KÉRDÉS

Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.226.5.29)

VÁLASZOK

Természetesen imádkoztam és imádkozni fogok Isten elhunyt Erzsébet szolgálójáért.
Annyi vigasztalót tudok mondani, hogy korántsem bizonyos az öngyilkos elkárhozása. Ma már többet tudunk erről, s ezért engedélyezi az Egyház az öngyilkosok egyházi temetését is. Régen ugyanis csak annyit gondoltak, hogy akinek az utolsó tette egy gyilkosság, az nyilván a pokolba kerül. Ma már tudjuk, hogy egy ilyen tett az elme pillanatnyi vagy hosszabban tartó elborulásának az eredménye, ki ítélheti meg, hogy mennyi igazán a felelőssége ebben az iszonyú helyzetben? Másrészt azt is tudjuk, hogy az ember ilyenkor még percekig a klinikai halál állapotában van, s ekkor még van lehetősége akár a bűnbánatra is. Nem tudhatjuk, hogy mi játszódik le az utolsó néhány másodpercben.
De a leküzdhetetlen fájdalom akkor is megmarad. Nézze, kedves testvérem, az a fájdalom, amit Ön szenved az együttérzésben, már az is nagy segítség Szilvi számára. Nem mérhető, ez igaz, de nincs is rajta mit mérni és méricskélni. Ön is imádkozzék érte, Szilviért is, hogy az isteni gondviselés ezt a szörnyű eseményt is valamiképp a javára fordítsa. Idővel meg fogja látni a csodát, meg fogja érteni, miért történhetett ez meg.

A következőképpen, kedves Marika:
Az Ön esetét megismerve pontosítanom kell. Ha valaki eljár más felekezet istentiszteletére, ez még lehet jó, ha ugyanakkor a saját egyházának előírásait megtartja, a szertartásaira rendszeresen eljár - miként Ön is teszi. Az volna helytelen, ha valaki a saját egyházát elhanyagolja, miközben eljár más helyre, ami neki "jobban tetszik". Ahová helyez az Úristen, ott van a helyünk, ott van dolgunk, elsősorban ott találjuk meg a kegyelmi közvetítést. Persze, másutt is lehetséges, a Lélek ott fúj, ahol akar, de az Isten-keresés kötelességünk, és nem kedvtelés. Nem mindig esik jól, nem mindig követhetem ebben sem az igényeimet. Akkor válik hatékonnyá számomra az Isten kegyelme, ha a nehézségek közben is kitartok.
Ha katolikus hitét őrizve és táplálva eljár ortodox közösségbe, jól teszi. Ugyanakkor figyelmeztetnem kell, sok egyházát elhagyó ember kezdi azzal, hogy rendszeresen elmegy máshová, s észre sem veszi, hogy átalakul a gondolkodása. Ha az a gondolata támad, hogy az ortodox egyház hitelesebb, mint a katolikus, hogy ott "jobban érzi magát", ez már vészes jelzés, hogy elindult egy úton, amelyről igen nehéz visszatérni.
Annyit mondok tehát, őrizze, ápolja, erősítse katolikus hitét, s emellett törekedhet arra, hogy mind jobban megismerje Krisztus Egyházának teljességét, amelynek része az ortodox egyház is.

Kedves Tamás!
Lehet, Önnek rokonszenvesebb az először említett asszony, mint a második, de a Jóisten egészen más szemmel néz, más mércével mér. Mivel az Egyház ezt tudja, ezért ezt a "mérést" az Istenre bízza.
Jézus azt mondja a házasságtörő asszonynak: "...én sem ítéllek el". Jóllehet, ekkor még az asszony nem is adta jelét a bűnbánatának. De Jézusnak e szavai után bizonyosan! Az Egyház sem ítél el senkit. Téves az a fölfogás, hogy az Egyház válogat, amikor "az egyiket odaengedi a szentáldozáshoz, a másikat nem". Mi nem tudhatjuk, hogy ki mennyit küzd a saját bűnével. Az bizonyos, hogy bűnben élni nem szabad.
Sajnos, óriási (ideiglenes!) győzelme ez a sátánnak, hogy úgy alakította a mai világ szemléletét, hogy a házasfelek olyan könnyen elválnak. Ennek éppen a legszörnyűbb eredménye - sok egyéb mellett - hogy az Istennel való együttélést is megnehezíti. Hála Istennek azért, ha az elsőként említett jólelkű asszony "szépen megvan" a mostani párjával és vallásos életet él. Igen, tudom, sejtem, hogy nagyon nehéz neki a szentségtől távolmaradni, de ez lett az ő sorsa - vélhetően nem teljesen az ő hibáján kívül, még ha csak mákszemnyi része is volt az első házassága megromlásában. De biztos vagyok abban is, hogy a Jóisten más oldalról messze gazdagon kárpótolja, ha már így alakult.
Az együttélő fiataloknál is éppen az a baj, hogy együtt élnek. Tisztában vagyok azzal is, hogy sok más fiatal, akik épp nem élnek egy fedél alatt, azoknak is nagyon nehéz megőrizni a tisztaságot - éppen az említett, sátán által diktált mai életszemlélet miatt -, de legalább küzdhetnek érte. És küzdjenek is! - ez a tanácsom.

Amit írt, akár lelki tanács is lehet sokaknak. Valószínű, sokat szenvedett már az életében, s lassan kialakul az a bölcsessége, amit csak ezeken a szenvedéseken és persze, az Isten kegyelmének köszönhetően lehet megszerezni.
Ha megengedi, fölhívom a figyelmét arra, hogy az átküldött soraiban nagyon sokszor szerepel az "Én..." Ez lehet akárcsak rossz nyelvi fordulat, de valószínű - miként utalt is rá - még mindig túl sokat foglalkozik Önmagával. A gondolataiban túlzott arányban szerepel annak aggodalma, hogy mi lesz Önnel. De az irány, a fölismerés, a megszenvedve kialakul bölcsesség helyes és hiteles. Valóban, látnunk kell az Isten ajándékait az életünkben, s akkor meglátjuk a kegyelmet is, amellyel vezeti azt. A mennyország sem azért boldogság, mert ott mindent megkapunk, hanem, mert ott végre fölnyílik a szemünk.

Kedves Tamás!
Ha megismerkedett az egyházunkkal, annak tanításával, hitével, akkor gondolom, már rendszeresen jár valamelyik templomba a szertartásokra. Javaslom, hogy egyszerűen az ott működő lelkiatyát szólítsa meg ez ügyben. Átkeresztelkedni természetesen nem szükséges és nem is lehetséges. Egyetlen keresztség van, ha a Szentháromság nevében keresztelték, akkor Ön keresztény, bárhol is volt a keresztelő. A görögkatolikus egyház tagjává a további szentségek révén lehet, tehát a bérmálás és Eukharisztia által. Ehhez szükséges a lelkiatya, aki a hozzávezető utat is elmondja Önnek.

Kedves Szerelmes Barátom!
A féltékenységnek soha nincs helye a szeretetkapcsolatban. Az mindig önzésről árulkodik. Természetesen nem vonom kétségbe szeretetének őszinteségét, tisztaságát, mégis, ez a tüske, ez a furcsa érzés bizonyos jelzés, hogy még nem teljesen odaadó, még nem teljesen önzetlen a szeretete. Ezt a gyönyörű leányt szeretné megkapni és megtartani magának. Ne ez legyen a célja! Ha szereti, mindig az vezesse, hogy neki akarjon örömet szerezni. Ha el akarja venni feleségül, akkor csakis azért tegye, mert boldoggá akarja tenni őt, s ne azért, mert Ön szeretne boldog lenni vele. Ha ez az önzetlen szeretet vezeti, akkor nem fog bánkódik azon, hogy ha a kedvese jól érzi magát Ön nélkül is, hanem örvendezik, hogy nyitott lelkű, egészséges személy, akinek barátai, társasága van.
A feleségét az Istentől fogja kapni. Ha ő az, akkor nem kell aggódnia, hogy elveszíti, ha pedig nem - az fájdalmas fölismerés lesz, de akkor az Isten még annál is nagyobb ajándékot ad, mint amit most Ön sejt. Érdemes Őrá bízni az egészet. Akkor a részletet is az Ő kezében látja majd.

Érdekes, és csupán az utóbbi években terjedő szokás, hogy azok is beállnak az áldozók sorába, akik nem részesülhetnek az Eukharisztiában. Szép ez a vonzódás a Szentség közelébe, mégsem igazán helyes. Vannak az Egyházunkban imádságok, áldások, szentelések, s jó is, ha minél gyakrabban élünk ezekkel. De az Isteni Szent Liturgiának ezen a csúcspontján egyértelműen Krisztussal találkozunk személyesen, nem pedig valami áldásszerű kegyelmet kérünk csupán. Ilyenkor - a terjedő szokás szerint - a pap a Szentséget tartalmazó kelyhet a gyermek, vagy az odajáruló személy fejéhez érinti. Én is hallottam, hogy némely papok az un. Ároni áldás szövegét vagy annak részét is elmondják ilyenkor. Ez ötletszerű megoldás, mindenképp kerülendő a mi Liturgiánkban. De a kehellyel való érintés is újkeletű. Önmagában szép, de az Eukharisztiával keverni nem helyénvaló.

Más felekezetű oktakási intézményben is biztosítani kell a saját felekezet szerinti hitoktatást és istentiszteleti részvételt. Ezt törvény szabályozza. Ahol ezt nem veszik kellő mértékben figyelembe, ott jelezni kell az iskolavezetésnek.
Ismétlem, rendszeresen nem helyes más vallású közösség istentiszteleteire járni. Jelentős hatással van az ember hitére, lelkére. Legtöbbször ugyanis idővel inkább vallási közömbösséget szül. Ez a legrosszabb, s ezt mindenképp el kell kerülni.

Vannak már letölthető hagnfelvételek és mozgóképsorok a honlapunkon, de még meglehetős foghíjas ez az anyag. Főként zenei anyagból mét többet talál egy másik görögkatolikus honlapunkon a parochia.hu címen.
Ha tanulás közben ilyeneket hallgat, az jót tehet a lelkének, de a tanulmányi eredményének nem biztos.
Javaslom, a tanulás dandárjának idején se járjon kevesebbet templomba. Sőt...
Mindenesetre sikeres vizsgákat kívánok.

Kedves Anikó!
Nyilvánvalóan szörnyű, amit a férje művel, alighanem igen súlyos bűn. Ha valaki magát igaz, vallásos embernek tartja, ott általában nincsen mély hitélet, inkább csak felszínes vallásgyakorlat.
Kérdésem (persze, költői), Ön jár-e templomba, tud-e imádkozni? Ha tán nem, erőst javaslom, hogy szólítsa meg az Urat, mert egyedül nem fognak tudni megbírkózni az omladozó házasságuk helyreállításán. Igen nehéz ez, nem megy pusztán emberi erővel és jóakarattal.
Sejtem, hogy összegyűlt már sok egyéb sérelem is, mint ez a förtelem, hogy a párja pornófilmeket néz. Vigyázni kell a vádakkal, vádaskodással is. Azok nem vezetnek előre.
Egy kis asszonyi ügyeskedést javaslok. Szervezzen minél több közös együttlétet, kirándulást, vagy egyszerű sétát az erdőben. Menjenek el együtt rendezvényekre. Próbáljon olyan egyéb meg- és kimozdulásokat szervezni, ahol együtt lehetnek, akár a gyermekük(eik) nélkül. A sok együttlét felszínre hozza, hogy mi a hiba, hol rontották el.
Fontos, hogy ne csak őbenne keresse a hibát. Illetve őbenne egyáltalán ne, hiszen számos dolog amúgy is a szeme előtt tornyosul. De tekintsen inkább önmagába, hogy Önnek mit kellett volna, vagy inkább most mit kell tennie, hogy a férje ne pótlékokban keresse a szerelmet.
Ismétlem azonban, mindez csak akkor fog sikerülni, ha a mindenható Isten segítségét kéri hozzá. Imádkozzék most már többet erre a szándékra, s maga is meg fog lepődni, hogyan áll helyre újra a kapcsolatuk, s ennek lesz következménye, hogy a gyerekszobában most már a gyermekük(eik)kel fog játszani, és nem egyebet csinálni. Adja Isten, hogy mihamarabb így legyen!

Azon semmiképp sem kell aggódnia, hogy mi lesz, ha Ön "kihullik". Elég a napnak a maga baja, kár effélén töprengeni. Azon már igen, hogy hogyan vonhatja be a közösség tagjait jobban. Ám ez nem könnyű feladat. Nagy igyekezetet, emberi figyelmességet és kitartást igényel.
Alighanem kezdetben túl sokat vállalt magára, ezt talán akkor még élvezte is, a többiek pedig belekényelmesedtek ebbe. Gyakori gond egy-egy közösségnél.
Azt javaslom, ne másban, hanem önmagában keresse a hibát. Talán valóban túl sokat vállalt el eleinte. Talán most is könnyebb egyedül megcsinálni valamit, amit kigondol, mint belevonni őket, s ha másért nem, restségből inkább önmaga megcsinálja. Lehet az is, hogy bár értelmével és a szavaival hangsúlyozza, hogy a többiek is csináljanak valamit, de valahogy a magatartása mégsem készteti őket erre. Mindenesetre, mondom, sokkal jobb, ha önmagában keresi ezeknek az okát, s nem a többiekben. Az a jó vezető, aki eltűnik, akit észre sem venni, alig észrevehetően irányít. Mindenesetre most valószínű, hogy az Úristen Önre bízta ezt a munkát, s amíg van ebben felelőssége, javaslom, hogy nagy erővel keresse a módját, hogy mégis mindinkább be tudja vonni a testvéreit a cselekvésekbe.

Valóban feltámadt!
Igen, vannak Kanadában görögkatolikusok. A két világháború között, illetve az 50-es évek derekán vándoroltak ki nagyobb számban, és építettek maguknak templomkat és közösségeket. Mondják, hamarabb megépítették a templomok, mint a saját házukat. Kezdetben volt saját egyházkormányzatuk, de mára már nagyon megcsappant a számuk, mindössze 4-5 egyházközség található. Ezek természetesen nem alkotnak külön egyházmegyét, önálló, magyar ajkú esperességként az ukrán görögkatolikus püspök joghatósága alá tartoznak.
Az Egyesült Államokban sajnos még inkább fölszívódtak a magyar nyelvű közösségek, ott viszont nem az ukrán püspökség, hanem a rutén metropolia valamelyik püspökségéhez tartoznak.

Kedves Mária!
Minden helyrehozható. Az Ön meg nem kötött házassága is, és az elmaradt szentségi élete is. Persze, óriási dolgok ezek, egész életre ható, nagy léptékű dolgok, s nem lehet őket egyszerűen egy-két jámbor gondolattal elintézni. Van lehetősége a házasságrendezésre, van lehetősége arra, hogy utána újra meggyónjon. Ehhez csupán meg kell szólítania az atyát, és elmondani, hogy mit szeretne, ő pedig mindent elmagyaráz hozzá, megtanítja a legfontosabb lépésekre. Mindent a maga rendje szerint kell tenni.
Amíg nem rendezi a házasságát, addig nincsen lehetősége a szentgyónásra, hiszen a férjével való kapcsolata - emberileg bármennyire szeretik is egymást -, nem Isten által megáldott és megszentelt kötelék. Persze, a házasságrendezés maga együttjár egy jó kiadós szentgyónással is. Meglátja, óriási kő hengeredik le ekkor a szívéről, pedig erről a bénító kőről eddig nem is szerzett tudomást. Ezek után minden további nélkül mehet, hogy részesüljön az Eukharisztiában (szentáldozásban). Addig semmiképp se tegye, nehogy ítéletére vagy kárhozatára váljon - ahogyan imádkozzuk is előtte!

Kedves Macika!
Nagyon elkeseredetten ír. Sok bajt lát maga körül a világban. Éppen amiatt, mert elkeseredetten látja a saját helyzetét is, és valóban, ebből a látószögből szinte minden más is keserűnek tűnik.
A vidám ember rengeteg vidámságot lát az életben, aki derűs, az számtalan dolgot talál, ami fölvidítja.
Arra szeretném figyelmeztetni, buzdítani, hogy a legfontosabbra, az egyedül igazán lényegesre nagyon vigyázzon. Nagy kincs ugyanis, hogy van hite, hogy tud imádkozni. Szándékosan nem írom múlt időben. Ön ma is tud hinni, ma is tud imádkozni, csak ez az elkeseredettség lebénítja.
Nagyon kérem, az imádságot ne hagyja el. A templomból ne maradjon el. Akkor olyan megtartó erőt kap, amire nem is számít. Egyszercsak olyan dolog éri, amire soha nem is számított. Ne feledje, hogy a mi jóságos Istenünk mindenható. Ő mindent megtehet. Persze, mi ne akarjuk előírni Neki, hogy mit tegyen, mit nem, de biztosan Ő tudja jobban. Hagyjuk rá, bízzunk benne. Még ha az emberi logika teljesen mást diktálna is.
Ne azzal foglalkozzék, hogy milyenek a mutatók. Ha olyan kilátástalannak tűnik a világ, akkor azt javaslom, most ne sokat foglalkozzék vele. Úgy tűnik, megváltoztatni nem tudjuk. De önmagunkat igen. Tudom, nehéz ez, főként ebben az elkeseredettségben. Mégis, Jézus bíztat: Ne győzzön rajtad a rossz, inkább Te győzd le a rosszat jóval. Akár a testvérektől, akár az ellenfelektől, akár az eseményektől, akár a viágtól kap pofonokat

Nem is olyan rég beszélgettünk már hasonlóról ezen a felületen. Tudniillik, hogy ha valami érthetetlent találunk az Egyházban vagy a Bibliában, akkor nem az a megoldás, hogy amit nem értünk, azt kijavítjuk vagy kihagyjuk, hanem inkább önmagunkban keressük a befogadás nehézségének az okát. Inkább mi igazodunk, mint hogy a Bibliát, az Egyházat, a Jóistent akarnánk magunkhoz igazítani.
Nem helytelen a félelem szó. Igaz, a mai szóhasználatban kiveszni látszik az a jelentése, hogy valamit félni. Az istenfélő és istenfélelem szó természetesen nem azt jelzi, hogy félni kell az Istentől, hanem hogy félni kell az Istent. Ez egészen más. Ha ezt a fajta, helyesen értelmezett istenfélelmet kihagyjuk, akkor szánalmas módon leszűkítjük az Isten-képünket. Meg kell érteni, meg kell érezni, hogy az Isten fölfoghatatlanul hatalmasabb, mint mi vagyunk. Ezért persze nem félek Tőle, mert Ő nagy én meg kicsi vagyok, hanem fölmérem parányi voltomat. Az istenfélelem a méltatlanságunk kifejeződése. Ha ez kimarad az Istennel való kapcsolatomból, akkor sohasem fogom megérteni, fölfogni, hogy Ő mennyire jóságos, mennyire szeret.

Pásztory Árkád atya csodatevő hírében álló bazilita szerzetes volt. A XX. század elején halt meg. A nyíregyházi püspöki palotában érte a halál, ezért van ebben a városban eltemetve. Számtalan tisztelője van mind a mai napig. A sírjánál évente háromszor van megemlékező Szent Liturgia. Nemrégiben a Szemle hasábjain is jelent meg híradás róla.

Kedves Töprengő Testvérem!
Nagyon fontos kérdéseket feszeget. És jól teszi, hogy feszegeti ezeket.
A megtérésről. Valóban, szükséges a megtérés mindenkinek. (A megtérés a görög nyelvben: metanoia = megfordulás - ebből van a metánia, nagy leborulás szó). Azoknak is, akik gyermekkoruktól járnak templomba, s azoknak is, akik csak felnőttként találkoznak az evangéliummal. A "nagy megtérés" az életfordulás azt jelenti, hogy a gyermekkorától imádkozó ember egyszercsak föleszmél: mit is jelent nekem, kicsoda nekem Jézus! Más szóval úgy is mondjuk, ilyenkor válik éretté a hit, ilyenkor válik felnőtté a keresztény. Sajnos vannak, akiknél ez nem következik be, mert egész életüket felszínes vallásossággal élik. Bármilyen furcsa, azt lehet mondani, hogy bár rengeteget jártak templomba, de igazán sohasem imádkoztak, még egyszer sem szólították meg az Istent, ahogyan Szent Tamás: "Én Uram, én Istenem!"
Ugyanakkor ez nem csupán egyszeri élmény. Itt tévednek a szektások (HGY és társai). Mivel nagy lelki élményt él át az ember, azt hiszi, hogy ez most már mindig így lesz.
Jól érzi, kedves Töprengő Testvérem, mennyire hazugság azt állítani, hogy a "megtért" ember már többé nem vétkezik. Hasonló önbecsapás ez - rosszabb esetben félrevezetés - mint azt állítani, hogy ezeknél a közösségeknél rendszeres a gyógyulás, mondhatni, mindennapos esemény. Természetesen ma is vannak csodák (nemrégiben Máriapócson valaki könnyes szemmel behozta a botját, hogy nincs rá többet szüksége!), de ezek nem hétköznapi események. A betegséget nem azért engedi az Úr, hogy a HGY vagy egyéb szekták, vagy akár Máriapócs ezeknek a megszüntetésével dicsekedhessék. A betegségek szerepéről most nem akarok beszélni, mert hosszadalmas volna, mindenesetre nagyobb hitet jelent annak elfogadása, mint attól való látványos szabadulás.
Azt is teljesen jogosan érzékeli, hogy egyfajta mesterkéltség van abban a lelkes magatartásban, amelyet mintegy megkövetel a HGY és más hasonló szekta. Ugyanakkor megvannak a módszereik, a szenvedélyes zene, a ringató meditáció, a látványos és zengzetes közösségi élmény, amelyek valósággal elbódítják az embereket. Az biztos, hogy nem ilyen helyen kell keresni az Istent, nem ilyen módszerekkel kell várni a "Lélek fúvását". Jézus mondta ezt Nikodémusnak, hogy "a szél (pneuma) ott fúj, ahol akar..." (Jn 3,8), amit előszeretettel alkamaznak egyes csoportok vagy személyek, akik isteni eredettel akarják igazolni magukat. Valóban, a Lélek munkáját nem lehet megkötni. Éppen ezért mondom, hogy nem érdemes máshová szaladni utána. A Szentlélek mindenütt jelen van - miként imádkozzuk is - de a legtermészetesebb helye az Egyházban van, hiszen Ő Krisztus Titokzatos Testének a Lelke. Kár másutt keresni.
Levelének legvégén mondta ki a lényeget. Nagyon vágyik közel kerülni Istenhez. Talán már csak egy lépés választja el a megtéréstől. Nem szabad haboznia, egy alapos fölkészülés után menjen el gyónni, az ott kapott föloldozás minden elvágódásnál, minden látványos meggyógyulásnál nagyobb csodával és nagyobb örömmel ajándékozza meg Önt.

Igen, szabad. Hasznos is lehet, ha olykor más felekezetű istentiszteletre is elmegyünk, hogy őket megismerjük, velük együtt imádkozzunk. Ehhez azonban nagyon biztosnak kell lennünk a saját hitünkben.
Nem helyes viszont, ha rendszeresen eljárunk más felekezetű imákra, mert ez esetleg mégis gyöngítheti a saját egyházunk iránti szeretetet és engedelmességet.
Semmiképp sem helyettesíti azonban a vasár- és ünnepnapi kötelezettségünket. Nem mehetek el vasár-és ünnepnapon más istentiszteletre a katolikus Liturgia helyett.

Kedves Lyna!
Valóban nem könnyű a megbocsátás. Ezt látva annál inkább kell értékelnünk Istenünk megbocsátását, amely viszont kimeríthetetlen és mindig teljes. Emberségünkből fakad, hogy a jóra való törekvésünk is mindig töredékes, és a rosszra hajló természetünk is mindvégig megmarad. Ezzel küzdeni kell, ezen lelkileg folyamatosan munkálkodni fontos feladatunk.
VAlószínű, Ön az átlagnál kicsit érzékenyebb ember. Ez alighanem örökölt tulajdonság (vajon a szülei, nagyszülei között volt-e hasonló jellem?), illetve lehetnek más, gyermekkorban rejlő gyökerei. Nem árt ezt tudni, ezzel szembesülni, de valójában ennek nincs jelentősége.
Igen, mindig nekünk kell megtennünk az első lépést a másik felé. Sohasem szabad arra várni, hogy a másik kérjen bocsánatot, s majd akkor megbocsátok. Amíg effélét forgatok duzzogva a lelkemben, addig hiába mondana bocsánatkérő szót, a szívemben még nincs megbocsátás, nem tudnék vele mit kezdeni.
A megbocsátást az embernek a saját szívében kell kezdeni. Ha nagyon nem megy, akkor legalább imádkozni kell azért, akire haragszom. Ez már egy jelentős elmozdulás. Ha pedig kitartóan imádkozom érte, akkor ez az ima egy idő után magától meggyógyítja ezt a fájdalmas sebet. Ugyanakkor persze kérni is kell ezt a kegyelmet, a megbocsátás kegyelmét.
Még egy pontosítás. Tisztán kell látni az érzelmeinket is. Ha a sérelmek mögött beteljesületlen vagy kettétört szerelem van, akkor más a tanácsom. Ilyen esetben egyedüli gyógyító a feledés. Ez lehet, még hosszabb időt vesz igénybe, de nincs más út. Ilyenkor nem javaslom még az illetőért mondott imát sem, mert az csak elevenen tartja a sebet.
Mindenképp Istentől kell kérni a gyógyulást, és bízni abban, hogy idővel meg is adja.

Kérem, előbb engedjen meg két kiigazítást.
Röviden válaszoltam, hogy valóban nem ortodox nosztalgia kell, hanem az egyházszakadás előtti gyökerekből kell megújulni. Viszont világosabban látunk, ha tisztázzuk, hogy ma a magyar görögkatolikusságban egyáltalán nem lelhető fel ortodox nosztalgia. Néhány kivételtől eltekintve még a dédszüleink sem voltak ortodoxok. Semmiképp sem beszélhetünk egyéni vagy közösségi nosztalgiáról. A visszatérés nem holmi régi emlék fölelevenítése, hanem egészen másból fakadó mély, lelkiségre törekvő vágy.
A másik kiigazításom arra vonatkozik, hogy a lelkiség, az nem a széles teológia jámborságra zsugorítása. A lelkiségben benne van a teljes teológia.
Tételesen nincsen igazán különbség a katolikus és ortodox hittanításban. Csak hangsúlyeltolódásokról van szó, ki mit lát hangsúlyosabbnak. Természetesen lehet találni egymástól eltérő nézeteket egészen az egymással szemben állásig, de ez éppúgy megtalálható az egyházon belül is, akár katolkus, akár ortodox oldalon. Ha ezeket a különbösőségeket keressük, ütköztetjük, akkor sohasem jutunk előre nem csak egymás megismerésében és elfogadásában, de még a magunk hitében sem.
A gyakorlati tanácsom az, hogy imádkozzunk minél többet, olvassuk a Szentírást és az egyházatyákat mindél gyakrabban, éljünk a szentségekkel minél mélyebben. Ez elvezet minket a teljes igazságra vagyis az üdvösségre.

Kedves Fiatal Barátom!
Elmondásában van néhány ellentmondás. Ennek gyökere nem az Ön szavaiban és gondolataiban van, hanem a világ diktálta szemlélet és az Ön lelkiismeretének belső hangja közötti különbségnek köszönhető. Voltaképpen szíve mélyén nagyon is jól érzi, hogy mit kell tennie, hogy tisztán kell élnie, hogy távol kell tartania minden kísértést, de túl sokat mondták Önnek (a csapból is ez folyik), hogy nem olyan vészes a "félrelépés", hogy a hűség akkor is megmarad, ha kisebb bűnöket egyszer-másszor megenged magának az ember.
Nos, már az segíteni fog Önnek, ha nyíltan beszélünk arról, hogy ennek az Ön életében semmi helye és keresnivalója nincs. Jézus azt mondja, "Ha valaki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele." Ez világos beszéd. Ugyanis a bűn már ott elkezdődik, amikor kaput nyitok neki, bármilyen kicsi résre is.
Súlyos hűtlenséget követ el, ha más nőre tisztátalan gondolattal tekint, ha az idomait nézegeti, tehát testet lát benne, nem értékes személyt. Ha szexuális tartalmú képeket vagy képsorokat néz, akkor már nem is csak résnyire nyitotta ki a szíve ajtaját, hanem be is hívta oda a fertőt.
Nagyon kérem, vigyázzon! Nagy erővel állítsa le ezt teljesen, mert igen hamar tönkre fog menni a házassága! Tévednek, s önmagukat is becsapják, akik azt vélik, vagy azt hangoztatják, hogy a házasembernek "azért" szabad más női személlyel érzékeket gerjesztő módon viselkedni. Meneküljön ettől a hazugságtól! Így is nehéz a küzdelem a tisztaságért, a hűségért, hát még, ha incselkedik is az ember a kísértéssel.
Nagyon sokat segítene, ha volna állandó lelkivezetője, vagy legalább rendszeresen gyónna. Nem csak fogadkozni kell a tisztaságra, hanem nagy hittel kérni is az Isten segítségét hozzá. Valószínű, az emberi erő kevés ehhez. Túl erős a támadás, kivált mai világunkban.
Gondolattal is lehet vétkezni. Ne engedje be a gondolataiba a tisztátalanságot, akkor egy idő után el tudja majd űzni a tetteiből is.

Kedves Annamária!
A kötelező gyűjtéseknek a napja van meghatározva, nem pedig a módja. Ki így szervezi, ki úgy. Az a lényeg, hogy a hívek értsék meg és érezzék át, hogy az ő adományukkal kiket, milyen szándékot segítenek. Az szervezés kérdése, a helyi pap döntése, hogy ezeket az adományokat milyen módon gyűjti össze. Valóban, a leggyakoribb megoldás, hogy a gyűjtés meghirdetése utána az az aznapi perselybevételt küldik el a meghatározott helyre.

Az Isten igazsága sok esetben más, mint a mi igazságunk. Amikor ezt tapasztaljuk, akkor balgaság volna az hinni, hogy a mi igazságunk a helyes, az Övé pedig téves. Amikor ezt a különbséget tapasztaljuk, akkor nem az Isten igazságát kell firtatni, hanem magunkat megvizsgálni, hogy miért tér el az én igazságom az Övétől.
Általában ott követjük el ezt a számítási hibát, hogy csak a közvetlen eredményt figyeljük, s nem nézzünk egy kicsit tovább. Igaz, mi nem látjuk előre a jövőt, de mivel Ő látja azt is, ez megint csak egy egyszerű érv, hogy Neki adjunk igazat. Az ember többnyire megtapasztalja, hogy amikor visszafelé tekint - mert a múltba mi is tudunk látni, csak a jövőbe nem -, akkor kiderül, hogy mégiscsak Neki volt igaza. Nagyjából ez jelenti a korral járó bölcsességet, hogy ha az ember néhány évtized után jópárszor megtapasztalta, hogy mégiscsak Neki lett igaza, akkor egyre könnyebben bízza Rá magát a jövőben is, hogy valószínű, ezután is Neki lesz igaza.
Kedves Testvérem! El tudom képzelni, hogy ez az egyszerű okfejtés annyira nem nyugtatja meg a rosszul sikerült vizsgaeredmény miatt. Mégis arra bíztatom, ne adja fel. Tanuljon, dolgozzék továbbra is teljes erejéből, ugyanakkor továbbra is járjon el a templomba minél gyakrabban, imádkozzék minél többet!. Így egyre inkább látni fogja az Isten igazságát, amely csodálatosan vezeti az életünket. Az Önét is éppenúgy, még ha olykor kudarcokon keresztül is.

Igen létezik. Egy hosszadalmas, nagyon bonyolult szertartás ez. Csak a püspök vagy az általa kijelölt pap végezheti. Természetesen volt már rá példa, hogy egyházunkban alkalmazták ezt a szertartást.
Erős kísértések idején azonban semmiképp sem ördögűző imát kell mondani. A kísértés a küzdés ideje és alkalma. Az imádság ilyenkor könyörgő legyen és az Istenhez szóljon. Az igazi fegyverünk nem a jól megszerkesztett, hatékonynak vélt imádság, hanem maga a hit, ahogyan imádkozunk.
A kísértés idején nem a gonosszal kell viaskodni. Szóba sem állok vele, még azzal a szándékkal sem, hogy nagy erővel elűzöm. Ez értelmetlen. A kísértéssel, a bűnnel nem arra akar rávenni a gonosz, hogy kövessek el valami ocsmányságot, hanem arra, hogy ezáltal fordítson el, távolítson el magától az Istentől. Ezért már nagyjából az is elég neki, ha a kísértés idején vele foglalkozom, és balgán nem jut eszembe, hogy az Úrhoz kiáltsak.
Nagy Szent Teréz arra tanított, hogy egyszerűen fityiszt kell mutatni az ördögnek, és nem foglalkozni vele többet. Ez hatékonyabb, mint bármilyen ördögűző ima vagy szertartás. Ezek ugyanis csak megszállottság esetén alkalmazandók, s a püspök vagy az általa kijelölt személy feladata éppen az, hogy ezt a tényt megállapítsa, és kimondja, ha valóban erre van szükség. Hozzáteszem, hogy ördögűzést végző papok tapasztalata szerint a legtöbb anank vélt esetben (95-99 százalékban!) nem valóságos megszállottságról van szó, tehát nem erre a különleges szertartásra van szükség. Sokkal inkább a hitre és a bizalomra, s leginkább arra, hogy minden ügyünkben, bajunkban, örömünkben a Jóságos Istenhez forduljunk.

Mivel ez alapvetően természettudományos kérdés, ezért az Egyház nem ad ki állásfoglalást róla. Vannak teológusok, akik kifejtik véleményüket a kérdésben, de ők is inkább a hit vonatkozásában. VAnnak keresztény, katolikus természettudósok, akik szintén képviselik a saját nézetüket, saját kutatási eredményeiket, de ez sem az Egyház hivatalos tanítása ebben a kérdésben.
Kérésemre az egyik teológusunk rövid de tartalmas kifejtést írt erről, amely megtalálható a Lelkiatya fórumán.

Kedves Macika!
Köszönöm, hogy föltette ezt a kérdést,legalább ezen a helyen én is közzétehetem. Orosz Atanáz atya püspökké szentelése május 21-én lesz Miskolcon 10 órakor. A megelőző szertartás pedig ugynaott előző este pénteken 6 órakor a vecsernyében. Szerintem jelent már erről híradás, de főként a templomainkban hirdetik, szervezik az utat erre a szentelésre.

A nyíregyházi kegytárgyboltban bizonyosan kapható kotta is, cd-lemez is, melyen a hajdúdorogi diákok éneke hallható.

Az anglikán egyház nem egységes ebben. Különösen boldog Newman bíboros tevékenysége nyomán indult meg az anglikánok között az az irányzat, amely sok ponton visszatért a katolikus egyház tanításához. Bizonyára ez a folyamat vezetett aztán ahhoz, hogy Benedek pápa vissza is fogadhatott olyan anglikán híveket, papokat, püspököket, akik ezt kérték.
Másik megjegyzésem, hogy a nyugati egyházban is egyre terjed az ikonok tisztelete és használata az imádságban. Valószínű, ez is hatott, hogy a westminsteri apátságban ikonok legyenek kitéve. Igaz, én nem láttam, de elhiszem.

Pontosan így van, erre kell törekednünk.

Köszönjük a figyelmeztetést. Jelent is meg már megemlékező írás, és talán lesz is még más megemlékezés is. Különösen szép, hogy éppen, amikor erre emlékezhetünk, akkor ünnepelhetjük a boldoggáavatását is.

A helyes gyónást úgy zárjuk le, hogy "mindezeket a bűnöket bánom, s azokat is, amelyeket feledékenységből, vagy figyelmetlenségből nem mondtam el". Valóban képtelenség minden bűnt fölsorolni egy-egy gyónásban. Éppen ezért tanít így bennünket az Egyház, hogy a ki nem mondott bűnöket is megbánjuk. Akkor érvénytelen a gyónás, hogy ha valaki - akár szégyenkezés akár súlyosabb ok miatt - szándékosan hagy ki valamit. Ilyen sohasem szabad tennünk!
Érdemes rendszeresen gyónni, nem túl hosszú időt hagyni a gyónások között, s akkor az ember nagyjából át tudja tekinteni az eltelt időt. De ismétlem, mindent biztosan nem lehet elmondani, azzal ne vezessük félre magunkat. Sohse zárjuk le azzal, hogy "több bűnöm nincsen"! Minden más bűnt is bánok, és kérem azok föloldozását is.

Nem tudom egészen pontosan, hogy hol olvashatta, és mire gondolhatunk e "kiemelt védelem" kapcsán. Talán éppen az Orientale Lumen apostoli buzdításra? Abban nagy megbecsüléssel idézi föl a keleti egyház értékeit, és bíztatja a keleti szertartású katolikusokat, hogy védjék, ápolják, erősítsék ezt a keleti hagyományokban gyökerező értékeket. Lehet, valaki ebben azt látja, hogy a görögkatolikusok az ortodoxokhoz közelednek. Azért tűnik így, mivel a közös gyökereikhez közelednek. De bár minden egyház és felekezet ezt tenné. Ha a közös gyökérhez, Krisztushoz közelednénk, akkor egymáshoz is közelednénk.
Én azt érzékelem, hogy a mostani vezetésünk nagyon is tudatosan keresi ezt a közeledést. Elsősorban Krisztushoz, és Krisztus Egyházában föllelhető ősi értékekhez. Ezzel nem távolodik a Katolikus Egyháztól, hanem annak is mélyére hatol, abba az irányba, ahol még közösek voltak a gyökerek. Biztos vagyok abban, hogy a mostani pápa - aki szintén támogatja a régi hagyományokat - ugyanúgy ebben az irányban segít és támogat minket, mint boldoggá avatott elődje.
Az eleve téves magatartás, ha valaki azért "latinizál", hogy ezzel egyensúlyozzon. Ez, ahogyan említi is, inkább "belháborúkhoz" vezet, mint kiegyenlít. Oda kell figyelnünk a vezetőinkre, hazai és egyetemes értelemben egyaránt, és ha őket követjük, nem pedig a magunk feje után megyünk, akkor egymásnak sem fogunk menni.

Kedves Testvérem!
Elhiszem, hogy nehéz helyzetben van. Mindenekelőtt meg kell értenie, hogy az Ön esetében nem bűn az aggodalmaskodás. Biztos vagyok abban, hogy alkata, személyisége is hajlik erre. Éppen ezért tűnik sziszifuszi küzdelemnek. Igaz, azt mondja, "csupán" egy éve tart ez az állapot, de én azt gyanítom, hogy Ön törekvő lelkiember, s inkább csak lelki fejlődésének ezen a szakaszán ismerte föl, hogy ez az aggodalmaskodás nem az Istenhez vezeti, inkább a kétségekbe. Ebben ismerhetjük föl egyébként a kísértőt. Amikor eszébejut az aggodalmaskodás - akár még szentgyónás közben is, nemde? - akkor egész egyszerűen ne törődjék ezzel a gondolattal. A lelkiatyjának szava is ebbe az irányba buzdította. Nem szabad fölülni ennek a duruzsoló gondolatnak, mert semmi jelentősége nincsen. Egyébként éppen a lelkiekre törekvő embereknél jelenhet meg ez a fajta kísértés. A természete, hogy az alap jó, vagyis maga a jóra törekvés, a bűn kerülése, de a kísértő gondolat túllendíti ezt a törekvést a helyes mértéken. Jól meg kell értenie, hogy a lelkiéletben alapvető a helyes mérték. Lám, ez még a lelki törekvésben is fontos, nem szabad túlzásba esni.
Még egy dolog. Gyanítom, hogy van itt más bűn is - mint mindannyiunknál. Az, hogy egy bűn vibrálón a szemünk előtt táncol, mely nem is biztos, hogy olyan súlyos, gyakran szintén a kísértő csapdája, hogy közben a többi bűnt, vagy valami egy jelentőset elfedjen, eltakarjon. Az a tanácsom, hogy tartson körültekintően lelkiismeretvizsgálatot. Ugyanakkor ne feledje, hogy az Isten kegyelme mindig hatalmasabb, mint a mi bűneink. Nem a mi törekvésünk, hanem egyedül Isten irgalmas szeretete tart meg és növel, nevel bennünket. Erre a szeretetre, erre a csodálatos kegyelemre irányítsa hálával a figyelmét!

Igen, előfordul mindkét irányban. De jobb elkerülni. Eljárhatunk egymás szertartásaira anélkül, hogy ilyen jogi procedúrát kezdeményeznénk. Két püspök (az elengedőé és a befogadóé)írásbeli jóváhagyása kell hozzá. Szerintem kár a püspök atyákat ilyesmivel zavarni. Persze, olykor lehetnek nyomós indokok, ezért, én azt tapasztaltam, a püspök atyák általában készségesek ebben. Azt viszont tudom, hogy római katolikus nőtlen fiatalembereknek azért adják sokkal nehezebben a rítusváltást, hogy elkerüljék azt a mindenki számára kedvezőtlen helyzetet, hogy valaki a házas papi élet feltételezett(!) könnyebbsége miatt kérje azt.

Valóban föltámadt!

Kedves Testvérem!
Amit levele első részében írt, abban úgy érzem, több a bonyolítás, mint kellene. Mindenképp értékelendő, hogy a barátnője iránti szeretet miatt próbálja kerülni ezt a kényes témát, mégis azt javaslom, ne hallgassa el előle az igazi okokat. Bátran beszéljen vele őszintén erről. Ha igazi barátságról van szó, akkor egyikük kárára sem lesz ez a nyíltság. Természetesen megmaradnak a feladatok, a barátnőjének is némileg hordoznia kell ennek a helyzetnek a nehézségét. De ezek a nehéségek, ha megtanuljuk jól kezelni, csak nemesítenek bennünket. Ne féltse hát őt sem ettől.
Világosan értésére kell adnia a barátnőjének, hogy nem rossz szándékkal mondja el mindezt, hanem, mert nehéz egyedül hordozni. Mindenképp javaslom ezt a megnyílást, különben végképp rámehet a barátságuk, és Önnek sem tesz jót ez a nagy bezárkózás.
A testvérének biztosan van valamilyen belső feszültsége, tisztázatlan érzelmi sebe, amely miatt nem természetesen, a húga íránt nem szeretettel viselkedik. Erre nehéz gyógyírt találni. Feltétlen imádozzék érte sokat.
Arra a késztetésre oda kell figyelni, hogy a hitét még mélyebben élje meg. Az nem biztos, hogy Önnek is szerzetesnek kell lennie, de mindenképp el kell jutni az Isten iránti nyitottságában, hogy ha kell, akár ezt is vállalja. Akkor lesz jó keresztény, ha Isten úgy akarja, jó feleség és családanya, ha ezt az Istenre teljes nyitottságot jól kimunkálja önmagában. Természetesen lehetséges ebből akár szerzetesség is, de ahhoz mindenképp meg kell találnia a helyes viszonyulást az emberekkel, édesapjával, testvérével, barátaival. Meglátja, sok segítséget kap majd ehhez az Úrtól, ha nyitott lélekkel egyre jobban figyel Őrá.

Sajnos, én nem ismerem kellőképpen a latin liturgiát, és a tridenti sajátosságokat, de természetesen hasonlóságok léteznek a különböző rítusok között. Az előreszenteltek latin végzésének hasonló indoka lehet, mint a bizánci rítusban: habár szent mise áldozatot nem mutatunk be, de legyen lehetőség a szentáldozásra. A bizánci rítusban az Előszenteltek Liturgiája voltaképpen egy kibővített vecsernye (vesperás). Az első évezredben Konstantinápolyban is végeztek Előszentelteket Nagypénteken, de aztán később győzött a "vőlegény böjtje", és a jeruzsálemi hagyomány, amely alapján semmilyen Szent Liturgia nem végezhető Krisztus Urunk halála napján. Ezt vette át az egész bizánci világ. Ezt a szertartást egyébként "Dialógus" (Nagy) Szent Gergely pápanak tulajdonítják, tehát van esély arra, hogy a két rítusban közös gyökerű szertartásról van szó.

Kedves Macika!
Lehet, hogy elkeserítőnek tűnik, hogy újra kell kezdeni, de én inkább bíztatásként mondom, hogy ne féljen tőle. Keresztény életünk lényegéhez tartozik az újrakezdés lehetősége és feladata. A rosszarhajló természetünk miatt újra és újra elesünk, naponta bűnöket követünk el, gyakorta vétünk a hűséggel, a kitartással szemben, de Istenünk végtelen irgalmának köszönhetően mindig van lehetőségünk tiszta lappal indulni. És kell is, minden áldott nap. Ez is a keresztény remény része.
Természetesen az Ön által elmondott esetben nem pusztán a bűneiből való megtérésről, a bűnbánat utáni újrakezdésről van szó. Mégis. Nem azt kell néznünk, hogy ki vétkezett, hogyan és miként. Nem csak mi okozunk sebeket a bűneinkkel, hanem mi is sérülünk. De ítélet nélkül csak a magunk bűneire kell és szabad tekintenünk, akkor lehetséges igazi megújulás, őszinte újrakezdés. És ez mindig új és új kegyelmeket, új, Istentől kapott erőt jelent. Ezért mondom, hogy az újrakezdés, bár nehéz, de reményt hordozó.
Úgy tudom,hogy lehet kapni liturgikus énekeket a kegytárgyboltunkban. Rachmanyinovot is, de arról éneket tanulni aligha lehet, hisz, ha szép is, az nagyon nehéz. Viszont lehet kapni a kispapjaink énekfölvételeit, azt sokan szeretik hallgatni. Vagy a Hajdúdorogi Szent Bazil kórus énekeit. Valamint a parochia.hu oldalon is sok liturgikus énekünk letölthető.

Ez valóban nem kérdés.

Kedves Erika!
A XVII. kerületben Dr. Mosolygó Marcell atya a parókus. Keresse föl bizalommal. Címe: 1171 Budapest, Zrínyi u. 82. Telefonszáma:
1/257-3375