Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.196.197.153)


Mennyi hét meg négy? (számmal)


Tisztelt Lelkiatya!
Az én történetem, sajnos nagyon szomoru és elviselhetetlen, mind nekem, mind a három gyermekemnek. A férjem több mint hat éve a családja helyett egy nőt választott, aki nála közel tiz évvel idősebb. Sajnos akkor a gyermekeink még kamaszok voltak, azóta már felnőttek. Sajnos ebben a gyalázatos, bünös közegben. Én mint édesanya mindent elkövettem, hogy ez az áldatlan állapot valamilyen módon megoldódjon, de semmilyen eszközzel nem értem el célt. Mind a mai napig folytatódik ez a viszony a férjem és a barátnője között.Csak küzdök, viaskodok vele, és ezzel a méltatlan helyzettel, de semmilyen megoldást nem találok.
Mindent megpróbáltam már, de mind hiába.
Kérem a T.Lelkiatyát, hogy mit tanácsol, hogy oldódna meg ez a méltatlan, gyalázatos helyzet a családunk számára.
Köszönettel:

Marianna

Kedves Marianna!
Mindenekelőtt abban akarom megerősíteni Önt, hogy az eddig eltelt időben hozott sok áldozata, néha elkeseredett törekvése nem veszett, nem vész kárba. Minden emberi áldozatunk meghozza a maga gyümölcsét, még ha nem is tudunk róla, ha nem is értjük, milyen módon.
Gondolja át újra, Önnek milyen feladatai vannak az életben. Szeretnie kell a férjét. Nevelni, növelnie a gyermekeit hitben és emberségben. (A munkájából származó egyéb kötelességeit Ön tudja hozzátenni.) Az elsőnek is a másodiknak is része, hogy próbálja megszüntetni azt a gyalázatos kapcsolatot és visszatéríteni a férjét a helyes útra. De nem ez az egyetlen. Sok más egyebet is tennie kell a férje, a gyermekei érdekében. Azt javaslom, váltson stratégiát. Tartok tőle, hogy számtalan veszekedés, számonkérés van emögött a 6 év mögött. Gondolom, próbálta erővel is, szelíden is. Úgy tűnik, ezekkel nem ért el célt. Mondja ki bátran, hogy tehetetlenné vált. Mondja ki ezt nyugodtan a férjének is. Ezzel nem azt mondom, hogy ne harcoljon, ne küzdjön érte tovább, de másként. Mondja ki, hogy Ön így is szereti őt, visszavárja. A gyermekeit is erősítse ebben, hogy szeressék az édesapjukat. Bocsássanak meg neki ezért a bűnéért. Minél nagyobb szeretettel vegyék körül. Ez fogja őt visszatéríteni, nem az érvelés, a meggyőzés. Ha nem szűnnek meg szeretni őt, ez az egyetlen módja, hogy tudjanak győzni a bűn felett.


Kedves Lelkiatya!

Nagyon el vagyok keseredve...úgy gondolom,
nekem van a legszörnyűbb apám...
Római katolikus vagyok. Ma pont Úr napja volt.
Reggel az apám szokása szerint mogorván és piszkálódva
fogadott. Nekem elegem volt ebből és mondtam neki néhány
olyan mondatot,amit nem kellett volna.
A húgom elsőáldozó volt pár hete,így a misén ők
hintették a virágokat.
A bűnbánati részben meggyóntam többek között az apámmal
való veszekedéseimet is.
A prédikáció gyönyörű volt,ebből annyit idéznék,hogy:
"A mai áldozásotok legyen olyan,
mintha először és utoljára áldoznátok!"
Felszabadultan és boldogan éreztem magam...egészen az áldozásig.
Mentem volna ki,de az apám rám ordított,
hogy ne áldozzak,menjek vissza. Hozzáteszem,mögötte állt és tisztán hallotta a volt osztályfőnököm is.
Visszaültem a padra és csupa könny lett a szemem...
Ő persze ment áldozni,pedig állítom,van annyi bűne,
mint nekem,ha nem több.
Még csak 15 éves vagyok és jól ismerem a bűneimet.
Szerintem az,hogy az apámmal veszekszem,még nem halálos bűn.
Az egész egyházközség láthatta,
mi voltam a mise elején és mivé lettem...
Hiába hintette a húgom a virágokat,engem már nem érdekelt semmi.
Megharagudtam mindenre.
Pont az oltáriszentség napján nem áldozhatok?
Létezik ilyen???!
Mire visszaértünk a templomba,már csak egy egyszerű műemléknek tűnt
nekem,semmi többnek.
Nem Istenre haragudtam meg,hanem az apámra.
Nem tudom mi lenne a megfelelő cselekedet.

Kedves fiatal barátom!
Olyat kell mondanom, amit nagyon ritkán szoktam. Ebben a helyzetben nyugodtan megteheti, hogy nem az édesapjának engedelmeskedik, hanem a saját lelkiismeretének.
Ön jobban ítélte meg, hogy mehet-e áldozni vagy sem. Az édesapjával való veszekedés, ha nem is szép dolog, de egészen biztosan nem volt halálos bűn. Nagyon helyesen bűnbánatot tartott emiatt, és nyugodtan kimehetett volna áldozni. Persze, amikor az Édesapja visszaparancsolta, akkor jól tette, hogy engedelmeskedett neki. Igazán furcsa lett volna a szülővel dacolva áldozni menni.
Most azt tanácsolom Önnek, hogy menjen el minél hamarabb áldozni. Akár egy hétköznapi szent misére. Ott, a nagyobb csendben, meglátja, még mélyebben át fogja tudni érezni az Úr Jézus szeretetét, közelségét, erejét. És eztán minden szent misén áldozzon! Ha az Édesapja kérdőre vonná emiatt, nyugodtan hivatkozhat rám. Persze, gyónjon is rendszeresen. Meg fogja látni, hogy ez a szomorú helyzet, amely Önnel az Úr Napján történt, még szép és megerősítő élménnyé fog változni az életében.


kedves lelkiatya
csontkovacshoz illetve talpmasszazsra (reflexologia) elmenni bun e ?
koszonom.
A.

Talán nem bűn. Van közöttük orvosi szakember, igazi gyógyító is. Ha azonban azt tapasztalná, hogy a kúra során valami vallási ideológiát is kerít a gyógyítás mellé az illető, akkor jobb, ha elmenekül tőle.


Kedves Lelkiatya!

Az interneten sokat olvasni Vassuláról. Még egy katolikus karizmatikus oldalon is. Elég szörnyűek a próféciái. Őt elfogadta az egyház hivatalos prófétának?

Nem, a Katolikus Egyház nem hitelesítette Vassula Ryden látomásait, üzeneteit. Sőt, ki is igazította azokat, megjelölve, hogy mely állítások nem egyeznek az Egyház tanításával. Bár, ismereteim szerint, Vassula alázatosan alávetette magát az Egyház ítéletének, és kész volt kihagyni, illetve kijavítani azokat a mondatokat, amelyeket a Tanítóhivatal tévesnek nyilvánított. Csak akkor mégis honnan származtak ezek az üzenetek?...


Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves Atya! Milyen tanácsokkal tudna szolgálni a keresztény házasságra való tiszta készület konkrét megvalósítását illetően? Jómagam mintegy fél éve vagyok stabil párkapcsolatban a kedvesemmel, és hosszú távra (házasság)tervezünk. Tudunk az Egyház parancsáról is, miszerint a teljes nemi közösségnek a házasságban van a helye. Azonban a mindennapok során ennek a parancsnak inkább a korlátozó élét tapasztaljuk meg, és sokszor csak "muszájból" tartjuk be... Különösen zavaró, hogy magukat katolikusnak valló ismerőseink közül nem egy játszi könnyedséggel siklik át a kérdésen, mondván, hogy a házasságon kívüli szexualitást - ilyen-olyan megkötésekkel - nem tartja bűnnek... (Nem vádaskodni akarok, de így elég nehéz...) Hogyan lehetne mégis ezt (a tiszta készületet) pozitívan megélni, és meggyőződéssel élni és hirdetni, meghívó módon? Válaszát előre is köszönöm!
B.

Kedves B.!
Nagyon örülök a kérdésének. Adja Isten, hogy ezzel a tiszta szándékkal és törekvéssel tudjanak kitartani egészen a házasságig. Akkor lesz majd Önök számára igazi, szavakkal ki nem fejezhető boldogság a szentségi egyesülés. Ezt valóban nehéz megtartani, tudom. S a mai világban százszor nehezebb, mint régebben. Ezért a legfontosabb tanácsom, hogy imádkozzanak is ezért, kérjék hozzá a Jóisten segítségét.
Gyakorlati tanácsom, hogy ne időzzenek sokat a testi közelségben, az ölelésben. Ez is akkor igazán boldogság, és a házasságig való tartózkodás jele, ha ritkán ajándékozzák meg egymást vele. Aztán, ez soha ne történjék ruhátlanul! Ugyanis akkor még könnyebben beleszédül az ember, és elveszítheti az önuralmát. Továbbá legyenek tartózkodók a simogatásban is! Még ruhán keresztül se érintsenek szeméremfelületeket! Ezek a gyakorlati tanácsaim.
A szellemi értéke pedig az, hogy még csak véletlen se történhet meg, hogy bárki mással egyesüljön, mint azzal a személlyel, akire egy életre (örök életre) elkötelezte magát. Lehet, hogy már Önök is így gondolják egészen komolyan, mégis véglegessé majd Isten pecsétje által válik ez a választásuk. Nagyon jó dolog a testi egyesülés, de amíg nem szenteli meg szerelmüket a Teremtő, addig csak bűn, és lelkiismeret furdalással jár, ha pedig házasságban teszik, felszabadult gyönyörűség és boldogság.
Fájdalmas tapasztalatot jelent a következő kép is. Tegyük fel, egy kertre vágyik az ember, de még nem szabad oda belépnie, meg kell várni, amíg a Gazda megnyitja neki a kaput. Ha nem győzi kivárni, és néha átmászik a kerítésen, hogy lopkodjon a gyümölcsökből, akkor messze nem lesz olyan szép a Gazda ajándéka, amikor majd nagy ünnepélyességgel megnyitja ezt a titokzatos kaput. Nem beszélve arról, hogy ha már megszokta a kerítésen való mászást, akkor könnyen lehet, hogy odabentről pedig majd kifelé fog olykor-olykor kimászni. Ugye, érti a képet? Bizony, éppen emiatt van válságban a házasság, mert sem előtte nem tudják megtartani a tisztaságot, sem utána nem képesek megőrizni a hűséget. Szorosan összefüggenek ezek. Saját házasságuk érdekében őrizzék meg tehát a szüzességüket mindketten a házasságig. Ritka boldog pár lesznek!


Kedves Atya !

Felmerült a kérdés vallási csoportomban, hogy Máriának voltak- e gyermekei Jézuson kivül. Én úgy tanultam és úgy tudom, hogy NEM. Józseffel "józsefi házasságban éltek" - Mária szűzessége tehát érintetlen. Sajnos sokan mást tudnak erről, talán valami bulvárirodalomból. Milyen konkrétummal tudnék érvelni az által felületesen tudottról ?

Köszönettel

Jézus korában a családi kötelékeknek sokkal nagyobb jelentősége volt, mint ahogyan azt mi tartjuk. Viszont Jézus családjáról, rokonairól csak nagyon kevés szó esik az Evangéliumban. Akkor is inkább negatív tartalommal (Mk 3,32; Mk 6,3; Jn 7,2-5). Még az édesanyjáról is csak igen kevés, a nevelő apjáról, Józsefről pedig csupán a gyermekségtörténetben. Amikor Jézus testvéreit említi a szöveg, akkor erre az adelphosz szót használja, amely lehet távolabbi rokon is, nem csak vértestvér. Ez így van az arám nyelvben is. (Miként Keletről származó cigány testvéreink is használják ezt a szót a nagy család minden tagjára.) Egyesek azt feltételezik, hogy József özvegy ember volt, és ezek az ő első házasságából származó féltestvérek. Ez azonban csak feltételezés, nem bizonyítható.
Az Apostolok Cselekedeti egyetlen személyt említ név szerint, mint aki Jézus rokona, ez Szent Jakab, Jeruzsálem első püspöke. Ha lettek volna közvetlen testvérei, akkor ezeknek a személyeknek sokkal nagyobb jelentősége lett volna az Ősegyházban.
Hogy Máriának nem volt több gyermeke, világosan következik abból is, hogy Jézus a kereszten utolsó szavaival édesanyját Jánosra bízta. Ha lett volna testvére, aki gondoskodik róla, akkor erre nyilván nem lett volna szükség.
Az Ősegyház egyértelmű hagyománya, hogy Máriát különös módon tisztelték. Szüzességének ténye nem csupán fizikai vagy erkölcsi jelenség, hanem Ő az egész Anyaszentegyháznak is fogható szimbóluma, amelyet Krisztus tett: ... ragyogóvá..., amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen (Ef 5,27).


Tisztelt Lelkiatya!

Hittel, vallással, templomba járással kapcsolatban lenne néhány kérdésem. Lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy kétségeim vannak.
A legutóbbi karácsonykor nagyon sűrűn jártam templomba, előtte alig, csak évente egyszer-kétszer bizonyos alkalmakkor. Reméltem akkor, hogy nem múlik el a lelkesedés, de lassan csak elmúlt, éppen húsvétkor mentem el még a pászkaszentelés után is templomba, de azóta nem voltam. Sajnos a lelkesedés is elmúlt, meg az időm sem engedi mindig meg a templomba járást, ahogy szeretném. Gyónni pedig már nagyon-nagyon régen gyóntam, egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy mit is mondjak a papnak, mit ne, kicsit szégyenlősségből. Itt Hajdúdorogon szokás most gyónás nélkül áldozni, amit én is megtettem néha, mondjuk azt is kicsit bűntudattal, hogy jó-e ez így. Igazából sok mindent nem értek az ilyen "formaságokkal" kapcsolatban, hogy miért kell annyiszor keresztet vetni, miért hangzik el sok minden háromszor, tudom hogy a szentháromság miatt, de valahogy mégsem értem. Valahogy úgy érzem, nem ezek a hit lényege. Párom édesanyjával szoktam templomba menni, ő is elég vallásos, bár azt látom rajta, hogy inkább csak a "formaságokat" tudja, a lényegről sok mindent nem tud. Ezt úgy értem, hogy a Bibliáról nem sok mindent tud, nem sok bibliai történetet ismer, ami szerintem fontosabb a "formaságoknál", mert szerintem abban van a hit lényege, hogy Isten mit közvetít felénk, mit "vár el" és mellette nagyon tanulságos. Nem bántani akarok ezzel senkit sem, csak nem értek sok mindent. Talán azért is vagyok ilyen kétségbeesett, mert régen azt láttam, visszamenve gyerekkoromig, hogy amikor néha elmentünk a családdal a templomba, folyton csak ezt hallottam: "viselkedj szépen, üljél szépen, így kell keresztet vetni, azt úgy kell, most emígy kell...", de a lényegről nem beszéltek, hogy miért kell/jó templomba járni, mi értelme van ennek. (így belegondolva valószínűleg ők sem értették, de hát ugye a felnőttek mindent jól tudnak) Úgy érzem, az emberek általában berögzülten gondolkodnak ebben is, mint mindenben. Visszatérve párom édesanyjára, ő pedig a gyerekeivel, unokáival is ilyen, kicsit rájuk "erőszakolja" a gyónást, hogy ezt kell, meg illő, meg ezt meg azt illő a templomban. Úgy érzem, ő és még sok ember nem érti a lényeget, én azt hiszem már sejtem, de én is csak tükörből látom homályosan. Meg nem beszélve arról, hogy szerintem a dolgokat nem lehet erőltetni, vagy kierőszakolni, inkább csak rávezetni egy útra, de azt is segítő szándékkal. Ön mit gondol erről?
Hittel kapcsolatos kérdésem még, hogy rossz dolog az, ha hívő embert világi dolgok is foglalkoztatnak a valláson kívül? Persze ha jól gondolom, tulajdonképpen a világi dolgok is Isten teremtményei, ajándékai, és nem lehet ilyen élesen elhatárolni őket.
Válaszát előre is köszönöm, és elnézést a hosszú levélért. Igazán figyelemre méltó az, hogy ennyi levélre ilyen készségesen válaszol.


Önnek nagyon helyes a gondolkodása. Jól érzékeli, hogy a vallásos életben sok megszokott viselkedési minta van, amely könnyen kiüresedhet, ha az ember közben megfeledkezik a lényegről. Mi a lényeg? Az Istennel való mély, személyes kapcsolat. Ebből fakadnak a tettek, amelyek ezt a személyes kapcsolatot hitelesítik. Egyik a másik nélkül nem lehetséges. Sokszor még a jó cselekedetek is kiüresedhetnek, ha nem az Istennel való együttlétből merítjük hozzá az erőt. De éppen úgy az imádság is kiüresedhet, ha nem követik az abból fakadó tettek.
A szülőknek (nagyszülőknek) az a kötelességük, hogy elvezessék a gyermeket erre az őszinte Isten-kapcsolatra és az ehhez igazodó magatartásra. Tény, hogy általában ez utóbbira nagyobb hangsúlyt fektetnek és sokszor megfeledkeznek az elsőről.
A gyermekeknek azonban mindig az a természetes, amit a szüleik mondanak nekik. Nehéz arról magyarázni, hogy mit jelent az Istennel való kapcsolat, és sokkal könnyebb arra megtanítani, hogy hogyan kell keresztet vetni meg imákat énekelni. De a szokások hozzásegítik a gyermeket, hogy később is természetes legyen neki a templomba járás, az ottani viselkedés. Idővel pedig fokozatosan meg kell tölteni tartalommal ezt a viselkedést, tehát egyre többet magyarázni az Isten titkairól. Mindkettő fontos! Mert ha nem tanítjuk meg őket ezekre a cselekedetekre, később a hitkapcsolat eszköztelenül sokkal nehezebben lesz megélhető. Görögkatolikus egyházunk (az ordoxszal együtt) a leggazdagabb ezekben a kifejezési formákban. Ez egy másfajta, érzelmileg telítettebb Isten-kapcsolatot segít megélni. De nyilván nem csak a formák önmagukban.
Ha megengedi, egy személyre szabott érvet is tudok mondani. Ha Ön nem csak lelkesedésből, hanem kötelességszerűen, vagy akár csak szokásból elmenne a templomba, akkor ez a szokás megtartaná az imaélet keretét, amely pedig segíthet az Istennel való kapcsolata frissességének megőrzésében.
A gyermeket nem erőszakolni, hanem nevelni kell az istenfélő életre. Ennek legegyszerűbb módja, ha a szülők is így élnek és a gyermekek ebbe nőnek bele. Szinte tanítani sem kell pl. keresztet vetni, mert ellesi a szüleitől és maga is őket másolva csinálja, használja azt.
A másik kérdésére. Nyilvánvaló, hogy a világi emberek, de még a papok is foglalkoznak más dolgokkal is a közvetlen vallási életen kívül. Ezt is jól látja, hogy az egész világot Isten teremtette, és nekünk adta, hogy használjuk, élvezzük azt. Fontos, hogy Isten akarata szerint éljünk ezzel a lehetőségünkkel.


Tisztelt Lelkiatya!

Én olyan ügyben fordulok önhöz,: hogy

Házasodni szeretnénk a párommal Keresztény Katolikusok vagyunk mindketten,sajnos csak polgári esküvőnk lessz,mert a párom nak volt már templomi esküvője.Így tudom hogy templomi nem lehet és nagyon rosszul érzem magam,hogy Isten színe elött nem kelhetünk egybe.
A másik ami nem hagy nyugodni ,hogy ugye amit Isten egybeköt azt ember szét nem választja .És hát egyszerűen nem tudok beletőrődni hogy a párom egy másik nőhőz tartozzon Isten színe elött.Ez bűn.
Mit tanácsol nekem?
Válaszát előre is nagyon köszönöm.

Kedves Húgom!
Nagyon nehezen tudok Önnek válaszolni. Mit is mondhatnék? Önnek nem volna szabad hozzámenni olyan emberhez, aki szentségi kötelékben van egy másik asszonnyal. Csak akkor teheti meg ezt a lépést, ha kiderül, hogy a kedves jövendőbelijének az előző házassága érvénytelen volt. Ennek azért adok esélyt, mert szavaiból következtetve Ön még fiatal. Ha az illető férfi is az, akkor a házasságkötése sem lehetett régen, és így nem is volt tartós. Sajnos, ma nagyon sok fiatal meggondolatlanul köt házasságot, azt sem tudja, mit jelent az. Hátha ez történt a párja esetében is. Ezért érdemes egyházi vizsgálattal megállapítani, hogy érvényes volt-e az az első házasság. Ha nem, akkor egy kis várakozás után Önök felszabadultan és boldogan egybekelhetnek és járulhatnak szentségekhez. Ennek tisztasága és boldogsága megér annyit, hogy várnak még egy kicsit a házasságkötéssel és a házasélettel.


DJK
Kedves Lelkiatya!
A minap imádkoztam a templomban és egy középkorú nő bejött beszélni az atyával. megkérdezte tőle hogy miért ver úgy az Isten őt stb... A lényeg az hogy a téma kicsavarodott a gyóntatáshoz bár a hölgy paráznaságot követett el (többször is) és abortuszt. Az atya azt mondta neki hogy ő ha meg is gyón nem tud neki feloldozást adni. De ugyanakkor azt gondoltam magamban hogy Isten a leghatalmasabb bűnt is képes megbocsátani. Még az abortuszt is.
Az atya miért nem ad feloldozást, ha Isten tényleg minden bűnt megbocsát ha alázatosan kérjük és vezekelünk érte.
Válaszát előre is köszönöm.
A.

Az Isten valóban minden bűnt megbocsát. Az abortuszt azonban csak a püspök oldozhatja fel. Ezzel is jelezni akarja az Egyház, hogy ez legalább annyira szörnyű és súlyos bűn, mint bármilyen más gyilkosság. Sőt, annak is egyik legkegyetlenebb változata, hiszen védtelen, pici gyermek ellen irányul. Ha egy papnál valaki meggyónja ezt a bűnét, akkor görögkatolikus egyházunkban a pap azt mondja az illetőnek, hogy jöjjön vissza később. Addigra megkéri a püspöktől a feloldozás joghatóságát. Természetesen nem árulja el a nevet még a saját püspökének sem, tehát a gyónási titok nem sérül. A püspök írásban megküldi a feloldozásra való felhatalmazást, és amikor a gyónó újra eljön a megbeszélt időpontban, akkor megkapja a feloldozást. Általában ilyenkor a penitencia is egy nagyobb dolog szokott lenni. Magyar Görögkatolikus Egyházunkban viszont Máriapócson és Sajópálfalán gyóntató papoknak is megvan ez a különleges felhatalmazásuk. Tehát, ha valaki ott gyónja meg az abortusz bűnét, akkor ott rögtön megkapja a feloldozást.


Kedves Lelkiatya!
Mi a különbség az őrangyal és a védőszent között? Már utánanéztem az interneten de sehol nem találtam megfelelő választ. Én honnan tudhatnám meg hogy ki a védőszentem és őrangyalom? Talán magam választom ki?
Választár előre is köszönöm
Isten áldja!
András

Az őrangyal az angyalok közül olyan lény, akire a Teremtő születésünkkor rábíz bennünket. Nem sokat tudhatunk róla, hiszen az angyalok világa számunkra titokzatos. Nem tudjuk a nevét, nem tudjuk azt sem, van-e neve egyáltalán. Nem tudjuk azt sem, hogyan jelöli ki nekünk az Úr, vagy hogyan végzi a mi védelmünk szolgálatát. De jó, ha olykor imáinkban őt is megszólítjuk, őt is kérjük, hogy segítsen az istenfélő életre.
A védőszentünk az a szent ember, aki valamikor itt élt és küzdött a földön, ugyanúgy mint bármelyikünk. Azonban ő annyira Isten kegyelméből élt, hogy az Egyház megbizonyosodott arról, hogy üdvözült és szentek sorába jutott. A védőszentet a keresztségben kapjuk meg, mégpedig általában azt, aki ugyanazt a nevet viseli. Önnek tehát minden bizonnyal Szent András apostol a védőszentje. Hacsak a szülei nem jelöltek meg tudatosan egy másik András nevű szentet. Javaslom, hogy olvasson utána, mit lehet megtudni Szent András apostolról, s miközben egyre többet megtud róla, lelkében is közelebb kerül majd hozzá.


Kedves Lelkiatya!

Katolikusként eljárhatok rendszeresen protestáns istentiszteletre és az azt követő programokra, hogy így misén kívül is minél több időt tudjak keresztények társaságában tölteni?

Sajnos, sem a saját katolikus közösségünkben, sem a közelben nincs jelenleg olyan lehetőség, ahol misén kívül is találkozhatnék és rendszeresen részt vehetnék keresztény programokon. Olyanok körében, akik a korosztályomba tartoznak.

Ezért szeretnék eljárni egy protestáns közösség programjaira.
Ők rendszeresen járnak kirándulni, sportolni, stb. így a szabadidőmet sem egyedül vagy éppen nemkeresztények körében tölteném.

Természetesen a misén továbbra is rendszeresen részt veszek, és katolikusként élek.

Azt kell mondanom, nem veszélytelen, ha az ember rendszeresen eljár más felekezet istentiszteleteire. Szabad elmenni, velük együtt imádkozni, de a rendszeresség magában hordozza annak az esélyét, hogy az ember a saját vallási kötelességét esetleg elhanyagolja.
Fontos, hogy mélyen tudatosítsa, nem azért megy el a templomba, hogy ott jól érezze magát, hanem mert ez élteti, ez tartja életben a lelkét még akkor is, ha érzelmeiben ezt nem tapasztalja. Ha rendszeresen jár a katolikus szertartásokra, főként, ha rendszeresen gyónik és áldozik, akkor ez segít Önnek, hogy Krisztussal való kapcsolatát minden más fölé helyezze. Még a barátoknál, jó társaságnál is. Ha ezt megtartja, akkor megteheti, hogy eljár más felekezet rendezvényeire. Javaslom, hogy inkább a kirándulásokon, közös összejöveteleken vegyen részt és ne az istentiszteleten. Ugyanis ez utóbbi okozhatja, hogy egy idő múltán már nem érzi annyira fontosnak a szent misét és a szentségeket.


Kedves Lelkiatya!
Szeretettel kérdezem, a következő evangéliumi rész magyarázatát:
" A mennyek országa Keresztelő Jánostól mostanáig erőszakot szenved,és az erőszakosak ragadják el azt." Mt.11,12.

köszönettel:Anna.


Kedves Anna!
Bizony, ez nem könnyen érthető rész a Szentírásból. Sokan sokféle módon magyarázták már.
Én úgy gondolom, hogy mindazok, akik bátorsággal, lelki erővel törekszenek a keresztény élet követelményeinek és szükségszerű lemondásainak elfogadására, azok remélhetik, hogy részesei lesznek az Országnak. És nem is csak az eljövendőnek. Akik nem lagymatag módon követik Krisztust és az Ő tanítását, azok már itt, a földön is belekóstolnak a mennyei boldogságba
Szent Lukács evangéliumában is találunk hasonlót, mely szintén ezt az értelmezést támasztja alá: A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, azóta az Isten országának örömhírét hirdetik, és mindenki erőnek erejével törekszik feléje (Lk 16, 16 ).


Kedves Lelkiatya!
Azt olvastam az ön egyik válaszában, hogy "Katolikus egyházunk világos tanítása, hogy azok is üdvözülhetnek, akik nincsenek megkeresztelkedve, de életükben, tetteikben követik a szívük, a lelkiismeretük szavát" Ezzel kapcsolatban merült fel bennem pár kérdés, és kérném Önt, kedves Lelkiatya, hogy segítsen eligazodni. Válaszát előre is köszönöm.
Kérdésim a következők:
1., Ha a keresztség nélkül lehet üdvözülni, akkor hogy értelmezzem azt a jézusi mondatot, hogy: "Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül" (Mk 16,16)
2., Ha az Egyházon kívül lehet üdvözülni, akkor miért alapított Jézus Egyházat?
3., Jézus azt mondta, hogy: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet annak van örök élete" (Jn 6,55) továbbá "ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek" (Jn 6, 54). Nekünk úgy tanították, hogy Jézus az Ő Testét és Vérét az Egyházra bízta, tehát ezen látszik, hog az Egyház szükséges az üdvösség eléréséhez.

Köszönettel, az Anyaszentegyház egy feltétlen és őszinte híve.

Korábbi válaszom nem volt kimerítő. Most sem lehet az, de próbálok az Ön által megjelölt szempontok szerint is válaszolni erre a kérdésre.
1. Az említett igehely így folytatódik:... aki nem hisz, elkárhozik. Nem mondja: aki nem keresztelkedik meg, az elkárhozik. Tehát, csak, aki tudatosan utasítja el a keresztséget, a hitet, vagyis Istent, az kárhozik el. Azt nem tudja még a Mindenható sem üdvözíteni, hiszen Ő akarata ellenére senkit sem üdvözít. A hit, vagyis az Isten irgalmába vetett bizalom szükséges az üdvösséghez. Viszont Szent Pál erre figyelmeztet: Hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? (Róm 10,14). Sokan vannak, akik önhibájukon kívül nem hallottak Jézusról, és ezért nem tudnak hinni benne. Vagy éppen torz képet kaptak róla, ezért utasítják el azt a képet, amit esetleg mi, keresztények a hiteltelen életünkkel alakítottunk ki bennük. Az ilyen embereket a lelkiismeretük szerint ítéli meg az Isten.
2. Nem, az Egyházon kívül nem lehet üdvözülni. Ez hittétel. De azt nem láthatjuk pontosan, hogy kik tartoznak Krisztus Egyházához. Karl Rahner vezette be a teológiába az anonim keresztények fogalmát. Azok az emberek, akik, bár nincsenek megkeresztelve, névlegesen nem keresztények, mégis tiszta életükkel, a lelkiismeretük szavának követésével lehet, hogy közelebb állnak Krisztushoz, mint sok megkeresztelt ember, akik életükkel inkább meggyalázzák Őt. Valamiképp Ők is Krisztushoz, láthatatlan kötelék által Titokzatos Testéhez, az Egyházhoz tartoznak. Ne feledjük el, az Egyház nem csak az a földön élő szervezet, amelyet testi szemünkkel láthatunk. Az Egyház sokkal hatalmasabb: Krisztus teste, amely mindenütt jelen van, mindazok számára tudja közvetíteni Isten kegyelmét, akik nyitottak rá.
3. Igen, megismétlem, az Egyház szükséges az üdvösséghez. Az Egyháznak látható jele és szentsége az Eukharisztia, mert az Egyház is Krisztus titokzatos teste és az Eukharisztia is az. Ezért csak azok részesülhetnek ebben a Szentségben, akik élő kapcsolatban vannak az Egyházzal. (Ezért szükséges a halálos bűnt meggyónni, mert azzal elszakította magát a bűnt elkövető, de a bűnbánat szentségében újra élővé válik az Egyházzal, Krisztus Testével való kötelék, mehet áldozni.) Ám itt is érvényes a tudatosság, az egyéni felelősség. Ha valaki önhibáján kívül nem ismerte meg az Eukhatisztia titkát, hogyan kárhoztathatnánk érte? Ha viszont megismerte, de elutasítja, vagy nem törődik vele, akkor érvényes rá Jézus szava: ha nem eszitek az Emberfia testét... Azért adta nekünk Krisztus ezt a csodálatos ajándékot, saját Testét és Vérét, hogy tápláljon vele bennünket. De azokat is tudja táplálni más módon, akik éhezik őt, de még nem ismerik ezt a nagy titkot.


Tisztelt Lelkiatya!
Kell-e imádkozni az öngyilkosokért?

Természetesen. Értük különösen is fontos imádkozni. Utolsó tettük egy gyilkosság volt. Abban reménykedhetünk, hogy a lélek távozásakor, a tudati állapotuk utolsó pillanatában még hátha megbánták tettüket. Akkor van reményük, hogy Isten irgalmas szeretetével befogadja őket az Ő országába. Ezért különösen is fontos, hogy imádkozzunk értük, hogy bármilyen is volt az életük, ezekben az utolsó pillanatokban tudjanak bűnbánatot tartani, és Isten befogadhassa őket Országába.


Tisztelt Lelkiatya!

Isten mit gondol azokról az emberekről akik más vallásban hisznek? A legtöbb vallás ugyanarról szól,tehát arról hogy tisztességesen kell élni az életünket... És akik tényleg vallásos emberek(nem csak álszentek) azok nem hiszem,hogy szörnyű dolgokat tennének. Régen(és ma is) sokan, például az indiánok nem is hallhattak Istenről,ők a "szellemekben" hittek de ettől nem voltak rossz emberek. Vannak elég elferdült "vallások" is de most nem ezekre gondolok. Szerintem Isten van elég elfogadó ahhoz hogy megértse őket.

Hogy Isten mit gondol, azt nem érdemes találgatni. Ő maga mondta: Az én gondolataim nem a ti gondolataitok (Iz 55,8). Az Ő gondolatai és tervei mindig messze túlhaladják a mi emberi felfogásunk lehetőségeit. Viszont abban biztosak lehetünk, amit Ön is mond, hogy Isten ugyanolyan megértéssel és szeretettel fordul a különböző vallások követői, mint a keresztények felé. Isten nem személyválogató. Ő nem a külsőt nézi, hanem a szívet vizsgálja (1Sám 16,7). Katolikus egyházunk világos tanítása, hogy azok is üdvözülhetnek, akik nincsenek megkeresztelkedve, de életükben, tetteikben követik a szívük, a lelkiismeretük szavát (ld. Róm 2,15).


Kedves Lelkiatya!

Kérdésem az lenne lemondhatja-e egy pap az esküvőt egy hónappal előtte? A helyzet az, hogy áthelyezik máshova augusztustól, nekünk július végén lenne az esküvőnk és közölte velünk hogy keressünk másik időpontot mert ő akkor már nem vállalja. Meghívók elküldve, minden leszervezve. Jártunk hozzá esküvői előkészítőre is. Páromnak mondta, hogy még megbeszéli vele valamelyik nap, de csak úgy, hogy én nem megyek vele. Ilyen lehetséges?

Időpont módosításra semmiképp sem jogosult a pap a saját egyéni helyzete miatt. Az előfordul, hogy áthelyezés miatt már nem tudja elvégezni a szertartást, akkor egész egyszerűen az utódja tartja meg. De, ha jól értem, az Önök esküvőjekor még ott van szolgálatban. Lehet, hogy az áthelyezés miatt nagyon elfoglalt, halaszthatatlan tennivalói vannak. Ilyen esetben meg kell kérni egy másik atyát a szertartás végzésére. Ezt nyugodtan megtehetik, sosem kell a pap személyéhez ragaszkodni. Lehet, hogy vonakodnak ettől a megoldástól, de nem kizárt, hogy az Úr Isten éppen ilyen módon ajándékozza meg Önöket különleges meglepetéssel.
Ha az atya szeretne beszélni a vőlegényével, ezt ne tartsa furcsának, ne akadályozza. Bármilyen dolog felmerülhet, amelyet a pappal kell megbeszélni. Persze, az meg a vőlegényén múlik, hogy őszintén beszéljen Önnel arról, hogy miről is van szó. Teljesen bízniuk kell egymásban. Ez azt is jelenti, hogy nyugodtan lehetnek olyan dolgok (kisebb, jelentéktelenebb, esetleg lelki természetű dolgok), amelyeket nem tárnak fel egymás előtt. Persze, nagyon remélem, hogy ez a papváltás, az ebből származó bonyodalmak nem fogják kettejük bizalmát aláásni.


Kedves Lelkiatya. Fontos számomra a szentáldozás. Szabad e úgy áldozni, hogy előtte paráznaság (önmagunkat érintjük) vétségét követjük el. Mivel egyedülálló vagyok, néha rámtör a vágy, s némileg feledteti a magány érzését, s kicsit kellemetlen lenne időnként-gyakorta ezzel a bűnünkkel a pap elé állni. Egy római katolikus ismerősöm azt a tanácsot kapta a paptól, hogy csak akkor nem szabad áldozni, ha testi kapcsolatunk volt egy másik emberrel, ha csak magunknak szerzünk örömet, attól még áldozhat, nem olyan súlyos bűn. Ezt azért mondta, mert valóban így van, vagy náluk szokás a mise előtt hangosan bűnbánatot tartani (pontosan nem tudom minek nevezik) és csak ezért? Nálunk görög katolikusoknál ez a kérdés hogy értendő?

Mindkét rítusban a szentáldozás előtt bűnbánatot tartunk. A római katolikus szent mise elején a bűnbánati ima (Gyónom a Mindenható Istennek...) az egész szertartáson való méltó részvételére vonatkozik (hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait). De újra kifejezik ezt a bűnbánatot a szentáldozás előtt, amikor azt mondják: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj... A görögkatolikus Szent Liturgián pedig az egész szertartást átszövi a bűnbánat kifejezése, megszámlálhatatlanul sokat mondjuk: Uram, irgalmazz! A szentáldozás előtt pedig nekünk is van egy szép imádságunk, amely a bűnbánatunkat fejezi ki: Hiszem, Uram és vallom, hogy Te... világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket, akik között az első én vagyok... A szentáldozáshoz tehát minden esetben bűnbánó lelkülettel megyünk, még akkor is, ha éppen előtte gyóntunk meg.
A szemérmetlen érintés, főként maga az önkielégítés súlyos bűn. Nem mondhatjuk, hogy nem olyan nagy bűn az. Mégpedig azért, mert Isten helyett az altesttáji örömöket választjuk. A magányt, vagy más hiányérzetet azzal pótoljuk, ami nem a mienk. A szexualitás gyönyörű ajándék arra, hogy az egymást szerető emberek a férfi és a nő megajándékozzák egymást ezzel az örömmel, s amely örömből akár új élet is foganhat. Ezt egyéni vigasztalódásra, örömgerjesztésre használni egészen méltatlan. Ezért bűn. De valóban nem halálos. Általában jobban szégyelljük, mint amilyen súlyos, de a szemérem, nem pedig a bűn súlyának mértéke miatt. Fontos, hogy ne szégyellje meggyónni. Vegyen erőt, és mondja ki a bűnt. Elég annyit mondani: az érzékiség bűnébe estem azzal, hogy magamnak szereztem testi örömöt. Ennyi elég, ebből a pap tudni fogja, hogy miről van szó, és feloldozza Önt. De rejtegetni, tartogatni ezt a bűnt nagyon nem tesz jót a léleknek. Mindenben törekedjen a tisztaságra, a testileg-lelkileg odaadó életre! Ha fontos Önnek a szentáldozás, akkor ezzel az odaadással fejezheti ki ragaszkodását és szeretetét az Úr Jézus felé.


Kedves Lelkiatya!

A szülők képe ennyire befolyásolhatja az Istenhez való viszonyulásunkat?

Eredetileg egy nem vallásos családban nőttem fel, és felnőttként (25+ évesen) vettem fel a római katolikus vallást.
Azelőtt is kerestem Istent, és hiszem, hogy Ő vezetett engem mindvégig. Hiszen nem kaptam vallásos nevelést a családban, mégis érdekelt az istenhit, tudtam, hogy az emberi élet célja nem csak az, hogy világi értelemben legyünk jók, stb.

Viszont ugye a Bibliában is nevezik Istent Atyának.
De nekem nagyon negatív apaképem és nem igazán pozitív anyaképem van a tapasztalataim alapján (nekem ez jutott), ezért ez még jobban megnehezítette az Istenhez közeledésemet. Vágyódtam Istenhez közeledni, de mégis vissztartott az a szülői kép.

Viszont mióta vannak keresztszüleim (keresztanyukám és bérma keresztapukám), akik valóban gyakorolják a vallást, sokkal másabb.
Addig valójában még az apa szót is kerültem, amikor csak tehettem. Már egy ideje viszont van úgy, hogy keresztanyát anyának és keresztapát apának szólítom, mert eléggé mély kapcsolat alakult ki közöttünk így felnőttként is. Most olyan, mintha befogadtak volna egy új családba. Ezen érzés ugye nem bűn?

A szüleimet persze tisztelem, mert parancsolatba van adva. De valójában érzelem nem köt hozzájuk, ellentétben a keresztszüleimmel.
Számomra fontosabbak lettek a keresztszüleim az életemben.
(Persze ezt nem mondom és nem éreztetem a szüleimmel, mert azért ők neveltek fel, és ami tőlük telt, azt megtették értem.)

Amióta lett egy pozitív anya- és apaképem, Istenhez is képes vagyok közeledni, nincs meg az a belső feszültség, ami korábban.

Ágnes

Kedves Ágnes!
Még szerencse, hogy levelében feltett egy kérdést, így joggal közölhetem, és van lehetőségem válaszolni. Ugyanis mindig csak azokat jelentetjük meg ezen a felületen, amelyek valóságos kérdések, hogy tehetségem szerint választ is adjak rá. Ám írásának többi része is nagyon tanulságos, a közléséből mások is meríthetnek mély gondolatokat.
A válaszom tehát: nem bűn, ha az ember érzelmileg kötődik a keresztszüleihez, sőt, ha úgy érzi, új családot talált a körükben, olyat, amire már kislány kora óta annyira vágyott. Egyszersmind figyelmeztetnem kell, hogy nem szabad túlságosan sem kötődni ehhez az új kapcsolatrendszerhez. Ön már felnőtt ember, a saját életét kell élnie. Ami gyermekkorából kimaradt, azt nem pótolni kell, hanem az így keletkezett hiányt, sebeket helyesen feldolgozni. De soraiból arra következtetek, hogy ezen a téren sincsen semmi gond, nagyon is helyesen kezeli ezt a helyzetet.
Valóban nagy szerepük van a szülőknek abban, hogy a gyermekben milyen Isten-kép alakul ki. Óriási tehát a felelősség. Viszont vannak más minták is, nem csak a szülőké. Sokszor megtörténik, hogy egy lelkiatya, gyóntató, vagy egy vonzó személyiségű tanár válik olyan képpé, amely jelentősen befolyásolja a gyermeknek az Istenhez való viszonyát. Ezek a minták olykor pótolhatják, de legalábbis nagy mértékben kiegészíthetik a szülő-képet. Sokunknak van tehát ebben nagy felelőssége.
De éppen az Ön sorsa mutatja meg jól, hogy itt nem csak a lélektani törvények játszanak szerepet. Az Isten mindenható és mindenkit végtelenül szeret. Mindenki felé keresi az utat, bármilyen sors jutott is osztályrészül. A mi dolgunk az, hogy nyitottak legyünk rá, és akarjunk is életünkkel válaszolni az Ő szeretetére.


Kedves Lelkiatya!
Tudom, hogy az Egyház tanítása szerint a gyermek Isten ajándéka. Van viszont valami, amit én nem értek.
Nekem nincs családom, mert sem feleségnek, sem anyának nem vagyok alkalmas. Fizikailag igen, de én soha nem vágytam gyerekre, családra, alkalmatlanságom már fiatal koromban nyilvánvaló volt. Ugyanakkor szerzetességre sem kaptam hívást, sokáig Isten, vallás nélkül éltem. És igen, sajnos volt egy abortuszom. Nem akartam én terhes lenni, a kapkodásom és a felelőtlenségem okozta. Ha valaki, hát Isten nyilván tudta, hogy milyen vagyok, miért "ajándékozott" meg hát mégis ezzel a terhességgel? Tudnia kellett, ha én is tudtam, hogy nem vagyok anyának való! Annyira nem, hogy bár az abortuszt megbántam, meg is gyóntam, de sajnos most sem hiányzik az az elvetetett gyerek. Jobb egyedül, mindig egyedül szeretek lenni.
Elég szégyen, hogy ilyen vagyok, de akkor sem értem: az én hibám, hogy annak idején terhes lettem, vagy Isten akart nekem egy számomra borzasztó ajándékot adni? De hát miféle ajándék az ilyen? Nem akarom elhinni, hogy az Úr rám akart erőltetni valamit, amit testileg-lelkileg elutasítok, amitől undorodom?
Megköszönném, ha eligazítana, hol hibás a gondolkodásom?

Mondok még szörnyűbb dolgot. A szerbiai háborúban megerőszakoltak szerzetesnőket, akik közül nem egy megfogant és természetesen nem vettették el, hanem megszülték a gyermeket. Nem hibáztatható Isten, hogy a természet törvénye működik. Csakis annak van ebben felelőssége, aki az aktust végrehajtotta. Vannak fiatal lányok, akik inkább felelőtlenségükkel vétenek ezen a téren. Isten világa akkor hordoz áldást, ha a világba teremtett törvényeit követjük. A gyermek a házasságban áldás. Ezért lényeges, hogy Isten szavát követve a testi egyesülés csakis a házasságon belül történjen meg.
Azt tanácsolom, hogy erősítse tovább az Istennel való kapcsolatát. Bátran kérje Tőle, hogy mutassa meg, milyen feladatot szán Önnek az életben. Valóban van, aki nem házasságban él, de annak is lehet nagyon boldog, teljes élete. Ez az Istennel való kapcsolatán múlik.


Kedves lelkiatya!
Történt egy olyan esemény ami teljesen megingatott bennem mindent.Néhány hónappal ezelött,volt egy konfliktusom,amibe ugy éreztem belehalok,akkora fájdalmat,összetöröttséget okozott bennem.Egy baráttal volt ilyen konfliktusom,de a saját testvérem is tett velem ilyen dolgokat régen.És ezek a sebek bennem élnek,égetnek.Nekem azóta nagyon nehéz látni ezt az embert,durva dolgok hangzottak el.Elsösorban megrágalmazott,ugy érzem ezek a dolgok fel lettek nagyitva,vagy inkább kiprovokálva,azért,hogy legyen ok,megszakitani a kapcsolatot.Olyat is mondott,hogy nem akar velem közelebbi barát lenni,akadályozzuk egymást a fejlödésben,meg hogy maradjunk jóban egymással,felszinesebb szinten.Bennem egy világ omlott össze.Ö azota odajön hozzám,beszél is,kitereget belsö dolgokat is magáról,de soha nem jelentkezünk egymásnak,és társaságon kivül,ha egy irányba megyünk,sokszor kerül,szabadulna tölem,mindig sietös dolga akad,ha én lennék a kezdeményezö fél.Táraságon kivül nem keressük egymást.Az a rossz az egészben,hogy javarészt egy helyekre járunk.Számomra ez igy fenntarthatatlan.Most legutobb mikor társaságban voltunk,és igy viselkedett,megirtam üzenetben,hogy jobb lenne,ha egy ideig semmilyen szinten nem kommunikálnánk,addig ameddig nem tisztázunk dolgokat.Másként nem megy.Azt is irtam,hogy gondolkodjon el a viselkedésén,mert mások is észrevették,hogy megváltozott,és egyszer nagyot eshet.Egyfolytában a sirással küzdök,amikor tudom,hogy egy helyen leszünk.Lelkibetegnek érzem magamat ettöl az egésztöl.Elveszi a lelki békémet.Már igy is lrombolt bennem dolgokat:bizalmat és hitet az emberekben,a segitségnyujtásban...Azon vagyok,hogy ezek a dolgok ujbol helyreálljanak,de ha kivagyok téve ilyen hatásoknak vele kapcsolatban,akkor nem tudok rajtiuk változtatni,mert érzelmileg még érint a dolog.Nemrégiben ö mesélte nekem,hogy volt egy konfliktusa,egy számára közeli személlyel,és az elmondottakbol,ö ugyanazt élte át,amit okozott.Azzal a különbséggel,hogy ö nem lett megrágalmazva csak erélyesen szembesitve bizonyos dolgokkal.De ezzel a személlyel tisztázta a dolgokat,velem viszont mintha nem mutatna hajlandóságot rá.Önnek mi a véleménye a dologról?Bün- megszakitani egy olyan kapcsolatot,ami régen jo volt,sokat jelentett,de most elveszi a lelkibékénket?
Válasyait elöre is köszönöm!
Dea

Kedves Dea!
Az az egyszerű tanácsom, hogy egy ideig ne is beszéljenek egymással. Persze, köszönni kell, de semmi több. Ne erőltessék. Ha ő kezdeményezne beszélgetést, legjobb, ha rövid úton lezárja. Másként nem megy. Egyelőre Önben sebek tépődnek fel minden egyes alkalommal, amikor találkoznak, beszélnek. Ha nem is kerülhető el minden találkozás - ez nem baj, sőt, emiatt nem is kell társaságot, barátokat váltania -, de nem kell egymással beszélgetniük. Ezt csak egy darabig kell így tartaniuk, idővel, meglátja, rendeződni fog a kapcsolatuk. Ha a régi nagy barátság már nem is állítható helyre.


Kedves Lelkiatya! Amikor az önkielégítés bűnébe esek, utána mindig lelkiismeret furdalásom van, hogy engedtem a csábításnak, és ilyenkor nem szoktak áldozni. Úgy érzem, hogy nem vagyok méltó rá. Nem tudom, hogy mennyire teszem ezt jól.

Az önkielégítés nem halálos bűn. Leginkább végtelen (féktelen?) gyengeségében követi el az ember. Azt lehet mondani, szinte akarata ellenére. Legalábbis azoknál, akik valóban küzdenek ellene. Tudom, hogy ez Önnél is így van. Jogos a lelkiismeretfurdalása, és fontos is, hogy meggyónja ezt a bűnét minél hamarabb. Mégis megteheti, hogy ha nem sikerült gyónnia, azért még megáldozhat. Bűnbánatot tart, és Isten előtt mélyen megbánva tettét nyugodtan mehet áldozni. Hiszen az Eucharisztia nem jutalom annak, aki megérdemli, hanem gyógyszer, azoknak, akik rászorulnak. Ilyenkor Jézus magához öleli, nem pedig büntetni akarja.


Kedves Lelkiatya!


Fura problémával fordulok Önhöz, mint lelkiatyához, de igazából nem tudom kihez fordulhatnék, mert rendőrséghez túlzás lenne, a családomban pedig nem olyan kielégítő válaszokat kapok. Fiatal nő vagyok, és már nagyon unom és utálom, hogy idősebb(40-70) férfiak akarnak felszedni, mindig "megtalálnak". Lehet túl reagálom, de én már zaklatásnak érzem. Nem beszélve arról, hogy így már szinte minden idegen férfitől félek, és ellenszenvet érzek. Nem tudom Ön mit gondol erről, de az ilyen férfiakban a Sátánt látom munkálkodni. Nem tudom, mit tehetnék ellene, talán nem kellene annyira barátkozósnak lennem, csak az a baj, hogy sokszor nehéz egyből megítélni valakit. Persze idősebb, idegen férfiakkal nem szoktam barátkozni, csak az a baj, hogy megtalálnak így is. Lehet, hogy "kegyetlenebbnek" kellene lennem? Válaszát előre is köszönöm!

Ön bizonyára igen csinos és vonzó teremtés. Arra kifejezetten ügyelnie kell, hogy a magatartása ne legyen kihívó. Ha azt tapasztalja, hogy Önt többször megtalálják az idősebb férfiak, eléggé logikus, hogy ezért nem az idősebb férfiakat lehet okolni. Értem én, hogy Önben sincsen semmi törekvés arra, hogy velük szemben kihívő legyen, de lám, mégis.
Ennél fontosabb azonban, hogy a kicsit visszafogottabb viselkedésén túl ne figyeljen erre oda, ne tulajdonítson ennek az egésznek nagy jelentőséget. Sok minden valójában a fejünkben, a gondolatainkban játszódik le először. Ha nem is gondol erre, akkor fogja tapasztalni, hogy már nem is annyira rámenősek ezek az idősebb férfiak.


Tisztelt Lelkiatya!

Azt szeretném megkérdezni hogy a Pászka sütés és elfogyasztása bűn e a nem
a megfelelő időszakban?
Válaszát előre is köszönöm.
T.

Nem bűn. De jobb, ha nem teszi. Érdemes mindent a maga idejében és a maga helyén, a maga módján és a maga rendje szerint tenni. Akkor van minden a helyén az életünkben. De azért nem bűn, ha sárga túrót, pászka kalácsot máskor készít és fogyaszt az ember.


Kedves lelki Atya!
Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért van az h nekem, mindig az utolsó percben sikerül valami amit nagyon szeretnék és már sokat imádkoztam érte. Ez ön szerint miért van így? Azért hogy jobban értékeljem vagy ez egy tényleg jó dolog /dolgok?
Egy kitartó lány

Valószínű, az Úr ezáltal neveli Önt arra, hogy higgyen, bízzon még akkor is, amikor már elfogyott minden emberi remény, hiszen az utolsó pillanatban mindig segít. Sőt, ha eléggé megerősödött a hitében, akkor meg fogja tapasztalni, hogy van, amikor az utolsó pillanat után segít! Vagyis azt érzi, hogy mégsem hallgatta meg, minden elveszett, amit kért, nem teljesült, és a végén mégis egészen másként alakulva úgy lett jobb, ahogyan mégis Ő akarta. Erre a legjobb példa maga a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalála. Látszólag minden összeomlott, teljes kudarcot vallott az élete, meghalt. De halála után - az utolsó pillanat után - feltámasztotta, és így győzedelmeskedett mindenen. Ez a remény éltet minden igazán Krisztusban hívőt.


Tisztelt Lelkiatya!

Nagyon szomorú vagyok.
Szeretnék részt venni lelkigyakorlaton, de a programok, amiket találtam, az ország más részein vannak.
Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Miskolc körzetében miért nincsenek ilyen lehetőségek (legalább is eddig nem találtam)?
Egyelőre csak megyén belüli programokon tudnék részt venni egyéb okokból.

A másik problémám az, hogy a helyi közösségben, amelynek tagja vagyok, nincs más a korosztályomban.
Így nagyon egyedül érzem magam ott is.
Eljárok a misékre rendszeresen, és amiben tudok, segítek.
De hiányzik a korosztályomba tartozók (30-35 év) közössége.

Miskolcon az Egyetemi lelkészség és a Jezsuita közösség mennyire nyitott újak befogadására?
Hozzájuk lehet bekapcsolódni?
Talán ott nagyobb eséllyel találnék korosztályomba tartozókat.

Egy római katolikus.

Lehet, hogy az Egyetemi lelkészség csak egyetemistákat illetve az egyetemhez kötődő fiatalokat tud fogadni, nem tudom biztosan. A jezsuiták viszont egészen biztosan nyitottak bármilyen fiatal fogadására. Hasonlóképpen a jezsuita templom mellett működik a görögkatolikus parókia is, mely szintén fogad fiatalokat ifjúsági hittanra. Jó szívvel tudom még ajánlani a Ferences kistestvérek közösségét (Kabar u. 8.), ahol szintén élő ifjúsági élet folyik. Ezeken a helyeken pedig segítséget tudnak adni abban is, hogy hová lehet és érdemes elmenni lelkigyakorlatra. Feltétlen keresse fel ezek valamelyikét!


Kedves Lelkiatya!
Az imádságnak számít ha beülök a szobába és csak néma csendbe vagyok? vagy megszólítom Istent pár mondatban és utána ismét csak csendbe vagyok? Nem tudom miért, de mostanában ez történik magától. Valamint az imádság-e ha ugyanígy a nyüzsgéstől elvonulok egy mp4 lejátszóval és egyházi/ifjúsági zenéket hallgatok/éneklek magamba? Alatta pedig nyugalmat, örömöt és hatalmas békét érzek és valami különös érzés fog el mintha minden tökéletes lenne az életeben és ennél jobb már nem is lehet. Érem az életem teljességét... Kimondhatatlnaul érzem magam ilyenkor. Mi ez az egész érzés? Nem tudom hogy ez valójában imádság? vagy csupán kellemes időtöltés?

Igen, ez is imádság. Bár ezt legjobban csak Ön tudja megítélni. A szív állapotán múlik minden. Mert, ha zenét hallgat az ember, az még nem biztos, hogy imádság. Ha ilyenkor a gondolatai Önmaga körül forognának, akkor aligha lehetne imádságnak nevezni. De, mint írja, eközben megszólítja Istent, majd ismét csendben van, ez nagyon jó. Ilyenkor az Istent hagyja szólni ebben a csendben. Még ha nem is érzékeli, de ennek a csendnek gyógyító hatásán keresztül mégis megérezheti, hogy ilyenkor helyére kerülnek a dolgok a lelkében. A csend jobb, mint a zenehallgatás. De a zene is segíthet, csak nem mindegy, hogy milyen zene. Ilyenkor nagyobb hangsúlyt kapnak az érzelmek, és előfordulhat, hogy az ember telítődik érzelemmel, és azt véli, hogy ez már imádság is. A jó érzés még nem imádság. De ha a lelke valós és mély békét nyer általa, akkor azt az időt is Istennel töltötte.


Tisztelt Lelkiatya!

Borzasztó gondolatok gyötörnek. Van egy ötéves kislányom aki betegen született és van egy tíz éve tartó házasságom ami teljesen tönkre ment.
Most kiderült pár napja, hogy babát várok. Az igazat megvallva nagyon nem örülök ennek a babának mert a férjemmel a váláson gondolkodunk de ő azt mondja hagyjuk meg a babát mert bűn lenne elvetetni és majd lesz valahogy. Sajnos a kislányom nevelésébe nem sokat segít be és mint írtam nagyon megromlott a kapcsolatunk. Nem akarom ezt a babát meg szülni mert semmi biztos pont nincs most az életemben. Mind a ketten vallásosak vagyunk és tudjuk, hogy minden gyermek Isten ajándéka de nincs erőm és nem is szeretném és borzasztóan félek, hogy ha megmarad akkor mi lesz .
Mi lesz ha egyedül maradok velük ha a férjem elhagy. A másik , hogy nagyon félek attól is, hogy ez a baba is betegen fog születni. A kislányom nagyon sok időt igényel a sajátos nevelése illetve a kezelései miatt nem tudom , hogy oldanám meg egyedül, hogy még egy gyerekről gondoskodnom kelljen. Óriási dilemma számomra, hogy mit tegyek kérem segítsen a döntésben. Előre is köszönöm válaszát.

Kedves Édesanya!
Az valóban borzasztó gondolat, hogy meg akarná ölni a saját gyermekét. Sátáni kísértés! El kell, hogy mondjam, azok az édesanyák, akik ilyet tettek, később, rádöbbenve szörnyű bűnük súlyára és visszavonhatatlanságára, iszonyatos lelki gyötrelmeket élnek meg emiatt. Isten kegyelméből, persze, mindenhonnan van gyógyulás, de sok esetben olyan nagy a lelkifurdalás, hogy még ezt sem merik elhinni. Egyébként az Egyház is igen súlyosnak tartja: ez az egyetlen bűn, amit egy pap nem is oldozhat fel, csak külön püspöki engedéllyel!
De nem rémisztgetni akarom, hogy ne kövesse el ezt a tettet. Ha hívő ember, mint írja is, akkor tudja, hogy a gyermek áldás, Isten ajándéka. Meg fogja látni, hogy ez a kis testvér bearanyozza majd az életét. Adja Isten, hogy egészséges legyen, és később majd ő is besegítsen a testvére gondozásába. Hisz erre is jó esély van. A férjével való kapcsolatát pedig formálják, gyógyítsák. Ne nyugodjanak bele abba, hogy rosszul alakult! Helyre lehet, helyre kell hozni. Ebben is, könnyen lehet, hogy ez a megszülető gyermek fog majd változást hozni. Persze, ezt Önöknek is akarni kell.
Fogadja tehát áldásként a gyermeket, és imádkozzon, hogy ez az áldás az egész családjuk számára Isten akarata szerinti fordulatot hozzon. Én is imádkozom Önökért.


Kedves Lelkiatya!

Kezembe akadt egy imakönyv, ahol le vannak írva a Szentlélek ellen elkövetett bűnök. Van köztük egy olyan, hogy " Irigyelni másoktól Isten irgalmát" Ezt nem teljesen értem. Jelentheti azt, hogy azt mondjuk Xy-t jobban segít az Isten, mint engem, vagy XY-t miért segíti sz Isten, engem miért nem? Mert sajnos gyerek koromban néha mondtam ilyet. De nem tudtam, hogy ez bűn, vagy legalább is, hogy ekkora bűn. És akkor még nem is foglalkoztam a vallással ennyit.De azóta természetesen nagyon meg is bántam. Ez még jóval az igazi megtérésem előtt volt. Akkor én elkövettem ezt a bűn?

Gyermekkorunkban sok olyan bűnt követünk el, amelyről nem is gondoljuk, hogy az. Természetesen ennek megfelelően a súlyuk sem olyan nagy, de azért jó, ha meggyónjuk ezeket az első gyónásunk alkalmával - legyen az gyermekkori vagy már megtért felnőtt korban végzett első gyónás. Világosan látni kell, hogy amit az imakönyv Szentlélek elleni bűnnek nevez, ez nem ugyanaz, mint amiről Jézus beszél, amelyre nincs bocsánat (Mt 12,32). A katekizmus, meg a lelki életet segítő imakönyvek próbálnak segíteni abban, hogy a bűnöket osztályokba sorolják. Erről van szó az említett könyvben is. Jól értelmezi a szöveget, igen, előfordul, hogy megirigyeljük a másoknak adott kegyelmi adományt. Ez később, felnőtt korban is előfordulhat. Gondolom, Ön is úgy szokta befejezni a szentgyónását, hogy kimondja, hozzáteszi, hogy minden más bűnt is megbán, amit addig elkövetett. Így hát nem kell aggódni amiatt, ha gyermekkorában elkövetett ilyesmit. Egyetlen jól elvégzett szentgyónása már helyére tette ezt a dolgot (is).


Kedves Lelkiatya!

A mai római katolikus misén a Szentlélekről és az ember lelki táplálásáról volt szó kiemelten.

Elhangzott az alábbi mondat is:
"Kinek fontos az én lelkem? Rajtam kívül egyedül Istennek. A saját egyéni felelősségünk az, hogy lelki táplálékhoz jussunk."

Ebben a szövegkörnyezetben hangzott el:

A lélek az, ami éltet minket, így az a legfontosabb. A test annyiból fontos, hogy az a lélek temploma, a lélek eszköze, "járműve", stb.
Tehát a testet sem szabad elhanyagolni, mert akkor a lélek eszköze sérül...

Ugyanakkor az emberek a testet látják, a többség azzal foglalkozik.
De kinek fontos az én lelkem? Rajtam kívül egyedül Istennek. A saját egyéni felelősségünk az, hogy lelki táplálékhoz jussunk."

A kiemelt mondattal:

"Kinek fontos az én lelkem? Rajtam kívül egyedül Istennek. A saját egyéni felelősségünk az, hogy lelki táplálékhoz jussunk."

olyan szempontból egyetértek, hogy másért csak imádkozni tudok, hogy a szíve ne keményedjen meg.
Vagy még esetleg példamutatással tudok járni előtte, azzal segíteni őt.
De helyette Istenhez közeledni, a lelkét táplálni más ember nem tud(ja).
Én ezt így értelmezve elfogadom.

De Ön, mint Lelkiatya mit gondol erről?

A közösség fontossága és a lelki táplálékhoz jutás egyéni felelőssége hogyan egyeztethető össze?
Talán úgy, hogy imádkozom a másikért, de egy bizonyos ponton túl a lelki táplálékhoz jutás már viszont valóban "csak" egyéni felelősség?

Segítő válaszát előre is köszönöm! Á.

Kedves Á:!
Valóban arra gondolhatott a prédikáló atya, amit Ön is ír, hogy másokon közvetve segíthetünk ugyan, és ez a mi felelősségünk, de átvenni az ő lelkiéletét, sem pedig annak felelősségét nem tudjuk, nem lehet. Mindenki maga felel életéért és tetteiért az Úr előtt
Ugyanakkor megmarad a felelősségünk másokért. Egyrészt az imádságunkkal sokat alakíthatunk rajtuk, másrészt, amennyire egyik ember hatni tud a másikra szóval, tettel, példával is segíthetjük egymást.


Kedves Lelkiatya!

Az önkielégítés mekkora bűn? Sajnos még most házasként is előfordul. Nagyon küzdök ellene, van úgy, hogy egy fél évig is meg tudom állni.Utána nagyon megbánom mindig, ha előfordult.
Nagyon félek meggyónni, úgy szoktam, hogy " egy nagyon helytelen és illetlen és meggondolatlan dolgot csináltam." Közben pedig arra gondolok, de annyira szégyellem magam, hogy nem tudom kiejteni a számon. Így érvényes a gyónás?

Arra biztatom, ne féljen meggyónni ezt a bűnt. Bár így is érvényes a gyónása, ha a pap nem kérdez rá, hogy elmondja a tettét, ha nem is részletezve. Nem az a lényeges a gyónásban, hogy megszégyenüljek, mégis lélektanilag segít, ha kertelés nélkül kimondom a bűnöm. Ez, valószínű, még jobban visszatartaná a bűn elkövetésétől. Segít az is, ha a házastársával is megbeszéli. Persze, ezt alaposan meg kell gondolni. Nem minden kapcsolat viseli el, ha ezt a gyengeséget feltárjuk. Pedig fontos lenne erről is nyíltan beszélni. Egyébként ennek is visszatartó, megtartó ereje van. Ne rejtegesse a bűnét, sem a gyóntató pap sem a felesége előtt!


Kedves Lelkiatya!

Szeretném megkérdezni honnan tudhatom meg hogy egy elkövetett dolog ami bünnek számit, nagy vagy bocsánatos bün.

Talán mindegy is. Minél hamarabb gyónja meg, a feloldozó pap pedig meg fogja mondani Önnek, hogy mennyire súlyos volt. De akkor meg már mindegy is, mert az Úr a megbocsátó szeretetével el is törölte.


Tisztelt Lelkiatya!
Igaz az, hogy az ember döntéseket hoz az életébe - mikor milyen életállapotban van - és a döntései következményét egész életében el kell viselnie, nincs több esélye? Én pl. szerelmes voltam huszonéves koromban. Mondhatnám, hogy a legszerencsésebb ember voltam, egy csodálatos ember szeretett és szerettem én is. Nagyon szerettük egymást, csodálatos, szép családunk lehetett volna. Buta döntések, mások beleszólásai miatt szétmentünk. Ma, én egyedülállóként élem magányos életem, minden reményem elszállt, hogy családom legyen, ő pedig boldogtalan a házasságában, gyermekei között. Természetesen egy történetet sem lehet ilyen egyszerűen leírni, de a lényeg, hogy olyan mintha az Isten tálcán kínálná a libacombot, és mi saját okoskodásaink (az egó!) miatt (vagy egyéb más okból)elutasítjuk a lehetőséget, aztán mintha azt mondaná: akkor old meg magad. Mi persze gyarló emberek vagyunk... De hogyan lehettem volna akkor a mostani bölcsességemmel? Miért van az, hogy az ember csak később eszmél rá, mikor már késő? Annyi bűnt szül az, hogy sóvárgunk egymás után. Pedig mind a ketten keresztény emberek vagyunk, s tudjuk, hogy annyi út van, minden út Istenhez vezethet. Vagy együtt, vagy mással, minden csak hiúság és gyarlóság, de mégis az ember szeretetre vágyik, és bűnös, aki hibákat követ el, de miért nem lehet változtatni a rossz döntésen? Köszönöm a választ: István

Kedves István!
Természetesen a tetteinknek vannak következményei. Van, amikor csekélyke hibával végzetes körülményeket okozunk (legyen az vezetés közben egy rossz mozdulat, pillanatnyi figyelmetlenség...), máskor meg fatális hibákat követhetünk el, de azért könnyen helyrehozható. De ezek inkább bölcselkedő gondolatok, amelyeken lehet töprengeni, de úgy sejtem, Önnek nagyon is konkrét élethelyzet miatt vetődik fel ez a kérdés. Azt tudnunk kell, hogy Isten sohasem büntet, sohasem mondja, most már oldd meg magad. Ő olyan, mint egy szerető szülő, aki látja elesni a gyermekét. Persze, van, hogy hagyja, hadd tápászkodjon fel a maga erejéből, mert akkor erre van szüksége, de legtöbbször odaszalad és felkapja. Az Isten még inkább így van velünk. Ha bajba jutunk, nyomban még nagyobb szeretettel áraszt el, hogy segítsen.
Bizonyos értelemben minden helyrehozható - hiszen Ő mindenható! De ez nem feltétlen azt jelenti, hogy úgy igazítja az életünket, mint mi szeretnénk.
Nagyon igaz tapasztalat az is, hogy felnőttebb fejjel már sokkal bölcsebben tudna dönteni az ember. Érdemes hát - figyelmeztetem a fiatalokat! - fiatal korban törekedni minél nagyobb bölcsességre.
Ifjúkori szerelmét felkeresni és kapcsolatot tartani vele nem a régi elhibázott dolog helyreállítása volna, hanem egy újabb nagy hiba elkövetése. Ha ő házasságban él, akkor hagyja, hogy ott találja meg a helyét, és a régi szép érzések felelevenítésével ne nehezítse meg még jobban, hogy a mostani nehézzé vált házastársi kapcsolatát megoldja.


Kedves Lelkiatya!

Két dolog miatt fordulok most Önhöz.
Az egyik dolog: Az öngyilkosság tényleg bűn? Ugyanolyan bűn, mint a gyilkosság? Én valahogy nem így gondolom. Persze nem jó dolog, de én valahogy meg tudom érteni azokat az embereket, akik arra vetemednek, mert valószínűleg megvan az okuk rá, hogy eldobják az életüket. Én azt nem szeretem, ha valaki elítél valakit, azért mert eldobta az életét, bárki kerülhet olyan helyzetben, és különben is, szerintem senkinek nincs joga ahhoz, hogy megítéljen másokat, ez csak is Isten feladata lehet szerintem, de én úgy vélem, hogy Isten is méltányossággal ítél, "mérlegeli" a tényezőket. Mert ugye nem vagyunk egyformák, van aki erősebb, van aki gyengébb, és szerintem ez megérthető. És mit gondol arról, ha valaki szerelmi bánat miatt lesz öngyilkos, hogy kell-e bűntudatának lennie annak, aki miatt öngyilkos lett az illető?
A másik pedig: Nem tudom, miért, de sokszor érzek bűntudatot, ha valaki, főleg ismerős fiatalon nagyon beteg, vagy meghal, amiatt, hogy én egészséges vagyok. Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Van egy izomsorvadásos kisfiú a közelben, nagyon rossz állapotban van már szegényke, és hát mindannyian tudjuk a sorsát, hacsak nem történik valami csoda... És akárhányszor meglátom az anyukájával, szinte lesütöm a szemem, csak óvatosan köszönök, olyan bűntudatot érzek emiatt. Mert olyan igazságtalanság, hogy egy nálam fiatalabb beteg én pedig egészséges vagyok. Sokszor ettől a bűntudattól az életkedvem is elmegy, kicsit depressziós is leszek. Meg olyan tehetetlennek érzem magam sok rossz dologgal szemben is, mint az hogy ez a kisfiú beteg. De mit is tehetnék? Sokszor tényleg tehetetlenség és bűntudat hatja át az életem.

Az öngyilkosság az élet elleni egyik legsúlyosabb bűn. Helyrehozhatatlan és az Isten legnagyobb ajándékát, az életet tagadja meg. Lehetünk megértőek a szomorú, életunt emberek iránt, de nincs az a szomorúság, amely jogossá tehetné ezt a gyilkosságot. Ha tovább mennénk, mondhatnánk azt is, hogy megértőeknek kell lennünk a hirtelen haragúakkal, az indulatos emberekkel, s ez így is van. De ha valaki ilyen indulatából megöl egy embert, az vajon lehet-e jogos? Persze, van, hogy az öngyilkosság nem hirtelen elkövetett cselekedet, az illető már hosszú ideje készül rá. De ettől még nem válik elfogadhatóvá az a gyilkosság, amellyel a saját életét oltja ki.
Az is igaz, hogy pedagógiai megfontolás is volt abban, hogy az Egyház az öngyilkosságot elkövető embert nem is temette el. Ennek évszázadokon át nagy visszatartó ereje volt. Ma más, sajnos, nem így van. Hogy az Isten hogyan ítéli meg az öngyilkos embert, azt nem tudjuk, azt hagyjuk őrá. De ha Önnek igaza volna abban, hogy az öngyilkosság tettét enyhébben ítéljük meg, akkor ezzel csak még jobban késztetnénk az embereket erre a szörnyű cselekedetre, amely, mondom, helyrehozhatatlan. Pl. szerelmi csalódásból elkövetni öngyilkosságot nem csak súlyos vétek, hanem igen nagy butaság is. Az ember a szerelemben úgy érzi, hogy mindent odaad és elveszítve azt úgy érzi, mindent elveszít. Csakhogy az élet mindig megy tovább. Egy széttört szerelem után előbb vagy utóbb érkezik egy másik, ha viszont valaki feneketlen nagy szomorúságban már megölte magát, akkor hiába folytatódna az élete még szebb reményekkel, annak fonalát már végérvényesen elvágta.
Mások baján érzett bűntudat finom lélekre, érzékeny a lelkiismeretre vall. Ez nagyon jó. Bizonyára Önnek olyan életutat szán az Úr, amelynek során sokat tud segíteni másoknak, hiszen, láthatóan ehhez jó érzéke, érzékenysége van. Jogos viszont az a racionális érv is, hogy a másik bajáról Ön nem tehet, önmagát hibáztatni felesleges, nem is előrevivő dolog. De, ha ennyire bántja mások baja, ez késztesse arra, hogy próbál segíteni az illetőn. Ha éppen fizikailag nem tud, akkor imádkozzon érte. Ez még többet ér, mint egy-egy segítő cselekedet. Ugyanakkor legyen hálás a saját egészségéért és minden egyéb adottságáért. Ha nem így tenne, akkor a Jóistennel szemben követne el súlyos hálátlanságot, aki ennyi ajándékkal gazdagította.


Tisztelt Lelkiatya!

Azt szeretném kérdezni, hogy honnan tudhatjuk, mi a Jóisten akarata?
Ha egy konkrét élethelyzetről, döntésről van szó, miből láthatja az ember, hogy merre kell indulnia? Elég a józan eszére hallgatnia, vagy a logikus észérvekre? Ha több dolog is egybevág, ugyanabba az irányba mutat, jól és gyorsan alakulnak a dolgok, akkor ez biztosan a Jóisten akaratából van így? Vagy ez még nem feltétlenül jelenti ezt? Miből lehet észrevenni,ha valami mégsem egyezik a Mennyei Atya akaratával?

Válaszát előre is köszönöm!

Edina

Kedves Edina!
Nagyon fontos kérdést tett fel. Ezt nem csak nagy döntéseink alkalmával, hanem életünk minden lépésénél figyelembe kell vennünk: mi a Jóisten akarata - én is azt akarom tenni.
Az az ember, aki ezt komolyan veszi, tehát valóban törekszik is arra, hogy Isten akaratát megtalálja és azt kövesse, az nagyot nem tévedhet. Lehetnek melléfogásai, rossz döntései, de az Isten nem hagyja rossz úton haladni, előbb-utóbb kap jelzést, ha esetleg nem jó irányba indult volna el. Ezért is örülök a kérdésének, mert azt jelenti, hogy Önben megvan a törekvés az Ő akaratának igazi keresésére. Ez ugyanis nem minden esetben van így. Előfordul, hogy becsapja magát az ember, és erőnek erejével meggyőzi saját magát, hogy amit ő akar, az az Isten akarata is. Ezt a veszélyt Ön is érzi. Bizony, még nem biztosíték Isten akaratára az, ha minden gördülékenyen történik. Minthogy az sem volna cáfolata, ha nehezen sikerül előre jutni. Isten megengedi a nehézségeket is. Persze, az is téves felfogás - régebben gyakran vallották ezt -, hogy ami a nehezebb az az Isten akarata. Nem, soha nem ilyen mechanikus. Bizony, használni kell az értelmünket. Észérveket felsorakoztatni, azokat mérlegelni és belátásunk szerint a legjobbat választani. Ha ehhez az Isten segítségét is kérjük, akkor - mondom - olyan nagyon nem tévedhet az ember. Ha pedig az észérvek mérlege teljesen egyforma eredményt hozna ki, tehát mégsem tudunk dönteni, akkor érdemes teljesen az imádságra hagyatkozni. Félretéve az érveket és gondolatokat, mélyen el kell csendesedni és együtt lenni az Úrral. Vagy az Istenszülő segítségét kérni. Utána pedig meg kell hozni a döntést, mert az ima végére az ember lelke kitisztul, és jó eséllyel megtalálja azt, amit tennie kell. Ha pedig mégis melléfogna, akkor sincs semmi baj, mert az Istenbe vetett bizalmával hozta meg a tőle telhető legjobb döntést, és azt fogja megáldani az Úr.


Kedves Lelkiatya!

A Szeretetláng rózsafüzérét lehet magáncélra is imádkozni? Pl. legyen rendbe a házasságom, vagy oldódjanak meg egyéb gondjaim?

Minden imádságunk bennünket is gazdagít. Ha mindig csak másért mondanék imádságot, azzal is a mi lelkünk, életünk is Isten felé alakul. De lehet önmagunkért is imádkozni, hiszen erre buzdított is az Úr. A rózsafüzér minden változatát lehet tehát saját életünk gondjainak megoldásáért is felajánlani. Ajánlott azonban, hogy leginkább másokért imádkozzunk. Önmagunk számára leginkább azt érdemes kérni, hogy az Istennel való kapcsolatunk minél erősebb legyen. Ugyanis ezzel, ezáltal kerül minden egyéb dolog is a helyére az életünkben.


Kedves Lelkiatya!
Mostanában miután Szentmisén veszek részt,Szentségimádásra megyek,meg bizonyos imák után is,gyakran elfog a sirás,széttépettség érzése.Ezt tapasztalom közösségi alkalmak után is vagy ha vallási elöadáson veszek részt.Sokszor érzem a szivemben,hogy áthat Isten szeretete.De úgy érzem nem tudom befogadni teljesen ezt a szeretetet.Sem Istenét,sem pedig az emberek szeretetét nem tudom befogadni,úgy érzem adni sem.Olyan érzés ez mintha visszaestem volna dolgokban,amelyekben már sikerült változnom,vagy csak úgy éreztem,hogy változtam azokban a dolgokban.Bizonytalannak,olykor elveszettnek,vigasztalannak érzem magam az Ö szeretete ellenére is.Néha nincs is kedvem közösségi alkalmakra járni emiatt,meg Szentségimádásra sem,mert akkor érzem ezeket a dolgokat legintenzivebben.És ugy érzem nem birok velük megküzdeni,egyedül nem megy.Mi okozhatja ezt?Ön szerint mit tehetnék?
Válaszát elöre is köszönöm!T

Azt sejtem, hogy ez a jelenség az imaéletének egy fejlődési fokát jelzi. Minél közelebb kerül az ember az Istenhez, annál inkább érzi méltatlanságát erre a közelségre. Szeretne ott maradni, elmerülni az Isten jelenlétében, ugyanakkor szinte fáj, hogy távol érzi magát Tőle. Azt ember képes azt hinni, hogy bűnösebbé lett, mint korábban volt, képes inkább visszalépni ettől az imaélettől, hogy ne érezze magát ennyire bűnösnek. Pedig ez fatális tévedés, és rossz lépés lenne. Benne kell maradni az Isten jelenlétében, amennyire csak lehetséges. Ha fáj is, boldogságot jelent. Nem kell küzdenie vele. Csak figyeljen arra, hogy merre vezeti Önt az Úr. Végtelen kalandra hív meg mindnyájunkat. Az imaéletünk is folytonosan változik. Törekednünk kell, hogy egyre mélyebb, egyre odaadóbb legyen. Ha ezt teszi, jó úton van.


Kedves Lelkiatya!

Találtam egy gyönyörű szláv éneket (Маријо славна) a youtube-on: https://www.youtube.com/watch?v=jfaIozFeOzA. Az lenne a kérdésem, hogy ennek van magyar változata?

Előre is köszönöm!

Roland

Sajnos nem találtam magyar változatát ennek a szép szerb éneknek.
A szöveg magyarul körülbelül így hangzik.
Életadó forrás,
dicsőséges Mária,
veled büszkélkedünk,
dicsőséges Mária.
Néked énekelnek az angyalok,
Mi bűnösök pedig a földön,
Krisztus Istenünk szent Anyja,
Tiszta Szűz.
Isten-adta, Isten-hívta,
dicsőséges Mária.
Megbízható védelem,
dicsőséges Mária.


Kedves lelkiatya!
Nem érzem jónak a baráti kapcsolataimat,bár vannak barátaim,de sok inkább felszinesebb,akiknek nem tudom megnyitni a lelkemet,inkább csak sétálunk,megiszunk egy kávét.De ninncs meg a bizalom,a szikra közöttünk.Volt egy olyan barátnöm,akivel mély lelkidolgokról és sok belsö dologról tudtunk beszélgetni,kölcsönösen,de ez a kapcsolat most szünetel,nem tudom reménykedhetek-e ennek a megujulásában.Ez a kapcsolat mély volt és tartalamas.Azóta úgy érzem nem müködnek az emberi kapcsolataim,sok régi belsö bizonytalanság tárul fel bennem.Úgy érzem képtelen vagyok az emberi kapcsoaltokra és mindenre ami emberi.Nem tudom mit tehetnék.Sokszor éreztem magamat azelött is kizárva dolgokból,valahogy úgy éreztem,bármit teszek az nem jó.Néha úgy érzem mindegy teszünk-e valamit vagy nem.Úgyis ugyanaz az eredmény.Tudom,hogy adni kell másoknak és ezzel nincs is gondom,de van amikor megadom a tiszteletet és mégis kibabrálnak velem.Nem vagyo annyira feltöltve,hogy mindig csak adjak visszafelé meg semmit se kapjak.Csak azt tudjuk adni amit kapunk.Nekem is vannak rossz napjaim,amikor jó lenne,ha valaki mellém állna.Lehet nem tudom az arányokat vagy a határokat tartani.Rosszul esett az is,hogy az egyik barátnöm nem hivott meg a kisfia keresztelöjére,minden más barátnöje ott volt.Mindig hangoztatja,hogy milyen jó barátnök vagyunk,de úgy látszik ilyenkor nem vagyok barátnö,csak ha a gondjait kell hallgatni.Számomra ez felszines.A tanácsát szeretném kérni.Hogyan válhat egy kapcsolat barátsággá,lelki közösséggé?Mit tehetünk azért hogy mélyebb és erösebb kapcsolataink legyenek?
Hálás köszönettel:Kitty

Kedves Kitty!
Két dolgot szeretnék mondani. Egyrészt azt érzékelem, hogy Önnek nagyobb igénye van a mélységre, a valós és igazán személyes kapcsolatokra, mint a mostani közvetlen környezetében lévő társai. Ennek ellenére ne vonja ki magát a körükből, barátkozhat velük, ezzel őket is segítheti, de Önnek is teljesedik az élete. Ne csodálkozzon viszont azon, hogy nem tud mindent megosztani velük. Keressen, de idővel különösebb keresés nélkül fog is találni olyan személyeket, akikkel mélyebben is tud beszélgetni.
A másik mondanivalóm, hogy ügyelnie kell arra, hogy az érzékenység, a sértődés ne befolyásolja a tetteit, az érzelmeit, főként ne a döntéseit. Ne legyenek elvárásai a barátai felé. Amit kap, fogadja örömmel, amit nem kap, amiatt se legyen szomorú. Így tudja megőrizni, mélyíteni a lelki békéjét minden körülmények között.


kedves lelki atya .reformatuskent aldozhatok e gorog katolikus ritual szerint, mivel a romai katolikusoktol egy hatarozott igen volt a valasz ,hogy ezt meg tehetem az o templomaikban valaszat koszonom

Az Eucharisztia kiemelten az Egyház szentsége. Minden szentség az, tehát Krisztus titokzatos testének vérkeringésébe kapcsol bele, de a szentáldozás mégis a legérzékelhetőbb módon teszi ezt. Csak az részesülhet az Eucharisztiából, aki teljes egységben van az Egyházzal. Ezért kötődik a szentgyónáshoz is, mert ha valaki halálos bűnnel elszakította magát Krisztus testétől, akkor csak az Egyház vezetője, a pap tudja őt a feloldozással visszakapcsolni abba, és a megtért bűnös ezután járulhat a Szentséghez.
Teológiai értelemben a szentáldozáshoz járulásnak szintén fontos feltétele a bérmálkozás is. Mindezen indokok alapján református hívő nem részesülhet az Eucharisztiában, amíg meg nem bérmálkozik és teljes egységre nem lép a Katolikus Egyházzal.


Kedves Lelkiatya!

Amikor a gyermekem hazajön Budapestről az külön ünnep nekem.
Általában akkor jön, ha többnapos munkaszünet van.
Ezt úgy szoktuk még jobban megünnepelni, hogy elmegyünk a templomba
együtt.Általában a déli misére megyünk, mert nekünk ez a megfelelő időpont.
Húsvétkor és most Pünkösdkor is mondtam a gyermekemnek, hogy a litiás ünnepek liturgiája után lesz olajkenet és antidór osztás.
Sem húsvétkor, sem most pünkösdkor nem volt a déli liturgia után.
Valahogy a déli liturgia sem olyan, mint a korábbi időpontokban.
Lehet, hogy délre már fáradtabbak a papok, de olyan mintha elsietnék,
nem érezzük az ünnephez méltó elmélyülést.Ez nem csak az én véleményem.

Tisztelettel: anya és gyermeke

Kedves Édesanya!
Nem derül ki pontosan, hogy melyik templomról van szó. De itt közlöm a panaszát abban a reményben, hogy olvasni fogják azok is, akik tehetnek azért, hogy a délben kezdett Szent Liturgia is méltósággal és szépen végzett szertartás legyen.




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   48   











lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat