Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.205.189.156)


Mennyi kettő meg kilenc? (számmal)


Kedves Lelkiatya!

Kérdésem az lenne lemondhatja-e egy pap az esküvőt egy hónappal előtte? A helyzet az, hogy áthelyezik máshova augusztustól, nekünk július végén lenne az esküvőnk és közölte velünk hogy keressünk másik időpontot mert ő akkor már nem vállalja. Meghívók elküldve, minden leszervezve. Jártunk hozzá esküvői előkészítőre is. Páromnak mondta, hogy még megbeszéli vele valamelyik nap, de csak úgy, hogy én nem megyek vele. Ilyen lehetséges?

Időpont módosításra semmiképp sem jogosult a pap a saját egyéni helyzete miatt. Az előfordul, hogy áthelyezés miatt már nem tudja elvégezni a szertartást, akkor egész egyszerűen az utódja tartja meg. De, ha jól értem, az Önök esküvőjekor még ott van szolgálatban. Lehet, hogy az áthelyezés miatt nagyon elfoglalt, halaszthatatlan tennivalói vannak. Ilyen esetben meg kell kérni egy másik atyát a szertartás végzésére. Ezt nyugodtan megtehetik, sosem kell a pap személyéhez ragaszkodni. Lehet, hogy vonakodnak ettől a megoldástól, de nem kizárt, hogy az Úr Isten éppen ilyen módon ajándékozza meg Önöket különleges meglepetéssel.
Ha az atya szeretne beszélni a vőlegényével, ezt ne tartsa furcsának, ne akadályozza. Bármilyen dolog felmerülhet, amelyet a pappal kell megbeszélni. Persze, az meg a vőlegényén múlik, hogy őszintén beszéljen Önnel arról, hogy miről is van szó. Teljesen bízniuk kell egymásban. Ez azt is jelenti, hogy nyugodtan lehetnek olyan dolgok (kisebb, jelentéktelenebb, esetleg lelki természetű dolgok), amelyeket nem tárnak fel egymás előtt. Persze, nagyon remélem, hogy ez a papváltás, az ebből származó bonyodalmak nem fogják kettejük bizalmát aláásni.


Kedves Lelkiatya. Fontos számomra a szentáldozás. Szabad e úgy áldozni, hogy előtte paráznaság (önmagunkat érintjük) vétségét követjük el. Mivel egyedülálló vagyok, néha rámtör a vágy, s némileg feledteti a magány érzését, s kicsit kellemetlen lenne időnként-gyakorta ezzel a bűnünkkel a pap elé állni. Egy római katolikus ismerősöm azt a tanácsot kapta a paptól, hogy csak akkor nem szabad áldozni, ha testi kapcsolatunk volt egy másik emberrel, ha csak magunknak szerzünk örömet, attól még áldozhat, nem olyan súlyos bűn. Ezt azért mondta, mert valóban így van, vagy náluk szokás a mise előtt hangosan bűnbánatot tartani (pontosan nem tudom minek nevezik) és csak ezért? Nálunk görög katolikusoknál ez a kérdés hogy értendő?

Mindkét rítusban a szentáldozás előtt bűnbánatot tartunk. A római katolikus szent mise elején a bűnbánati ima (Gyónom a Mindenható Istennek...) az egész szertartáson való méltó részvételére vonatkozik (hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait). De újra kifejezik ezt a bűnbánatot a szentáldozás előtt, amikor azt mondják: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj... A görögkatolikus Szent Liturgián pedig az egész szertartást átszövi a bűnbánat kifejezése, megszámlálhatatlanul sokat mondjuk: Uram, irgalmazz! A szentáldozás előtt pedig nekünk is van egy szép imádságunk, amely a bűnbánatunkat fejezi ki: Hiszem, Uram és vallom, hogy Te... világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket, akik között az első én vagyok... A szentáldozáshoz tehát minden esetben bűnbánó lelkülettel megyünk, még akkor is, ha éppen előtte gyóntunk meg.
A szemérmetlen érintés, főként maga az önkielégítés súlyos bűn. Nem mondhatjuk, hogy nem olyan nagy bűn az. Mégpedig azért, mert Isten helyett az altesttáji örömöket választjuk. A magányt, vagy más hiányérzetet azzal pótoljuk, ami nem a mienk. A szexualitás gyönyörű ajándék arra, hogy az egymást szerető emberek a férfi és a nő megajándékozzák egymást ezzel az örömmel, s amely örömből akár új élet is foganhat. Ezt egyéni vigasztalódásra, örömgerjesztésre használni egészen méltatlan. Ezért bűn. De valóban nem halálos. Általában jobban szégyelljük, mint amilyen súlyos, de a szemérem, nem pedig a bűn súlyának mértéke miatt. Fontos, hogy ne szégyellje meggyónni. Vegyen erőt, és mondja ki a bűnt. Elég annyit mondani: az érzékiség bűnébe estem azzal, hogy magamnak szereztem testi örömöt. Ennyi elég, ebből a pap tudni fogja, hogy miről van szó, és feloldozza Önt. De rejtegetni, tartogatni ezt a bűnt nagyon nem tesz jót a léleknek. Mindenben törekedjen a tisztaságra, a testileg-lelkileg odaadó életre! Ha fontos Önnek a szentáldozás, akkor ezzel az odaadással fejezheti ki ragaszkodását és szeretetét az Úr Jézus felé.


Kedves Lelkiatya!

A szülők képe ennyire befolyásolhatja az Istenhez való viszonyulásunkat?

Eredetileg egy nem vallásos családban nőttem fel, és felnőttként (25+ évesen) vettem fel a római katolikus vallást.
Azelőtt is kerestem Istent, és hiszem, hogy Ő vezetett engem mindvégig. Hiszen nem kaptam vallásos nevelést a családban, mégis érdekelt az istenhit, tudtam, hogy az emberi élet célja nem csak az, hogy világi értelemben legyünk jók, stb.

Viszont ugye a Bibliában is nevezik Istent Atyának.
De nekem nagyon negatív apaképem és nem igazán pozitív anyaképem van a tapasztalataim alapján (nekem ez jutott), ezért ez még jobban megnehezítette az Istenhez közeledésemet. Vágyódtam Istenhez közeledni, de mégis vissztartott az a szülői kép.

Viszont mióta vannak keresztszüleim (keresztanyukám és bérma keresztapukám), akik valóban gyakorolják a vallást, sokkal másabb.
Addig valójában még az apa szót is kerültem, amikor csak tehettem. Már egy ideje viszont van úgy, hogy keresztanyát anyának és keresztapát apának szólítom, mert eléggé mély kapcsolat alakult ki közöttünk így felnőttként is. Most olyan, mintha befogadtak volna egy új családba. Ezen érzés ugye nem bűn?

A szüleimet persze tisztelem, mert parancsolatba van adva. De valójában érzelem nem köt hozzájuk, ellentétben a keresztszüleimmel.
Számomra fontosabbak lettek a keresztszüleim az életemben.
(Persze ezt nem mondom és nem éreztetem a szüleimmel, mert azért ők neveltek fel, és ami tőlük telt, azt megtették értem.)

Amióta lett egy pozitív anya- és apaképem, Istenhez is képes vagyok közeledni, nincs meg az a belső feszültség, ami korábban.

Ágnes

Kedves Ágnes!
Még szerencse, hogy levelében feltett egy kérdést, így joggal közölhetem, és van lehetőségem válaszolni. Ugyanis mindig csak azokat jelentetjük meg ezen a felületen, amelyek valóságos kérdések, hogy tehetségem szerint választ is adjak rá. Ám írásának többi része is nagyon tanulságos, a közléséből mások is meríthetnek mély gondolatokat.
A válaszom tehát: nem bűn, ha az ember érzelmileg kötődik a keresztszüleihez, sőt, ha úgy érzi, új családot talált a körükben, olyat, amire már kislány kora óta annyira vágyott. Egyszersmind figyelmeztetnem kell, hogy nem szabad túlságosan sem kötődni ehhez az új kapcsolatrendszerhez. Ön már felnőtt ember, a saját életét kell élnie. Ami gyermekkorából kimaradt, azt nem pótolni kell, hanem az így keletkezett hiányt, sebeket helyesen feldolgozni. De soraiból arra következtetek, hogy ezen a téren sincsen semmi gond, nagyon is helyesen kezeli ezt a helyzetet.
Valóban nagy szerepük van a szülőknek abban, hogy a gyermekben milyen Isten-kép alakul ki. Óriási tehát a felelősség. Viszont vannak más minták is, nem csak a szülőké. Sokszor megtörténik, hogy egy lelkiatya, gyóntató, vagy egy vonzó személyiségű tanár válik olyan képpé, amely jelentősen befolyásolja a gyermeknek az Istenhez való viszonyát. Ezek a minták olykor pótolhatják, de legalábbis nagy mértékben kiegészíthetik a szülő-képet. Sokunknak van tehát ebben nagy felelőssége.
De éppen az Ön sorsa mutatja meg jól, hogy itt nem csak a lélektani törvények játszanak szerepet. Az Isten mindenható és mindenkit végtelenül szeret. Mindenki felé keresi az utat, bármilyen sors jutott is osztályrészül. A mi dolgunk az, hogy nyitottak legyünk rá, és akarjunk is életünkkel válaszolni az Ő szeretetére.


Kedves Lelkiatya!
Tudom, hogy az Egyház tanítása szerint a gyermek Isten ajándéka. Van viszont valami, amit én nem értek.
Nekem nincs családom, mert sem feleségnek, sem anyának nem vagyok alkalmas. Fizikailag igen, de én soha nem vágytam gyerekre, családra, alkalmatlanságom már fiatal koromban nyilvánvaló volt. Ugyanakkor szerzetességre sem kaptam hívást, sokáig Isten, vallás nélkül éltem. És igen, sajnos volt egy abortuszom. Nem akartam én terhes lenni, a kapkodásom és a felelőtlenségem okozta. Ha valaki, hát Isten nyilván tudta, hogy milyen vagyok, miért "ajándékozott" meg hát mégis ezzel a terhességgel? Tudnia kellett, ha én is tudtam, hogy nem vagyok anyának való! Annyira nem, hogy bár az abortuszt megbántam, meg is gyóntam, de sajnos most sem hiányzik az az elvetetett gyerek. Jobb egyedül, mindig egyedül szeretek lenni.
Elég szégyen, hogy ilyen vagyok, de akkor sem értem: az én hibám, hogy annak idején terhes lettem, vagy Isten akart nekem egy számomra borzasztó ajándékot adni? De hát miféle ajándék az ilyen? Nem akarom elhinni, hogy az Úr rám akart erőltetni valamit, amit testileg-lelkileg elutasítok, amitől undorodom?
Megköszönném, ha eligazítana, hol hibás a gondolkodásom?

Mondok még szörnyűbb dolgot. A szerbiai háborúban megerőszakoltak szerzetesnőket, akik közül nem egy megfogant és természetesen nem vettették el, hanem megszülték a gyermeket. Nem hibáztatható Isten, hogy a természet törvénye működik. Csakis annak van ebben felelőssége, aki az aktust végrehajtotta. Vannak fiatal lányok, akik inkább felelőtlenségükkel vétenek ezen a téren. Isten világa akkor hordoz áldást, ha a világba teremtett törvényeit követjük. A gyermek a házasságban áldás. Ezért lényeges, hogy Isten szavát követve a testi egyesülés csakis a házasságon belül történjen meg.
Azt tanácsolom, hogy erősítse tovább az Istennel való kapcsolatát. Bátran kérje Tőle, hogy mutassa meg, milyen feladatot szán Önnek az életben. Valóban van, aki nem házasságban él, de annak is lehet nagyon boldog, teljes élete. Ez az Istennel való kapcsolatán múlik.


Kedves lelkiatya!
Történt egy olyan esemény ami teljesen megingatott bennem mindent.Néhány hónappal ezelött,volt egy konfliktusom,amibe ugy éreztem belehalok,akkora fájdalmat,összetöröttséget okozott bennem.Egy baráttal volt ilyen konfliktusom,de a saját testvérem is tett velem ilyen dolgokat régen.És ezek a sebek bennem élnek,égetnek.Nekem azóta nagyon nehéz látni ezt az embert,durva dolgok hangzottak el.Elsösorban megrágalmazott,ugy érzem ezek a dolgok fel lettek nagyitva,vagy inkább kiprovokálva,azért,hogy legyen ok,megszakitani a kapcsolatot.Olyat is mondott,hogy nem akar velem közelebbi barát lenni,akadályozzuk egymást a fejlödésben,meg hogy maradjunk jóban egymással,felszinesebb szinten.Bennem egy világ omlott össze.Ö azota odajön hozzám,beszél is,kitereget belsö dolgokat is magáról,de soha nem jelentkezünk egymásnak,és társaságon kivül,ha egy irányba megyünk,sokszor kerül,szabadulna tölem,mindig sietös dolga akad,ha én lennék a kezdeményezö fél.Táraságon kivül nem keressük egymást.Az a rossz az egészben,hogy javarészt egy helyekre járunk.Számomra ez igy fenntarthatatlan.Most legutobb mikor társaságban voltunk,és igy viselkedett,megirtam üzenetben,hogy jobb lenne,ha egy ideig semmilyen szinten nem kommunikálnánk,addig ameddig nem tisztázunk dolgokat.Másként nem megy.Azt is irtam,hogy gondolkodjon el a viselkedésén,mert mások is észrevették,hogy megváltozott,és egyszer nagyot eshet.Egyfolytában a sirással küzdök,amikor tudom,hogy egy helyen leszünk.Lelkibetegnek érzem magamat ettöl az egésztöl.Elveszi a lelki békémet.Már igy is lrombolt bennem dolgokat:bizalmat és hitet az emberekben,a segitségnyujtásban...Azon vagyok,hogy ezek a dolgok ujbol helyreálljanak,de ha kivagyok téve ilyen hatásoknak vele kapcsolatban,akkor nem tudok rajtiuk változtatni,mert érzelmileg még érint a dolog.Nemrégiben ö mesélte nekem,hogy volt egy konfliktusa,egy számára közeli személlyel,és az elmondottakbol,ö ugyanazt élte át,amit okozott.Azzal a különbséggel,hogy ö nem lett megrágalmazva csak erélyesen szembesitve bizonyos dolgokkal.De ezzel a személlyel tisztázta a dolgokat,velem viszont mintha nem mutatna hajlandóságot rá.Önnek mi a véleménye a dologról?Bün- megszakitani egy olyan kapcsolatot,ami régen jo volt,sokat jelentett,de most elveszi a lelkibékénket?
Válasyait elöre is köszönöm!
Dea

Kedves Dea!
Az az egyszerű tanácsom, hogy egy ideig ne is beszéljenek egymással. Persze, köszönni kell, de semmi több. Ne erőltessék. Ha ő kezdeményezne beszélgetést, legjobb, ha rövid úton lezárja. Másként nem megy. Egyelőre Önben sebek tépődnek fel minden egyes alkalommal, amikor találkoznak, beszélnek. Ha nem is kerülhető el minden találkozás - ez nem baj, sőt, emiatt nem is kell társaságot, barátokat váltania -, de nem kell egymással beszélgetniük. Ezt csak egy darabig kell így tartaniuk, idővel, meglátja, rendeződni fog a kapcsolatuk. Ha a régi nagy barátság már nem is állítható helyre.


Kedves Lelkiatya! Amikor az önkielégítés bűnébe esek, utána mindig lelkiismeret furdalásom van, hogy engedtem a csábításnak, és ilyenkor nem szoktak áldozni. Úgy érzem, hogy nem vagyok méltó rá. Nem tudom, hogy mennyire teszem ezt jól.

Az önkielégítés nem halálos bűn. Leginkább végtelen (féktelen?) gyengeségében követi el az ember. Azt lehet mondani, szinte akarata ellenére. Legalábbis azoknál, akik valóban küzdenek ellene. Tudom, hogy ez Önnél is így van. Jogos a lelkiismeretfurdalása, és fontos is, hogy meggyónja ezt a bűnét minél hamarabb. Mégis megteheti, hogy ha nem sikerült gyónnia, azért még megáldozhat. Bűnbánatot tart, és Isten előtt mélyen megbánva tettét nyugodtan mehet áldozni. Hiszen az Eucharisztia nem jutalom annak, aki megérdemli, hanem gyógyszer, azoknak, akik rászorulnak. Ilyenkor Jézus magához öleli, nem pedig büntetni akarja.


Kedves Lelkiatya!


Fura problémával fordulok Önhöz, mint lelkiatyához, de igazából nem tudom kihez fordulhatnék, mert rendőrséghez túlzás lenne, a családomban pedig nem olyan kielégítő válaszokat kapok. Fiatal nő vagyok, és már nagyon unom és utálom, hogy idősebb(40-70) férfiak akarnak felszedni, mindig "megtalálnak". Lehet túl reagálom, de én már zaklatásnak érzem. Nem beszélve arról, hogy így már szinte minden idegen férfitől félek, és ellenszenvet érzek. Nem tudom Ön mit gondol erről, de az ilyen férfiakban a Sátánt látom munkálkodni. Nem tudom, mit tehetnék ellene, talán nem kellene annyira barátkozósnak lennem, csak az a baj, hogy sokszor nehéz egyből megítélni valakit. Persze idősebb, idegen férfiakkal nem szoktam barátkozni, csak az a baj, hogy megtalálnak így is. Lehet, hogy "kegyetlenebbnek" kellene lennem? Válaszát előre is köszönöm!

Ön bizonyára igen csinos és vonzó teremtés. Arra kifejezetten ügyelnie kell, hogy a magatartása ne legyen kihívó. Ha azt tapasztalja, hogy Önt többször megtalálják az idősebb férfiak, eléggé logikus, hogy ezért nem az idősebb férfiakat lehet okolni. Értem én, hogy Önben sincsen semmi törekvés arra, hogy velük szemben kihívő legyen, de lám, mégis.
Ennél fontosabb azonban, hogy a kicsit visszafogottabb viselkedésén túl ne figyeljen erre oda, ne tulajdonítson ennek az egésznek nagy jelentőséget. Sok minden valójában a fejünkben, a gondolatainkban játszódik le először. Ha nem is gondol erre, akkor fogja tapasztalni, hogy már nem is annyira rámenősek ezek az idősebb férfiak.


Tisztelt Lelkiatya!

Azt szeretném megkérdezni hogy a Pászka sütés és elfogyasztása bűn e a nem
a megfelelő időszakban?
Válaszát előre is köszönöm.
T.

Nem bűn. De jobb, ha nem teszi. Érdemes mindent a maga idejében és a maga helyén, a maga módján és a maga rendje szerint tenni. Akkor van minden a helyén az életünkben. De azért nem bűn, ha sárga túrót, pászka kalácsot máskor készít és fogyaszt az ember.


Kedves lelki Atya!
Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért van az h nekem, mindig az utolsó percben sikerül valami amit nagyon szeretnék és már sokat imádkoztam érte. Ez ön szerint miért van így? Azért hogy jobban értékeljem vagy ez egy tényleg jó dolog /dolgok?
Egy kitartó lány

Valószínű, az Úr ezáltal neveli Önt arra, hogy higgyen, bízzon még akkor is, amikor már elfogyott minden emberi remény, hiszen az utolsó pillanatban mindig segít. Sőt, ha eléggé megerősödött a hitében, akkor meg fogja tapasztalni, hogy van, amikor az utolsó pillanat után segít! Vagyis azt érzi, hogy mégsem hallgatta meg, minden elveszett, amit kért, nem teljesült, és a végén mégis egészen másként alakulva úgy lett jobb, ahogyan mégis Ő akarta. Erre a legjobb példa maga a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalála. Látszólag minden összeomlott, teljes kudarcot vallott az élete, meghalt. De halála után - az utolsó pillanat után - feltámasztotta, és így győzedelmeskedett mindenen. Ez a remény éltet minden igazán Krisztusban hívőt.


Tisztelt Lelkiatya!

Nagyon szomorú vagyok.
Szeretnék részt venni lelkigyakorlaton, de a programok, amiket találtam, az ország más részein vannak.
Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Miskolc körzetében miért nincsenek ilyen lehetőségek (legalább is eddig nem találtam)?
Egyelőre csak megyén belüli programokon tudnék részt venni egyéb okokból.

A másik problémám az, hogy a helyi közösségben, amelynek tagja vagyok, nincs más a korosztályomban.
Így nagyon egyedül érzem magam ott is.
Eljárok a misékre rendszeresen, és amiben tudok, segítek.
De hiányzik a korosztályomba tartozók (30-35 év) közössége.

Miskolcon az Egyetemi lelkészség és a Jezsuita közösség mennyire nyitott újak befogadására?
Hozzájuk lehet bekapcsolódni?
Talán ott nagyobb eséllyel találnék korosztályomba tartozókat.

Egy római katolikus.

Lehet, hogy az Egyetemi lelkészség csak egyetemistákat illetve az egyetemhez kötődő fiatalokat tud fogadni, nem tudom biztosan. A jezsuiták viszont egészen biztosan nyitottak bármilyen fiatal fogadására. Hasonlóképpen a jezsuita templom mellett működik a görögkatolikus parókia is, mely szintén fogad fiatalokat ifjúsági hittanra. Jó szívvel tudom még ajánlani a Ferences kistestvérek közösségét (Kabar u. 8.), ahol szintén élő ifjúsági élet folyik. Ezeken a helyeken pedig segítséget tudnak adni abban is, hogy hová lehet és érdemes elmenni lelkigyakorlatra. Feltétlen keresse fel ezek valamelyikét!


Kedves Lelkiatya!
Az imádságnak számít ha beülök a szobába és csak néma csendbe vagyok? vagy megszólítom Istent pár mondatban és utána ismét csak csendbe vagyok? Nem tudom miért, de mostanában ez történik magától. Valamint az imádság-e ha ugyanígy a nyüzsgéstől elvonulok egy mp4 lejátszóval és egyházi/ifjúsági zenéket hallgatok/éneklek magamba? Alatta pedig nyugalmat, örömöt és hatalmas békét érzek és valami különös érzés fog el mintha minden tökéletes lenne az életeben és ennél jobb már nem is lehet. Érem az életem teljességét... Kimondhatatlnaul érzem magam ilyenkor. Mi ez az egész érzés? Nem tudom hogy ez valójában imádság? vagy csupán kellemes időtöltés?

Igen, ez is imádság. Bár ezt legjobban csak Ön tudja megítélni. A szív állapotán múlik minden. Mert, ha zenét hallgat az ember, az még nem biztos, hogy imádság. Ha ilyenkor a gondolatai Önmaga körül forognának, akkor aligha lehetne imádságnak nevezni. De, mint írja, eközben megszólítja Istent, majd ismét csendben van, ez nagyon jó. Ilyenkor az Istent hagyja szólni ebben a csendben. Még ha nem is érzékeli, de ennek a csendnek gyógyító hatásán keresztül mégis megérezheti, hogy ilyenkor helyére kerülnek a dolgok a lelkében. A csend jobb, mint a zenehallgatás. De a zene is segíthet, csak nem mindegy, hogy milyen zene. Ilyenkor nagyobb hangsúlyt kapnak az érzelmek, és előfordulhat, hogy az ember telítődik érzelemmel, és azt véli, hogy ez már imádság is. A jó érzés még nem imádság. De ha a lelke valós és mély békét nyer általa, akkor azt az időt is Istennel töltötte.


Tisztelt Lelkiatya!

Borzasztó gondolatok gyötörnek. Van egy ötéves kislányom aki betegen született és van egy tíz éve tartó házasságom ami teljesen tönkre ment.
Most kiderült pár napja, hogy babát várok. Az igazat megvallva nagyon nem örülök ennek a babának mert a férjemmel a váláson gondolkodunk de ő azt mondja hagyjuk meg a babát mert bűn lenne elvetetni és majd lesz valahogy. Sajnos a kislányom nevelésébe nem sokat segít be és mint írtam nagyon megromlott a kapcsolatunk. Nem akarom ezt a babát meg szülni mert semmi biztos pont nincs most az életemben. Mind a ketten vallásosak vagyunk és tudjuk, hogy minden gyermek Isten ajándéka de nincs erőm és nem is szeretném és borzasztóan félek, hogy ha megmarad akkor mi lesz .
Mi lesz ha egyedül maradok velük ha a férjem elhagy. A másik , hogy nagyon félek attól is, hogy ez a baba is betegen fog születni. A kislányom nagyon sok időt igényel a sajátos nevelése illetve a kezelései miatt nem tudom , hogy oldanám meg egyedül, hogy még egy gyerekről gondoskodnom kelljen. Óriási dilemma számomra, hogy mit tegyek kérem segítsen a döntésben. Előre is köszönöm válaszát.

Kedves Édesanya!
Az valóban borzasztó gondolat, hogy meg akarná ölni a saját gyermekét. Sátáni kísértés! El kell, hogy mondjam, azok az édesanyák, akik ilyet tettek, később, rádöbbenve szörnyű bűnük súlyára és visszavonhatatlanságára, iszonyatos lelki gyötrelmeket élnek meg emiatt. Isten kegyelméből, persze, mindenhonnan van gyógyulás, de sok esetben olyan nagy a lelkifurdalás, hogy még ezt sem merik elhinni. Egyébként az Egyház is igen súlyosnak tartja: ez az egyetlen bűn, amit egy pap nem is oldozhat fel, csak külön püspöki engedéllyel!
De nem rémisztgetni akarom, hogy ne kövesse el ezt a tettet. Ha hívő ember, mint írja is, akkor tudja, hogy a gyermek áldás, Isten ajándéka. Meg fogja látni, hogy ez a kis testvér bearanyozza majd az életét. Adja Isten, hogy egészséges legyen, és később majd ő is besegítsen a testvére gondozásába. Hisz erre is jó esély van. A férjével való kapcsolatát pedig formálják, gyógyítsák. Ne nyugodjanak bele abba, hogy rosszul alakult! Helyre lehet, helyre kell hozni. Ebben is, könnyen lehet, hogy ez a megszülető gyermek fog majd változást hozni. Persze, ezt Önöknek is akarni kell.
Fogadja tehát áldásként a gyermeket, és imádkozzon, hogy ez az áldás az egész családjuk számára Isten akarata szerinti fordulatot hozzon. Én is imádkozom Önökért.


Kedves Lelkiatya!

Kezembe akadt egy imakönyv, ahol le vannak írva a Szentlélek ellen elkövetett bűnök. Van köztük egy olyan, hogy " Irigyelni másoktól Isten irgalmát" Ezt nem teljesen értem. Jelentheti azt, hogy azt mondjuk Xy-t jobban segít az Isten, mint engem, vagy XY-t miért segíti sz Isten, engem miért nem? Mert sajnos gyerek koromban néha mondtam ilyet. De nem tudtam, hogy ez bűn, vagy legalább is, hogy ekkora bűn. És akkor még nem is foglalkoztam a vallással ennyit.De azóta természetesen nagyon meg is bántam. Ez még jóval az igazi megtérésem előtt volt. Akkor én elkövettem ezt a bűn?

Gyermekkorunkban sok olyan bűnt követünk el, amelyről nem is gondoljuk, hogy az. Természetesen ennek megfelelően a súlyuk sem olyan nagy, de azért jó, ha meggyónjuk ezeket az első gyónásunk alkalmával - legyen az gyermekkori vagy már megtért felnőtt korban végzett első gyónás. Világosan látni kell, hogy amit az imakönyv Szentlélek elleni bűnnek nevez, ez nem ugyanaz, mint amiről Jézus beszél, amelyre nincs bocsánat (Mt 12,32). A katekizmus, meg a lelki életet segítő imakönyvek próbálnak segíteni abban, hogy a bűnöket osztályokba sorolják. Erről van szó az említett könyvben is. Jól értelmezi a szöveget, igen, előfordul, hogy megirigyeljük a másoknak adott kegyelmi adományt. Ez később, felnőtt korban is előfordulhat. Gondolom, Ön is úgy szokta befejezni a szentgyónását, hogy kimondja, hozzáteszi, hogy minden más bűnt is megbán, amit addig elkövetett. Így hát nem kell aggódni amiatt, ha gyermekkorában elkövetett ilyesmit. Egyetlen jól elvégzett szentgyónása már helyére tette ezt a dolgot (is).


Kedves Lelkiatya!

A mai római katolikus misén a Szentlélekről és az ember lelki táplálásáról volt szó kiemelten.

Elhangzott az alábbi mondat is:
"Kinek fontos az én lelkem? Rajtam kívül egyedül Istennek. A saját egyéni felelősségünk az, hogy lelki táplálékhoz jussunk."

Ebben a szövegkörnyezetben hangzott el:

A lélek az, ami éltet minket, így az a legfontosabb. A test annyiból fontos, hogy az a lélek temploma, a lélek eszköze, "járműve", stb.
Tehát a testet sem szabad elhanyagolni, mert akkor a lélek eszköze sérül...

Ugyanakkor az emberek a testet látják, a többség azzal foglalkozik.
De kinek fontos az én lelkem? Rajtam kívül egyedül Istennek. A saját egyéni felelősségünk az, hogy lelki táplálékhoz jussunk."

A kiemelt mondattal:

"Kinek fontos az én lelkem? Rajtam kívül egyedül Istennek. A saját egyéni felelősségünk az, hogy lelki táplálékhoz jussunk."

olyan szempontból egyetértek, hogy másért csak imádkozni tudok, hogy a szíve ne keményedjen meg.
Vagy még esetleg példamutatással tudok járni előtte, azzal segíteni őt.
De helyette Istenhez közeledni, a lelkét táplálni más ember nem tud(ja).
Én ezt így értelmezve elfogadom.

De Ön, mint Lelkiatya mit gondol erről?

A közösség fontossága és a lelki táplálékhoz jutás egyéni felelőssége hogyan egyeztethető össze?
Talán úgy, hogy imádkozom a másikért, de egy bizonyos ponton túl a lelki táplálékhoz jutás már viszont valóban "csak" egyéni felelősség?

Segítő válaszát előre is köszönöm! Á.

Kedves Á:!
Valóban arra gondolhatott a prédikáló atya, amit Ön is ír, hogy másokon közvetve segíthetünk ugyan, és ez a mi felelősségünk, de átvenni az ő lelkiéletét, sem pedig annak felelősségét nem tudjuk, nem lehet. Mindenki maga felel életéért és tetteiért az Úr előtt
Ugyanakkor megmarad a felelősségünk másokért. Egyrészt az imádságunkkal sokat alakíthatunk rajtuk, másrészt, amennyire egyik ember hatni tud a másikra szóval, tettel, példával is segíthetjük egymást.


Kedves Lelkiatya!

Az önkielégítés mekkora bűn? Sajnos még most házasként is előfordul. Nagyon küzdök ellene, van úgy, hogy egy fél évig is meg tudom állni.Utána nagyon megbánom mindig, ha előfordult.
Nagyon félek meggyónni, úgy szoktam, hogy " egy nagyon helytelen és illetlen és meggondolatlan dolgot csináltam." Közben pedig arra gondolok, de annyira szégyellem magam, hogy nem tudom kiejteni a számon. Így érvényes a gyónás?

Arra biztatom, ne féljen meggyónni ezt a bűnt. Bár így is érvényes a gyónása, ha a pap nem kérdez rá, hogy elmondja a tettét, ha nem is részletezve. Nem az a lényeges a gyónásban, hogy megszégyenüljek, mégis lélektanilag segít, ha kertelés nélkül kimondom a bűnöm. Ez, valószínű, még jobban visszatartaná a bűn elkövetésétől. Segít az is, ha a házastársával is megbeszéli. Persze, ezt alaposan meg kell gondolni. Nem minden kapcsolat viseli el, ha ezt a gyengeséget feltárjuk. Pedig fontos lenne erről is nyíltan beszélni. Egyébként ennek is visszatartó, megtartó ereje van. Ne rejtegesse a bűnét, sem a gyóntató pap sem a felesége előtt!


Kedves Lelkiatya!

Szeretném megkérdezni honnan tudhatom meg hogy egy elkövetett dolog ami bünnek számit, nagy vagy bocsánatos bün.

Talán mindegy is. Minél hamarabb gyónja meg, a feloldozó pap pedig meg fogja mondani Önnek, hogy mennyire súlyos volt. De akkor meg már mindegy is, mert az Úr a megbocsátó szeretetével el is törölte.


Tisztelt Lelkiatya!
Igaz az, hogy az ember döntéseket hoz az életébe - mikor milyen életállapotban van - és a döntései következményét egész életében el kell viselnie, nincs több esélye? Én pl. szerelmes voltam huszonéves koromban. Mondhatnám, hogy a legszerencsésebb ember voltam, egy csodálatos ember szeretett és szerettem én is. Nagyon szerettük egymást, csodálatos, szép családunk lehetett volna. Buta döntések, mások beleszólásai miatt szétmentünk. Ma, én egyedülállóként élem magányos életem, minden reményem elszállt, hogy családom legyen, ő pedig boldogtalan a házasságában, gyermekei között. Természetesen egy történetet sem lehet ilyen egyszerűen leírni, de a lényeg, hogy olyan mintha az Isten tálcán kínálná a libacombot, és mi saját okoskodásaink (az egó!) miatt (vagy egyéb más okból)elutasítjuk a lehetőséget, aztán mintha azt mondaná: akkor old meg magad. Mi persze gyarló emberek vagyunk... De hogyan lehettem volna akkor a mostani bölcsességemmel? Miért van az, hogy az ember csak később eszmél rá, mikor már késő? Annyi bűnt szül az, hogy sóvárgunk egymás után. Pedig mind a ketten keresztény emberek vagyunk, s tudjuk, hogy annyi út van, minden út Istenhez vezethet. Vagy együtt, vagy mással, minden csak hiúság és gyarlóság, de mégis az ember szeretetre vágyik, és bűnös, aki hibákat követ el, de miért nem lehet változtatni a rossz döntésen? Köszönöm a választ: István

Kedves István!
Természetesen a tetteinknek vannak következményei. Van, amikor csekélyke hibával végzetes körülményeket okozunk (legyen az vezetés közben egy rossz mozdulat, pillanatnyi figyelmetlenség...), máskor meg fatális hibákat követhetünk el, de azért könnyen helyrehozható. De ezek inkább bölcselkedő gondolatok, amelyeken lehet töprengeni, de úgy sejtem, Önnek nagyon is konkrét élethelyzet miatt vetődik fel ez a kérdés. Azt tudnunk kell, hogy Isten sohasem büntet, sohasem mondja, most már oldd meg magad. Ő olyan, mint egy szerető szülő, aki látja elesni a gyermekét. Persze, van, hogy hagyja, hadd tápászkodjon fel a maga erejéből, mert akkor erre van szüksége, de legtöbbször odaszalad és felkapja. Az Isten még inkább így van velünk. Ha bajba jutunk, nyomban még nagyobb szeretettel áraszt el, hogy segítsen.
Bizonyos értelemben minden helyrehozható - hiszen Ő mindenható! De ez nem feltétlen azt jelenti, hogy úgy igazítja az életünket, mint mi szeretnénk.
Nagyon igaz tapasztalat az is, hogy felnőttebb fejjel már sokkal bölcsebben tudna dönteni az ember. Érdemes hát - figyelmeztetem a fiatalokat! - fiatal korban törekedni minél nagyobb bölcsességre.
Ifjúkori szerelmét felkeresni és kapcsolatot tartani vele nem a régi elhibázott dolog helyreállítása volna, hanem egy újabb nagy hiba elkövetése. Ha ő házasságban él, akkor hagyja, hogy ott találja meg a helyét, és a régi szép érzések felelevenítésével ne nehezítse meg még jobban, hogy a mostani nehézzé vált házastársi kapcsolatát megoldja.


Kedves Lelkiatya!

Két dolog miatt fordulok most Önhöz.
Az egyik dolog: Az öngyilkosság tényleg bűn? Ugyanolyan bűn, mint a gyilkosság? Én valahogy nem így gondolom. Persze nem jó dolog, de én valahogy meg tudom érteni azokat az embereket, akik arra vetemednek, mert valószínűleg megvan az okuk rá, hogy eldobják az életüket. Én azt nem szeretem, ha valaki elítél valakit, azért mert eldobta az életét, bárki kerülhet olyan helyzetben, és különben is, szerintem senkinek nincs joga ahhoz, hogy megítéljen másokat, ez csak is Isten feladata lehet szerintem, de én úgy vélem, hogy Isten is méltányossággal ítél, "mérlegeli" a tényezőket. Mert ugye nem vagyunk egyformák, van aki erősebb, van aki gyengébb, és szerintem ez megérthető. És mit gondol arról, ha valaki szerelmi bánat miatt lesz öngyilkos, hogy kell-e bűntudatának lennie annak, aki miatt öngyilkos lett az illető?
A másik pedig: Nem tudom, miért, de sokszor érzek bűntudatot, ha valaki, főleg ismerős fiatalon nagyon beteg, vagy meghal, amiatt, hogy én egészséges vagyok. Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Van egy izomsorvadásos kisfiú a közelben, nagyon rossz állapotban van már szegényke, és hát mindannyian tudjuk a sorsát, hacsak nem történik valami csoda... És akárhányszor meglátom az anyukájával, szinte lesütöm a szemem, csak óvatosan köszönök, olyan bűntudatot érzek emiatt. Mert olyan igazságtalanság, hogy egy nálam fiatalabb beteg én pedig egészséges vagyok. Sokszor ettől a bűntudattól az életkedvem is elmegy, kicsit depressziós is leszek. Meg olyan tehetetlennek érzem magam sok rossz dologgal szemben is, mint az hogy ez a kisfiú beteg. De mit is tehetnék? Sokszor tényleg tehetetlenség és bűntudat hatja át az életem.

Az öngyilkosság az élet elleni egyik legsúlyosabb bűn. Helyrehozhatatlan és az Isten legnagyobb ajándékát, az életet tagadja meg. Lehetünk megértőek a szomorú, életunt emberek iránt, de nincs az a szomorúság, amely jogossá tehetné ezt a gyilkosságot. Ha tovább mennénk, mondhatnánk azt is, hogy megértőeknek kell lennünk a hirtelen haragúakkal, az indulatos emberekkel, s ez így is van. De ha valaki ilyen indulatából megöl egy embert, az vajon lehet-e jogos? Persze, van, hogy az öngyilkosság nem hirtelen elkövetett cselekedet, az illető már hosszú ideje készül rá. De ettől még nem válik elfogadhatóvá az a gyilkosság, amellyel a saját életét oltja ki.
Az is igaz, hogy pedagógiai megfontolás is volt abban, hogy az Egyház az öngyilkosságot elkövető embert nem is temette el. Ennek évszázadokon át nagy visszatartó ereje volt. Ma más, sajnos, nem így van. Hogy az Isten hogyan ítéli meg az öngyilkos embert, azt nem tudjuk, azt hagyjuk őrá. De ha Önnek igaza volna abban, hogy az öngyilkosság tettét enyhébben ítéljük meg, akkor ezzel csak még jobban késztetnénk az embereket erre a szörnyű cselekedetre, amely, mondom, helyrehozhatatlan. Pl. szerelmi csalódásból elkövetni öngyilkosságot nem csak súlyos vétek, hanem igen nagy butaság is. Az ember a szerelemben úgy érzi, hogy mindent odaad és elveszítve azt úgy érzi, mindent elveszít. Csakhogy az élet mindig megy tovább. Egy széttört szerelem után előbb vagy utóbb érkezik egy másik, ha viszont valaki feneketlen nagy szomorúságban már megölte magát, akkor hiába folytatódna az élete még szebb reményekkel, annak fonalát már végérvényesen elvágta.
Mások baján érzett bűntudat finom lélekre, érzékeny a lelkiismeretre vall. Ez nagyon jó. Bizonyára Önnek olyan életutat szán az Úr, amelynek során sokat tud segíteni másoknak, hiszen, láthatóan ehhez jó érzéke, érzékenysége van. Jogos viszont az a racionális érv is, hogy a másik bajáról Ön nem tehet, önmagát hibáztatni felesleges, nem is előrevivő dolog. De, ha ennyire bántja mások baja, ez késztesse arra, hogy próbál segíteni az illetőn. Ha éppen fizikailag nem tud, akkor imádkozzon érte. Ez még többet ér, mint egy-egy segítő cselekedet. Ugyanakkor legyen hálás a saját egészségéért és minden egyéb adottságáért. Ha nem így tenne, akkor a Jóistennel szemben követne el súlyos hálátlanságot, aki ennyi ajándékkal gazdagította.


Tisztelt Lelkiatya!

Azt szeretném kérdezni, hogy honnan tudhatjuk, mi a Jóisten akarata?
Ha egy konkrét élethelyzetről, döntésről van szó, miből láthatja az ember, hogy merre kell indulnia? Elég a józan eszére hallgatnia, vagy a logikus észérvekre? Ha több dolog is egybevág, ugyanabba az irányba mutat, jól és gyorsan alakulnak a dolgok, akkor ez biztosan a Jóisten akaratából van így? Vagy ez még nem feltétlenül jelenti ezt? Miből lehet észrevenni,ha valami mégsem egyezik a Mennyei Atya akaratával?

Válaszát előre is köszönöm!

Edina

Kedves Edina!
Nagyon fontos kérdést tett fel. Ezt nem csak nagy döntéseink alkalmával, hanem életünk minden lépésénél figyelembe kell vennünk: mi a Jóisten akarata - én is azt akarom tenni.
Az az ember, aki ezt komolyan veszi, tehát valóban törekszik is arra, hogy Isten akaratát megtalálja és azt kövesse, az nagyot nem tévedhet. Lehetnek melléfogásai, rossz döntései, de az Isten nem hagyja rossz úton haladni, előbb-utóbb kap jelzést, ha esetleg nem jó irányba indult volna el. Ezért is örülök a kérdésének, mert azt jelenti, hogy Önben megvan a törekvés az Ő akaratának igazi keresésére. Ez ugyanis nem minden esetben van így. Előfordul, hogy becsapja magát az ember, és erőnek erejével meggyőzi saját magát, hogy amit ő akar, az az Isten akarata is. Ezt a veszélyt Ön is érzi. Bizony, még nem biztosíték Isten akaratára az, ha minden gördülékenyen történik. Minthogy az sem volna cáfolata, ha nehezen sikerül előre jutni. Isten megengedi a nehézségeket is. Persze, az is téves felfogás - régebben gyakran vallották ezt -, hogy ami a nehezebb az az Isten akarata. Nem, soha nem ilyen mechanikus. Bizony, használni kell az értelmünket. Észérveket felsorakoztatni, azokat mérlegelni és belátásunk szerint a legjobbat választani. Ha ehhez az Isten segítségét is kérjük, akkor - mondom - olyan nagyon nem tévedhet az ember. Ha pedig az észérvek mérlege teljesen egyforma eredményt hozna ki, tehát mégsem tudunk dönteni, akkor érdemes teljesen az imádságra hagyatkozni. Félretéve az érveket és gondolatokat, mélyen el kell csendesedni és együtt lenni az Úrral. Vagy az Istenszülő segítségét kérni. Utána pedig meg kell hozni a döntést, mert az ima végére az ember lelke kitisztul, és jó eséllyel megtalálja azt, amit tennie kell. Ha pedig mégis melléfogna, akkor sincs semmi baj, mert az Istenbe vetett bizalmával hozta meg a tőle telhető legjobb döntést, és azt fogja megáldani az Úr.


Kedves Lelkiatya!

A Szeretetláng rózsafüzérét lehet magáncélra is imádkozni? Pl. legyen rendbe a házasságom, vagy oldódjanak meg egyéb gondjaim?

Minden imádságunk bennünket is gazdagít. Ha mindig csak másért mondanék imádságot, azzal is a mi lelkünk, életünk is Isten felé alakul. De lehet önmagunkért is imádkozni, hiszen erre buzdított is az Úr. A rózsafüzér minden változatát lehet tehát saját életünk gondjainak megoldásáért is felajánlani. Ajánlott azonban, hogy leginkább másokért imádkozzunk. Önmagunk számára leginkább azt érdemes kérni, hogy az Istennel való kapcsolatunk minél erősebb legyen. Ugyanis ezzel, ezáltal kerül minden egyéb dolog is a helyére az életünkben.


Kedves Lelkiatya!
Mostanában miután Szentmisén veszek részt,Szentségimádásra megyek,meg bizonyos imák után is,gyakran elfog a sirás,széttépettség érzése.Ezt tapasztalom közösségi alkalmak után is vagy ha vallási elöadáson veszek részt.Sokszor érzem a szivemben,hogy áthat Isten szeretete.De úgy érzem nem tudom befogadni teljesen ezt a szeretetet.Sem Istenét,sem pedig az emberek szeretetét nem tudom befogadni,úgy érzem adni sem.Olyan érzés ez mintha visszaestem volna dolgokban,amelyekben már sikerült változnom,vagy csak úgy éreztem,hogy változtam azokban a dolgokban.Bizonytalannak,olykor elveszettnek,vigasztalannak érzem magam az Ö szeretete ellenére is.Néha nincs is kedvem közösségi alkalmakra járni emiatt,meg Szentségimádásra sem,mert akkor érzem ezeket a dolgokat legintenzivebben.És ugy érzem nem birok velük megküzdeni,egyedül nem megy.Mi okozhatja ezt?Ön szerint mit tehetnék?
Válaszát elöre is köszönöm!T

Azt sejtem, hogy ez a jelenség az imaéletének egy fejlődési fokát jelzi. Minél közelebb kerül az ember az Istenhez, annál inkább érzi méltatlanságát erre a közelségre. Szeretne ott maradni, elmerülni az Isten jelenlétében, ugyanakkor szinte fáj, hogy távol érzi magát Tőle. Azt ember képes azt hinni, hogy bűnösebbé lett, mint korábban volt, képes inkább visszalépni ettől az imaélettől, hogy ne érezze magát ennyire bűnösnek. Pedig ez fatális tévedés, és rossz lépés lenne. Benne kell maradni az Isten jelenlétében, amennyire csak lehetséges. Ha fáj is, boldogságot jelent. Nem kell küzdenie vele. Csak figyeljen arra, hogy merre vezeti Önt az Úr. Végtelen kalandra hív meg mindnyájunkat. Az imaéletünk is folytonosan változik. Törekednünk kell, hogy egyre mélyebb, egyre odaadóbb legyen. Ha ezt teszi, jó úton van.


Kedves Lelkiatya!

Találtam egy gyönyörű szláv éneket (Маријо славна) a youtube-on: https://www.youtube.com/watch?v=jfaIozFeOzA. Az lenne a kérdésem, hogy ennek van magyar változata?

Előre is köszönöm!

Roland

Sajnos nem találtam magyar változatát ennek a szép szerb éneknek.
A szöveg magyarul körülbelül így hangzik.
Életadó forrás,
dicsőséges Mária,
veled büszkélkedünk,
dicsőséges Mária.
Néked énekelnek az angyalok,
Mi bűnösök pedig a földön,
Krisztus Istenünk szent Anyja,
Tiszta Szűz.
Isten-adta, Isten-hívta,
dicsőséges Mária.
Megbízható védelem,
dicsőséges Mária.


Kedves lelkiatya!
Nem érzem jónak a baráti kapcsolataimat,bár vannak barátaim,de sok inkább felszinesebb,akiknek nem tudom megnyitni a lelkemet,inkább csak sétálunk,megiszunk egy kávét.De ninncs meg a bizalom,a szikra közöttünk.Volt egy olyan barátnöm,akivel mély lelkidolgokról és sok belsö dologról tudtunk beszélgetni,kölcsönösen,de ez a kapcsolat most szünetel,nem tudom reménykedhetek-e ennek a megujulásában.Ez a kapcsolat mély volt és tartalamas.Azóta úgy érzem nem müködnek az emberi kapcsolataim,sok régi belsö bizonytalanság tárul fel bennem.Úgy érzem képtelen vagyok az emberi kapcsoaltokra és mindenre ami emberi.Nem tudom mit tehetnék.Sokszor éreztem magamat azelött is kizárva dolgokból,valahogy úgy éreztem,bármit teszek az nem jó.Néha úgy érzem mindegy teszünk-e valamit vagy nem.Úgyis ugyanaz az eredmény.Tudom,hogy adni kell másoknak és ezzel nincs is gondom,de van amikor megadom a tiszteletet és mégis kibabrálnak velem.Nem vagyo annyira feltöltve,hogy mindig csak adjak visszafelé meg semmit se kapjak.Csak azt tudjuk adni amit kapunk.Nekem is vannak rossz napjaim,amikor jó lenne,ha valaki mellém állna.Lehet nem tudom az arányokat vagy a határokat tartani.Rosszul esett az is,hogy az egyik barátnöm nem hivott meg a kisfia keresztelöjére,minden más barátnöje ott volt.Mindig hangoztatja,hogy milyen jó barátnök vagyunk,de úgy látszik ilyenkor nem vagyok barátnö,csak ha a gondjait kell hallgatni.Számomra ez felszines.A tanácsát szeretném kérni.Hogyan válhat egy kapcsolat barátsággá,lelki közösséggé?Mit tehetünk azért hogy mélyebb és erösebb kapcsolataink legyenek?
Hálás köszönettel:Kitty

Kedves Kitty!
Két dolgot szeretnék mondani. Egyrészt azt érzékelem, hogy Önnek nagyobb igénye van a mélységre, a valós és igazán személyes kapcsolatokra, mint a mostani közvetlen környezetében lévő társai. Ennek ellenére ne vonja ki magát a körükből, barátkozhat velük, ezzel őket is segítheti, de Önnek is teljesedik az élete. Ne csodálkozzon viszont azon, hogy nem tud mindent megosztani velük. Keressen, de idővel különösebb keresés nélkül fog is találni olyan személyeket, akikkel mélyebben is tud beszélgetni.
A másik mondanivalóm, hogy ügyelnie kell arra, hogy az érzékenység, a sértődés ne befolyásolja a tetteit, az érzelmeit, főként ne a döntéseit. Ne legyenek elvárásai a barátai felé. Amit kap, fogadja örömmel, amit nem kap, amiatt se legyen szomorú. Így tudja megőrizni, mélyíteni a lelki békéjét minden körülmények között.


kedves lelki atya .reformatuskent aldozhatok e gorog katolikus ritual szerint, mivel a romai katolikusoktol egy hatarozott igen volt a valasz ,hogy ezt meg tehetem az o templomaikban valaszat koszonom

Az Eucharisztia kiemelten az Egyház szentsége. Minden szentség az, tehát Krisztus titokzatos testének vérkeringésébe kapcsol bele, de a szentáldozás mégis a legérzékelhetőbb módon teszi ezt. Csak az részesülhet az Eucharisztiából, aki teljes egységben van az Egyházzal. Ezért kötődik a szentgyónáshoz is, mert ha valaki halálos bűnnel elszakította magát Krisztus testétől, akkor csak az Egyház vezetője, a pap tudja őt a feloldozással visszakapcsolni abba, és a megtért bűnös ezután járulhat a Szentséghez.
Teológiai értelemben a szentáldozáshoz járulásnak szintén fontos feltétele a bérmálkozás is. Mindezen indokok alapján református hívő nem részesülhet az Eucharisztiában, amíg meg nem bérmálkozik és teljes egységre nem lép a Katolikus Egyházzal.


Kedves Lelkiatya!

Amikor a gyermekem hazajön Budapestről az külön ünnep nekem.
Általában akkor jön, ha többnapos munkaszünet van.
Ezt úgy szoktuk még jobban megünnepelni, hogy elmegyünk a templomba
együtt.Általában a déli misére megyünk, mert nekünk ez a megfelelő időpont.
Húsvétkor és most Pünkösdkor is mondtam a gyermekemnek, hogy a litiás ünnepek liturgiája után lesz olajkenet és antidór osztás.
Sem húsvétkor, sem most pünkösdkor nem volt a déli liturgia után.
Valahogy a déli liturgia sem olyan, mint a korábbi időpontokban.
Lehet, hogy délre már fáradtabbak a papok, de olyan mintha elsietnék,
nem érezzük az ünnephez méltó elmélyülést.Ez nem csak az én véleményem.

Tisztelettel: anya és gyermeke

Kedves Édesanya!
Nem derül ki pontosan, hogy melyik templomról van szó. De itt közlöm a panaszát abban a reményben, hogy olvasni fogják azok is, akik tehetnek azért, hogy a délben kezdett Szent Liturgia is méltósággal és szépen végzett szertartás legyen.


Kedves lelkiatya!
Életállapotomból fakadóan (egyedülálló vagyok és leszek) önmegtartóztatásban kell élnem. Nem örömmel teszem, de elfogadom. Viszont arra gondoltam, hogy vajon Istennek tetsző lenne-e, ha az önmegtartóztatást más területekre is kiterjeszteném. Miért csak ezt az egy területet kell érintenie?
A szórakozásokról, nyaralásról, tévéről már lemondtam, most pedig az étkezést is eszerint tervezem. Csak azt és annyit akarok enni, hogy életben tartson. Semmi édesség, semmi finomság, semmi alkohol, csak a szükséges.Szóval semmi olyat, amit csak az élvezet kedvéért fogyaszt az ember. Már kipróbáltam, és működik a dolog, már csak véglegessé kell tenni.
Szeretném tudni, vajon Istennek tetsző dolog-e lemondani az élvezetekről (nem is olyan nehéz)minden területen? (Talán az egyetlen olvasás kivételével.)Vagy Istent ez nem érdekli?

Az élvezetekkel élni nem bűn, hanem Isten ajándékai. Mégis, Istennek igen kedves minden tiszta szándékú lemondás. Nem, mintha erre neki szüksége volna, hanem, mert tudja, hogy ez bennünket gazdagít és tesz boldogabbá. A lemondás tisztítja az életünket, a gondolkodásunkat.
Ugyanakkor ügyelni kell a helyes mértéktartásra. Ha az ember egyszerre túl sok dologban vállal lemondást, akkor a természet hamar fellázadhat. A túlzástól mindig óvnak a lelki atyák. Ha tehát egyszerre szeretne lemondani minden élvezetről, akkor egy idő után netán ebbe belefáradna, és fennáll a veszély, hogy idővel mindennel fölhagyna. Ezért azt javaslom, hogy mindig válasszon ki egy-egy dolgot, amiről lemond, és legalább egy éven át rögzítse azt az életében. Ha sikerült, csak akkor lépjen tovább.


Egy kerdes a lelkiatyahoz. Mi a velemenye a lelkiatyanak arrol a filmekrol amelyekben meghalt emberek lelkei ternek viissza elo emberekhez. Lehetnek - e ezeknek a filmeknek valosagos alapjaik valamilyen okbol ill. okokbol? Gyerekkoromban edesanyamtol azt hallottam ha jol elunk, imadkozunk ilyen nem fordulhat elo. Elore is koszonom valaszat.

Ezek a filmek a fantázia szüleményei. Csak amikor élő képsoron látjuk, akkor még valóságosabbnak tűnik a jelenség.
Amit az Édesanyja mondott, azt elsősorban gyermeke megnyugtatására mondta. Nem a mi magatartásunk helyességétől függ, hogy visszajönnek-e a holtak, hiszen akkor egyértelműen büntetésből, ijesztgetés miatt jönnének vissza. Ez egyáltalán nem így van.
Hogy milyen kapcsolat marad az élők és az elhunyt szeretteik között, ez azért nagy titok marad. Tény, hogy imádkoznunk kell értük, s ezzel segíthetjük őket, ők pedig a maguk imáival tudnak nekünk segíteni. De hogy ez hogyan, s miképpen történik, azt nem tudom.


Dicsoseg Jezus Krisztusnak! Tisztelt lelkiatya! Mit mondd a vallas az almokrol? Igaz-e az On szerint hogy az almaink az Ur kiarasztott lelke altal vannak es a jovendolesek is? (Joel)

Ilyen egyszerűen nem állítható, hogy az álmaink az Úr kiárasztott lelke által érkeznek hozzánk. Az álmok ennél sokkal egyszerűbben keletkeznek. Ma már tudjuk, hogy az alvás állapotában sem áll le teljesen az agyműködés, sőt, a gondolatok képződése sem. Az alvás különböző mélységi fokától függően lehetnek álmaink. Persze, még nagyon sok egyéb tényezőktől is függenek. Nemkülönben azok tartalma. Általánosnak vehető, hogy amivel az ember ébren foglalkozik, azokból az élményekből szövődnek az éjszakai gondolatok, álmok is. Ráadásul az alvás állapotában működő agyi folyamatok olyan dolgokat is felszínre hozhatnak, amelyek éber állapotban nem tudatosulnak. Ezért hoznak olykor meglepetéseket is az álmok. Ezért van az is, hogy amivel napközben foglalkozik az ember, s nem talál rá megoldást, az alvásban, bizonyos értelemben letisztultabb állapotban újra előjön és más megvilágításba kerül. Ezért lehet odafigyelni arra, hogy mikről álmodunk, de azért túl nagy jelentőséget nem szabad tulajdonítani nekik.
Az egészen ritka, hogy Isten álom által üzen, vagy hoz valamit a tudomásunkra. Nem lehetetlen, sok példa is van rá, de ezt különlegességnek kell tekinteni. A Biblia megírásának egy évezredében is sok ember sokféle dolgot álmodott, de nyilván csak azokat jegyezték le, amelyek ilyen értelemben fontos üzenetet tartalmaztak.


Tisztelt Lelkiatya! Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Kb. egy évvel ezelőtt megígérték, hogy iphone alatt is olvasható lesz az e-vangélium. Kb. fél évvel ezelőtt rákérdeztem, nem válaszoltak. A napokban szintén rákérdeztem, mire azt a választ írták, hogy nem is lesz ilyen. Nem tudom, hogy az elmúlt egy év alatt miért visszafelé fejlődtek, de nagyon nem jó az irány. Mik azok a "bizonyos" anyagi források? Az egyházak általában évi több tíz milliót költenek olyan pasztorációra, amely el sem éri a célját, amikor pedig az emberek maguk igénylik a pasztorációt, akkor elutasítják? Milyen fordított gondolkodás ez?

Mindegy, már a római e-vangélumot olvassuk a családban, és templomba is oda fogunk járni, ahol törődnek a hívekkel, nem a görögbe. Köszönjük, "jól" végzik a munkájukat! Jézus "büszke" lenne magukra!

A kérdés lelki természetű részére tudok csak válaszolni.
Azt nem tartom helyesnek, hogy azért hagyja el valaki a rítusának gyakorlását, mert az e-evangélium nem az ő telefonjával megegyező rendszerű.
Én úgy érzékelem, hogy a honlapszerkesztőink elég gondosan végzik a munkájukat. Persze, vannak hibák, hiányosságok, az ember nem tökéletes. Ezt mindig magunkon is érezzük, éppen ezért nem érdemes a másiktól sem elvárni. Persze, fontos az igényesség és erre a Krisztus követőinek különösen is törekedniük kell minden téren.
Ráadásul nekünk, görögkatolikusoknak a hitünk megéléséhez szorosan hozzátartozik a rítusunk is, annak minden gazdagságával. Az, hogy milyen az egyházunknak az elektronikus megjelenése, az nem sajátosan a bizánci rítus velejárója. Hacsak abban nem, hogy ezt a rítust valóban csak nagy odaadással lehet és ezért kell is gyakorolni, s ez az odaadás egészséges módon kell, hogy kihasson a hétköznapi életünkre is. Ezért lehet jogos az elvárás, hogy az elektronikus megjelenéseink területén is igényesek legyünk. Az, persze, csak álmom, hogy ha valaki görögkatolikus, akkor pusztán ebből fakadóan a lelki életben és minden másban is igényes és törekvő is legyen. Mi is gyarlók vagyunk, közöttünk is vannak ilyen s olyan emberek egyaránt.


Tisztelt Lelkész Úr!

Olyan problémával szeretnék Önhöz fordulni, amely bioetikai és vallási kérdéseket tartalmaz. Biológus hallgató vagyok az egyetemen. Kezdetektől fogva úgy alakítgattam a pályafutásomat, hogy állatkísérletekben, klónozásban és génmanipulációban ne kelljen részt vennem, ugyanis hitem szerint ezek súlyos bűnök. Pár hónapja jöttem rá, hogy majdnem 20 éves koromban, mégsem sikerült valamit elkerülnöm. Az egyik gyakorlati foglalkozáson növényklónozást hajtottam végre úgy, hogy sem az óra előtt, sem az órán nem hangsúlyozták ki, hogy ez klónozás lesz. A dohány növényt klónoztam olyan részeiből, amelyekből természetes úton soha nem klónozódna magától. Csak bizonyos mesterséges növényi hormonok hatására megy végbe a folyamat, de ilyen fiatalon nem tudtam megítélni, hogy ha különböző növényi részeket helyezek egy hormonkezelt táptalajra, akkor annak kimenetele, egy klónozott élőlény lesz.

Bár nem vagyok megkeresztelve, de mégis van egy hitem arra vonatkozóan, hogy mi bűn és mi nem. Ezek fényében óriási bűntudatot érzek, mert úgy tudom, hogy a Bibliában is benne van, hogy életet csak Isten teremthet.

Megbántam amit tettem, és azt szeretném megkérdezni, hogy ez a bűntett megbocsátást nyerhet-e, illetve lesz-e valami negatív következménye?

Válaszát előre is köszönöm!

Üdvözlettel: Alexandra








Kedves Alexandra!
Különbséget kell tenni a klónozás területein is. Nem maga a tudományos módszer a bűnös és kerülendő, hanem annak helytelen felhasználása. Az atom kísérletek sem elítélendők, csak azok rossz célra való alkalmazása. Egyetemi bemutatón, vagy kísérlet során növényi klónozást végezni bizonyosan nem bűn. Főként, ha azt nem is tudatosan tette. Efelől nyugodt lehet a lelkiismerete. Természetesen nem ugyanez a helyzet, ha állatokkal történik hasonló kísérlet, de még ott is elképzelhető bizonyos korlátok között.
Láthatóan igen éles és érzékeny a lelkiismerete. Ez nagy ajándék. Javaslom, hogy igyekezzék minél mélyebben megismerni az Egyház tanítását, mert segít eligazodni ezekben a lelkiismereti kérdésekben is. Még jobb, ha keres egy lelki atyát, akivel személyesen is el tud beszélgetni ezekről a kérdésekről.


Kedves Lelkiatya!

Azt szeretném kérdezni Öntől, hogy mostanában, amikor imádkozom nem érzem Isten jelenlétét. Korábban jó volt imádkozni, úgy éreztem hallja... Most mintha "süket telefonba beszélnék" Miért van ez? Lehet azért,mert nagyon fáradt vagyok és idegileg is ki vagyok?

Isten jelenlétét nem lehet érezni. Az túl van a mi érzékelésünkön. Van, amikor kegyelmével meglátogat, megajándékoz, s ez csodálatosan édes érzéssel tölt el. Erre szokták mondani, hogy: most érzem az Istent. Ám van, amikor úgy segít, hogy nem segít, és küzdelmek, megpróbáltatások elé állít minket. Az imádságunk, bizony, néha küzdelem. Ilyenkor mutathatjuk meg a kitartásunkat, a hűségünket, amelyet szintén kér tőlünk az Úr (Lk 18,1). Ilyenkor éppen annyira velünk van, de másként mutatja meg a szeretetét.
Persze, van összefüggés a fizikai és lelkiállapotunk között is, mégsem egyenesarányú ez a viszony. Van, amikor éppen akkor tudunk mélyebben imádkozni, amikor testileg, szellemileg kimerültünk, s ebben a gyengeségben még jobban rá tudunk hagyatkozni az Úrra.
Ne tulajdonítson hát túl nagy jelentőséget annak, hogy imádság közben mit érez vagy mit nem. Hálás szívvel örüljön annak, amikor az érzések segítik az imádságát, de ne csüggedjen akkor sem, amikor éppen nehéz kitartani benne. Ennek a küzdelemnek általában még szebb gyümölcsei vannak.
Persze, ha fáradt és idegileg kimerült, akkor az imaéletén túl valamit az életén is változtatni kell.


Kedves lelkiatya!
Van egy ismerösnöm,aki nagyon kritikus.Már egy jó ideje Isten útján jár,igaz kicsit a saját módján értelmezi a hitünk tanitásait.Zavaró számomra,hogy nagyon lekritizálja a szent misét és plébánost a közösségünkben.Pedig ö mindent megtesz a hivekért és a hitélet fellenditéséért a falunkban.Sok uj öteletet visz a prédikációkba is,nagyon szinvonalasak és tartalmasak a prédikációk.Ezt elismeri ö is,de azt mondja az atyának karizmatikus szentmiséket kellene tartania,mivel ö nem kedveli a hagyományos szentmisén az énekeket,mert szerinte azok gyász énekekre emlékeztetnek.Pedig fiatal,gyönyörü hanggal megáldott kántornönk van,aki visz be modern elemeket is(néhány gitáros ének,hegedülés...)a szentmisébe.Az ismerösnöm karizmatikus közösségekbe jár,és mindent ahhoz viszonyit.Bár ott sem tetszik neki a szentségimádás,meg a kötött ima formákat,rózsafüzér imát,zarándokutakat is erélyesen kritizálja.Nem kifogásolja azt sem,hogy elvált ember legyen a társa.Ön szerint kellene neki mondani valamit ezekkel a dolgokkal kapcsolatban?Hogy a szentmisétöl nem szenzációs énekeket kell várni?Nem olyan közeli,de szoktunk idönként találkozni.És nagyon idegesitö a sok kritikája,például nemrég vacsorázni voltunk együtt és egyfolytában a pincérnöt kritizálta az asztalnál,annyira,hogy a másik személy aki velünk volt,mindig próbálta ezt valamivel ellensúlyozni.Az egyik emberrel az a gondja,hogy unalmas,a másik keveset beszél...Kicsit talán nagyra is van a tanári diplomájával.Sokszor bántóak és sózatlanok a viccei is.Tudom nem kellene,de a vele való találkozás után,napokig ezembe jutnak ezek a dolgok.
Válaszát elöre is köszönöm!

Valószínű, az illető saját magával sincs kibékülve, azért olyan békétlen másokkal is. A környezetében élőknek nagy türelemre lehet szükségük. Az Istenhez közeledése egyelőre nem tűnik megalapozottnak, de azért semmi és senki sem reménytelen. Alighanem egy alapos beszélgetésre van szüksége. Arra, hogy valaki nyíltan megmondja neki, hogy ez a magatartás mennyire helytelen. Az Evangélium világos tanítást ad arról, hogy nincs jogunk ítélkezni. Ezt egyedül Isten teheti meg, s amikor mi ítélkezünk, akkor Ádám és Éva bűnét követjük: olyanok akarunk lenni, mint az Isten. Nem is kell komolyan venni az érveit és meglátásait, mert amíg azok nem építő szándékúak, addig nincs is sem hitelük, sem erejük. Tudom, nem könnyű egy ilyen beszélgetés, de arra buzdítom, miután sokat imádkozott ezért, egyszer üljön le, és mélyen, szemrehányás és vádaskodás nélkül, de komoly érveket felhozva mondja el neki, hogy kerülje az ítélkezést. Egy ilyen beszélgetés még nem fogja megváltoztatni, de az érte mondott imák és főként az Isten végtelen kegyelme mégis elérheti ezt.


Kedves Lelkiatya!

Az mennyire elterjedt, hogy egy római katolikus a Jézus-imát (is) imádkozza?
Ha jól tudom, az eredetileg nem a római katolikus körben terjedt el először.
Viszont római katolikusként szeretném ezt naponta imádkozni.

Ismereteim szerint eredetileg a koptoknál terjedt el. De ennek ma már nincs jelentősége. A Jézus-imát bárki imádkozhatja, még protestáns testvéreink is. Tanácsolom is mindenkinek.


Kedves Lelkiatya!

Egy korábbi írásra hivatkozva - melyben valaki elmúlt 30 éves, és nem talál társat -, kérem, hogy írjon legalább 10 olyan ismerkedési lehetőséget, amelyben egyedülálló 30 fölöttiek ismerkedhetnek az interneten kívül. Köszönöm szépen!

Egyedülálló 30-as nő

Kedves Testvérem!
Sajnos én nem tudok erre válaszolni. De hátha lesz, aki szívesen válaszol Önnek, ezért átküldtem ezt a kis levelét a Fórumra. Ott más is hozzászólhat. Ezen a címen találhatja meg:
http://www.gorogkatolikus.hu/forum/index.php?topic=66.0


DJK!
Tisztelt Lelkiatya!
A segítségét szeretném kérni! A nővérem egyetemen tanul és elkövetkezett újból a vizsgaidőszak. Itthon szokott készülni, de minden nap sír hogy nem fog átmenni, meg hogy ő ezt nem tudja megcsinlni. Pedig rengeteget tanul és a napja 85%-át a tanulás teszi ki. Nos ez a helyzet már annyira bánt éngem is hogy próbálok neki segíteni de minden szavam falra hányt borsó. Javaslom neki az imát a sétát az imát, de nem, Ő egyfolytában görcsösen tanul minnél jobban meg szeretne felelni. Úgy gondolom hogy ez a folytonos idegesség és rengeteg sírás nem tesz jót neki.
Mit tenne a helyemben?
Üdvözlettel
András

Kedves András!
Nem tagadom, én is aggódom a nővéréért. Az a baj, hogy bárhogyan is érvel előtte, ezzel nem fogja tudni meggyőzni, hogy semmi értelme ennek az idegességnek. Valahogyan közvetve kell ráhatni, kimozdítani. Esetleg ellenállhatatlan programot szervezni neki, hogy egy kicsit valóban ki tudjon kapcsolni. Ez egy gépként tanuló egyetemistánál nem könnyű. Hivatkozzon esetleg valaki más súlyos szükségére. Főként nőknél fordul elő, hogy mások megsegítése érdekében hajlandóak félretenni a saját érdekeiket. Hitesse el vele, győzze meg, hogy valaki rászoruló, idős emberen mindenképpen segíteni kell. Ezen mesterkedjen, hogy mozdítsa ki a szobából, a könyv mellől. Amíg ezt nem sikerül megtenni, amíg a könyveibe bújik, teljesen hasztalan az érvelés.
Persze, legfőképpen az érte való imádságot tudom javasolni. Amit Ön nem tud elérni, azt kérje égi Édesanyánktól, az Istenszülő Máriától.


Kedves Lelkiatya!

Én hiszek Istenben, és mindig is sokat foglalkoztatott, hogy van-e élet a halál után, hogy úgy mondjam, tehát tényleg van-e mennyország, amit a Biblia mond? De mostanában valahogy még inkább foglalkoztat ez a kérdés. Szinte valahogy azon vagyok, hogy bebizonyítsam annak létezését. Olyan rossz belegondolni, hogy hogy ha meghal valaki, márpedig ugye mindenki meghal egyszer, ha megszületett, megszűnik a test is és a lélek is, és ennyi volt. De persze abba is elég rossz belegondolni, hogy ha van is élet a halál után, nem-e a poklában fog fortyogni esetleg sok ember, én ettől is félek, pedig hívő vagyok, meg törekszem a jóra, de valahogy félek, hogy a halál után még ettől is rosszabb lesz. Mindig is arról "álmodoztam", abban reménykedtem, hogy a mennyországban minden tökéletes, sugárzó, boldog, nem olyan mint most itt a Földön. Csak az a baj, hogy az embert sokszor "bolondnak" nézik, ha ilyenekben hisz. Ezért is vannak kétségeim e felől. Meg másfelől azért, mert nem tudhatom, mi van a halál után. Vannak könyvek erről a témáról, például Dr. Mary Neal Megjártam a mennyországot című könyve, amit el szeretnék olvasni, mert valahogy ez reményt ad nekem, hogy mégiscsak van valami jó a halál után. Vagy számos olyan ember, aki a klinikai halál állapotában volt, számolt be a fényről, az alagútról, hogy angyalokkal találkozott, de vissza kellett jönnie a Földi életre. Ezek valahogy reményt adnak. Bár az orvostudomány már ezt is megkérdőjelezi, hogy tényleg a mennyben jártak, vagy csak hallucináltak az agyukban végbemenő folyamatok miatt. Nem tudom, hogy csak véletlen-e, vagy pedig válasz a kérdésemre, de néha fura dolgok történnek. Például a minap a számítógép be volt kapcsolva, szokás szerint zenét hallgattam, és közben tettem-vettem. Lejárt egy kedves szám, amit hallgattam, és kint voltam, és egyszer csak azt hallottam, hogy elindul újra, kicsit meg is ijedtem, bár gondoltam, lehet én indítottam újra, csak lefagyott a gép, és csak később játszotta le, bár meg kell hogy mondjam, én erre nem emlékszem, tehát szinte kizártnak tartom. De történtek már néha máskor is furcsa dolgok, amik talán kicsit ijesztőek is lehetnek néha. De rögtön arra gondoltam, lehet hogy egy jel volt a kételyeimre. Ön mit gondol erről? Tudom, hogy Ön is ember, és nem tud mindent, és lehet erre a kérdésre sem tudja a választ, de mégis kíváncsi vagyok arra, hogy mit gondol, mert azért lehet, hogy többet tud, mint én. Válaszát előre is köszönöm! H.

Nem egészen jól közelíti meg a kérdést, s így, ezen az úton nem is igen fog megnyugtató választ találni. Bár a hitünk fontos része, a Hitvallásban is mondjuk, hogy: várom a holtak feltámadását... - mégsem ez a hitünk lényege. Ha csupán a mennyországról meg a pokolról gondolkodom, akkor csak járulékos dolgokon jártatom az eszem, s félő, hogy nem találom, nem értem meg a lényeget. Alapvetően nem a túlvilág létezését kell elhinni. Még csak nem is az Isten létezését. Ezeket az igazságokat még értelmünkkel is nagyjából ki tudjuk következtetni, amint erre utalt is a soraiban. De a hitnek nem ez a lényege. Hanem az, hogy felismerem, nem vagyok egyedül, hogy az Isten szeret, hogy az Istennel beszélgethetek. Aki nem találja meg az Istent itt, a földön, az talán odaát sem találja majd meg, és ez a pokol. Nincs ott semmiféle fortyogó tűz, vagy lándzsával szurkáló ördögök. Az a pokol, hogy ott vagyok az Isten országában és nem veszem észre. Magányos vagyok, szeretet nélkül vagyok, mert kizárom magamat belőle. A hit lényege ez: fedezzem fel, hogy Isten szeret és bízhatom Benne. Javaslom, hogy ezen töprengjen inkább, hogy ez mit jelenthet. De ne is csak az értelmével töprengjen, hanem kérje a Mindenhatót, hogy világosítsa meg az elméjét, nyissa meg a szívét, hogy felfogja és befogadja az Istennek ezt a hatalmas szeretetét. Ha ezt megtalálja, akkor azt fogja látni, hogy a mennyország bizonyos értelemben már elkezdődött itt a földön is.


Dicsőég Jézus Krisztusnak!
Kesves lelkiatya!
Milyen formái vannak az imádságnak? Mi számít imádságnak? Az a helyzet hogy folyton a kötött imákat mondom a Bibliát olvasom csotkit és rózsafűzért imádkozok. egy idő után kezd kicsit zavaró lenni hogy a mindennapi imádságok csak ezekből állnak. Nem tudom hogy ezen kívül még mi az amit tehetnék.
Válaszát előre is köszönöm!
Isten áldja!

Kedves Testvérem!
Valószínű, lelki fejlődésében elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor az imaéletében tovább kell lépnie. Az eddigi imák segítették hozzá, hogy többet kívánjon. Ezek a kötött imák akkor válnak igazán személyessé, ha ezek mellett a saját szavaival is meg tudja szólítani az Urat. Azt mondjuk, az imádság beszélgetés a Jóistennel. Tegye meg, hogy egy alkalommal egyedül megy el a templomba, vagy a szobájában az ikon előtt gyertyát gyújt, és egy kicsi csend után saját szavaival szólítja meg az Urat. Lehet hangosan is, vagy csak úgy, csöndesen, hangtalanul, gondolatban formálva meg a szavakat. Mondja el neki, hogy mi mindent szeretne neki megköszönni. Ha pedig valami kérése van, akkor azt is mondja el Neki bátran. Jó, ha ezt a saját szavaival való imádságot is keresztvetéssel kezdi, vagy még elmondhatja előtte a Mennyei Király imát, amellyel a Szentlelket hívja segítségül. Hiszen a Lélek az, aki megtanít bennünket mindenre (Jn 14,26), sőt, valójában ilyenkor Ő imádkozik helyettünk (Róm 8,26).


Kedves Lelki Atya!
Párom nincs megkeresztelve, nem hajlik rá, de teljesen el tudja fogadni vallásosságomat. Nem szeretném erőltetni, hogy keresztelkedjen meg, de szeretnénk az ősszel templomi esküvőt. Lehetséges-e?
Dia

Sajnos gyakran megtörténik,hogy házasságkötéskor jóindulatból, de még inkább a nagy szerelem miatt nem érzik leküzdhetetlen akadálynak, ha az egyik fél imádkozó hívő ember, a másik azonban nem hisz és nem tud imádkozni. Pedig ez a házasság tartósságát igen erősen veszélyezteti. Már abból fakadóan is, hogy a nem keresztény fél vajon tud-e örökre hűséget esküdni, ha nem hisz az örökkévalóságban? De ennél nagyobb akadály az, hogy nem tudnak együtt imádkozni, az Istenről beszélgetni, hiszen ez az egyiknek is, a másiknak is mást jelent. Később, amikor a gyermekekkel imádkoznak, mekkora hiányérzet az a gyermekekben, hogy édesapa nem jön velünk imádkozni! Ezeket is meg kell gondolnia.
Mindezek ellenére lehetséges jó házasságot kötni ilyen hitbeli különbséggel is, ha mindkettejükben megvan az ehhez szükséges nagyfokú elfogadó szeretet.
Jogilag megoldható, hogy egy keresztény fél egy nem kereszténnyel házasságot kössön. Ehhez a püspök külön engedélye szükséges, amelyet az eskető pap szokott megkérni a püspöktől, aki ezt indokolt esetben általában meg is adja.


Kedves Lelkiatya!

Azt szeretném kérdezni,hogy gyónhat és áldozhat e az, aki elindítja egyházi házassága felbontását, ha közben nem él senkivel?

Semmi akadálya annak,hogy szentségekhez járuljon. Ennek a jogi folyamatnak nincsen hatása a lelki életére. Ha nem élne testi tisztaságban, tehát volna házasságon kívüli kapcsolata, ez volna az akadálya annak, hogy a bűnbánat illetve az Eucharisztia szentségében részesüljön.


Kedves Lelkiatya!

Két kérdéssel fordulnék Önhöz:

I) Szeretném megkérdezni, hogy tud-e olyan miskolci (római) katolikus közösségről, ahova lehet csatalkozni és misén kívüli programokon is részt venni?

Rendszeresen járok a lakóhelyemen (vidéken) misére, de itt nincs a korosztályomban (30-40 éves) rajtam kívül más.

Vagy gyerekek vannak, vagy nálam idősebb testrvérek.
Természetesen szolgálok feléjük, ahogy tudok.

De úgy gondolom, hogy jó volna egy olyan közösséget is találnom, ahol misén kívüli tevékenységeket is végezhetek saját korosztályombeliekkel (!).
Jelenleg dolgozom, misére járok és itthoni teendőimet látom el.
Akik hívnának, ők nemcsak hogy nem keresztények, hanem olyan életvitelt is folytatnak, ami ellentétben áll a Bibliával.
Viszont így nagyon beszűkült az életterem szabadidő tekintetében.

II) Szeretnék önkéntes munkát végezni Miskolc környékén, keresztény hátterű irányítással.
Erre hol és hogyan lehet jelentkezni? Mi a teendő ilyen esetben?

Pedagógusi végzettségem van, jelenleg is gyakorló pedagógus vagyok.

(30/N)


Kérem, adjon útmutatást!
Segítségét köszönöm szépen!

Javaslom, hogy keresse fel Szent Ferenc Kistestvérei közösséget. Miskolc, Kabar u. 8. Náluk éppen azt fogja megtalálni, amit Ön keres.




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   


Ifjúsági Zarándoklat 2014








lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat