jézus Krisztus anyja lett, hanem Isten előretudása folytán (hogy Mária az angyal köszöntésére szabad akaratából igennel válaszol arra, hogy ő legyen a Megváltó anyja) eleve megóvta őt az áteredő bűntől. Ez a dogma lényege, s ennek a napja december 8. S, ha már az időpontokon lovagolok: ha a keleti rítus ennyire fontosnak tartja, hogy pontosan 9 hónap legyen Jézus Krisztus foganása és születése között (nem "törődve" azzal, hogy olykor a Nagypéntek véres valósága felülírhatja a napok pontos számolását), akkor Mária szeplőtelen fogantatása és születése (szeptember 8.) esetén miért olyan "nagyvonalú", hogy előbbre valónak tartja az ortodoxokkal való együttünneplést, mint a katolikus egyházhoz való tartozást; s így 1 nappal sérül a 9 hónap?

Üdvözlettel László

Figyelmébe ajánlom Atanáz püspök atya nagypénteki tanítását, amelyben magyarázatot ad arra, hogy miért ünnepeljük együtt az Örömhírvételt a Nagypéntekkel együtt: http://www.gorogkatolikus.hu/?muv=hir&hir_id=4430
Ezen a napon sok más prédikáció is elhangzott, amelyek szintén magyarázatot adnak erre. Ugyanannak a titoknak két oldaláról van szó, a mennyország kapujának két szárnyáról, az Isten irgalmának kettős igazságáról. Lehet, hogy bizonyos liturgikus előírás sérül ilyenkor, de inkább azt mondom, kiegészül. Valóban nem ünneplünk szent misét Nagypénteken, ez alól egyedül ez az egy eset kivétel, amikor együtt ünnepeljük az Örömhírvétellel.
Az Istenszülő fogantatásának ünnepe nem azért került december 9-ére, hogy pontosan meglegyen a 9 hónap, hanem mert ez volt eredetileg az ünnep, Szent Anna csodálatos foganásának, pontosabban az erre az ünnepre szentelt templom fölszentelésének a napja. Ez még a keresztény ókorba nyúlik vissza, de legalábbis a VIII. század előtti időre. Ezt vette át a nyugati egyház majd ott egy kis változáson is átesett az ünnep, nem csak a dátuma került dec. 8-ára, hanem az újabb liturgikus szövegek is más megfogalmazásban közelítették meg ezt a titkot. Jóllehet, ugyanarról a tanításról van szó, melyet Kelet és Nyugat keresztényei egyaránt vallottak, csak a megfogalmazás, a hangsúlyok meghatározása tér el csupán.
Erről az ünnepről, s a dátum változásairól az alábbi tanulmányban talál részletesebb magyarázatot:
http://gorogkatolikus.hu/dokumentum/hir/821/Szent_Anna_csodalatos_foganasanak_unneplese_gorogkatolikus_egyhazunkban.pdf


Kedves lelkiatya! Szent gyónáson vettem részt, de másnap a szentmisén a szentáldozáson már nem tudtam részt venni. Nagyon azon voltam, hogy időben megfőzzem az ebédet és közben a fiamra is én vigyáztam. A másfél éves kisfiamat nem akartam magammal vinni, mert köhög és gondoltam elaltatom szentmise előtt és otthon hagyom - de nem aludt el. A férjem aludt - pihent. Nem volt éjszakai műszakban és a fiunkhoz is születése óta én kelek éjjelente (szivesen teszem és nem roszindulatból írom) ráadásul a férjem ellenzi ha tempolmba megyek. Félve benyitottam hozzá és megkérdeztem, hogy mit csináljak, vigyem e a kicsit vagy hagyhatom e vele otthon és azt felelte, hogy nemérdekli őt mit csinálok (nem voltunk össze veszve, csak így válaszolt), így gyorsan felöltöztettem a fiamat és elindultam vele (de már így is késésben voltunk) mire kijött utánunk a férjem és rámszólt mérgesen, hogy hova viszem a kicsit betegen. Akkor már feladtam és én is visszafordultam, bent már elsírtam magam. A férjem azzal magyarázta, hogy neki eszében sem volt, hogy szentmisére akarok menni...utána hosszú ideig veszekedett rám. Hogy nem vettem részt a vasárnapi szentmisén bűn, tudom. Ilyen esetben is meg kell gyónni? Köszönöm válaszát lelkiatya!

Legföljebb azért mesélje el majd ezt az esetet a legközelebbi szentgyónásában, hogy megkönnyebbüljön a lelke. De addig is nyugodtan menjen szent misére, áldozzon is, semmi ne gátolja ebben. Hogy ez a nap így alakult, arról egyáltalán nem tehet. Hogy a férje lehetne megértőbb, az tény, de most nem őróla kell beszélnünk.
Egyébként sem szükséges, hogy a szentáldozást túl szorosan a szentgyónáshoz kötjük, hogy csak akkor áldozhatnánk, ha előtte meggyóntunk. Bátorítom, hogy a szent áldozásban mindig vegyen részt, amikor ott tud lenni a szent misén. Rendszeres gyónásait pedig végezze el havonta vagy kéthavonta. Így tud igazán építkezni a lelki életében.


Kedves Lelkiatya!

Azt olvastam, hogy a szerda mint böjti nap azért terjedt el, mert Júdás szerdán árulta el az Úr Jézust. Tényleg így van?

Válaszát köszönöm!

Én is így tudom, hogy a szerdai nap böjtjének lelki magyarázata, hogy Júdás ezen a napon árulta el Jézust. Ám, hogy a hétfőinek mi a magyarázata, azt végképp nem tudom megmondani. Keleten, ugyanis a világi hívők számára két böjti / bűnbánati nap van előírva, a szerzetesek számára pedig három, ez a hétfő, szerda, péntek. Talán az lehet a magyarázata, hogy hétfő az angyalok tiszteletének napja. A szerzetesek élete hasonlít az angyalokéhoz (Lk 20,36), akik viszont sohasem esznek.


3. Mi miatt szorulhat háttérbe Isten az emberek hétköznapjaiban?

Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.

Mert rengeteg erőszakos dolog vesz minket körül, mely magára vonja a figyelmünket. Isten viszont sohasem erőszakos. Ő mindig csöndes, mindig türelmes.
Szerepet játszik még e kérdésben a rossza hajló emberi természetünk is. Szent Pál így fogalmaz: Nem azt teszem, amit akarok, a jót, hanem, amit nem akarok, a rosszat (Róm 7,15). Furcsa, hogy még ha szép tapasztalataim vannak is az imádságról, az Istennel való találkozásról, mégis hajlamos vagyok újra és újra elhanyagolni Őt. Ennek oka a bűnös emberi természetben keresendő,


Kedvea Atya! Bun az ha elmondom masnak a buneimet?

Önmagában a tény, az ilyen cselekedet nem bűn. Semmi nem tiltja, semmi nem indokolja, hogy ne volna szabad beszélni másoknak a saját bűneinkről. Közvetve azonban lehet olyan helyzet, hogy rosszat teszek valakinek azzal, hogy beszélek a bűneimről. Például, ha azt nem egyedül követtem el, s ezzel más személyt érintő titkot fedek föl. Vagy lehetséges, hogy valaki kérkedik a bűneivel. Ez kettős rossz, ez is olyan helyzet, amit kerülni kell. Sok hasonló helyzet lehet, amelyben nem közvetlenül, de a körülmények miatt közvetve mégis az a helyesebb, ha nem beszélek az általam elkövetett bűnökről.


Kedves Lelkiatya!

A nem-hívők gyakran tesznek fel nekem ilyen "hogyan egyeztethető össze a teremtés az evolúcióval" - típusú provokatív kérdéseket. Most én is egy hasonló témájú kérdést szeretnék feltenni - bár én csak puszta kíváncsiságból.
Úgy tudom, Egyházunk elismeri az evolúciót, és az őstörténet-tudomány eredményeit. Eszerint legközelebbi biológiai rokonunk a csimpánz, közös őstől származunk, így a mi elődeink is több millió éve, "állatok" voltak.
Anatómiailag egyszerűen meghatározták azt, hogy mikortól tekinthetjük embernek őseinket (felegyenesedés, két lábon járás, eszközhasználat stb.)
Hitünk szempontjából nézve viszont az különbözteti meg az embert a többi élőlénytől, hogy az embernek lelke van. Én pedig erre lennék kíváncsi, hogy az ember evolúciójában melyik lehet az a pont, amikortól elmondható, hogy az egyed lélekkel rendelkezik?
Van-e erről az Egyházunknak valamilyen állásfoglalása, vagy Lelkiatya szerint hogyan kell ezt elképzelni, helyesen értelmezni?

Előre is köszönöm a válaszát!

Nagyon érdekes kérdést tett föl. Attól tartok, azonban, hogy nincs ember, aki ezt meg tudná válaszolni. Vannak az életünkben olyan pontok, olyan pillanatok, amelyek rejtve maradnak az emberi értelem számára, s majd csak odaát fogjuk tudni megérteni őket. Ilyen lehet akár a szerves anyag megjelenése is. Vajon melyik pillanat lehetett az? Nyilván, évszázadokig elhúzódó folyamat, amelyben nem lehet megragadni magát a pillanatot. Persze, az ember, az emberi lélek megjelenése mégiscsak lényegesebb, hiszen, attól kezdve számíthatunk arra, hogy azok az egyedek már üdvözülhetnek. De az emberi személy megjelenése pillanatát, illetve annak megfoghatatlanságát szemlélhetjük a magzati életnél is. Vajon melyik az a pillanat, amikor a két sejt egyesülésekor egyszer csak megjelenik a lélek?


Kedves Lelkiatya!

Hallgatam az élő közvetitést a Debreceni Görögkatolikus Székesegyházból,Húsvét vasárnap.(Déli 12 órás közvetítés)Orgonát hallottam kísérőhangszernek.Ahol én jártam görögkatolikus templomban,egyik helyen sincsen orgona.Úgy tudom,hogy nálunk az emberi hang a "liturgikus hangszer."Kicsit furcsa volt ezt hallani,igy bátorkodom megkérdezni,hogy hogyan van ez pontosan.Üdvözlettel:Magdi

Valóban nincsen helye a liturgikus gyakorlatunkban a hangszernek, az orgonának sem. Ez, nyilvánvalóan római katolikus hatás, amely több más ponton is érzékelhető a magyar görögkatolikus gyakorlatunkban. Erről, s hasonló jelenségekről a Szent II. János Pál pápa által kiadott Instrukció így ír:
A keleti katolikus egyházak számos olyan ájtatosságot vettek át, amely csak a latin egyház sajátja, s nem képezi részét a keleti istentisztelet hagyományos rendjének. Nem helyes, ha a hívek lelki életét képező áhítatgyakorlatok eltávolítják őket az egyházuk saját örökségétől. Ha ettől függetlenül fejlődnek, ebből könnyen párhuzamos lelkiségi formák születhetnek.
A pápai iránymutatás azonban ezt is hozzáteszi:
Mivel ezek az áhítatgyakorlatok már régóta elterjedtek a keleti katolikus egyházakban, s a hívek számára valóban táplálékul és megerősítésül szolgálnak, oktalanság s a lelkipásztori érzéketlenség volna kényszeríteni ezek kiirtását.
Ahol tehát még élnek a latin rítus hatására kialakult elemek, azokat bölcs érzékenységgel kell kezelni és a hívek lelki igényeiket is figyelembe véve irányítani. Tudomásom szerint a debreceni templomban régen jóval többször szólt az orgona, ma már csak egyetlen Liturgián hallható. Úgy érzékeljük, hogy ebben a templomban is szépen alakul a liturgikus gyakorlat megújulása, nem érdemes tehát túlzottan erőltetni ezt a folyamatot.
Még egy idézet az Instrukcióból:
A sajátjogú egyházak felsőbb hatóságainak a feladata, hogy segítsék a hívek hiteles misztagógikus nevelését, főként a lelkipásztorokét, hogy olyan lelkiség fakadhasson belőle, amely a saját liturgikus hagyományukból származik. Ha a híveket ez a tökéletesebb nevelés gazdagítani fogja, egyre inkább alkalmassá válnak arra, hogy saját liturgikus hagyományukat megéljék és újra felfedezzék.


Tisztelt Lelkiatya!
Kérdésem, szabad e Húsvét második napján (virágvasárnap is)fizetett misét és panachidát végezni az áldás adása előtt, amikor körmenet és miroválás is van.
Ha nem, akkor a rekolekción a paróchus atyáknak a figyelmét erre fel kellene hívni.

Az évenként megjelenő Szertartási Utasításunk így rendelkezik erről a kérdésről:
Az alábbi napokon a Szent Liturgián nem éneklünk gyászénekeket, csak ekténiát: vasár- és ünnepnapokon, a Nagyböjt IV. hetében, amíg a kereszt ki van téve, Lázár szombatjától Mindenszentek vasárnapjáig, a polieleoszos (Pol.) és a doxológiás (Dox.) napokon, az előünnepeken, valamint az összes utóünnep tartama alatt. Ez az előírás a temetési Liturgiákra is vonatkozik. (A böjti idő kivételével ilyenkor a liturgikus szín sem a temetési színé!) Az ünnepi vagy változó részekkel végzett Liturgiát azonban fel lehet ajánlani az elhunytakért. Pannichida minden nap végezhető – Húsvét hetében azonban fényes heti szöveggel és fehér liturgikus színben. A húsvéti időszakban pannichida és temetés fehér liturgikus ruhában is végezhető!
Jeles hétköznapokon, amelyeknek különleges liturgiai előírásuk van, csak az ekténiákat lehet a szándék szerint énekelni, minden más változó részt az előírás szerint kell mondani.


Kedves Lelkiatya!

Szeretném kérni a segítségét. Először is, szeretném tisztázni, hogy egy ismerősömtől hallottam Önről, és bár én a legkisebb mértékben sem vagyok vallásos, a válaszai miatt úgy gondolom, hogy tudna segíteni. Több problémám is van, amik már nagyon régóta fennállnak. Szerencsém (vagy balszerencsém?) van, mert a legjobb barátommal ugyan ott tanulunk. Ugyanakkor mérhetetlenül irigy vagyok a rá. Olyan szinten, hogy egy időben napi szinten megfordult a fejemben, hogy többé nem beszélek vele. Általában másnap ilyenkor összevesztünk, amitől értelemszerűen félig borzalmasan érzem magam, viszont a másik felem megnyugszik. Ez idáig a tőle való végleges elbúcsúzástól az tartott vissza, hogy alapvetően szeretem őt (persze csak barátilag és emberileg). De ettől saját magamat kergetem az őrületbe. Érzem magamon, hogy egyre agresszívabb kétségbeesettebb és lehangoltabb vagyok. Sajnos ezt a visszajelzést egyre többször kapom meg a napokban. A probléma az, hogy úgy érzem, hogy ő neki mindene megvan, amiről én csak álmodozok. A lehető legtágabb értelemben. Egyrészről népszerűbb, mint én, van barátnője, sőt, úgy gondolom, hogy a szüleinek bizonyos tulajdonságait átvehetnék az enyémek. Másrészről, én úgy érzem, hogy borzalmasan nézek ki, illetve akaratlanul mások is érzékeltetik velem. Nem hiszek túlzottan a "belső szépségben", talán azért, mert magamat nem is tartom túl kedvesnek és egyszerűbb kivetíteni ezt, mint azt mondani, hogy velem van a hiba. Továbbá, ha ezeket leszámítjuk, anyagilag is jobban állnak. Borzalmasan érzem magam, hogy neki minden sokkal jobban megy. Lehet mondani, hogy megdolgozik érte, ez ugyanakkor csak valamilyen szinten igaz. Alapvetően az érzéseimen nem befolyásolna az sem, ha így lenne, az sem, ha nem. Ha látom, vagy belegondolok a sikereibe, a saját kudarcaim jutnak eszembe. Borzalmasan érzem magam és nem tudom legyűrni ezt. Nem örülök az ő sikereinek sem, ugyan ezen okból kifolyólag. Talán rosszabb, hogy kifejezetten élvezem, ha a kudarcait látom. Ezekről persze ő nem tud és nem is akarom, hogy tudjon, mert nem ezt érdemli. Alapvetően nem engem érdekelne, hiszen eléggé látszik, hogy nem én vagyok a legjobb ember a világon. Viszont ami a legjobban bosszant, amikor panaszkodik. Tipikusan úgy érzem hogy bagoly mondja... A stílusában is zavaró, hogy beszélhetek neki a problémáimról, de 3 óra múlva már talán nem is emlékszik rá. Ez persze a vitáknál kivétel. Olyankor burkoltan mindent felhoz ellenem. Mit kellene tennem? Nem megy, hogy ne beszéljek vele többet, hiszen minden nap látom és nagyobb részben nem az ő hibája. De nem tudok megbocsájtani sem neki, sem magamnak, legalábbis amíg nekem nem lesz jobb.

Nagyon érdekes a jelenség, amit leír, de nem példa nélküli. Ismerjük a se veled se nélküled érzelmi helyzetet, amely két ember között lehetséges. Érdekes módon éppen az tartja a barátja mellett, amely miatt haragszik rá. Vonzódik ahhoz a helyzethez, amelyet a barátja életében lát, de bántja, dühíti, hogy az nem az Ön élethelyzete. Azonban már az nagy dolog, hogy ezt ennyire tisztán látja, meg is fogalmazza, sőt, keresi a helyes megoldást ebből, mert érzékeli, hogy ez hosszan így nem tartható. Nagyon sok ember el sem jut erre a pontra, csak szenved, s nem tudja mitől. Az fogja orvosolni a helyzetet, ha leplezetlenül föltárja, ha a mélységéig megérti, hogy mi is ez.
Ennek érdekében azt javaslom, üljön le a barátjával és beszéljék meg ezt a helyzetet. Nem lesz könnyű, de elkerülhetetlen. Két lehetőség van. Elképzelhető, hogy a barátja megérti ezt a problémát, és közösen tudnak rá megoldást találni, amely nem lehet egyéb, mint hosszú folyamat, egymás értékelésének megtanulása. (Hiszen eleve téves elképzelés az, hogy a barátja értékesebb személyiség volna Önnél, s Ön akkor találna békére, megnyugvásra, ha olyanná tudna lenni mint ő. Nem, föl kell ismernie, hogy Ön éppen annyira értékes ember, csak más értékei vannak, s Önnek ezeket kell kibontakoztatni, nem pedig a barátjánál látottakért ácsingózni.) Ha a barátja ezt megérti, nagyon jól el fognak tudni beszélgetni arról, hogy kinek mi az értéke, ki mit és mennyit kapott az élettől (hozzáteszem: a Teremtőtől), és hogyan tudnak egymásnak segíteni a személyiségük tovább építésében. Ha azonban ez a beszélgetés nem jól sikerül, úgy értem, a barátja nem érti meg ezt a különbséget, netán vádolni kezdi Önt, hogy ezért a helyzetért csak Ön a hibás, akkor, azt kell mondanom, nem sok reményt látok, hogy a barátságuk tartós maradjon. Ebben az esetben inkább javaslom - ha nem is a végleges szakítást, de - az eltávolodást. Tudniillik ebben a helyzetben a barátja árnyéka mellett nem fog tudni kibontakozni. Véglegesen rögzül ez a rossz érzés, hiányérzet, s csak egyre fokozódik a gyűlölködés, még ha az alaptalan is. Ezt kell megelőznie ezzel az eltávolodással (netán szakítással).


Tisztelt lelkiatya! Örömmel tapasztalom magamon és családomon, hogy a hit mennyi minden jóra tanít. Próbálok a tanítások szerint cselekedni, de mindig azt érzem, hogy kevés. A napi teendők három gyermekkel, munka stb. mellett keveset tudok ezzel foglalkozni. Gondolati szinten igen, de tettekben nem nyilvánul meg. Folyamatosan elfelejtettem a gyűjtést a szegények javára, mindig csak a templomban jutott eszembe, többet szeretnék az idősekkel beszélgetni, barátokkal beszélgetni, ha kell segíteni embereken. Folyton rohanok hol ezért, hol azért. Mindig azt gondolom, ha majd a gyerekek nagyobban lesznek. Azt érzem, hogy a gyermekeim (1,7,9) hitéletével sem tudok eleget foglalkozni. Ha tudunk megyünk templomba, esti ima néha elmarad, beszélgetések során igyekszem válaszolni a kérdésekre, de Bibiliából is régen olvastunk. A férjem sokat dolgozik, nem nagyon számíthatok arra, hogy ő minden este ott lesz lefekvéskor, de ő is igyekszik, és minden tőle telhetőt megtesz. Mit tanácsolna?

Egyrészt természetes és hiteles az a hiányérzet, hogy többet tehetnék. Ez végig kíséri egész életünket. Csak azt nem bántja, aki ezzel nem foglalkozik, akiben nincs meg ez a lelki többre törekvés. Ugyanakkor fölismerve végességünket, erőink hiányosságait, ezzel párosulnia kell, sőt, meg kell haladja a hitünk és bizalmunk a Mindenható Istenben. Amit én nem tudok elvégezni, azt Tőle kérem, hogy adja meg. Ez azért is fontos, mert még inkább rávezet, hogy az Isten legyen életem forrása. Ne azzal akarjon többet tenni, hogy fut, szalad, rohanvást igyekszik gyarapítani a jótetteit. Nem erre van szüksége az embereknek, kivált nem a gyermekeinek. Annyi idővel rendelkezünk, amennyit az óra járása kiszab nekünk, de ez a nekünk jutott idő annyival tartalmasabb, minél inkább jelen vagyok benne. A rohanásnak, szaladgálásnak ugyanis ez is eredménye, hogy látszólag többet teszünk, de mivel nem vagyunk a tettekben jelen, ezért annyit sem ér, mint ha nem is tettük volna. Szánjon időt a gyermekeire, beszélgessen velük, amiről ők akarnak. Amennyi pedig még belefér, másokra, munkatársaira, szegényekre, annyit foglalkozzék velük. Fogadja el, hogy nem tud annyit tenni, mint szeretne, és kérje az Urat, hogy egészítse ki e gyöngeségét.
A gyermekeivel való esti imára és a vasárnapi szent misére mindig legyen ideje! Ha a férje nem is tudna mindig bekapcsolódni - bár ez volna a legjobb - attól még semmiképp se maradjon el az esti ima. A gyermekek számára is legyen természetes, hogy esti ima nélkül nincsen nap, szent mise nélkül nincsen hét. Persze, ezeken kívül legyen külön ideje az Istenre, amit csak Ővele tölt. Az sem baj, ha ez nem sok, csak legyen állandó része a napjainak, az életének.


Dicsértessék a Jézus Krisztus! Nagy Dilemmában vagyok. Már fél éve gyötrődök, hogy nem találom a helyemet, se a munkámban, se a barátok közt, se a családomban, se az egész életben. Rengeteget imádkozok azért, hogy Isten mutassa meg ismertesse meg az akaratát az életemmel. Úgy érzem, hogy céltalanul bolyongok, árnyékként a világban. Nem érzem , nem látom az értelmét a létnek. Ki vagyok? merre mennyek? Miért vagyok? Persze talán a párommal való szakítás is rá tett egy lapáttal. De belül egyfajta türelmetlen várakozás van bennem. Ami szinte mar, nyomaszt. Érzem, hogy változásnak kell jönni, készülőben van valami, de mégis a reménytelenség, kilátástalanság, depresszió jön rám, mikor kitartóan imádkozom, böjtölök, elmélkedek, elcsendesedek. De mégsem jön válasz, segítség. Közre játszik a magány, az anyagi nehézség, a céltalanság érzete is.Hihetetlen,hogy ezt át kell élnem, és még egy cseppnyi reményt sem látok arra,hogy ez változni fog. Hiszek, bízok, csak éppen következménye nincs. 26 éves F. vagyok de az egész életem kisiklott. Mit tanácsol? Válaszát előre is köszönöm.

E sorokat még a nagyböjtben írta, s ha akkor válaszolok, akkor biztattam volna, hogy nagy odaadással készüljön a Húsvétra, a Föltámadásra. Persze, ez most is lehetséges, csak akkor sok külső körülmény is jobban segít minket. Elnézést a megkésett válaszért. Nézze, legyen nyugodtan türelemmel. Ön fiatal ember, sok minden áll Ön előtt. Hogy most nem találja a helyét - bizonyára valóban szerepe van ebben a szakításnak - ez azt jelenti, hogy izgalmas kaland vár Önre. Keresni kell nem csak a helyét, hanem Önmagát is. Alighanem Önnek különösen is nem szokványos utat szán az Úr. (Persze, mindenkié egyedi és személyes, egyik sem egyforma az életutak közül.) Vegyen részt egy lelkigyakorlaton, vagy szánjon rá több órát, napot, hogy nyugodtan átgondolja, milyen adottságai vannak, mi mindent kapott Istentől, s ezeket hol tudja mások javára fordítani. Hiszen ez a hivatásunk lényege, a világban való helyünk irányadója: hol tudok a legtöbbet segíteni, szolgálni? Újra mondom, ne legyen ebben türelmetlen. Az értékes gyümölcsök lassabban érlelődnek.


Írjon bátran a záhonyi parókiára (ha római katolikus, akkor a plébániára)! Az ottani atya bizonnyal segítségére lesz ebben.


Jó napot én az elsö àldozàsomrol szeretnék valami papirt ki kérni.Zàhonyi voltam gyerek koromba.És ennek a menete érdekelne engem köszönöm elöre is a segítséget.

Írjon bátran a záhonyi parókiára (ha római katolikus, akkor a plébániára)! Az ottani atya bizonnyal segítségére lesz ebben.


Kedves lelkiatya!

Az a problémám, hogy tavaly februárban egy lány irt nekem a Facebookon, hogy ne haragudjak hogy ismeretlenül zavar, de látta a profilomon, hogy szépségtanácsadó vagyok és rendelne tőlem egy kozmetikai katalógusból, mert máshol nem talált, de még hozzátette azt is, hogy tetszem az egyik jó barátjának, aki már két napja rólam beszélt, remélte hogy nincs barátom, randit szervezett volna nekünk ami egy "próbát mégér" és a fiú bármit megtett volna értem...A lány szégyenében letiltott. Én ha ilyet tennék én nem úsznám meg konfliktus nélkül.... Írtam annak a fiatalembernek hogy igaz e és kiderült, hogy nem és kérte hogy merüljön feledésbe a további szivatások elkerülése érdekében... Majd abból a baráti körből nyár elején egy fiú meghívott egy koncertre és egy kis beszélgetésre a városunkban egy kocsmába, mivel régen beszélgettünk. Minden gyanú nélkül elmentem, mert úgy gondoltam, hogy nem lesz semmi meglepetés. Ott volt az a lány és a többiek is és azt mondták hogy a fiúval jöjjek össze, mivel még nem volt párkapcsolatom. De probléma az, hogy nem volt szimpatikus számomra. Azt hiszik hogy én akárkivel összejövök mert mostanában huszonévesen az a megszokott, hogy mindenki mindenkivel összejön, nem kell válogatni. Majd vizsgaidőszak után is volt egy ilyen "összejövetel" amikor a fiatalembert küldték a kapunkhoz, hogy együtt menjünk a kocsmába és majd várjuk meg őket .... És még ők azt mondják hogy komolyan vesznek. Húsvét előtt moziba mentünk és nem mondták el nekem, hogy az egyik lány meg az egyik fiú járnak.... A lány barátja, aki az egyik legjobb barátom volt, letiltott facebookon, majd a lány gúnyolódott azon, hogy mit csinálok hogy olyan gigantikus (dús) a hajam. Akárkinek elmesélem az esetet mindenki azt mondja, hogy gyerekes viselkedés. Milyen barátok az "ilyen barátok"?
Válaszát köszönöm: Ági.

Gyerekes barátok. Nem is igen érdemes törődni az efféle játszmákkal, nem, hogy belemenni. Ha elhívják beszélgetni, az szép dolog, miért is ne menne el? De ha kiderül, hogy ilyen hátsó szándék vezeti őket, vagy egyiküket, másikukat, azt érdemes hamar rövidre zárni. Még csak véletlenül se sodródjék olyan barátkozó kapcsolatba, amit Ön nem szeretne, olyan fiúval, aki Önnek nem rokonszenves, de a baráti társaság, mintegy elvárná, hogy jöjjenek össze. Ezek butaságok. Élje értékesen az életét! Tanuljon becsülettel, s türelmesen várja ki azt a fiút, aki majd a szívét megérinti, akit a gyermekei édesapjának is el tud képzelni!


Tisztelt Lelkiatya! Azirant erdeklodom hogy ezevben mikor lesz Mariapocsona ket szokasos majusi es oktoberi rozsafuzert imadkozok es Mariatisztelok lelkigyakorlata mivel sem a nemzeti kegyhely sem a zarandokhaz honlapjan kozzetett eves programban nem szerepel. A zarandokhaztol mar erdeklodtem telefonon de nem kaptam valaszt. Nagyon sajnalnank ha ez a mi lelkunknek nagyon hasznos es kedves lelkitoltodes tobb ev utan megszunne. tisztelettel es koszonettel varom valaszat.

A rózsafüzért imádkozók lelkigyakorlata május 18-20 között, az őszi pedig október 3-5 között lesz megtartva.




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   48   49   50   51   52   53   54   55   56   57   58   59   60   61   62   63   64   65   66   67   68   69   70   








Ajánlott facebook oldalak:





lablec

emft_eu uszt hu-ro nka emft_eu

Letölthető pályázati dokumentumok

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat