Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.211.146.155)


Mennyi nulla meg nulla? (számmal)


Kedves Lelkiatya!
A vasárnapi Szentmisén haragos gondolatok voltak a szivemben.Akaratlanul törtek rám,habár az elmúlt a napokban sokszor az eszembe járt az a személy aki mélyen megbántott.Álmodtam is vele,és kezd hiányozni.Gyakran eszembe jutnak a beszélgetéseink,az együtt töltött idö,közös élmények,az hogy azelött számithattunk egymásra.Valószinüleg ezért jött elö ez a Szentmisén is bennem.Nem akarok haragudni,szeretnék megbocsátani és jó lenne tisztázni is a dolgokat.A fájdalom miatt érzek haragot,amit okozott.A Szentmisén ennek ellenére elmentem áldozni.Sikerült is legyözni magamban a Szentmise folyamán ezeket a gondolatokat,többször is elöjöttek bennem,de segitségül hivtam az Urat,és áldozás után elmultak ezek a dolgok.Jol tettem-e hogy elmenetem áldozni?Szabad-e ilyenkor áldozni?Más dolgokban nem vétettem,ebben a dologban is gondolatban történt a vétség.A szentgyónást néhány nappal azelött végeztem el,és akkor a gyóntató atyával is hosszabban átbeszéltem ezt a dolgot.Utána kicsit feltépödtek bennem ezek a sebek,sirtam is a rákövetkezö napokban.Ez egy olyan dolog az életemben,ami nem tud egyik napról a másikra megoldódni.Sokszor kell letennem a szentgyónásban,és küzdeni vele.
Válaszát elöre is köszönöm!
N.

Igen, jól tette, kedves N., hogy részesült a szentáldozásban. Lehetőleg minden szentmisén, Szent Liturgián, amelyen részt veszünk, áldozzunk is, hisz ez az értelme, ezért van, ezért vagyunk ott.
A fájó szakítás sebe még egy ideig ott lesz a lelkében, de hát ez nem bűn. Még az ember cikkázó gondolatait sem igen tekintjük bűnnek, inkább kísértésnek, s csak akkor válik bűnné, ha imádság helyett beleegyezünk, azokkal foglalkozunk. Úgy mondta, hogy előjöttek a gondolatok, de segítségül hívta az Urat. A legjobb, amit ilyenkor tehet az ember. Éppen az igazolja, hogy ezek csak kísértő gondolatok voltak, hogy a szentáldozás után el is tűntek. Vagyis, a kísértőnek az lett volna a szándéka, hogy ezzel távol tartsa a Szentségtől. Máskor se hagyja magát! Ami fáj a léleknek, az fáj, nem lehet rajta csodálkozni. Ha valaki, akkor éppen a szerető Úr tudja ezt megérteni. Még ezt a sebet is az Eukharisztia vétele tudja legjobban gyógyítani.


Kedves lelkiatya!
Miért van az,hogy aki az Úr útját járja az mindig több szenvedéssel és nehézséggel találkozik?Saját életemböl tapasztalom,hogy már sokféle nehézség ért,különosen lelki téren.Voltak nagyon súlyos anyagi gondjaink,a munkanélküliséget és az ebböl fakadó tehetetlenséget is tapasztaltam.A hozzám közel álló emberek közül is volt aki megrágalmazott,szinte szó nélkül elhagyott,megalázást,semmibe vevést,mellözést,meg nem értést is tapasztaltam.Mindig másfajta,nehéz szituációk tárulnak elém.Valahogy az élet mindig gondoskodik arról,hogy új és meglepö helyzetek álljanak elö.Ez kissé gyakran van igy.Vajon mindig igy lesz?Sokat tanulok belölük,de nagyon nehéz,és van amikor már annyira belefáradok,hogy arra gondolok,egyszerüen jó lenne megszünni létezni,csak úgy egyik pillanatról a másikra eltünni ebböl a világból,hogy ne tudjak semmiröl,meg rólam se tudjon senki.Ön hogyan látja ezt?
Köszönöm válaszát!
Tea

Kedves Tea!
Én is úgy látom, valós tapasztalatot írt le. Az Istent követő emberek olykor több és nehezebb megpróbáltatásokon mennek keresztül, mint azok, akik nem is törődnek Ővele. A Szentírás utal is erre a Jelenések könyvében (Jel 3,19). Úgy is értelmezhetjük, hogy bizonyos mennyiségű szenvedést el kell viselni a földön, és ha azok kapják, akik erősebbek, akik épp az Istenhez tartozásuk miatt jobban el tudják viselni, akkor így mások kevesebb szenvedést kapnak. Ez abban az esetben vigasztaló gondolat, ha valóban él bennünk a szeretet mások felé. Mint az édesanya, aki inkább szívesebben venné át a szenvedést, csak, hogy a gyermekének könnyebb legyen, így kell nekünk is szívesen vállalni a szenvedést másokért, ha úgy tetszik, mások helyett.
Tudnunk kell azonban, hogy Isten a szenvedésben, bármilyen jellegű is legyen, soha nem hagy magunkra. Szent Pál ezt írja: Eddig emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok (1Kor 10,13).
Ráadásul a szenvedés mindig áldás is azok számára, akik Istent szeretik (Róm 8,28). Egyrészt tapasztalatokkal is jár, mint Ön is írja, másrészt megerősödünk benne. Hisz nem az a cél, hogy gondtalanul éljünk, hanem, hogy egyre értékesebb életet éljünk, egyre jobban szeressük Istent és az embertársainkat.
Még egy záró gondolat. Lehet, azt mondtuk, hogy a hívőknek többet kell szenvednie, de azért ne feledjük, hogy vannak olyan emberek, családok, vannak olyan helyzetek, amikor mások nálunk sokkal többet szenvednek, pl. háború, éhség, súlyos betegség miatt. Erről sem szabad megfeledkeznünk, amikor úgy érezzük, túl sok megpróbáltatást mér ránk a Jóisten.


Tisztelt Lelkiatya!

Hogyan lehet leküzdeni a lelkiismeret-furdalást? Pedig nem tettem semmi olyan rosszat, de mégis folyton bűntudatot érzek, rossznak érzem magam. Én vagyok az, aki a depresszióról írt Önnek, hála Istennek és a magamban lévő öngyógyító képességnek túl vagyok rajta. De a beilleszkedéssel mindig küzdök, nehezen fogadnak el, bár lehet magamat nem fogadom el. Ez már a sokadik munkahelyem, annak ellenére, hogy még pályakezdő vagyok, és végre úgy éreztem, itt jól érzem magam, de most történt egy kis affair. Az egyik idősebb kolleganőm nekilátott csinálni annak a feladatnak, amit már én csináltam, és én mondtam neki jószándékból, hogy csinálom majd én. És ezt ő annyira félreértette, azt hitte hogy el akarom küldeni onnan, vagy nem is tudom mit hitt. És tegnap óta egyfolytában ezt hánytorgatja, persze mindezt kedvesen és mosolygósan, amilyen a stílusa. Én meg úgy érzem, mondhatok akármit, úgy sem hiszik el, hogy nem akartam rosszat. Új vagyok még, és nem nagyon tudom hova tenni magamat még, persze szeretnék maximálisat nyújtani. De úgy tűnik, már az is baj, ha az ember igyekszik. Igaz, az alapprobléma talán az, hogy most a feje tetején áll minden ott. Amikor először megkaptam a magamét, azt hittem elsírom ott magam, mikor meg következő nap is elmondja vagy 10-szer, azt hittem, végem, lehet, hogy bűn amit gondoltam, de azt gondoltam, meg akarok halni, mert én ezt már nem bírom tovább, hogy mindenki bánt, sehol sem fogadnak el. Félek, hogy ez rányomja az egészre a bélyeget. S mint mondtam, lelkiismeret furdalásom van emiatt is, meg számos dolog miatt. Igazából még azokat a bántásokat sem sikerült elengednem, amik sok sok éve értek. Pedig igyekszem változni, fejlődni, igyekszem másokat elfogadni, de mások miért nem fogadnak el? Talán mert magamat sem fogadom el? Jogos a bűntudatom apró hibák miatt, főleg, ha igazából nem akartam rosszat? Válaszát előre köszönöm!

Nem hallom ki a szavaiból, hogy mindezt hogyan viszi a Jóisten elé. Márpedig, ha egyedül, őnélküle akarná megoldani, akkor eleve kudarcra van ítélve a dolog. Igen, van Önben egy jó adag békétlenség, önmaga elfogadásának, önmaga szeretetének a hiánya. Ezt jól látja. Emiatt viseli nehezebben a kudarcokat, bántásokat. De ezt nem fogja tudni sem jó tanáccsal, sem bármi terápiával helyére tenni. Lehet, hogy gyermekkorában keveset dicsérték, vagy nem volt akivel őszintén megoszthatta volna a gondjait. Ilyen tényezők szokták okozni az önelfogadás hiányát. Persze, lehetnek más okai is. A lényeg, hogy keressen föl egy atyát, és gyónja meg a bűneit, a nagyokat is, a kicsiket is. Remélem, az atya majd jól el fogja magyarázni, hogy ezek miatt nem kell vádolnia önmagát. Sajnos, megromlott emberi természetünk velejárója, hogy nap mint nap elbotlunk, vétkezünk akaratlanul is. De ez nem baj! Az volna baj, ha ezzel nem az Úr Istenhez fordulunk, ha nem bízunk abban, hogy Ő így is szeret minket, így is tud adni eredményeket. Ez a bajunk nekünk, embereknek, hogy kihagyjuk a dolgainkból a mindenható Istent, s a magunk erejéből akarjuk megoldani a dolgainkat. Ezzel a lépésével a bűntudatot bűnbánatra tudja váltani. Az előbbi megnyomorít, az utóbbi fölszabadít. Az előbbi bezárja, az utóbbi megnyitja Isten és az embertársai felé is. Ne késlekedjék vele!


Kedves Lelkiatya!
Azt hiszem, a hitemmel van gond. Sokszor úgy érzem, távol vagyok Istentől, fal választ el tőle. Néha meg is bújok emögött a fal mögött, de még többször van, hogy keservesen bontogatnám, de alig-alig jutok előre. És akkor egyszer csak váratlanul összedől magától, és Jézus áll mögötte. Ilyenkor úgy érzem, derűsen néz engem, és ha kell, a karjába vesz. Szinte érzem a jelenlétét.
Mit tehetnék, hogy megszűnjenek az eltávolodások, a szeretettől való menekülések? Mit tehetnék, hogy mindig a jelenlétében érezhessem magam? Vagy ezek csak érzések, és ne akarjak többet?

Igen, ezek érzések, amelyek nem a valós állapotot jelzik, inkább a saját lelkiállapotát. Jézus állandóan jelen van, figyel Önre, arra vár, mikor fordul Feléje, mikor figyel rá. Valóban, olyan is van, hogy váratlanul egyszer csak megajándékoz a jelenlétének fölfedésével. Ugyanakkor elvárja tőlünk, hogy mi is tegyünk ezért a találkozásért. Igen, bontogatni kell a falat, amelyet a bűneink, a szétszórtságunk, a szeretetlenségünk, az önzésünk mindig újra épít.
A lelki élet sok elemét sorolhatnám itt, amely ehhez a küzdelemhez tartozik, most azonban csak egyet említek: a Jézus-imát. Javaslom, hogy minden nap töltsön el 10 percet azzal, hogy egymás után sokszor mondogatja: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, bűnösön. Miközben csöndben mondja ezt a fohász, nevén szólítja Jézust, közben valóban figyeljen is Őrá, aki ott van egészen az Ön közelében, ott lakik a szívében. Ha ebben kitartó - később vágyat érez, hogy több időt is töltsön ezzel, ne csak 10 percet -, akkor meg fogja tapasztalni, hogy Jézus valóban mindig ott van Önnel. Ez már igazi tapasztalat lesz, nem csak múló érzés.


Kedves Lelkiatya!
Mi a helyes magatartásom, mi a teendőm,ha a vejem durván beszól/mások elött a feleségének, aki történetesen a lányom?

Szavaiból nem nehéz kikövetkeztetnem, hogy nincs jó viszony kettejük között. Vélhetően ez a helyzet nem új keletű, tehát nem csupán a vejének ezek a beszólásai bántják Önt az ő viselkedésében. De ez most a legfájóbb, vagy éppen a legutolsó. Első és legfontosabb tanácsom, hogy próbálja meg megszeretni a vejét. Még ha lehetetlennek tűnik is. Jézus ezt kéri Öntől, ezt parancsolja. Keresse meg benne azokat a tulajdonságokat, amelyeket a lánya is megszeretett benne. Kérem, ne utasítsa el első szóra ezt a fölvetést. Ha mélyen beletekint ebbe a titokba, a lánya szerelmébe és házasságába, egészen biztosan talál ilyet is. De ez csak segítő, kezdeti lépés. Amíg meg nem tudja szeretni ezt az embert, addig folyamatosan nehezíti a saját lelkiállapotát, de még inkább a gyermekének, esetleg unokáinak az életét. Nem csak elfogadni kell a lánya férjét, hanem megszeretni is. Ha így tekint rá, akkor könnyebben elviseli majd azokat a beszólásokat vagy más tűrhetetlennek tűnő viselkedést, amely eddig annyira idegen volt Öntől és a családjuktól. Javaslom tehát, hogy ne szóljon semmit, amikor a veje így viselkedik. De még magában se gondoljon róla emiatt rosszat. Ő ilyen, más, mint Ön, más, mint az Önök családja, de el kell fogadni, hogy az unokái már ebben a kicsit más fajta családban fognak felnőni. Isten gondot visel rájuk, ne aggódjék. S természetesen a lányára is, nem szükséges tehát megvédenie őt.


Kedves Lelkiatya!
Nálunk, görög katolikusoknál milyen szabályai vannak a helyes böjtölésnek?
Melyek a hét böjti napjai? Mit fogyaszthatunk és napjában hányszor?
Előre is köszönöm válaszát!
Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Egyszerű válaszom a következő.
Év közben minden pénteken tartózkodunk a hústól.
A négy böjti időben (karácsonyi böjt: nov. 15-dec.24; nagyböjt; Apostolok böjtje: Mindenszentek vasárnapjától Péter és Pál ünnepéig; Nagyboldogasszony böjtje: aug. 1-14-ig) szerdán és pénteken tartózkodunk a hústól.
Hústalan böjti nap még szept. 14. és aug. 29.
Szigorú böjt (állati eledeltől teljes tartózkodás) nagyböjt első hétfője és Nagypéntek.
Az étkezések száma nincs meghatározva. (Szent Ignác tapasztalata: ha csak kenyeret és vizet fogyasztunk, abból bármennyit lehet.)
Hozzáteszem azonban, hogy lehet ennél szigorúbban is, de ha valakinek ez nehéz, lehet ennél enyhébben is böjtölni.


Kedves Lelkiatya!

Azt szeretném kérdezni, hogy milyen a jó gyónás? Mennyire kell részletezni? Például hazudtam, azt is kell mondani, hogy mikor mit. Vagy csak fel kell sorolni? Hogyan helyes?

Személye válogatja, nem vagyunk egyformák. De azt mondhatom, minél alaposabb, annál jobb. De ez nem föltétlen a bűnök fölsorolására vonatkozik, hanem inkább a lélek állapotára. Van, amikor jó, ha a helyzetet is elmondja az ember, hogy milyen körülmények között történt a bűn. Hiszen az minősíti, az adja meg annak súlyát. Nyilván, egész más minőségű az a hazugság, amely zavaromban, például mások megsegítésére csúszott ki a számon, mint az, amelyet előre kitervelve, mondjuk, egy másik bűnöm fedezésére találtam ki.
Akkor kell kitérni a részletekre, amikor nyilvánvaló, hogy azok súlyosbítják a tettet.
A gyónás, lehetőleg ne csak a bűnök fölsorolása legyen, hanem saját magammal való szembesülés. Ha csak fölsorolás, abba lehet, belevegyítem a mentegetőzésemet is. Ha meg arra törekszem, hogy minél alaposabb önvizsgálatot tartsak, akkor inkább vádolom magam még kisebb dolgokkal is, mert tudom, hogy az is méltatlan a jóságos Istenemhez. Az előkészületen, tehát, sok múlik. Az legyen minél alaposabb. Ha az megadta a bűnbánó alaplelkületet, akkor már majdnem mindegy, hogy milyen részletesen mondom el, az jó gyónás lesz.


Kedves Lelkiatya!


Az állatokat eredetileg is arra teremtette Isten, hogy megegyék őket? Én sajnálom őket, nem hiszem, hogy Isten fájdalmat akarna okozni nekik, de mindig azt mondják, azért vannak. Nem tudom, ki az, aki élvezné, ha bezsúfolnák valahova, hogy majd levágják. Ők is érző élőlények.

Nem, eredetileg nem arra teremtette Isten az állatokat, hogy megegyék egymást, sem, hogy az ember megegye őket. Egyesek szerint az állatok fogyasztása a bűnös állapot eredménye. Ezt nem tudjuk sem bizonyítani, sem cáfolni. Nincsenek pontos ismereteink a paradicsomi állapotról. De ma ilyen a világ, hogy az állatok jó része is táplálékul használja a másik állatot. Ebbe a természeti rendbe tartozunk mi is. Mint ahogyan az oroszlán sem tesz rosszat, amikor felfalja a kisebb állatot, hiszen ő nem is tud rosszat tenni, neki nincsen bűne, nyilván bűntudata és bűnbánata sem, éppen így az ember táplálékai között is szerepelhet, ami állati eredetű. Ott követ el bűnt az ember, amikor ezzel visszaél. Amikor mértéktelenül habzsolja a természet kincseit, állatokat, növényeket és ásványi anyagokat egyaránt, ezzel pedig kizsákmányolja az egész földet.
Ugyanakkor nem szabad az állatokra úgy tekinteni, mint emberekre. Ők nem rendelkeznek olyan érzésekkel, mint mi. Ez azonban nem jogosít föl bennünket arra, hogy kihasználjuk őket.


Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném megkérdezni,hogy létezik-e olyan
társkereső oldal,ahol görög katolikus papnövendékekkel lehet ismerkedni?

Alig hiszem, hogy ilyen létezne. De sok olyan imádságos rendezvényünk van, ahol lehet velük találkozni.


Kedves Lelkiatya!
Igaz az, hogy ha valakit bánt az, hogy Szentlélek elleni bűnt követett el, akkor nem is követte el, mert ha elkövette volna, nem bántaná? Igaz az, hogy ilyenkor ezt egy gonosz lélek sugallja?

Igen, az első állítás is igaz, és alighanem a második is. A Szentlélek elleni bűn valójában a megátalkodottság. Amikor az ember azt gondolja, hogy Isten lelke sem tudja őt megmenteni, s ezért fordul el Tőle. Azért mondja Jézus megbocsáthatatlannak, mert az ilyen ember képtelen bocsánatot kérni. Az Ön esetében nyilván nem erről van szó. A kísértő pedig minden lehetséges helyzetet fölhasznál, hogy becsapjon, az Istentől távol tartson bennünket. Igen, ez a gondolat sokkal inkább kísértés, amivel nem is kell foglalkoznia.


Kedves Lelkiatyám!

Egy komoly ügyben szeretném a segítségedet kérni....Elmondom az egészet...még fiatal vagyok de már úgy érzem magam mint aki legalább 100 éve él...az egész úgy kezdődött hogy a strandon beledzerettem nagyon fiatalon egy nálam jóval idősebb fiúba és ez az érzés kitartott évekig.szinte a fiú megszállottja lettem mert anélkül hogy beszéltem volma vele tudtam róla mindent..majd mikor jobban beleértem a kamaszkorba amibe még szintén bennevagyok ugyebár jöttek mentek a fiúk.de senki nem kellett mert őt szerettem..aztán jött egy valaki aki sokáig szédített de mikor mondtam neki hogy nemjárok vele akkor.könnyűszerrel eldobott...megtört nagyon..csak játszott velem..aztán közbe is voltak akiknek tetszettem de ezekbe már nem merültem bele mert féltem az újabb csalódástól..de idők múlva a strandi fiú elkezdett velem beszélgetni és rendszeressé vált ez,talán érzékelte hogy nekem ő többet jelent egy csevegőtársnál.de akkor visszautasított,nos ebbe is beletörtem..nagyon rosszul esett..majd a régi szomszédommal kezdtem beszélgetni de ebbe márcsak bele sem mertem kezdeni pefig a srác kitartó mert lassan 1éve beszélünk..nem hittem hogy ennyi minden után össze tudja valaki rakni az összetört szívem egy pillanat alatt,de egy valakinek sikerült..véletlenségből találkoztunk.de életem egyik legszebb pillanatai közé sorolható...sokáig nem beszéltünk majd egy közösségi oldalon egy buta kis indokkal ráírtam..és innentől kezdve rendszeresen beszéltünk..a lelkem szárnyalt olyan boldog voltam mint még soha.őszintén tiszta szerelemmel szerettem..aztán elvitt kétszer moziba is amit én randinak vettem..már évvége felé is észrevettem hogy nem keres annyiszor..és most nyári szünet van..egyáltalán nem beszélünk.nem ír és nem hív ha küldök neki üzenetet nem válaszol..nem értem mi baja..de megbántott..ő is csak hitegetett és játszott velem.pedig azt hittem hogy ő más..de annyit kőszönök neki hogy megtanította nekem a fájdalom összes fajtáját.a reményt.reménytelenséget.féltékenységet.mindent.már az élet nem tud újat mutatni..de ezúttal ez nagyon fáj..nem tudom kiverni a fejemből és egyre rosszabb..mostanság egyre furább vagyok és ezt már mások is észrevették..és kezdek áttérni egy új világszemléletre miszerint nem érdekel senki és semmi.egyszer élek és kifogom használni meg úgy élek mintha nem lenne holnap..elegem volt velem nem fognak játszadozni..elvesztettem a reményt már nem tudok bízni senkiben és főleg nem szetetni már csak a bosszú van..jelenleg is van pár fiú akivel beszélek de most fordul a kocka én fogok szórakozni...már csak az Istenbe vetett hitem van bár néha úgy érzem az is elhagy...én nem a
karok rossz ember lenni de félek az lettem.olyan mintha a gonoszszált volna meg...én ezt élvezem hogy ennyi fiú vesz körül és hogy mind tőlem függ és megőrülnek értem.. de én nem ilyen vagyok vagyis voltam...csak kiöltek belőlem mindent túlsokmindent tapasztaltam fiatalon...nagyon tömören ez volna az én történetem..kérlek segíts hogyan találhatnék vissza a helyes útra?

Előre is köszönöm a választ.
Tisztelettel:az eltévedt lány

Kedves Eltéved leány! Egyáltalán nem reménytelen az Ön helyzete. Soraiból kitetszik, hogy Ön nagyon érzékeny lélek – a legjobb értelemben. Az ilyen lányokból válnak a legjobb feleségek, legjobb édesanyák, legjobb szerzetesek. Másoknál finomabban érzékeli a környező dolgokat, éli át az emberi kapcsolatokat. Higgye el, legfőként ez az oka annak, hogy úgy találta, játszanak Önnel a fiúk, kihasználják. Persze, tudom, hogy férfitársaim közül sokan vannak ilyenek, de, főleg az Ön korosztályában, igenis vannak értelmes, tisztalelkű fiúk, csak éppen kicsit másként fogják fel, másként közelítik meg a barátságot, az udvarlást, a szerelmet, mint Ön. Ráadásul ebbe a világ erőszakos szemlélete is beleszól, alig van fiatal, aki ki tudja vonni magát ennek hatása alól. Megértem, hogy sok csalódást élt át. Ezek azonban az Ön javára is lehetnek. Mindegyik újabb és újabb tanulsággal is szolgál. Sajnos, ilyen keserű pirulákon keresztül tanuljuk meg, milyen az élet, milyenek az emberek, s azt is, hogy milyenek vagyunk mi magunk. Bizony, még önmagunkban is csalódhatunk, amikor jobban, mélyebben megismerjük magunkat. Tudja, ez is egyszerűen csak a világ szemlélete, amit mond, hogy most már Ön is fölveszi ezt a hazug és önző magatartást, mintegy bosszúból. Igen, ezt diktálja a világ. S mivel Ön az átlagnál érzékenyebb ember, ezért ez a negatív hatás is erősebben éri. Jól érzékeli, hogy veszélyes útra tévedt. Az a csodálatos élet, amely Önre vár, akár teljesen tönkre is mehet, ha ezt az utat folytatja. Ahelyett, hogy boldog családanya vagy szerzetes lenne, igen hamar egy kiégett, magányos és boldogtalan szinglivé válhat. Ez az útválasztás egyedül az Ön kezében van! Félő, ha megmarad e megromlott magatartásában, sohasem fogja megismerni azt a nagyszerű férfit, akit az Úr Önnek szán, hiszen ő meg nem ismeri föl Önben azt a csodálatos nőt, akit keres. Azt javaslom, minél hamarabb üljön le egy nagyot beszélgetni az Úrral. Kérdezze meg Tőle: Uram, Te hogy látod? Elmehet akár egy lelkigyakorlatra is. Azt sejtem, hogy nemigen gyónta még meg ezeket a dolgokat. De ha Ön protestáns, esetleg, akkor is javaslom, hogy keressen föl egy lelkipásztort, akiben megbízik, akivel át tudja beszélni ezt az egész históriát. Ha pedig katolikus, akkor a bűnbánat szentségében tegye le ez a nehéz terhet. Minek cipelné tovább? Utána pedig váltson! Találjon rá a saját életére, amit Isten Önnek kigondolt. Imádkozni fogok Önért, mert én sem szeretném, ha ez az értékes élet elveszne.


Kedves Lelkiatya!
Tudom,hogy manaps'g divat az idöseket idösek otthonába tenni.Önnek mi a véleménye erröl?A napokban nagyon sziven ütött anzám megjegyzése miszerint ök a nagybátyámmal megbeszélték,hogyha a nagymamám nagyon leesne lábról,akkor beadnák egy ilyen otthonba.Szerencsére ö jól,van csak rosszul esik ez a gondolkodás mód...majdnem azt válaszoltam rá,hogy elgondolkodjon,hogy úgy készüljön akkor majd mi is beadjuk öt egy olyan otthonba idös korában.Bár a szüleimtöl nem meglepö az ilyen gondolkodásmód,elég rideg emberek,azt sokszor figyelmen kivül hagyják,hogy a másik embernek lelke is van,érez,és bánthatják dolgok.Az valahogy nekik mellékes.Ezzel sokszor mély csalódást is okoznak.Nehéz velük együtt élni,sok dolog van amivel lehuzzák a másik kedvét.Ez az utóbbi megjegyzésük meg különösen csalódást okozott.
Válaszát elöre is köszönöm!

Valóban nagy kár, hogy ilyenné vált a világunk! Mennyire szép volt, amikor természetesnek tűnt, hogy több nemzedék együtt él, egy háztartásban a gyermekek, szülők, nagyszülők. Azok az igazán szép családok, ahol ezt még ma is meg tudják valósítani. Látnunk kell, hogy eleve olyan lakások készülnek, ahol ez lehetetlen. Sajnos, a közgondolkodás is ezt tartja természetesnek. Sőt, aki másként gondolkodik, az bizony, kilóg a sorból. Azt is látni kell, hogy azok a fiatalok is, akik ma még lázadnak ez ellen, néhány évtized múltán ők is így gondolkodnak. Ez a világ hatása.
Ugyanakkor a megváltozott világnak az is eredménye, hogy az ilyen otthonok is kínálhatnak nagyon szép öregkort. Hála Istennek, sok ilyen van, főként az egyházi otthonok között. Azt javaslom tehát, hogy senki se botránkozzon, ha azt látja, hogy idős embert otthonban helyeznek el. Ebben a szeretet is megmutatkozhat. Ha rajtunk áll, lehetőleg olyan családot alakítsunk ki, ahol a nagyszülőknek is helyük, szerepük, feladatuk van. De ha másként alakul, az sem baj, csak mindig maradjon meg az áldozatra is kész szeretet.


Kedves Lelkiatya!

Római katolikus vagyok, a vallásomat gyakorlom, a családom is nagyon vallásos. A férjem zenész révén eljutok más vallású felekezetekbe is. Ez engem katolikusként zavar,sőt egyre jobban zavar. Nem szívesen járok ilyen alkalmakra. Lelkiatya szerint ez helyes, hogy elhatárolódok a protestáns felekezetektől még a szórakozás vagy a koncertek alkalmából is? A férjemet sem akarom megbántani, hogy nem megyek el a koncertjeire, vagy nem érzem magam jól az ilyen alkalmakon. Mi a helyes magatartás?

Felhívom a figyelmét, hogy óvatosan bánjon ezzel a tartózkodásával. Pontosabban szólva: ne higgyen neki. Lehet, hogy valami más ok is rejlik mögötte, amiről egyelőre nem tud, vagy nem meri önmaga előtt bevallani. Semmi rossz nincsen abban, ha katolikusként részt vesz protestáns felekezetű rendezvényeken. Még akár istentiszteletre is elmehet, csak közben ne hanyagolja el a katolikus szertartásokat, főként a szentségeket.
Meg tudja-e beszélni ezt a férjével? Ha igen, akkor bátran mondja el neki, hogy van ez a furcsa ellenérzés, de mivel szereti őt, szívesen részt vesz vele együtt minden ilyen rendezvényen. Idővel meg kell barátkoznia azzal a jelenséggel, hogy nem vagyunk egyformák, s ha valaki más - még akár a hitében, tehát a legmélyebb dolgokban is -, azért ő is tisztességes és szeretni való ember.


Kedves Lelkiatya!
Nem rég olvastam Amorth atya könyvét és megdöbbentem. Miért nem foglalkoznak az egyházban ördögűzéssel? Szerintem a mai világban fontos lenne, főleg az okkultizmus térhódítása miatt. Magyarországon egyáltalán van kifejezetten olyan atya, aki ördögűzőnek mondható?

Több ilyen pap is van Magyarországon, még ha nem is minden egyházmegyében, mint ahogy annak lennie kellene. Van, tehát nálunk is ördögűzés, csak szenzációhajhászok miatt inkább keveset beszélnek róla.


Tisztelt Lelkiatya!
Rosszul érint,hogy a már hasonló korú társaimnak van igaz barátjuk.Nem ez sajnos nem adatott...voltak olyan baráti kapcsolataim,ahol becsaptak.Udvarlóm sincs.Nem érzem a kapcsólódás,összetartozás érzését.A meglévö kapcsolataimban másodhegedüsnek érzem magam,mert mindenkinek megvan az az ember akivel,jobban kijön a többinél,akivel összetart.Számomra az emberi kapcsolatok csalódást és fájdalomforrást jelentenek.Ön mit tanácsolna?
Köszönettel:
Marcsi

Kedves Marcsi!
Bizonyára valóban sok csalódáson ment keresztül. Nem kizárt, hogy ez már gyermekkorában elkezdődött. Akiben nem vagy nehezen alakul ki a kapcsolatteremtési képesség, annak első lépésben azt ajánlom, hogy az Istennel való kapcsolatát próbálja meggyógyítani. Ugyanis szinte bizonyos, hogy ez a sérülés a Vele való viszonyában is jelentkezik. Hozzáteszem, ez orvosolható a legkönnyebben. Itt ugyanis nincs csalódás, nem tapasztal elutasítást, meg nem értést, ami az emberi kapcsolatokban sajnos nagyon is lehetséges. Találjon rá arra, hogy Önt Jézus feltétel nélkül szereti. Ez az első lépés. Aztán pedig próbálja meg viszonozni Jézusnak ezt a csodálatos szeretetét a másik ember felé. Ez abban is segíti, hogy egy kicsit önmagáról is megfeledkezzen. Ha sokat kesereg azon, hogy Önnek nincs barátja, akkor ez a befelé fordulás csak még inkább elzárja másoktól. Akarjon szeretni, akarjon segíteni másokon. Ez az önzetlenség új energiákat fog felszabadítani Önben, amely meglepő módon derűssé teszi. De fontos, hogy ezt a törekvését előzze meg a Jézussal való szeretetkapcsolat megtalálása, az abból való merítkezés. Saját erejéből ugyanis nem lesz képes kilépni a magányosság szomorúságából.


Kedves Lelkiatya!
Miért van az hogy egy jó dologért sokat kell küzdeni és az miért az utolsó percben sikerül vagy ha már lemondtunk róla?
Egy optimista lány

Ez egy nagyon érdekes tapasztalat, s örvendetes, hogy ezt észrevette, erre Ön is felfigyelt. Igen, az értékes dolgokért küzdenünk kell, különben nem tartjuk értékesnek. Ugye, mennyivel más, ha egy sportoló sok fáradságos edzés és küzdelmes verseny után kap egy aranyérmet, vagy ha valaki megveszi neki a boltban és a nyakába akasztja, hadd örüljön? Lehet, hogy a bűnös emberi természetünk miatt kell szenvedünk a jó dolgokért, amelyeket Ádám és Éva a Paradicsomban boldog ingyenes örömben megkapott? Nem tudom egészen biztosan. Mindenesetre azt vesszük észre, hogy utólag nem bánjuk az értékes dologért való küzdést, sőt, örülünk is annak, amin keresztül kellett mennünk.
Az is fontos tapasztalat, hogy van, amikor már lemondtunk a vágyva vágyott dologról, s akkor kapjuk meg. Ebben az Istenre hagyatkozásunk mutatkozhat meg. Minden kérésünkhöz hozzá kell tennünk, amit Jézus is imádkozott: ne az én akaratom legyen, hanem a tied (Lk 22,42). Ha megvan bennünk ez a ráhagyatkozás, akkor vesszük észre, hogy amit kaptunk, az Isten ajándéka, nem pedig magunk kapartuk ki saját magunknak. Ez is fontos tapasztalat!


Kedves Lelkiatya, Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Azt szeretném megtudni, hogy meddig "érvényes" egy gyónás, tehát utána hány áldozáson vehetek részt? Általában 2-3 havonta gyónni szoktam, de amikor már úgy érzem, hogy annyi bűn terhe nyomja a lelkemet, amire már csak a gyónás lehet a megoldás, nem megyek ki áldozáskor. Viszont ilyenkor nagyon vacakul érzem magam, mert nem szoktam égbekiáltó bűnöket elkövetni, inkább csak lelkiismereti problémáim vannak. Majdnem minden vasárnap megyek szentmisére, kivéve, amikor más felekezetű férjem megy istentiszteletre(ennek másként nem megoldható logisztikai okai vannak), és nem jó kihagyni a szentáldozást. Vagy már az is olyan szintű bűn, ha nem tudok elmenni minden vasárnap templomba, és ezért eleve nem is járulhatnék az áldozáshoz?

Válaszát előre is köszönöm szépen: V.

Kedves V.!
Nem a gyónás érvényességi idejét, hanem a lelkünk állapotát kell vizsgálni. Amikor úgy érzi, hogy sok bűn terhe nyomja a lelkét, akkor ne a szentáldozástól fossza meg magát, hanem haladéktalanul menjen gyónni. Alighanem jól jelez a lelkiismerete. Nem csak égbekiáltó bűnök miatt szükséges gyónni, hanem a törekvő lélek a kisebb bűnöket is rendszeresen meggyónja. Az Ön esetében valószínű, gyakrabban kellene gyónnia, mondjuk, rendszeresen 2 havonta, vagy éppen havonta. Akkor nem alakul ki az a lelkiállapot, hogy részt vesz, ugyan, a szentmisén de mégsem áldozik. Az ilyet mindenképp kerülni kell.
Ha vasárnap nem megy el katolikus liturgiára, ez nem nagyon helyes. Ám, ha a férje vallásgyakorlása miatt teszi, akkor ez megérthető. Nem számít olyan bűnnek, hogy emiatt ne mehetne áldozni a következő vasárnap.


Kedves Lelki Atya!

Szeged - Máriapócs gyalogos zarándoklat lesz ebben az évben?

válaszát előre is köszönöm.

Tamás

Kérdését továbbítottam a szerkesztő válaszol rovatba.


Kedves Atya !
Köszönöm korábbi válaszát egyik kérdésemre. Igazán nagyon hálás vagyok és boldog, hogy találtam egy olyan fórumot, ahol ilyen érdemi válaszokat kaphatok.Hosszabb idő óta értetlenkedem egy kérdésen:
A lelki tükör szerint nem szabad más bűnét kibeszélni, sem ítélkezni.Igenám, de akkor honnan tudja meg egy hivő testvérem, hogy mi minden bűn.Sokszor fel sem ismerik sokan. De lehet, hogy vannak akik tisztábban látnak.Átlátnak a farizeusságon,a hazugságon, mert érzékenyebbek.Éppen ezért azt gondolom, hogy szólni kell, el kell mondani másoknak a meglátást.Az elmondásban pedig már itélkezés is van és kibeszélés is. Ez pedig bűn. Van aki pletykának tartja. Vagy talán az elmondó szándéka itt ami döntő ? Sokszor látom, hogy megetetnek"embereket a társaik. Most akkor ne szóljak,csak imádkozzak a csalóért ? Ezen rágódom.

Ha mi magunk feddhetetlenek lennénk, akkor megtehetnénk, hogy szólunk a másik hibája miatt (Jn 8,7). Sajnos azonban mi magunk is bűnösök vagyunk, ha nem is ugyanabban a dologban. (Igaz, nagyon érdekes tapasztalat, hogy általában az bánt engem a másik magatartásában, ami bennem is megvan, csak éppen ez nem tudatosul, vagy nem tudok vele szembenézni, viszont a másikban nyomban felismerem.) Ha szentek lennénk, akkor szólhatnánk egymásnak. De, mivel nem vagyunk szentek, a jó szándékú figyelmeztetéssel is könnyen sebeket ejtünk és ezzel újabb bűnöket követhetünk el.
Nem azt mondom, hogy sohase szóljunk ha másik hibázik. Jézus megengedi, hogy figyelmeztessük testvérünket: Lk 17,4. Másutt pedig kifejezetten meg is mondja, hogyan tegyük: Mt 18,15-17.
Bölcsességre van szükség ahhoz, hogy felmérjük, mikor kell szólni és mikor nem. Ha pedig szólni kell, mikor tegyük azt és hogyan. Ezeken ugyanis nagyon sok múlik.
A pletyka nem ez. Hanem amikor más hibáját a háta mögött kibeszéljük. Ezt mindenképpen kerülni kell.


Kedves lelkiatya!
Volt valaki aki mélyen megbántott,és ez nagyon megrenditett.Ezt feltártam a szentgyónásban.Mondtam az atyának imádkozom ennek a személynek a megtéréséért,egyébként keresztény ez a személy is,de mostanában megváltozott és nem elönyére hanem hátrányára.Az atya azt a tanácsot adta ne a megtéréséért imádkozzam,hanem azért,hogy azt adja meg neki a jó Isten amire szüksége van.A kérdésem az lenne,hogy szabad-e igy imádkoznom érte?Azóta kétségeim vannak,hogy ez nem rossz kivánság-e a másiknak,mert nem szertenék rosszat kivánni.Vagy arra gondolhatott az atya,hogy ezzel a jó Isten kezébe helyezem a dolgot?Ön szerint hogyan helyes imádkozni ilyenkor?
Válaszát elöre is köszönöm!

Ha a másik megtéréséért imádkozunk, ez nagyon jó. Ám e szép törekvésben ott rejtőzhet az én ítélkezésem is. Lehet, azt mondom, szeretném, ha megtérne, közben arra gondolok: térjen észre és lássa be, hogy nekem volt igazam. Nem mondom, hogy az Ön esetében is ez áll fenn, mindenesetre az atya helyes tanácsa elhárítja ennek a veszélyét. Javaslom, úgy imádkozzon ezért az embertársáért, ahogy az atya tanácsolta: kérje Istent, hogy segítse őt a lelki fejlődésben, és adjon meg minden áldást, amire ehhez szüksége van.


Tisztelt Lelkiatya!

Én nem régen írtam Önnek depressziószerű lelki problémáimról. Azóta igazából elég sok minden jutott még eszembe, de úgy érzem nem is tudnék kifogyni soha a gondolatokból, annak ellenére, hogy sokszor üresnek érzem magam belül.
Lehet hogy lelkiállapotomból adódóan nem meglepő, hogy foglalkoztat a gyász. Itt nem csak a halálra gondolok, hanem a szakításra, válásra, vagy egyáltalán valaminek az elvesztését, nem beteljesülését, csalódást valamiben, bár tudom, hogy meg sem közelíti a halál miatti gyászt. Az ember, ha hallja, hogy valaki meghalt, még ha nem is volt közeli ismerőse, sajnálatot érez, de a legrosszabb, ha egy közeli szerette hal meg az embernek. Nekem nagyszüleim és édesapám halt meg több éve, ami elég rossz volt, és rossz érzés még mindig, ha rá gondolok. De furcsa, hogy édesapámnál sokkal rosszabbul viseltem a hosszas és súlyos betegségét, mint a halálát illetve az azt követő időszakot. Elég depressziós voltam a halála előtt, "várva" a bizonyosra, arról nem is beszélve, hogy én be sem láttam, hogy mi fog történni, mint egy naiv kisgyerek, akkor úgy éreztem, hogy addig jó míg itt van, még ha egy napot is. Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyet mondok, de a halálakor azt éreztem, hogy legalább nem szenved, és akkor éreztem azt, hogy így kicsit már "jobb" mindenkinek, mert akkor már nincs ott a gondolat, hogy mikor következik be, hanem akkor már csak a bizonyos van. Kicsit bűntudatom van emiatt, hogy így érzem.
De nem csak ez az egyetlen problémám. Úgy érzem, valahogy egy idős szülő, nagyszülő halálát jobban elviseli, megérti az ember, mert megnyugtató, ha szép időt élt az elhunyt. De valahogy nem tudom elfogadni egy fiatal halálát. Nekem szerencsére nem volt részem ebben, és remélem nem is lesz, de sokszor nagyon együtt érzek másokkal, akiknek igen. Nem értem, hogy tudja valaki feldolgozni azt, ha meghal a házastársa, szerelme, gyermeke stb. fiatalon. Hogyan tudja "elengedni", tovább élni az életét.
Tudok olyat férfit, akinek a felesége pár éve meghalt rákban, kisgyermekük is volt, és ahogy látom, éli az életét, végzi a hivatását, és jól van, legalábbis így kivülről úgy tűnik. Én meg csodálkozok, hogyan viselhette el a veszteséget és hogyan folytathatta tovább. Vagy egy másik család a fiatal lányukat vesztette el balesetben, és élik az életüket, szinte nem is látszik rajtuk a történtek. Az ember olyan, én legalábbis biztosan, hogy nem elégszik meg azzal, hogy az emlékében "él" még az elhunyt szerette, hanem látni, érezni, hallani is akarja. Számomra ez olyan elviselhetetlen gondolat, ha valami nem teljesülhet be.
A gyásszal kapcsolatban merült fel bennem az a kérdés, hogy az idő tényleg mindent meggyógyít? Csak türelemmel kell viselni?

Nagyon igazak a gondolatai, nagyon helyénvalók a kérdései. Talán egyetlen nehézsége, hogy nincs alkalma ezeket jól kibeszélni, esetleg megvitatni másokkal. Mint korábban is javasoltam, nyugodtan szólítsa meg bármelyik atyát. Persze, nem csak vele kell erről beszélnie, hanem olyan közösséget, közeget is találni kell, ahol ezekről (is) lehet beszélni. De ebben is az atyától kérjen tanácsot, esetleg kérje, hogy hozzon létre ilyen beszélgető csoportot.
Szembetűnő, hogy leginkább erre a gyászra, a szomorúságokra gondol, az elvesztés gondolatával foglalkozik. Ez viszont nem helyes. Bizonyos mértékben kell tudni irányítani is a gondolatainkat. Nem mindegy, hogy mit veszünk észre az életben. Amit látunk, olyanná válunk. Ugyanis amilyenek vagyunk, olyannak látjuk a világot. De ha tudatosan irányítjuk a gondolatainkat a szép dolgokra, akkor azok szépítik a lelkünket. Erre jók az esztétikai élmények, egy szép koncert, múzeum látogatás, versek olvasása stb. Legjobban tudom ajánlani görögkatolikus Szent Liturgiánkat és szertartásainkat. Ezek egyszerre nyújtanak esztétikai élményt (persze, kell hozzá jó kántor vagy kórus!), ugyanakkor a lelkünket a legmélyebb dolgok felé irányítja és viszi.
Kérdésére is válaszolok. Igen, az egészséges emberi lélek mindig képes a gyógyulásra, bármilyen sebet is kapott. Egy gyermek, hitvestárs elvesztése iszonyatos fájdalom. Amikor ilyen éri az embert, azt mondja, ezt nem is bírja ki. De kibírja, és idővel lassan csillapul is a fájdalma. Lehet, hogy marad heg a lelkén, tehát sohasem gyógyul be igazán, ilyen is van. De a legtermészetesebb az, Amikor ezek a veszteségek, fájdalmak beépülnek az ember személyiségébe, gazdagítják, értékesebbé teszik. A sokat szenvedett ember lelke általában mélyebb. Szent Jakab apostol ezt írja:
Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket. Tudjátok, hogy hitetek próbájának állhatatosság a gyümölcse (Jak 1,2-3).


Kedves lelkiatya!

Azt szeretném megkérdezni, hogy van olyan ember akinek nincsenek nehézségei, boldogan, gondtalanul éli életét ?

Nincsen ilyen. Lehetnek esetleg időszakok, amikor minden nagyszerűen alakul, de óhatatlanul jönnek nehezebb szakaszok is.
Az a boldog ember, aki megelégszik azzal, amije van. Aki hálás tud lenni mindenért, mert tudja, hogy a Mindenható a javára fordíthatja. Az ilyen embert is érik betegségek, egyéb bajok, de ezek nem szomorítják, nem keserítik el, mert a lényeget, a Krisztussal való békéjét nem vehetik el. Ilyen értelemben azt lehet mondani, hogy a szentek a legboldogabbak, mert már itt, a földön is megélik Istennek azt a közelségét, amely majd odaát lesz tökéletes boldogság.


Tisztelt Lelkiatya!


Hallottam erről a sors-társak önsegélyező csoportról a városunkban... Nem tudom, szokott-e lenni még? Érdekelne, hogy milyen, hogy zajlik egy ilyen "foglalkozás"? Kicsit félek elmenni egy ilyenre, mert félek, hogy csupa ismerősök lesznek, és úgymond "ciki" lenne a helyzet, hogy "lebukunk" egymás előtt. Nem tudom, milyen emberek, milyen problémákkal mennek el, de félek, hogy kilógnék a sorból, mint sok esetben szokásom. Én szeretnék már csak azért is elmenni egy ilyen foglalkozásra, mert én kíváncsi vagyok más emberekre, úgy érzem szükségem van arra, hogy másokat is megismerjek ahhoz, hogy én fejlődhessek, és lehet akkor már a saját problémám nem is lesz olyan nagy. Meg mondom őszintén, eléggé feszélyez ez a kérdés, hogy el merjek-e menni. Be lehet csatlakozni időközben is, vagy el lehet menni egy-két alkalommal is? Ingyenes ez a lehetőség?
Válaszát előre is köszönöm!

Nem tudom, hogyan áll most ennek a csoportnak a működése. Azt javaslom, feltétlen menjen el a parókiára és ott kérdezzen rá. Parókus atya, vagy amelyik káplán atyát ott találja, egészen biztosan készséggel segítségére lesz.


Tisztelt Lelkiatya!
Annak az embernek szeretnék egy jó tanáccsal szolgálni, aki ezt a levelet írta:
"Nem is tudom, minek nevezzem ezt a lelkiállapotot, amiben most vagyok és gyakran szoktam lenni. Úgy érzem, nehezen találom a szavakat, és nehéz leírni, amit érzek. Mivel nem vagyok se orvos, se pszichológus, ezért nem akarom magam diagnosztizálni, de talán a legmegfelelőbb kifejezés a lelki állapotomra a depresszió lenne, sőt inkább a mániákus depresszió, mert hol nagyon rózsaszínben látom a világot, hol pedig nagyon sötétnek. Sokszor olyan életunt vagyok,..."

Nos, én úgy látom, hogy ebben a lelkiállapotban jót tenne egy hozzáértő pszichológus által vezetett pszichoterápia. Nem kell félni a pszichológustól. Ő tud segíteni feltárni a bajok valódi gyökerét, és segít kiutat találni. A test-lélek-szellem gyógyítói az orvos-pszichológus-pap. Ezt ne feledjük.
És még vmi: a pszichológusok közt járja egy félig vicces mondás, ami tapasztalataim szerint igaz is:
"A neurózis melegágya a család."
Szóval, javaslom a pszichoterápiát.
Üdvözlettel!
pszch

Jó szívvel továbbítom.


Tisztelt Lelkiatya!


Előző levelében javasolta, hogy egy katolikus pappal való beszélgetés is nagyon jó lenne. Csak az a baj, hogy ez nem tudom, hogy megy itt. Menjek be a templomba vagy a parókiára, hogy szeretnék egy pappal beszélgetni. Vagy hogy működik ez a gyónás keretein kívül?

A lakhelyén több pap is van. Bármelyiket megszólíthatja akár az utcán, akár a templomban azzal, hogy beszélgetni szeretne. Meglátja, szívesen a rendelkezésére fognak állni.


Kedves Lelkiatya
nekem a gondom az apammal van. soha eletemben egy csepp szeretetet nem tapasztaltam tole. soha egy oszinte megnyilvanulasa nem volt. soha boldog karacsonyunk nem volt.egy jo szot nem hallottam eletemben felem tole. sajnalom hogy igy van. sajnalom hogy sosem szeretett hogy ugy erzem nem kellettem.
30 eves vagyok egy fedel alatt kell elnunk es levegonek nezzuk egymast esetleg egy egy szo muszaj vagy csak durvan kepes hozzam szolni es igaztalanul. mit kell tennem?
nem valaszolok vissza neki. ennyit tudtam. miert van az hogy van apam es kozben nincs is ?
koszonettel
A.

Kedves A.!
Azt tanácsolom, hogy költözzön el otthonról, keressen magának albérletet vagy bármilyen más megfelelő lakhatási megoldást. Ha az édesapjával egy fedél alatt él, az súlyosan tovább mérgezi a kettejük kapcsolatát. Elhiszem, hogy régen sem volt felhőtlen a kapcsolatuk, de ez a mostani helyzet visszavetítve is eltorzítja a múltat. De most nem ez a lényeg, hogy mennyire szerette Önt az édesapja gyermekkorában és mennyire nem. El kell kicsit távolodniuk egymástól, hogy egészségesebb viszony alakuljon ki. Ha majd elköltözik, akkor is gondoskodnia kell majd róla, amennyire rászorul, és amennyire Ön teheti, de akkor majd ez is könnyebb lesz lelkileg. Gyermekkorában szerette az édesapját - még ha esetleg most másként emlékszik is erre. Most, felnőttként el kell szakadnia tőle ahhoz, hogy újra megszerethesse.


Tisztelt Lelki Atya!
Szabad -e egy papnak haragudnia, haragot tartania? Bűnt követ - e el ha elutasít, meg sem hallgatja a hozzá fordulót, s ezáltal mondjuk a beteg nem részesül szentségben (betegek szentsége). Köszönettel

Nem szabad. Ám, hogy mi a bűn, ezt nem olyan könnyű eldönteni a körülmények ismerete nélkül. A papnak nyilván az a feladata, hogy mindenkit meghallgasson, ha szükséges és lehetséges, akkor a szentségekben részesítsen. Ha ez valami miatt nem történik meg, akkor meg nekünk nem szabd haragudnunk vagy megítélnünk a papot.


Kedves lelkiatya!
Mi a teendö olyankor ha olyan munkát végeyünk amit utálunk és ami pszichikailag,kiéget és lehúz bennünket?Egy fogadóirodáról van szó.Amikor megkaptam ezt a munkát,örültem neki,mert rossz anyagi helyzetben voltam,és ez ennek köszönhetöen javult.Kezdetben nem is volt olyan nehéz,de idövel bövitették a munkát,és többen és több féle ember jött.Lelkileg nagyon fárasztó ez a munka,nem szeretem a hangoskodást,a gép csattogást,káromkodást,a dohányfüstöt,a bűzt,a férfiak ugráltatását,ha valamit megkell tenni,lehet szépen is szólni nem faragatlanul,parancsolóan.Már ellenszenvet érzek a férfiak iránt is.Néha szivesen közéjük vágnék valamit.Került már sor vitákra is.Sok parázna érzelmü ember jár ide.A kikezdéseket háritottam,de visszataszit ez az egész.Látni,hogy nös emberek,hogy élnek.A kolléganöim eléggé eltürik a közeledésüket,udvarlásukat,ilyenkor hoznak nekik enni,inni...az egyikük egy valakivel tulontul is jóban van,ez az ember együtt él valakivel,meg az elsö házasságábol gyereke is van.Nem az egyéniségemhez való ez a munka és környezet.Rosszul érzem magam lelkileg ha ott vagyok,mindig alig várom,hogy leteljen a munkaidö,és szabad legyek.Hamarosan szabadságra megyek,növérekhez lelkigyakorlatra.Szeretnék kicsit elgondolkodni dolgokon.Szabadság után nem sokáig terveznék itt lenni,csak nem tudom merrefelé induljak tovább.
Köszönöm a válaszát!
M

Kedves M.!
Úgy M.lékszem, már korábban is azt tanácsoltam Önnek, hogy lehetőleg változtasson munkahelyet. Adja Isten, hogy ez minél hamarabb sikerüljön. Valóban nem Önnek való ez a munka, és félő, hogy ha hosszabb ideig itt marad, a lelke sérülhet belé. Ugyanakkor buzdítom arra, hogy amíg itt van, próbáljon meg ítélkezés nélkül lenni ezek között az emberek között. Nyilván más gondolkodásúak, mint Ön, de azért nem szabad lenézni, megvetni őket. Néha imádkozzon is értük. Akkor egyébként elviselni is könnyebb a másik ember másságát. Imádkozzon új munkahelyért is. Én is besegítek...


Tisztelt Lelkiatya!


Nem is tudom, minek nevezzem ezt a lelkiállapotot, amiben most vagyok és gyakran szoktam lenni. Úgy érzem, nehezen találom a szavakat, és nehéz leírni, amit érzek. Mivel nem vagyok se orvos, se pszichológus, ezért nem akarom magam diagnosztizálni, de talán a legmegfelelőbb kifejezés a lelki állapotomra a depresszió lenne, sőt inkább a mániákus depresszió, mert hol nagyon rózsaszínben látom a világot, hol pedig nagyon sötétnek. Sokszor olyan életunt vagyok, nem találom a célját az életnek, és semmi kedvem nincs semmihez. Gyakran sírás környékez, de nem tudom mitől. Gyakran folyamodom pótcselekvésekhez, mint az evés, TV-zés meg hasonlók, de úgy érzem ezek csak átmeneti megoldást nyújtanak, tüneti kezelést. E mellett azért van egy pótcselekvésem, amit viszont azért elég hasznosnak gondolok, az olvasás, főleg vallási és pszichológiai témájú könyvek olvasása. Ezekből próbálok erőt meríteni, de sokszor úgy érzem, ezek sem elég hatékonyak hosszú távon. Gondoltam rá, hogy megpróbálkozom a homeopátiával, de félek, hogy az sem nyújt hosszú távú megoldást. Bár igazság szerint, mivel 25 éves felnőtt nő vagyok, már van annyi tapasztalatom és öntudatom, hogy belátom magamnak, hogy talán igazából ez az ember (felnőtt ember) természetes lelkiállapota. Arra is rájöttem, hogy mivel elég érzékeny és romantikus alkat vagyok, a baj ott gyökerezik, hogy az érzékeny lelkem nehezen tudja elfogadni a rideg valóságot. Úgy érzem, elég öntudatos vagyok ahhoz, hogy tudjam nincs minden rendben velem, sőt azt is hogy mi a bajom, de úgy tűnik, saját magamat "meggyógyítani" nem tudom. Én úgy gondolom, genetika is egyrészt, mert a családom nem egy optimista, vidám család, bár úgy tűnik, ilyen bonyolult lelki problémái csak nekem vannak és úgy érzem senki nem ért meg. Másrészt környezeti hatás is, ezt tudom, mert gyermekkoromban értek rossz dolgok. Úgy érzem sokszor, hiába vesznek körül emberek, mégis egyedül vagyok, mert senki nem ért meg, bár nem is beszélek erről senkinek. Nagyon sokszor szeretek egyedül lenni. De sokszor meg végképp azt érzem, hogy sehogy se jó, vergődik a lelkem, nem tudom hova meneküljek, úgy érzem megőrülök. Egyrészt nehéz elfogadnom a világot olyannak amilyen, hogy mennyi rossz dolog van, másrészt a saját életemmel sem tudok mit kezdeni, nem tudok értelmet, célt találni neki. Olyan jó ezt kibeszélni magamból, leírni valakinek, még ha nem is ismerem az illetőt közvetlenül.
Ön megért valamennyire a leírtak alapján? Ön mit gondol erről az egészről? Igazából sokszor egyszerűen nem arra lenne szükségem, hogy tanácsokkal lássanak el, hanem egyszerűen már az is elég lenne, ha valaki igazán meghallgatna és azt mondaná, értelek... Ez többet érne 100 tanácsnál. Nem tudom igazából, hogy én vagyok ezzel egyedül így, vagy még sok ember, csak más se beszél róla. Olyan jó lenne néha valakivel őszintén igazán elbeszélgetni az életről, de a családom ehhez úgy gondolom, túl gátlásos. Úgy érzem, mivel ez a probléma az én lelkemben van, ezért csak én tudnám megoldani, talán Isten segítségével...

Nos, valóban sokan küzdenek hasonló nehézségekkel. Ami Önben különleges és ritka, hogy ennyire tudatosan, józanul meg tudja ítélni a saját helyzetét. Higgye el, ez már fél győzelem. A legtöbb ember inkább attól szenved, hogy nem ismeri önmagát, nem látja a saját helyzetét, így aztán elindulni sem nagyon tud, hogy merre keresse élete bánatára a megoldást. Ennél Ön sokkal előrébb van. Ez az oka annak is, hogy a családtagjai között nem talál megértést. Emiatt nem is kell bánkódnia. Inkább hálát kell adnia, hogy Önnek ilyen ritka tiszta látása van. Ezt nagyban segíthette az a a pótcselekvésnek nevezett jó tulajdonsága is, hogy sokat szokott olvasni. Persze, nem mindegy, hogy mit, de úgy tűnik, egyelőre az irány jó.
Helyesen látja az okok között a családi hatást is. Azonban fontos tudatosítani, hogy ez nem meghatározó jellegű. Erősen befolyásol minket, de önneveléssel, főleg pedig - mint tudja is - az Isten segítségével a jókat tovább tudja fejleszteni magában, a rosszakat pedig átalakítani. A mindenható Isten segítségével ez is lehetséges.
Azt is helyesen látja, hogy sok esetben az is nagyon sokat számít, ha nem egyedül kell hordoznia a gondolatait, hanem meg tudja osztani valakivel. Adja Isten, hogy minél hamarabb találjon olyan társra, akivel jól megértik egymást. Ettől ki fog cserélődni az élete. Imádkozzon hát érte! De azért nem ez az egyetlen megoldás. Önnek egy jó lelkivezetőre is szüksége van. Olyan lelki atyára, akivel rendszeresen tud beszélgetni. Nem kell különleges személyre gondolni. Lehet, hogy az Önhöz legközelebb lakó katolikus pap fogja Önt megérteni, segíteni azzal, hogy meghallgatja.


Tisztelt Lelkiatya!

Katolikusként szabad-e ellátogatni a Krisna-völgybe, és ott tölteni egy-két hetet? Mindig is érdekeltek a más kultúrák, szokások.

Tudom, hogy ez egy egészen más vallás, és több tanításuk is ellentmond a katolikus tanításoknak. De ennek ismeretében és tudatában szeretnék elmenni oda.
Nem kívánok részt venni az ottani vallási szertartásokon, stb. de szeretném kívülállóként megismerni ezt.
Ilyen hozzáállással ugye ellehet menni?

Másik részben kapcsolódó kérdésem:
Ugye a krisnatudatú hívők szoktak szervezetten ételt osztani pl.
Ezen párszor már részt vettem. Viszont ezt néhány katolikus testvérem rossz szemmel nézi.
Tudom, most felvetődik az a kérdés, hogy miért nem a katolikus szervezeteken keresztül önkénteskedem?
Erre azt tudom válaszolni, hogy a lakóhelyem környékén jelenleg csak krisnások szerveznek ilyeneket.
Nem tudok távolra utazni. Volt rá példa, hogy elutasításban volt részem katolikusok felől, mert nem ismertek, és nehéz bekerülni egy kialakult csoportba.
Elszomorított az a tapasztalatom. De én ú,hiszem azt, hogy a tettekben megmutatkozik a hit.
Továbbá itt, helyben is szükség van segítségre, és ilyenkor nem azt nézem, hogy mit hisz a mellettem álló, hanem azt, hogy önként segít másoknak.
Nem térítget senki senkit. Tiszteletben tartjuk egymás hitét, felebarátként tekintünk egymásra.
Én ragaszkodom Krisztushoz és őt képviselve szolgálok, tőle kérem az erőt, neki adok hálát.
Jogosan néznek rám rossz szemmel azért, mert ilyen szerevezeteken keresztül segítek?

Nem tudom, merjem-e azt mondani, hogy elmehet a Krisna-völgybe. Ha kellően felvértezett a katolikus hitben, akkor az a tetszetős badarság nem fogja megzavarni Önt. Vannak katolikus hívők, akik elmehetnek, akikre ez ártalmatlan. Azt vélem viszont, hogy az ilyenek meg nem akarnának több hetet eltölteni ilyen helyen. A megismeréshez elegendő lenne egyetlen nap is. Szerintem hasznosabban is tölthetné az idejét, minthogy két hetet ott töltsön. De, hogy elmenjen megnézni, azt még nem tartom - az Ön esetében! - veszélyesnek.
Természetesen lehet jó lélekkel együttműködni velük a szegénygondozásban is. Nem jogosan néznek rossz szemmel Önre azok, akik ezt teszik. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy bár - mint mondja - vallási győzködés nélkül segítenek az embereken, mégis meghívják Önt 1-2 hetes krisna-életre. Ez mégiscsak rejtett ráhatás. Kérem, ezt ne hagyja figyelmen kívül. Minden bizonnyal látják Önön a nyitott lelkű magatartását, és kötve hiszem, hogy ne azt akarnák elérni, hogy Önt is meggyőzzék erről az életformáról.
Mindezeket egybevetve nem javaslom Önnek, hogy hosszabb időre elmenjen a Krisna-völgybe, legfeljebb egyetlen napra. Az ottani tapasztalatokat pedig érdemes lesz átbeszélni egy katolikus atyával.
Az viszont valóban szégyentelen dolog, ha katolikus segélyszervezetünk nem hagy mást is bekapcsolódni a szolgálatba. De hát, nem vagyunk tökéletesek. Nézze el nekik.


Kedves Lelkiatya!
Mit tudok tenni ha otthon nem fogadnak el a szüleim olyannak amilyen vagyok? egy ideje mèlyebb èrdeklodèssel vagyok a vallás iránt mint azelott minden alkalommal misèn vagyok ès májusba a parakliszokon is rèszt vettem,de anya ès apa nem nèzik jó szemmel ès olykor azt mondják nekem hogy"zizi,dilis vagy akàr szentfazèk" ès a valamikor nem vágjàk ezeket a fejmhez akkor tekintetükbol is látszik hogy ezt gondolják. Ha valami rossz törtènik a családban általában engem szednek elo (ugyan ezt csinálták azelott mint mikor nem voltam ennyire vallásos) Elkönyveltek olyannak amilyen vagyok ès nem látják hogy kèpes vagyok megváltozni.
Èn azon vagyok hogy ne ítèljem el oket (hiszen az Isten dolga) de nagyon rosszul esik pont a szüleimtol. Nagymamám elfogad ès ö örül is neki hogy Isten köspontba van az èletemben.valamikor a testvèrem is (de valamikor ö is hasonló vèlemènnyel van rólam mint a szüleim). Nehezen viselem a helyzetet
Kèrem adjon tanácsot,
válaszát elore is köszönöm.
imádságos szeretettel
egy kõzèpiskolàs.

Ön abban a korban van, amikor nagyon sok minden megváltozhat az életében. Jó és rossz irányban egyaránt. A szülőknek számolniuk kell ezzel a helyzettel. Általában azok a szülők, akik erre nincsenek felkészülve, azok nehezen viselik ezt a helyzetet, s persze, ezt a fiatal is megsínyli. Rosszabb esetben még törésre is vihetik. Úgy érzékelem, hogy Ön igen jól közelíti meg ezt a kérdést, és ennek a törésnek nincs meg a veszélye. Ez helyes. Mégis arra buzdítom, nyugodtan vállalja Önmagát. Nem feltétlen az összetűzésekben, pontosabban szólva, éppen nem azokra gondolok. A vita, a veszekedés nem hoz megoldást. Legyen továbbra is megértő a szüleivel, de belül, a szívében el kell fogadnia, hogy kezd kialakulni a belső világában egy olyan rész, amit a szüleivel nem tud megosztani. Ez Önnek is szokatlan, de ez már a felnőtté válás lépései közé tartozik. Továbbra is szeresse a szüleit, de fogadja el, hogy nem tud mindent megosztani velük. Amiben nem értik meg Önt, abban ne is erőlködjön. Ha emiatt netán bántás érné, azt se bánja túlságosan. El kell viselnie. De segít ennek elviselésében ez a tudat, hogy a szülei bár ugyanúgy szeretik Önt, mint eddig, Ön viszont már nem egészen ugyanaz, mint eddig, s erre a szülei egyelőre nincsenek felkészülve.


Kedves lelkiatya!
Van egy fiúismerősöm, akivel ha találkozom, de nincs vele senki, nagyon udvarias lehet vele rendesen beszélni, kérdéseimre normálisan válaszol. De viszont ha még van egy harmadik ember, például egy haverja, nagyon bunkó, ha valamit mondok kiforgatja a szavaimat, úgy viselkedik mint ha ő tökéletes lenne. Ha kicsit erélyesen beszélek vele még ő van felháborodva.
Ön szerint milyen ember ez?
Válaszát előre is köszönöm.
Ági

Személyiségében még bizonytalan, nem kiforrott egyéniség. Ha 20 évesnél fiatalabb, akkor nincs mit csodálkozni rajta, majdnem azt mondom, természetes. A mai fiatalok lelkileg, személyiségükben sokkal lassabban érlelődnek, mint régebben. Valószínű, Ön is rokonszenves neki, de amikor más is jelen van, akkor ezt valami miatt nem meri vállalni. Akkor eljátssza a nagyfiút, holott semmi oka nincs rá, hogy akkor is ne szelíden és normálisan viselkedjen. A felháborodása is inkább védekezés, nem mer szembesülni önmagával, inkább eljátssza ezt a szerepet. Nem hiszem, hogy az erélyesebb viselkedés segítené őt. Arra inkább csak ezzel a védekezéssel válaszol. Egy komolyabb, csendesebb beszélgetés többet segíthet ezen.
Hadd tegyem azért hozzá, mindez nem törvényszerű. Természetesen ma is vannak fiatalok, akik már a kamasz kor elmúltával, tehát 17-18 éves korukra érett, felelős gondolkodásúakká válnak. Többnyire a nagy családból származó, több testvérrel együtt felnőtt fiataloknál adatik ez meg.


Kedves Lelkiatya!

Két kolléganőm nagyon sok borsot tört az orrom alá egész évben. Most is rosszindulatú megjegyzésekkel illettek a hátam mögött. Én sosem ártottam nekik, a munkahelyemen eleget teszek, ahogy keresztényi kötelességeim diktálják. Még is a szájukra vettek. Amikor megtudtam ,hogy mit mondtak már megint nagyon sírtam és mérgemben azt mondtam, hogy rohadjanak meg. ( nem a szemükbe mondtam) Amikor kimondtam, jöttem rá, hogy átkozódtam. Nagyon meg is bántam. Félek, hogy fogni fog és valami bajuk lesz. Igazából nem kívánok nekik rosszat, mérgemben mondta, meggondolatlanul. Ez mekkora bűn? Nagyon bánom.

A bűn minőségét, nagyságát nem lehet személytől elvonatkoztatva meghatározni. Ami az egyik embernek kicsi bűn, az lehet, hogy a másiknak nagy. De ne is ezen töprengjen. Emiatt nem kell paphoz fordulnia, de amikor legközelebb szent gyónását végzi - remélem, ezt rendszeresen teszi -, akkor mondja majd el.
Nem kell félnie, hogy átkot mondott, és ez majd beteljesedik. Ugyanakkor jól teszi, ha kiigazításul áldást mond rájuk. Szintén csöndben, titokban. Imádkozzon a két munkatársáért. Ezt egyébként máskor is megteheti. Lehet, éppen ezért van ott közöttük.


Kedves Lelkiatya!
Hogyan lehet fejleszteni az Isten jelei, iránymutatása iránti érzékenységet? Hogyan tudnám meghallani, megérteni az Ő akaratát?
A minap azt olvastam, hogy vannak, akik egész életükben nem hallják, nem értik meg Isten jeleit. Azt hiszem, pontosan ez történik velem is. Semmilyen jelet, hangot, vezetést nem tapasztaltam még soha, pedig sokat kérem Tőle, hogy mutassa meg az én utamat. Jóformán most már késő is, ötven felett már nincs az embernek útja. Eddig kellett volna megértenem.
Lehetséges, hogy nem adott semmi jelet az Úr, vagy én vagyok olyan szélsőségesen ostoba, hogy semmit nem értek meg? Mit kellett volna tennem, hogyan kellett volna figyelnem az Ő iránymutatására? Vagy nem is ad mindenkinek utat, jelet, ebbe is bele kell nyugodni?

Mindenkit szeret és mindenkit vezet az Isten. Mindenkinek szán sajátos életutat. Legtöbben azonban vakon élünk, süketül az Isten szavára. Mi okozhatja ezt? Nem csak az imádság hiánya, mert sokan vannak, akik egész életükben rendszeresen imádkoznak, mégsem fedezik fel az életükben Isten jelenlétét. Ez így nem helyes. Az ilyen ember, valószínű, felületesen imádkozik. Igenis, a mélybe kell tudni tekinteni. Ezt bármikor meg lehet tenni. Nem mondhatja, hogy már megette kenyere felét, most már úgysem fog változni. Mindig képes változni az ember. És kell is változni. Javaslom, hogy jelentkezzen be egy lelkigyakorlatra, vagy menjen el egy hosszabb zarándoklatra. (De nem olyanra, amit utazási irodák hirdetnek, az többnyire csak nevében de nem tartalmában zarándoklat!) Kell, hogy tegyen olyan lelki lépést, amit még eddig nem tett az életében. Még van ideje, de ne halogassa! Azzal, hogy ide írt, már az első lépést meg is tette ebben az irányban. Ne álljon meg itt, hanem lépjen tovább. Igen, az Isten Önhöz is szól. Kérje Tőle bizalommal, hogy nyissa meg az Ön szívét, lelki hallását rá.


Kedves lelkiatya!
Mit tehetünk ha egy Mária zarándoklat során parázna vágyak és gondolatok törnek ránk?Már az autóbuszban csak úgy a semmiböl rám törtek ezek a vágyak,pedig nem kerestem öket.Eszembe se jutottak ilyen dolgok mostanában.Meg is gyóntam ezt ott.De utána is jelentkeztek ezek a vágyak.Nagyon kivántam a testi együttlétet.Nem is csak a testit hanem a lelkit is valakivel és ez kettös szenvedést okozott.Ezek a vágyak nem gátoltak,hogy az ott töltött idöben a jó Istenre figyeljek,sok kegyelmet is kaptam a zarándoklaton és szép lelki élményekben is volt részem,de ennek ellenére ott voltak bennem a testi kivánságok is.Szégyelltem magam miattuk és elszomoritottak,beárnyékolták az ott töltött idöt.Szoktam küzdeni az önkielégitéssel is,de az utóbbi hónapokban nem estem ebbe bele.Általában néhány hónapig nem esek bele,de utána rám törnek a vágyak és van néhány nap vagy hét amikor elkövetem ezt a bünt.Régebben ez még gyakoribb volt.Testi kapcsolatom még nem volt soha senkivel sem.De az önkielégitéssel már évek óta küzdök.Néha fizikai fájdalmat is okoz a kielégületlenség,és ilyenkor elesek,beleesek ebbe a bünbe.Biztosan sok fiatal küzd ezekkel a dolgokkal.Gyötrelmet tudnak okozni ezek az érzések és vágyak.Ön egyszer azt irta az Istennek szentelt személyek is megküzdenek ezzel,de megtisztitják ezeket a vágyakt éé Isetn iránti nagyobb szeretetté alakitják.Hogyan lehetne ezt elérni?
Elöre is köszönöm a segitségét!

Egészen nyilvánvalóan kísértés támadta meg - van, bár ritkábban, hogy így, előzmények és rávezető gyengeségek nélkül is jelentkezik -, talán éppen azért, hogy hogy tönkretegye a zarándoklatát. A tisztaságért, az Istenhez való hűségünkért olykor meg kell küzdenünk. A kísértés, bár a gonosztól jön, mégis áldássá válhat, ha sikerül legyőzni, s ezáltal megerősödni az Istenhez tartozásunkban. Szent Péter apostol nyíltan megfogalmazza ezt: Ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul értek benneteket. Aztán még hozzá is teszi: Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben (1Pét 4,12-13).
Hozzá kell tennünk, hogy ezek a vágyak az egészséges test működésének az eredménye is. Még hálát is adhat az ember ilyenkor, hogy legalább egészséges. De azzal sohasem magyarázhatja ki a bűnét, hogy ez egészséges folyamat. Igen, az, de kezelni kell, tudni kell használni, legalábbis megtanulni azt. Ki kell várni a sorát.
Az Istenért vállalt szüzességben élő emberek (római papok, szerzetesek) helyzete azért már, mert ők ezt a vágyat nem élhetik meg úgy, hogy kivárják a sorát, hiszen sohasem házasodnak meg, sohasem lesz olyan, amikor majd ezt a testi vágyukat egészséges és Istennek tetsző módon kiélhetnék. Valaki úgy fogalmazott, hogy ezt az örömöt majd odaát, az Isten Országában fogja megkapni. Ott, természetesen nincsen testi szerelem, de minden öröm és boldogság megvan tökéletes formában, ami itteni életünkben is. Ezért tehát jogos ez a gondolat. Sőt, ezzel a szüzesség éppen a Örökkévaló Életről tesz bizonyságot.
Így élik meg ezt az Istennek szentelt emberek. Isten iránti szeretetük miatt ez a kemény küzdelem csak még jobban Istenhez köti őket. Ennek nincsen módszere. Egyetlen kulcsa az Isten iránti égő és forró szeretet.


Kedves Lelkiatya!

Az lenne a kérdésem, hogy miért fordul elő kétféleképp a két (rövid és hosszú) hiszekegy formulában az Egyházról való tanúságtétel? Az EgyházBAN hiszünk vagy az EgyházAT hisszük? Hogy tanítja ezt a Egyház? Nagyon érdekes tapasztalatom, hogy ortodox Szent Liturgián keresztet vetnek, amikor ehhez a részhez érnek, ez inkább azt sugallja nekem, hogy a keleti teológia inkább az első mellett foglal állást, mint ahogy a hosszú hiszekegyben is szerepel.

Válaszát köszönöm!

Egyházunk két ősi hitvallást ismer és használ. Egyik az Apostoli Hitvallás (ez a rövidebb), a másik a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás (ez a hosszabb). Az első Nyugaton keletkezett és ott is terjedt el jobban. A protestánsok is inkább azt használják. A másik pedig Keleten, a nevében is szereplő két városban rendezett zsinaton fogalmazták meg és fogadták el. Ezt pedig inkább a keleti liturgiában szoktuk használni. Érdekes észrevétel, hogy az egyikben tárgyként a másikban határozószóként szerepel az Egyház. Tartalmi különbség nincsen a kettő között. Bevallom, nem tudom, hogy mi az oka e különbségnek. De azért is vélhetjük, hogy nincs nagy jelentősége a különbségnek, mert éppen az Apostoli Hitvallás, legalábbis egy szövegváltozata még a Szentlelket is tárgyként szerepelteti: ... Hiszem a Szentlelket. Holott nyilvánvaló, hogy az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben egyaránt hiszünk, különbségtétel nélkül.


Tisztelt Lelkiatya!


Tényleg ekkora bűn lenne a testi szerelem, úgy, hogy két ember igazán szereti és tiszteli egymást?

Nem, dehogyis. A testi szerelem nem bűn, hanem csodálatos ajándék. A törvénytelen, házasságon kívüli, a szentségi áldás nélküli cselekedet a bűn. Hozzáteszem, a bűn mindig szépnek, vonzónak mutatja magát, ezzel csapja be az embereket. Két egymást szerető ember vágyik arra, hogy testileg is egyesüljön. Ez szép. De ha nem tudnak uralkodni ezen a vágyukon, hogy kivárják az egybekelés ünnepét, vagy, ha nem veszik komolyan az Istennek erre vonatkozó parancsát, hanem inkább a maguk esze és felfogása szerint akarnak élni vele, ez nem szép. Ez súlyos károkat okozó bűn.


,,Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Tisztelt Lelkiatya!

Azt szeretném kérdezni, hogy mi a katolikus egyház véleménye a Világegyetem keletkezésével foglalkozó, az evolúciós elmélettel szembenálló Értelmes Tervezés elméletről?

Köszönöm válaszát!



Az evolúciós elmélet lényege az, hogy a növényi és állati fajok egymásból alakultak, fejlődtek ki az idők folyamán. A Földön megtalálható élet ennek az elméletnek a tükrében tehát egy folyamtos és szakaszos fejlődési folyamat, melyben egyre bonyolultabb, egyre összetettebb életformák jelennek meg, s melynek legvégén az emberi faj áll.

Akik azonban Darwin elméletét nem csak biológiai síkon kezelték, azok gyakran esetek abba a hibába, hogy a teremtés tényét, a világ Istentől való eredetét is tagadták, mondván, hogy a fejlődési folyamatok önmagukat elégségesen magyarázzák, nincs szükség az "Isten-hipotézisére", a világ és annak minden létezője véletlen kémiai és fizikai folyamatok eredménye.
Az Értelmes Tervezés (intelligent design) elmélete azt a fajta evolúciós elméletet cáfolja, amely nem csak biológiai szinten érvel, hanem átcsap metafizikai szintre is oly módon, hogy a létezést, az életet a véletlenből és a vak véletlenek folytán akarja magyarázni. Az Értelmes Tervezés szerint ugyanis a világot, a világegyetemet annyira az értelmes és zseniális szerveződés jellemzi, hogy kizárt annak lehetősége, hogy egy értelmes tervező, egy intelligens ok nélkül meg lehessen magyarázni.
Az Értelmes Tervezés elmélete nem áll szemben a fejlődéselmélettel, csak azzal a világnézeti szemlélettel, amely ez utóbbi alapján akar mindent megmagyarázni, az élet keletkezését, s főként az ember létrejöttét is.
Darwin evolúciós elmélete nem válik ellentétessé az egyház tanításával, ha a teológus megfelelő módon kezeli a "teremtés" fogalmát, a biológus pedig nem felejti, hogy a világ folyamataiban az esetleges evolúciós történések csak részeit képezik a világ és a földi élet, az élőlények kialakulásának folyamatában.
Minél nagyobb ismeretekre tesz is szert a tudomány, nem fogja tudni megfelelni azokat a kérdéseket, melyek a világ egészére, annak kialakulására irányulnak.
Az Értelmes Tervezés elmélete éppen az abszolutitzált, Istent a világból, a teremtésből kizárni akaró evolúciós elmélet ellen érvel, így az egyház tanítását támasztja alá."




Énnekem a volt káplánatyánk azt mondta erre a kérdésemre, hogy az evolúciós elmélet nem zárja ki a Teremtéstörténetet, mert a Biblia nem tollbamondás, tehát az akkori írók elképzelései is benne vannak. Így, ha a tudományos x milliárd évet nézzük, ami valószínűbb a 6 napnál, nem zárják ki egymást. Például 1 nap ~ 0,8 milliárd év.

Szerintem ez egy logikus lehetőség, hiszen minden teremtésmítosznak jellegzetessége a ,,pár nap alatt teremtés", pl.: görög mitológia, Biblia (Tóra, Genesis).

A Katolikus Egyház nem tagadja az evolúció elméletét, mint ahogyan nem tagadja az értelmes tervezés elméletét sem. Pontosabban szólva, az evolúciós elméletet az értelmes tervezés alapszemléletével fogadja el. Az Isten megteremtette az anyagot annak hihetetlenül bonyolult törvényeivel együtt. Olyan anyagot teremtett, amely képes ezekkel a törvényekkel felépíteni önmagát. Sokkal zseniálisabb rendszer az, amelybe nem kell itt-ott belenyúlni, hanem képes erre az önfelépítésre. Ez a szerves anyag megjelenésére vagy a növényi, állati fajok kialakulására is vonatkozik. Az ember megteremtésekor viszont más a helyzet. Mer arra már nem képes az anyag, hogy önmagát felülmúlja, vagyis a véges világ kilépjen önmagából és képes legyen a végtelen, a transzcendens hordozására. Erre a mozzanatra annyit mond a Biblia, hogy Isten az ember orrába lehelte az élet leheletét. Jóllehet, ez a héber nyelvben még csak a biológiai élet, a szuszogó lehelet, de az istenképiség miatt joggal tekinthetjük ezt annak a mozzanatnak, amikor az Isten az anyagból való embert isteni képességekkel ruházza fel - legalábbis csírájában.
A hat napos teremtéstörténet valóban az akkori világképnek megfelelő leírás. Nem szabad összekeverni a mai tudományos világképpel. A lényeg nem a teremtés folyamatában, hanem tényében és minőségében van: Isten ezt a viágot a semmiből teremtette és jónak teremtette.


Tisztelt Lelkiatya!
Az én történetem, sajnos nagyon szomoru és elviselhetetlen, mind nekem, mind a három gyermekemnek. A férjem több mint hat éve a családja helyett egy nőt választott, aki nála közel tiz évvel idősebb. Sajnos akkor a gyermekeink még kamaszok voltak, azóta már felnőttek. Sajnos ebben a gyalázatos, bünös közegben. Én mint édesanya mindent elkövettem, hogy ez az áldatlan állapot valamilyen módon megoldódjon, de semmilyen eszközzel nem értem el célt. Mind a mai napig folytatódik ez a viszony a férjem és a barátnője között.Csak küzdök, viaskodok vele, és ezzel a méltatlan helyzettel, de semmilyen megoldást nem találok.
Mindent megpróbáltam már, de mind hiába.
Kérem a T.Lelkiatyát, hogy mit tanácsol, hogy oldódna meg ez a méltatlan, gyalázatos helyzet a családunk számára.
Köszönettel:

Marianna

Kedves Marianna!
Mindenekelőtt abban akarom megerősíteni Önt, hogy az eddig eltelt időben hozott sok áldozata, néha elkeseredett törekvése nem veszett, nem vész kárba. Minden emberi áldozatunk meghozza a maga gyümölcsét, még ha nem is tudunk róla, ha nem is értjük, milyen módon.
Gondolja át újra, Önnek milyen feladatai vannak az életben. Szeretnie kell a férjét. Nevelni, növelnie a gyermekeit hitben és emberségben. (A munkájából származó egyéb kötelességeit Ön tudja hozzátenni.) Az elsőnek is a másodiknak is része, hogy próbálja megszüntetni azt a gyalázatos kapcsolatot és visszatéríteni a férjét a helyes útra. De nem ez az egyetlen. Sok más egyebet is tennie kell a férje, a gyermekei érdekében. Azt javaslom, váltson stratégiát. Tartok tőle, hogy számtalan veszekedés, számonkérés van emögött a 6 év mögött. Gondolom, próbálta erővel is, szelíden is. Úgy tűnik, ezekkel nem ért el célt. Mondja ki bátran, hogy tehetetlenné vált. Mondja ki ezt nyugodtan a férjének is. Ezzel nem azt mondom, hogy ne harcoljon, ne küzdjön érte tovább, de másként. Mondja ki, hogy Ön így is szereti őt, visszavárja. A gyermekeit is erősítse ebben, hogy szeressék az édesapjukat. Bocsássanak meg neki ezért a bűnéért. Minél nagyobb szeretettel vegyék körül. Ez fogja őt visszatéríteni, nem az érvelés, a meggyőzés. Ha nem szűnnek meg szeretni őt, ez az egyetlen módja, hogy tudjanak győzni a bűn felett.


Kedves Lelkiatya!

Nagyon el vagyok keseredve...úgy gondolom,
nekem van a legszörnyűbb apám...
Római katolikus vagyok. Ma pont Úr napja volt.
Reggel az apám szokása szerint mogorván és piszkálódva
fogadott. Nekem elegem volt ebből és mondtam neki néhány
olyan mondatot,amit nem kellett volna.
A húgom elsőáldozó volt pár hete,így a misén ők
hintették a virágokat.
A bűnbánati részben meggyóntam többek között az apámmal
való veszekedéseimet is.
A prédikáció gyönyörű volt,ebből annyit idéznék,hogy:
"A mai áldozásotok legyen olyan,
mintha először és utoljára áldoznátok!"
Felszabadultan és boldogan éreztem magam...egészen az áldozásig.
Mentem volna ki,de az apám rám ordított,
hogy ne áldozzak,menjek vissza. Hozzáteszem,mögötte állt és tisztán hallotta a volt osztályfőnököm is.
Visszaültem a padra és csupa könny lett a szemem...
Ő persze ment áldozni,pedig állítom,van annyi bűne,
mint nekem,ha nem több.
Még csak 15 éves vagyok és jól ismerem a bűneimet.
Szerintem az,hogy az apámmal veszekszem,még nem halálos bűn.
Az egész egyházközség láthatta,
mi voltam a mise elején és mivé lettem...
Hiába hintette a húgom a virágokat,engem már nem érdekelt semmi.
Megharagudtam mindenre.
Pont az oltáriszentség napján nem áldozhatok?
Létezik ilyen???!
Mire visszaértünk a templomba,már csak egy egyszerű műemléknek tűnt
nekem,semmi többnek.
Nem Istenre haragudtam meg,hanem az apámra.
Nem tudom mi lenne a megfelelő cselekedet.

Kedves fiatal barátom!
Olyat kell mondanom, amit nagyon ritkán szoktam. Ebben a helyzetben nyugodtan megteheti, hogy nem az édesapjának engedelmeskedik, hanem a saját lelkiismeretének.
Ön jobban ítélte meg, hogy mehet-e áldozni vagy sem. Az édesapjával való veszekedés, ha nem is szép dolog, de egészen biztosan nem volt halálos bűn. Nagyon helyesen bűnbánatot tartott emiatt, és nyugodtan kimehetett volna áldozni. Persze, amikor az Édesapja visszaparancsolta, akkor jól tette, hogy engedelmeskedett neki. Igazán furcsa lett volna a szülővel dacolva áldozni menni.
Most azt tanácsolom Önnek, hogy menjen el minél hamarabb áldozni. Akár egy hétköznapi szent misére. Ott, a nagyobb csendben, meglátja, még mélyebben át fogja tudni érezni az Úr Jézus szeretetét, közelségét, erejét. És eztán minden szent misén áldozzon! Ha az Édesapja kérdőre vonná emiatt, nyugodtan hivatkozhat rám. Persze, gyónjon is rendszeresen. Meg fogja látni, hogy ez a szomorú helyzet, amely Önnel az Úr Napján történt, még szép és megerősítő élménnyé fog változni az életében.




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   48   49   50   











lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat