Váltás akadálymentesített változatra
fejléc
ünnep
 






Máriapócs

Miskolci Apostoli Exarchátus

Szent Lukács Szeretetszolgálat

Szeretettár

Szent Atanáz Hittdományi Főiskola

Görögkatolikus cigánypasztoráció

parochia.hu

Szeminárium

Szent Atanáz Kegytárgybolt

Örökségünk kutatócsoport

Tudásolimpia

Diakónus

MKPK


Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.161.191.154)


Mennyi kilenc meg egy? (számmal)


Kedves Lelkiatya!
Az lenne a kérdésem,ha elköltözünk egy olyan országba amely szimpatikus számunkra és az ottani nyelvet is beszéljük,mert volt alkalmunk megtanulni a vegyes nemzetiségü környezetben ahol élünk.Lehetséges-e oda jól beilleszkedni,ismerösöket barátokat találni?Létezhet-e barátság két különbözö nemzetiségü ember között?
Köszönöm válaszát!

Igen, lehetséges más nemzethez, más kultúrához tartozó emberekkel mély barátságot kötni. Talán kicsit nehezebb, mint idehaza, s nem csak a nyelvi korlátok miatt. Érezhető, hogy minden népnek megvan a maga jellegzetessége, s mi magyarok nagy általánosságban a magyarok között érezzük jól magunkat. De például sok esetben mélyebb köteléket jelent a közös hit vagy éppen az azonos rítushoz való tartozás. Sok példát láttam már erre.


Kedves lelkiatya!
Egy néhány napos lelkigyakorlatra készülök egy zárdába.Hogy kicsit magamba tekintsek hogyan tovább,valamint keresem az életutat,amit az Úr nekem szánt.Ön mit tanácsolna hogyan készüljek erre a lelkigyakorlatra?Mire érdemes odafigyelni az ott töltött idö alatt,hogy az gyümölcsözö legyen?
Válaszát elöre is köszönöm!
Egy keresö lány

Attól tartok, hogy már későn válaszolok, de talán mégis tud segíteni a következő néhány szempont.
A lelkigyakorlaton fontos, hogy valóban önmagával találkozzék az ember. Kerülni kell minden olyan helyzetet, amelyben bármiféle szerepet kellene játszani, jobbnak, másnak mutatni magát, mint a valóság.
Az önmagával való találkozás segít fölismerni, hogy mennyire közel van hozzánk az Isten. Fölismerjük, fölfedezzük önmagunkban. Ettől fog megváltozni az életünk, mert utána másként tekintünk önmagunkra és a környezetünkre is, ha ezzel a tudattal folytatjuk életünket.
Ehhez fontos a csönd, a külvilág minél teljesebb kikapcsolása (beleértve a telefont is).
Ha életutat keres, akkor segítő szempont lehet még az, hogy hol tud legjobban szolgálni. Főként ne azt keresse, hogy hol, milyen szerepben érezné jól magát, ne azt vizsgálgassa, hogy mihez ért, miben tudna leginkább kiteljesedni. Természetesen ezek is fontos szempontok, amelyek segíthetnek, ám, ha csak ezen a szinten marad, ehhez nem kell elmennie lelkigyakorlatra. A Jóistennel azt kell megbeszélnie, hogy Ő mire szánta, mire hívja Önt, s ez mindig a mások szolgálatában bontakozhat ki.
Sok egyebet is lehetne még mondani, de hát ez még nem a lelkigyakorlat. Legyen teljesen nyitott az Isten akaratára, és leginkább Ővele töltse ezt az időt.


Tisztelt Lelkiatya!


Görög katolikusként nyugodt szívvel elmehetek-e római katolikus misére? Nem rég voltam Középhután a Szent Anna Templomban római katolikus misén, és nagyon meghatott, csakúgy, mint a görög katolikus persze. Bár lehet az is megfogott az egészben, hogy az egy kis falu és sokkal összetartóbbak az emberek. Bár furcsa, hogy mikor itt a Hajdúdorogi Görög Katolikus Egyháztól indult Máriapócsra és Csíksomlyóra búcsú, ott római katolikus szertartás volt. Tehát lényegében a görög és a római között nem is olyan sok az eltérés?
Olyat is hallottam már, hogy valaki átkeresztelkedett görög katolikusból reformátussá, mert hogy az sokkal egyszerűbb. Én úgy vallom, mindennek megvan a maga szépsége, és ha már görög katolikussá lettem keresztelve, nem szeretnék átkeresztelkedni, mert az már nem az igazi lenne valahogy, úgy érezném, becsapnám a saját felekezetemet, de ugyanakkor szeretnék nyitott és nem elítélő, kirekesztő lenni, és részt venni néha más felekezetű szertartáson. Ön mit gondol erről? H.

Igen dicséretes, ha valaki nyitott más felekezetek imádságára, szertartásaira, kivált, ha a katolikus egyházon belül másik rítusról van szó. Ez utóbbi esetben még a vasár- és ünnepnapi kötelezettségnek is eleget tehet az ember más rítusú templomban. A protestáns istentisztelettel már nem ugyanez a helyzet!
Átkeresztelkedésről semmiképp sem helyes beszélni. Aki elhagyja saját vallását, hogy más keresztény gyülekezet tagja legyen, azért még nem szükséges, sőt, nem szabad újra keresztelkedni. Valóban nem helyes elhagyni a katolikus egyházat, főként nem kényelmi szempontból.
Nagyon helyes az Ön álláspontja. Szeretne nyitott lenni más egyházak, más liturgiák felé, ugyanakkor megmaradni, sőt elmélyülni a sajátjában. Így kell tennie mindenkinek.


Kedves Lelkiatya.
Álmomban vagyis inkább félálomban elkövettem egy súlyos bűnt. ( önkielégítés) Fel is ébredtem rá és nagyon bántott,mert tiszta tudattal nem követtem volna el. Ez megkora bűn? Meg kell gyónni? Ha igen, akkor hogyan? Mit mondjak?

Az álomban, félálomban történt magömlés nem bűn. Ez egy fiziológiai jelenség, amely a szexuális életet nem élő egészséges férfiaknál természetes. A szervezet rendszeres ürítése ez, amely a nőknél ismert havi vérzéshez hasonló, bár nem olyan pontosan kiszámítható. E jelenséghez sok esetben bizonyos álomjelenetek, érzékiséget gerjesztő képek társulnak, amelyek a tiszta lelkiismeretre törekvő embernél igen rossz érzéseket keltenek. Ám, ez is természetes. Azt teheti az ember, hogy ébrenlétben messze kerül minden ilyen jellegű filmet, képet, gondolatot, s akkor az évek során ezek a természetes magömléshez társuló álmok is kitisztulnak, egyre tisztábbak lesznek.


Kedves Lelkiatya!Római katolikuskênt ngyermekkoromtól kezdve nagyon érdekel,és nagyon szeretem a görög liturgiàt,és mint kàntor különösen az énekeket.Érdeklődöm,hogy van e olyan görög katolikus közösség Budapesten,ahovà mélyebben be lehet kapcsolódni,hogy mélyebben megismerjem,a római mellett,ezt a csodàlatos ritust?
Màsik kérdésem,hogy mik a g.kat.kispapoknàl a fokozatok a szentelésig?Nàlunk a màsodik êvben
megtörténik a beöltözés,majd a szentelés elött a diakonus szentelés.A görögöknél hogyan van ez?Meddig hàzasodhatnak ők?
Köszönettel:Magdolna

Budapesten több közösségünk is van, mindegyikben igen szépek a szertartások. Ezen a címen csaknem mindet megtalálhatja:
http://www.gorogkatolikus.hu/index.html?telepules=Budapest&muv=parochia
Érdemes lehet még fölkeresnie a Panágia központ kápolnáját, ahol szintén rendszeresen vannak szertartások és közösségi alkalmak. Erről pedig itt olvashat bővebben: http://panagia.hu/kozossegeink/panagia-központ
Papszentelés előtt a kisebb rendek fokozatain keresztül vezet az út: felolvasó, alszerpap, szerpap (ez a diakónus) és végül áldozópap. A szemináriumi fölkészülés évei során kapják meg ezeket a rendeket, de nincsen évfolyamhoz kötve, személyre szabott mindenkinél. Amikor az elöljárók elérkezettnek látják az időt, akkor döntenek úgy, hogy az egyes személyek fölvehetik a szent rendek következő fokozatát.
Aki nős papságra vállalkozik, az még a diakonátus előtt kell hogy megházasodjon. Házasságkötés után - mostani szokások szerint - általában fél évnek kell eltelnie, hogy a fiatal férjet diakónussá lehessen szentelni. Fölszentelt diakónus már nem köthet házasságot.


Ha elváltam áldozhatok?

Igen. Csak rendszeresen gyónnia is kell. Az volna akadály, ha valami új, állandó kapcsolata lenne, amely akadályozná abban, hogy a szentgyónásban föloldozást kapjon. Kár, hogy elváltak, de ettől még részesülhet a szentségekben.


A pápának ezeket a szavaikot nem tudok hova tenni.
„Természetesen tudjuk, hogy a házasság hagyományosan egy férfi és egy nő között jön létre, és így is kell maradnia. De egyúttal toleránsnak kell lennünk és együtt érzőnek az egyneműek házasságával kapcsolatban, akiknek szintén törvényes jogaik vannak. A mai világban ott kell elérnünk az embereket, ahol vannak; és kik vagyunk mi egyáltalán, hogy ítélkezzünk? Tehát meg kell kérnünk a papokat, hogy egyházi áldásukat adják ezekre, mindenki javára.”
Forrás:http://www.masodikeljovetel.hu/profeciak-melyek-arra-utalnak-hogy-a-papasagra-gondterhes-idok-kovetkeznek/

Annyi butaságot kellett végigolvasnom ezen az oldalon, míg rátaláltam az idézetre, hogy joggal föltételezhetem, ugyanilyen badarság ez az idézet is. Vajon honnan idézte a cikk írója a pápa szavait? Nincs semmi utalás a helyre. Kerestem a világhálón, de sehol nem találtam Ferenc pápától származó ilyen szöveget, csak egyedül ebben a cikkben. Ez sokat elárul a magát igen tudományosak mutató szöveg hitelességéről. Nem érdemes rá időt vesztegetni.
Ferenc pápa egyébként valóban bátran szól a mai kor problémáiról, jól elkülönítve a bűnt és a bűnöst. Jogosan hívja föl a figyelmünket, hogy a homoszexuálisokkal ugyanolyan megértően kell viselkedni, mint minden más emberrel. Sőt, még nagyobb megértésre van szükségük, mert elhomályosult a látásuk. Ez persze nem hitelesíti az ilyen életformát. A pápa megértésről és velük való szeretetteli magatartásról beszél, nem pedig a bűn elfogadásáról.


DJK!
Kedves lelkiatya!
Görög katolikus vagyok és nagyon sűrűn hallgatok vallásos zenéket. Mostanában nagyon élvezem a Taizé zenéket. Az egyik vallásos ismerősöm azt mondta, hogy az ilyen zenék hallgatását a katolikus egyház nem nézi jó szemmel. Ez igaz?
Válaszát előre is köszönöm

Szerintem nagyon szép és tartalmas zene a taizé-i énekek. Én még nem hallottam arról, hogy az egyház tiltana tőle. Épp ellenkezőleg, nagyon sok katolikus rendezvényen, találkozón, együttléten lehet ezeket hallani és énekelni.


Kedves Lelkiatya!
A problémám, melyre tanácsot szeretnék kérni Öntől, a következő:
A nagymamám után ránkmaradt parasztházban jelenleg albérlők laknak. A gond az velük hogy mindketten alkoholisták, és hol tudnak fizetni, hol nem. Dolgozni nem nagyon akarnak. Egyikőjüknek édesapám szerzett munkát ott ahol ő is dolgozik, s mindössze az első fizetés napjáig dolgozott, ahogy megkapta a pénzt, másnap már nem tudott bemenni dolgozni, olyan részeg volt. A számlák pedig folyamatosan jönnek, így azokat nekünk kell kifizetni ha ők nem tudják, mivel nem akarjuk, hogy kikapcsolják az áramot vagy a gázt. Így nemhogy bármi hasznunk származna az albérletből, még mi fizetünk rá minden hónapban. Ha rájuk ijesztünk, hogy menniük kell, akkor összekapják magukat, keresnek munkát és kifizetik a tartozást, de aztán kezdődik minden elölről. Ez a forgatókönyv már 10 éve így megy...
Lassan kezd betelni a pohár, és szeretnénk "kitenni" őket. A gond az, hogy mindketten elvált emberek, nem foglalkoznak a családjukkal (ők ketten pedig testvérek), így nem is tudnának hova menni. De viszont az sem mehet a végtelenségig, hogy az ő számláikat mi fizessük. Lelkiatya mit tanácsol? Mi lenne a helyes keresztényi megoldás és hozzáállás?
Köszönöm szépen a válaszát!

Az valóban súlyos lelkiismereti kérdés. Nagy teher lenne, ha a saját érdekeik érvényesítése közben két szerencsétlen ember hajléktalanná válna. Eddig nagy szolgálatot tettek az érdekükben. Kár lenne tönkretenni az eddigi értéket. Az anyagi veszteség fejében erkölcsi tőkét gyűjtögettek önkéntelenül is. Önöknek némi anyagi veszteség, nekik az életük ez a lehetőség.
Ugyanakkor még az sem mondható, hogy ennyi elég. Ők nem csak szerencsétlenek (bizonyára van is ebben saját felelősségük, hogy ide jutottak), de betegek is. Tudnia kell, hogy az alkoholizmus betegség: akaratbénulás. Hiába győzködjük, hogy ne igyon, még ő maga is belátja, sőt, szeretne szabadulni is ettől a szenvedélytől, de képtelen rá. Segíteni kell őket, hogy emberek tudjanak maradni. Még, ha idegeneknek is tűnnek az életükben - bár tíz évi kapcsolat már ennél többet is jelent. Az viszont igaz, hogy nem szabad őket az alkoholizmusukban sem erősíteni. Minden nekik adott pénz, feltétel nélkül adott segítség csak hosszabbítja ezt a függőségüket. Ahogyan rájuk tudnak ijeszteni, tehát valami módon rávenni, hogy mégis a legelemibb tisztességet megtartsák, valami ilyen módon kell őket rávenni a normális életre. Segítsék el őket szenvedélybeteg lelkigyakorlatra vagy akár elvonóra. Ezt nyugodtan a tovább maradás feltételének is előírhatják. Igen, van felelősségük ezért a két emberért, de még több is, mint a lakhatás biztosítása. Önök is azzal járnak jobban, ha erőfeszítéseket tesznek, hogy normális életet élhessen ez a két ember.


Tisztelt Lelkiatya!

Szeretném végre tisztán látni, hogy a Metafizikai Tradíció (szellemi áramlat?) tanai - amelynek ismert képviselői: Hamvas Béla, László András, Buji Ferenc, Baranyi Tibor Imre, Erdei Zoltán, René Guénon, Julius Evola, Frithjof Schuon, Ananda Coomaraswamy, stb. - összeegyeztethetők-e és mennyire a Római Katolikus tanításokkal?
Ehhez kérnék segítséget a Lelkiatyától.

Több tradicionalista szerzőtől származó cikkben olvastam ilyeneket:
"metafizikai megvalósítás", "metafizikai Abszolutum mevalósítása" - ezek mit jelentenének?
"Isten-felettiség" - ez szerintem teljes ellentétben áll a katolikus tanítással, hiszen ez azt jelentheti, hogy Istenen túl is van valami, ami nagyobb Istennél, nem?
"szolipszizmus" fogalma is egyik központi tanításuk.

Ha jól értelmezem, azt sugallja a Metafizikai Tradicionalizmus tanítása, hogy az ember Istenné lehet, sőt már az is, csak még nem tud róla /"A szolipszizmus a latin „solus” (Egyedül) és „ipse” (Magam) szavakból képzett kifejezés. A lételméleti szolipszizmus annyit jelent, hogy tulajdonképpen csak Én magam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden létező csak a tudatom terméke."/
Ezek alapján én úgy gondolom, hogy az egyénnek választania kell: vagy a Metafizikai Tradiciót (MT) mondja magáénak, vagy a Római Katolicizmust a kettő közül.
Lelkiatya szerint szabad-e tovább is tanulmányozni Római Katolikusként az olyan utakat, mint a MT?

Római Katolikus vagyok, de érdekel a metafizika és filozófia is.
Viszont számomra nagyon fontos az, hogy miután megtudtam, hogy esetleg szöges ellentétben áll egy nézet a katolikus tanításokkal, ne pazaroljak rá a szükségesnél több energiát.
Talán addig valóban érdemes az ilyen nézeteket megismerni, amíg meggyőződök róla, hogy hogyan viszonyulnak a katolikus tanításokhoz. De utána ajánlott inkább a Jézusba vetett hitet erősíteni, nehogy egyszer egyik, máskor másik "áramlat magával ragadja az egyént".

Lelkiatya hogyan látja a Metafizikai Tradíció tanításait a Biblia és a Katolikus tanítások fényében? Mit tud javasolni ezzel kapcsolatban?

Segítő útbaigazító válaszát előre is köszönöm szépen! Á.

Nagyjából úgy, ahogyan a kinyilatkoztatást és a természettudományt. Vannak közös pontjaik, de teljesen más tartalmú fogalmak, nem lehet őket összehasonlítani. A metafizikai tradíció egy bölcseleti modell, amely nem hozható kapcsolatba a keresztény kinyilatkoztatással. A fölsorolt szerzők nem mindegyike képviselője ennek a szellemi irányzatnak, még ha használják is ezeket a gondolati képleteket.
Abban az esetben érdemes foglalkozni ezekkel a bölcseleti kérdésekkel, ha az ember biztos talajon áll a hitének értelmi megalapozottsága terén. Enélkül veszélyes, mert az érdeklődő esetleg nem veszi észre, hogy mely pontokon tér el a gondolatmenet, még ha látszólag azonos vagy hasonló is a szóhasználat.
Hamvas Béla egyébként nagyon is jól össze tudta hangolni, más szóval különválasztani a bölcselet elméleti kutatását és a keresztény tanítást, amely - mint mondja - valóban egészen más.


Kedves Lelkiatya! Nagy bűnt követtem el, hazudtam egy közösségi oldalon, méghozzá keresztény hitemet terjesztve ott. A hazugság abból állt, hogy másnak adtam ki magam, mint aki vagyok valójában. Úgy érzem, most a sötétségben járok, kétségek között és Az Úr nem akar megbocsátani. Akkor jöttem rá, hogy rosszat tettem, amikor egy napon a Szűzanyához imádkoztam, Ő mintha sugallta volna nekem, hogy hagyjak fel a hazugsággal. Éreztem, hogy szól a szívemhez. Elszégyelltem magam és töröltem magam az oldalról. Szégyelltem volna megvallani az ott lévő ismerőseimnek a hazugságot, ezért nem tettem. Kedves Lelkiatya, szeretném elnyerni az Úr bocsánatát és kegyelmét.Az Ő szent tanításaihoz nem férhet hozzá semmilyen hazugság, ezt most látom csak be, szembesülve tettem súlyával.Én még a kommunista időkben nevelkedtem, nem tanultam a tízparancsolatot, hogy "Ne hazudj" ezért sajnos a természetem része lett. Szeretnék ezen változtatni. Mit tehetnék , hogy újra a fényben legyek érezve a megbocsátó kegyelmet? Tisztelettel.Bea

Kedves Bea!
Ön már elindult a fény felé, hála Istennek! Már tett lépéseket, amelyekkel szakítani próbál a múlttal. Ez nagyon helyes, csak így tovább. Nem szükséges, hogy nyilvános bűnvallomást tegyen. Elég, ha ezt megteszi a pap előtt, rajta keresztül az egész Egyház előtt. Meg kell gyónnia és ez elég. Ha úgy érzi, hogy nem elég, akkor nem az Isten nem bocsát meg Önnek, hanem Ön saját magának. Erre nincs szükség, sőt, ez bizalmatlanság Isten végtelen szeretetével szemben. Higgye el, hogy elegendő volt kitörölnie magát onnan, és a szentgyónásban letenni ezt a bűnt. Továbbá nagy elhatározást tegyen, hogy nem csak a világhálón, de semmilyen körülmények között nem hazudik most már. Meglátja, be fog gyógyulni a lelke.


Kedves atya !
Én úgy tanultam, hogy Isten bennünket irgalomból teremtett, hogy megossza velünk mindazt a jót, amiben neki része van, amit hatalmában áll nyújtani nekünk.
A teremtés által olyan családba is kerülhetünk,ahol egy gyermek szeretetteljes nevelődése már a kezdetektől előre láthatóan nem biztosított. A mai pszichológia ezt vissza is igazolja tapasztalatból. Az ilyen gyermek torzul és problémás felnőtt lesz belőle. Miért helyez Isten akkor ilyen családba gyermeket? A gyermek ezt nem kérte.

Nem tudom. Sok olyan dolog van, amit nem értünk ebben a világban. Alapvetően ilyen dolog a rossz: miért engedte meg Isten, hogy létezzen? A szabadságunk fontosságával megmagyarázható, de csak egy bizonyos határig. Valamint bölcseletileg azzal, hogy a rossz valójában nem is létezik, az csak a jó hiánya. Sok ilyen érvet össze lehet gyűjteni, még a pszichésen torzult gyermek sorsának megmagyarázására is, ám, ha az érintett szenvedő ember teszi föl ezt a kérdést, akkor bizonyára nem állnak meg a lábukon az értelmi okoskodások. Ezért mondom azt, hogy én nem tudok a magyarázatot adni erre a kérdésre.
A hitünk abban segít, hogy fölismerhetjük, nincsen végérvényesen tönkretett élet. Az Isten megengedi a rosszat, de szeretete és hatalma által jóvá tudja azt alakítani. A hívő ember feladata, hogy ezen munkálkodjék is, ne csak magyarázatot és tanácsot adjon.


Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Korábbi hozzászólásában olvastam, hogy a Jézus ima veszélyeket rejt és lelkivezető mellett kezdjük imádkozni? Miért? Ki tudná ezt fejteni és megmagyarázni?

Egyik kézenfekvő veszélye, hogy valaki rosszul kezdi el, és ennek a gyakorlata hosszú rögzül. Ha például túl nagy hangsúlyt fektet a módszerre, a lélegzésre, szívverésre, s közben elvész a lényeg, az Istenre figyelés, a kegyelemre hagyatkozás.
Másik veszély, hogy ez a belső figyelem igen nagy mélységeket tár föl az emberben. Olyan dolgokat lát meg önmagában, amire nincs fölkészülve, megriad, megretten tőle. Az önismeret jó, de annak mértéke, léptéke szintén nagyon fontos.
A tapasztalatlanság is veszélybe sodorhatja az imádkozót. Megint egy példa: eleinte nagy hévvel végzi, felszabadult örömet okoz, ezért visszafogottság nélkül szaporítja, egyre hosszabbá teszi az imát. Egy idő után azonban ez kezd terhessé válni, nem bírja már teljesíteni, mert a lelkesedés csökken, és súlyos lelkiismereti törés következhet be. Végül azzal menekül ki belőle, hogy teljesen elhagyja ezt az imát, rosszabb esetben még azokat az imákat is, amiket korábban végzett.
Számos egyéb veszélyt is rejt, amelyeket egyrészt hosszas lenne itt fölsorolni, másrészt ez is személytől függ, tehát nem lehet mindent tárgyilagosan fölsorolni.


Kedves Lelkiatya!

Válaszában olvastam, hogy az ortodoxok nem áldoztatnának meg katolikus hívőt. Miért nem? Úgy tudom, a szentségek kérdésében nincs eltérés.

Katolikus megközelítés felől nincs eltérés, ortodox értelmezés szerint van. Nálunk a Szentség vételének egyik legfőbb feltétele a valóságos isteni jelenlét hite és megvallása, meg, persze a szentgyónással való előkészület. Az ortodoxoknál is ugyanúgy vallják a valóságos jelenlétet, náluk azonban ennél még hangsúlyosabb, hogy csak az részesülhet a Szentségből, aki teljes közösségben van az Egyházzal. A Eukharisztia ugyanis kiemelten is a Egyháznak és az egységnek a szentsége. Ezt fejezi ki az is, hogy bár a diszkozon több kenyérrészecskét készítenek ki, a szentáldozás csak a Bárányból történik, amely ott, a teljes mennyei rendet szimbolizálva a Krisztusnak megfelelő rész. Ebből a Bárányból, Krisztus testéből tehát csak az részesülhet, aki Krisztus titokzatos testével, az Egyházzal teljes egységben van. Amíg nem valósul meg a katolikusok és ortodoxok teljes egysége, addig szerintük a katolikus hívek nem részesülhetnek az Eukharisztiában az ortodox szertartáson.


Kedves Atya! Latin szertartású diakónus szolgálhat-e Szent Liturgián, ill. görög szertartású szerpap latin rítusú szentmisén? Ha igen, nyilván csak a saját viseletében... Üdvözlettel: R

Az egyházjog megengedi a vegyes rítusú koncelebrációt, de nem ajánlja. Amennyiben görögkatolikus pap latin rítusú szertartáson koncelebrál, minden egyes esetben a püspökétől kell erre engedélyt kérnie. Aki persze, ezt meg is adja, de az engedélykérést nem szabad elmulasztani. Ennek mintájára talán elfogadható a diákonusok esetében is a vegyes rítusú szolgálat - bár erről nem rendelkezik kánon -, gondolom, szintén püspöki engedéllyel. Ugyanakkor nem egyszerű így sem, hiszen a bizánci szertartáson a diakónus feladata nagyon összetett, azt lehet mondani, ő irányítja annak gyakorlati részét. Ezt hosszas tanulmányok nélkül tenni méltatlan volna és nagy bonyodalmakat eredményezne.


Tisztelt Lelkiatya!
A rokonságunkban az egyik nagynéném férje,magának való,sokak szerint kissé alakoskodó,meg nagyon önérzetes ember.Segit ö másoknak is,nem is rossz ember,de megtud bántani másokat.Például az unokanövéremet úgy nevelte,hogy elöször ö a fontos és utána a másik ember.És az "elöbb én"tükrözödik a viselkedésükön is.Néhányszor voltunk együtt úton az unokanövéremmel,és ö vitt ki bennünket az autobuszállomásra,vagy várt bennünket vissza útról.Ilyenkor mindig kihangsúlyozta az unokanövéremnek,hogy ö üljön elöre.meg mikor raktuk be csomagokat,akkor is mindig mondta neki,hogy elöbb az övét rakja be,meg ha az auto hátuljára is került csomag,akkor mindig mondta az unokanövéremnek,hogy nehogy már ö üljön hátulra,a csomagok közé,majd odaülök én.Nem az zavart hogy ki ül a csomagok közé,kinek a csomagja van elöre berakva,hanem a mód,ahogy ez mondva volt.Úgy jött ki ha már ö segit,akkor érjem be azzal ami van.Már azon is gondolkodtam,ha legközelebb együtt megyünk útra,nem szeretném ha ök vinnének el engem is az autobuszállomásra,nekünk nincs autónk,de majd feltalálom magam.Egyébként mindig ök ajánlják fel a segitséget,ha együtt megyünk valahová.Ha a családom egyik tagjának van szüksége segitségre,akkor nem mindig van kedve megtenni dolgokat,az viszont természetes neki,ha neki kell segitség,ugorjon a másik.Voltak más dolgok is amiben ilyen.Ö tanár az iskolában,és engem is tanitott általános iskolában.Nem volt nála rossz osztályzatom,de egyszer amikor az egész osztály nem akart felelni,és én sem akartam,akkor senkinek nem adott egyest csak nekem.Ez akkor nagyon bántott,mert készültem is az orara,csak azért nem akartam felelni,mert mások se akartak.Igazságtalannak éreztem a helyzetet.Az unokanövéremnél is tapasztalom,azt hogy vannak helyzetek amikor ö is magát helyezi elötérbe.Amugy kedves,meg jólelkü.Valoszinüleg a neveletetése miatt van ez igy,meg ezt a példát látja.A keresztény közösségekben viszont mindig az van,hogy elöbb a másik,utána következek én.lelkileg sokkal jobb olyan emberekkel együtt lenni,akik igy godolkodnak.Ök is keresztények,járnak is templomba,de ezt nem igy fogják fel.Ön szerint az ilyen segitséget érdemes elfogadni?Kell -e szólni erröl,ha ismét adódik olyan szituáció,ami számomra ez bántó?
Válaszát elöre is köszönöm!

Amikor más hibáját látjuk, megjelenik bennünk a késztetés, hogy ezt szóvá tegyük, mégpedig azzal a - látszólag - segítő szándékkal, hogy javítsunk rajta. Holott valójában nekünk nehéz elviselni annak az embernek a rossz tulajdonságait, és inkább önmagunkat szeretnénk megkímélni tőle. Igazolás erre az, hogy ha nem találkoznánk, akkor mindegy is volna, hogyan viselkedik, de amikor velem van, akkor ne legyen ilyen. Ki jogosított fel bennünket arra, hogy másokat megítéljünk, főként, hogy megváltoztassunk? Senki. Persze, abban az esetben, ha valaki őszintén fordul hozzánk, hogy mit tanácsolunk neki, miben változzon - sajnos, ez igen ritka eset -, akkor van jogunk beszélni a másik hibájáról, tanácsot adni, mit tegyen másként. De ekkor is csak nagy tapintattal és szeretettel. Különben nincs fölhatalmazásunk erre, ráadásul nem is érünk el vele célt. Mert ha nem ő kérdezi, hogy mit változtasson, akkor vélhetően nincs is meg benne a szándék a változásra, a figyelmeztetésünket inkább bántásnak, sértésnek veszi, védekezni kezd, netán támadni, és nem hogy nem értük el a másik megjavulását, még magunkra is haragítottuk. Ez nagyon világos képlet, mégsem szoktuk számításba venni. Ráadásul joggal gondolhatom azt, hogy Ön a rossz iskolai emlék miatt egyébként is hordoz bizonyos ellenérzést a bácsikájával szemben. Kétségtelen, tanároknál gyakori hiba (nem mindegyiknél!), hogy a hétköznapi életben is parancsolgatnak, irányítanak. Megszokták az iskolában, s észre sem veszik, hogy folytatják az életben. Ezt nem lehet felróni nekik. Bizonyára sok igazság is van abban, amit leírt erről az emberről, de hát jó tulajdonságai is vannak - fontos és jó, hogy ezeket is elismeri -, s így kell elfogadni őt, ahogy van. Nem érzékenykedni, nem megsértődni, ha nem olyan kedvesen bánik velem, mint szeretném vagy elvárnám. Nem vagyunk tökéletesek. Ez a helyzet sokkal inkább Önnek feladat és lehetőség, hogy gyakorolja a türelmet, az elfogadást, az alázatot. Nem lesz belőle semmi kára. Persze, ez ne elfojtás, ki nem mutatott, rejtegetett düh legyen, hanem törekedjék őszinte szeretetre és elfogadásra. Mindig vannak nehéz emberek az életünkben. Ezeket nem kiiktatni vagy megváltoztatni kell, hanem ekkor, feléjük gyakorolni a szeretetet. Ha itt sikerül, másutt, más helyzetben még jobban fog menni. Adjon tehát hálát, hogy ilyen ismerőse van. Fogadjon el tőle mindent, próbálja meg szeretni. És ha saját szeretetének a határát érzékeli, akkor se csüggedjen, kérje Istent, hogy Ő segítsen még jobban szeretni.


Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Szó volt a sírásról,ami nálam is gond. Kérdésem fura, de mikor "szabad" sírni. Gyermekkorban belém/-nk nevelték, elestél állj fel ne bőgj, ha kudarc ért:légy erős, ha gyász, meg hát örülj, mert neki már jó, ott üdvösség stb. Én is eljutottam odáig, hogy saját apám gyászidejében nem tudtam, mit kell tenni. Mindenki sírt, én ültem, mint a zombi. Temetéssel itt az előzőekre reagálva, faluhelyen bizony figyelik az embert. De ettől független nem sírok nem csinálok jelenetet stb. Ha tudok énekelek, ha meg lehet lemaradok. Viszont belül meg akkorra feszültség van bennem, hogy a környezet menekül,nem tudom kiadni. S még akkor se, ha magam vagyok. Legfeljebb álmomba, de ez is csak álom.Felébredve nem könnyes az arcom. Ha ritkán összejön a sírás, vagy spontán, látszólag se öröm se bánat semmi ok nincs rá, vagy néha- néha a gyónás előtt után a bűnbánat könnyei, vagy lelkigyakorlat annak a közebe, de akkor egész nap sírdogálok magamnak, de akkor legalább alaposan. Valami hasonló élmény a Németh László Iszonyában a Nelli élménye. Köszönöm szépen:Szilvi

De hát ki tiltja meg, hogy sírjunk? És miért is? A sírás sok mindent fölszabadít bennünk. Legjobb egymagunkban sírni, az olyan mélyre vezet. Mások előtt ezt szégyelljük, mert gyöngének tűnünk miatta. Ezért is alakult ki, hogy a férfiaknak nem illik sírni. Pedig az őszinte könnyek megtisztítanak, fölszabadítanak. Ilyennek teremtette Isten az embert. A hamis könnyeket, a műsírást, persze, kerülni kell. Mások miatt sírni vagy a sírást elfojtani egyaránt téves. Kell az alapvetően fegyelmezett magatartás, de a szélsőséget mindkét oldalon kerülni kell.


Kedves Lelkiatya!

Ha vasárnap kopt ortodox szentmisén szeretnék részt venni, az ugyanúgy érvényes mint a katolikus? Szentségekhez is járulhatok?
Válaszát köszönöm!

Ha nincs lehetősége elmenni katolikus szertartásra, akkor igen. Ha van, akkor emellett ne mulassza el. A szentáldozásban elvileg részt vehetne a kopt Liturgián, mégis azt javaslom, ne tegye. Az irántuk való tisztelet miatt. Ugyanis ők nem áldoztatnának meg katolikus hívőt. Ráadásul közvetlen előtte közös gyónás, bűnbánattartás is van, amibe nemigen tudna bekapcsolódni. Ezért is jobb, ha részt vesz katolikus liturgián, meg is áldozik, előtte, utána pedig együtt imádkozik a kopt testvérekkel.


DJK! Kedves Lelkiatya!
Mi a helyes sorrend a gör.kat. egyházban a keresztvetésnél? A földet kell először megérinteni és utána keresztet vetni vagy fordítva?
A másik pedig a templomba való belépés. Először az ikont kell megcsókolni aztán keresztet vetni? Köszönön.

Nem egyforma gyakorlat él a különböző keleti egyházakban. Az oroszok előbb keresztet vetnek, s utána hajolnak meg, a görögök előbb meghajolnak, s azzal a lendülettel vetnek keresztet. Ez a magyar szokás is.
Általában belépéskor meghajlunk és keresztet vetünk. Ha közel van a csókolóállvány, akkor nyomban meg is csókoljuk az ikont. Ha kicsit távolabb, akkor miután odamentünk, újra meghajolunk, keresztet vetünk és megcsókoljuk az ikont. Ez a nálunk kialakult hagyomány, gyermekeinket így taníthatjuk, de nem kell rászólni arra, aki másként csinálja. Pl. lehet háromszor is meghajolni és keresztet vetni.


Tisztelt Lelkiatya!

Mi az igazság a reinkarnáció tanáról katolikus nézőpontból, a Bibliát véve alapul?
Ugyanis a Bibliában vannak olyan részek, amiből arra is lehet következtetni, hogy van alapja.
...

Kedves A.!
Ennél jóval hosszabban fogalmazta meg a kérdését, amely szétfeszítené ennek a rovatnak a kereteit. Engedelmével áttettem a kérését a Fórumra, s a választ, amely szintén hosszabbra sikeredett szintén ott találja meg.


Tisztelt Lelkiatya!
Miben tér el az anglikán egyház a katolikus egyháztól és miben hasonlít?



Köszönöm:Peter

Az anglikán egyház a protestantizmus terjedése idején jött létre de más módon és más irányelveket követve. 1529-ben VIII. Henrik önmagát nevezte ki az egyház fejének. Utána még évtizedekig folyt a küzdelem, hogy a szigetország katolikus marad-e vagy protestáns. VIII. Henrik még erőteljesen küzdött a protestáns tanítások ellen, de utóda alatt az anglikán egyház protestáns lett. Ma több irányzat is él, amelyek közül a High Church sok mindenben hasonlít a katolikus egyházhoz. Náluk is van szentmise, hisznek az átlényegülésben, tisztelik az Istenszülőt és a szenteket. A Low Church inkább a protestáns egyházakhoz hasonlít, demokratikus szerkezetű, az evangéliumi tisztaságra hivatkozva karitatív szolgálatot hangsúlyozó egyház. Van még egy harmadik fő irány is, a Broad Church, amely sokkal liberálisabb a másik kettőnél. A jámbor vallásossággal szemben a tudományos, racionalista megközelítést helyezik előtérbe. A nőket is pappá és püspökké szentelik, parlamentáris úton megszavazva lehetővé tették az egyneműek együttélését.
Az anglikán egyházi hierarchia hasonlít a katolikus egyházéra, de a püspököket a miniszterelnök nevezi ki.


Kedves Lelkiatya!


Furcsának tűnő kérdésem lesz. A sírás, a könnyek mit jelentenek, mit jelképeznek, Isten szemében mit jelent, például ha valaki egy hozzátartozó elvesztésekor sír vagy éppen nem, mert nem tud? Tehetném fel úgyis a kérdést tehát, hogy Isten szokott-e sírni? Persze én most a fizikai valójára gondolok, tehát a könnyekre. Nekem az a gondom, hogy én nem igazán tudok sírni. Nagyszüleim halálakor egyáltalán nem sírtam, édesapáménál pedig csak a temetésnél, de akkor is csak egy kicsit. Ritkán sírok, akkor is csak önsajnálatból. Ilyen vagyok én. Félek, hogy gond van a lelkemmel. Talán rossz ember lennék? Pedig van bennem szeretet, szomorúság is, sajnálat az elesett emberek iránt, együttérzés, de valahogy a sírás nem jön, nő létemre ráadásul.
Válaszát előre is köszönöm! H.

Azt hiszem, megint onnan fakad a kérdés, hogy mit gondolnak az emberek rólam. Megnyugtatom, ennek a dolognak semmi jelentősége nincs. Egyszerűen lélektani, sőt, fiziológiai okai vannak, hogy ki mennyire könnyen sírja el magát. Igaz, hogy ez a nőknél gyakoribb, de ellenpéldák is vannak nőknél és férfiaknál egyaránt. Ne törődjék tehát ezzel. Viselkedjék minden helyzetben természetesen, ahogyan a szíve, a lelkiismerete diktálja.
Érdekességként elmondom még, hogy mindig is megvolt az emberekben a hajlam a külsőségek túlhangsúlyozására. Az antik görög korból maradtak fenn üvegcsék, melyek arra voltak hivatva, hogy az özvegy asszonyok azokban gyűjtsék össze könnyeiket, ezzel is megmutatva - ha erre szükség vagy alkalom adódott -, hogy mennyire szerették férjeiket. Nem kommentálom...


Kedves Lelkiatya.
Egy ismerősömről megtudtam, hogy metodista. Ez mit jelent? Lelkiatyának mi a véleménye erről az egyházró. Szekta?

A metodista egyház keletkezése a 18. századra vezethető vissza. Eredetileg az anglikán egyház egyik belső megújulási mozgalma volt, az alapító, John Wesley nem akart kiválni az anglikán egyházból. Később azonban önállósodott, önálló egyházként kezdett működni, majd több ágra is szakadt. 1968-ban ezek nagy része egyesült, így jött létre az Egyesült Metodista Egyház. Protestáns felekezet, melynek a világon együttvéve 75 millió tagja van.


Kedves Lelkiatya!
Hogyan lehet elviselni azt a munkahelyen, hogy semmibe vesznek. A munkatársam teljesen ki akar csinálni. Megpróbáltam mindent nem venni tudomást az egészről csak csináltam a dolgomat, de most már teljesen nem bírom. Mindent szó nélkül eltűrtem. Ha én csinálok valami jót, azt senki veszi észre, de ha Ő, akkor Őt hetekig dicsérik. Ha én valamit elrontok, azt mindenki tudja, de ha Ő hibázik, az semmiség az el van tusolva. Munkahelyváltásra nincs lehetőségem. Az egészben az fáj a legjobban, hogy egyházi intézményről van szó.
Válaszát előre is köszönöm! B.

Kedves B.!
Bizony, az egyházi intézményeinkben is hozzánk hasonló gyarló emberek vannak. Éppen emiatt fáj még jobban az igazságtalanság, mert azt remélnénk, azt várnánk, hogy nálunk ez másként legyen. Nagy erővel törekedni is kell rá. Azt javaslom, hogy bátran beszélje meg ezt a helyzetet az iskolalelkésszel vagy a parókus atyával, vagy bármely atyával, akihez a legtöbb bizalma van. A megosztott fájdalom máris enyhültebb lesz, de bizonyára tanácsot is fog tudni adni az atya.
Az én tanácsom az, hogy törekedjék megszeretni ezt a munkatársát. Higgye el, nem lehetetlen - még ha most annak tűnik is. Saját magát mérgezi ezzel az összehasonlítással. Ha bármi jót tett az illető, örüljön vele együtt, sőt, dicsérje mások előtt. Meglátja, ha vállalkozik erre, visszájára fordul a dolog, s nem fogja annyira igazságtalannak érezni, hogy Önt viszont nem értékeli más. Ne is akarjon munkahelyet váltani. Ez most az Ön feladata a Jóistentől, hogy krisztusi módon dolgozza föl. Nagy lelki megerősödést fog eredményezni, ha vállalja ezt a nagy feladatot: megszeretni az illetőt, mások előtt is dicsérni és keresni, hogyan tudná őt még jobban segíteni. Higgye el, ez a gyógyulás útja.


Kedves Lelkiatya!
Mi a véleménye Dombi Ferenc A hang című könyvéről?

Elképesztő badarságokat halmoz össze. Nem csak a Katolikus Egyház tanításával, de sok helyen még a józan ésszel sem egyezik az, amit ez az atya úgynevezett üzenetként leírt. Nem beszélve arról, hogy miután meghalt, más valaki érzi magát följogosítva, hogy hasonló üzeneteket közöljön. Nem érdemes foglalkozni vele.


Tisztelt Lelkiatya!

Mi a véleménye a szervtranszplantációról és a véradásról? Isten hogyan ítéli meg ezt a kérdést vajon? Az én véleményem erről az, hogy ha nekem már nem lenne szükségem a szerveimre, és orvosilag lehetséges, akkor miért ne adhatnám kölcsön olyannak, akit megmenthetek vele. De például ott vannak a Jehova tanúi, ők nem adnak vért se, a Bibliára hivatkozva, bár lehet csak félreértelmeznek valamit?

Nagyon nemes gondolat az, ha ilyen módon is szeretnénk segíteni embertársainkon. Néha szinte életáldozatként teszi meg valaki, hogy még az életében egyik szervét odaadja másnak. (Ez Magyarországon csak közvetlen rokonnak adható, illetve egy új jogszabálynak köszönhetően keresztpárban is.) Ez semmiképpen sem az Isten akarata elleni cselekedet. A véradás is nagyon jó dolog. Büszke vagyok, amikor hallom, hogy a mi Szent Atanáz görögkatolikus főiskolánk évről évre első helyen szerepel az országos véradási mozgalomban. A jehovatanúk teljesen félreértelmezik a Bibliának azt a tanítását, hogy vért nem szabad fogyasztani, mivel az az életet hordozza.


Kedves Lelkiatya!

Gondban vagyok a családommal. Édesanyámmal úgy érzem nem a régi már a kapcsolatunk. Ha ezt mondom neki, persze tagadja. Mostanában akármit mondok neki, ügyet csinál belőle és hisztizik, vádaskodik. Általában nem szólok, nem lehet neki, mert akkor még nagyobb cirkusz van. De ha már nagyon bántóan viselkedik, annyit mondok, hogy képzelje már magát az én helyzetemben, vagy megkérdezem, tudja, e hogy ilyenkor mit érzek az sem használ. Édesapámmal mostanában sok gondja van. De szerintem nem rajtam kellene levezetnie. Hasonló a helyzet a férjemmel, sokszor ő is nyűgös és rajtam vezeti le. És jön az ordibálás. A munkahelyemen is ez van.Ott is én vagyok mindenért a hibás. Sokszor sehol nincs már nyugtom. Ha szólok az a baj, ha nem szólok az a baj. Néha úgy érzem magam, mit egy áldozat, mikor ki támad rám és tölti ki rajtam a mérgét jó alaposan.
Imádkozok, hogy ezek a konfliktusok múljanak el. Mást nem tudok tenni, de nem múlnak.
Kedves Lelkiatya! Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Mi a helyes ebben a helyzetben?

Nem tudom, nem a változás korában van-e az édesanyja. Ez bizonyos mértékben megmagyarázná ezt a viselkedését. Ha igen, akkor sok türelemmel kell lennie feléje, és szeretettel ki kell várni ezt az átmeneti időszakot. Nem minden nő egyformán éli meg, vannak néha szélsőséges magatartásformák ebben a helyzetben.
Bár azt mondja, mások felől is ilyen bántásokat érez. Ha így van, akkor viszont nyilván nem lehet arra gondolni, hogy a körülötte élők mind megváltoztak. A megoldást mindig önmagunkban kell keresni.
Tud-e nyugtot találni a templomban? Van-e lehetősége, hogy rendszeresen elvonuljon, akár minden nap, s negyed órát, tíz percet az Úrral töltsön. Ő minden körülmények között megérti Önt és tudja a megoldást is. Jó, ha imádkozik a megnyugvásért, de ez ne csak megfogalmazott kérés legyen. Valóságosan is keressen megnyugvást az Úrban ezekkel a napi kis csöndekkel.


Tisztelt Lelkiatya!

Római katolikus vagyok. Számomra a római katolikus imák és tanítások az elsődlegesek.
De éppen a napokban fejezem be "A Zarándok elbeszélései" c. könyvet, amely ortodox keresztény mű. Konkrétan a Jézus-ima jelentőségét és annak megtanulását, a szüntelenül való belső imádkozást írja le.

Ez engem nagyon megragadott.
Indíttatást érzek arra, hogy rendszeresen mondjam a Jézus-imát, kialakítva így a szüntelen belső imádkozást.
Ennek eddigi ismereteim alapján megvan a bibliai alapja is.

A Rózsafüzért még nem tudom egyedül imádkozni.
Azt a mise előtt szoktam hallgatni és bekapcsolódni.

De a Jézus-ima nekem nagyon egyszerűnek (rövid, és mégis benne foglaltatik a teljes Evangélium, ahogy az említett műben olvastam) tűnik és maga a gyakorlat is megragadott.

Római katolikusként elkezdhetem a Jézus-ima rendszeres gyakorlását?
Ugye ez nem mond ellene a római katolikus tanításoknak?

Válaszát köszönöm szépen!

Bátorításul azzal kezdem, hogy ezt a kis könyvet Korzenszky Richárd, bencés atya fordította, tehát római katolikusok is ismerkedhetnek vele. Sok római katolikus hívő használja is a Jézus-imát. Így Ön is imádkozhatja nyugodtan. Fölhívom azonban a figyelmét arra, amit ez a könyv is ír, hogy a Jézus-imát csak akkor kezdje el az ember, ha van lelkivezetője. Lelkivezető nélkül valóságos veszélyeket rejt ez az imádság. Még az sem feltétlen szükséges, hogy az illető atya, akit megkér a lelkivezetésre, maga járatos legyen ebben az imában. Az kell csak, hogy maga is imádságos ember legyen, s ezzel a Lélekre való nyitottságával fogja tudni Önt vezetni, segíteni, tanácsokkal ellátni. A Jézus-ima valóban egyszerű és mégis nagyon mély imádság, de nagy kaland is. Ehhez a kalandhoz mindenképpen kell avatott vezető is.
Alkalmanként, persze, mondhatja a Jézus-imát, de ahhoz, hogy módszeresen nekilásson és a napi imájának részévé tegye, ahhoz előtte kérjen meg egy atyát erre a vezetésre.


Kedves Lelkiatya!
Pünkösdkor volt szerencsém elmenni Erdélybe. Útközben szomorú látvány volt számomra látni az elrománosodott falvakat, melynek legszembetűnőbb jelképe mindenütt az újonnan felépített ortodox templom. Én személy szerint nem tartom keresztényi dolognak azt, hogy ezeket a templomokat sok esetben csakazértis a pusztuló magyar templom (katolikus, református vagy unitárius) mellé építik, hogy ezzel is mutassák, hogy melyik államban vagyunk. Természetesen román testvéreinknek is kell a templom, ezt megértem, de azt sehogysem tudom megérteni, hogy a Román Ortodox Egyházat miért járja át ennyire a népünkkel szembeni ellenségeskedés. Torockó például egy színtiszta unitárius magyar falu. A helybeliekkel beszélgetve megtudtam, hogy egy vagy két román lakik ott csupán, és a piactéren máris áll az ortodox templom teljesen tájidegen, csillogó bizánci stílusban. Lelkiatyának mi a véleménye erről a jelenségről, illetve erről a gyűlöletkeltő hozzáállásról? Holott a gyulafehérvári katolikus papneveldében a néhány román kispapra való tekintettel román nyelvű szentmiséket is tartanak. Ez fordítva miért nem működik? Miért nem próbálják meg ők is gyakorolni a krisztusi szeretetet és a népek közötti egyetértést és békét? Egy egyházban szerintem a keresztény elvek betartása fontosabb kellene hogy legyen, mint a különböző felsőbb érdekek kiszolgálása...
Köszönöm a válaszát!
Tamás

Kedves Tamás!
Van némi igazság abban, amit mond, a haragja azonban mégsem jogos. Nyilván, mert a mi haragunk sohasem jogos. De meg is magyarázom részletesebben is. Valóban szomorú jelenség ez, amelyet hagymakupolás honfoglalásnak szoktak csúfolni. Azonban egyáltalán nem új keletű jelenség, hiszen a háborúk után nagyon sok helyen gyakorolták azt, hogy az újonnan kapott területekre saját nemzetiségű lakosok sokaságát telepítették. Így van ez a trianoni határon túl maradt területeinknek szinte mindegyikén. Ez szomorú tény, de korántsem egyedülálló, nem csak a magyarokat sújtja, hiszen a mai Ukrajna is ezt az akkori hasonló tartalmú rendelkezést sínyli meg. Csupán ennek egyházi vonatkozása is van, ezért olyan látványos a jelenség.
Ugyanakkor semmiképp sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy erről a jelenségről mi, magyarok is tehetünk. Egyrészt jóval kevesebb a magyar ajkú nagy család, mint a román. Tehát a román nemzetiségűek számának aránybeli növekedése nem csak a beköltöztetések miatt emelkedik. És sajnos ezt mondhatjuk el a vallási életről is. Bár székely testvéreink még mindig sokkal vallásosabbak, mint mi, az Anyaországban élők, de bizony rajtuk messze túl tesz a román emberek vallásossága. Ez mutatkozik meg a papi és szerzetesi hivatásokon is. Sok új román ortodox monostor is jön létre, s ha van is köztük erőltetetten odatelepített közösség, vitathatatlan, hogy ezen új monostorok legtöbbjében igen sok hiteles szerzetesi hivatás is van. Ha mi, magyarok is ugyanolyan buzgók lennénk a családvállalásban és az egyházi elköteleződésben, akkor kevésbé tudnának fölénk kerekedni mások akár létszámban, akár vallási terjeszkedésben.


Kedves Lelkiatya!
Szabad-e a saját halálunkért imádkozni? Akkor, ha elég volt az életből, nagyon rossz már minden, nem is akarunk már jót sem kapni, de az öngyilkossághoz gyávák vagyunk, meg bűn is. Ha a saját haláláért imádkozik valaki, hogy Isten vegye el az életét, az nagy bűn? Vagy egyszerűen ha nem akar, úgysem teszi meg a kérésünket?

A halál jó dolog - de csak akkor, ha a helyén van. (Persze, ezt minden tárgyi és szellemi dologról elmondhatnánk.) Siettetni a halált nem szabad, mert ez menekülés lenne az élettől. Az élet is jó dolog, csak az is tegyük a helyére. Akkor fárad, keseredik bele az ember az életbe, ha úgy érzi, hogy nem a helyén van, nem azt teszi, ami a dolga. Vagy, ha éppen minden megadatik neki, ami szükséges, mégis önzésébe zártan nem veszi észre mindezeknek a szépségét, ajándék jellegét.
Azt tanácsolom, ne a halál gondolatával foglalkozzék, hanem keresse az okát, hogy miért elégedetlen az élettel. Lehet, hogy hamar rávágná a választ, mert tudja is, mégis azt mondom, gondolkodjék el erről mélyebben. Szedje sorba, mennyi minden van, amit kapott az életben, de még nem köszönte meg. Aztán kezdjen azzal számolni, hogy mennyi mindent tehet még az életében, mennyi emberen tudna és hogyan tudna segíteni. Ezek adnak igazi célt az életünknek. Ha pedig gyöngének érzi ezekhez magát, akkor is az Úrhoz forduljon, de ne a halált kérje, hanem a vigasztalást, a bátorítást, az erőt. Ha hittel és bizalommal kéri, egészen biztosan megkapja (Jn 16,23).


Tisztelt Lelkiatya!

Igen, belegondolva igaza van, hogy nem csak maga a halál ténye, a temetés gondolata tölt el aggodalommal, hanem egy bizonytalanság is van bennem. Erre a felismerésre nem rég jutottam. Még pedig az az aggodalom, hogy nem tudom, hogyan viszonyuljak a gyászolókhoz, a hozzátartozókhoz. Nyilván itt most nem alapvető dolgokról beszélek, mint a részvétnyilvánítás, vagy a megfelelő viselkedés a temetésen. Arra gondolok, hogy hogyan kell viszonyulni a gyászolókhoz. Mert azért ha valakinek nem egy közeli hozzátartozója hal meg, persze sajnálja az illetőt, érez egyfajta szomorúságot, de mégsem olyan mintha ne adj Isten közeli hozzátartozója hal meg. Tehát félek attól, hogy nem tudom kellőképpen átérezni a gyászolók fájdalmát, és látszik is rajtam. Megjátszania pedig megint nincs értelme az embernek magát. Sírni sem tudok sokszor. Lehet más is így van ezzel, csak nem rágódik annyit ezen.
Tisztelettel: H.

Kedves H.!
Ez a mélyebb bizonytalansága arra utal, hogy nincs kibékülve önmagával, nem meri vállalni önmagát. Lehet, hogy a férje családja, lehet, hogy gyermekkori neveltetése miatt ilyen erős irányító a viselkedésében, hogy megfeleljen másoknak. Ez sokunkban él, sok ember szenved ettől fölöslegesen. Ugyanis nem másoknak kell megfelelnünk, hanem egyedül a Jóistennek, aki létbe hívott minket. Azt mondja a Példabeszédek könyve: ...az igaz, mint az oroszlán, biztonságban érzi magát (Péld 28,1). Vagyis, ha bízunk az Istenben, ez annyira mély magabiztosságot adhat, hogy nincs szükségünk az emberek elismerésére, jó véleményére. Szent Ágoston pedig azt mondja: Szeress és tégy, amit akarsz! Ha a szeretet az ember belső irányító törvénye, akkor minden helyzetben megtalálja, mit kell tennie.
Ez azért elég ritka ám. Sajnos nem él bennünk ennyire erősen az Isten és a felebaráti szeretet, s ezért fordulunk, mint pótmegoldáshoz az emberek véleménye szerinti viselkedéshez. Így tehát az a kérdés, amelyet föltett, sokakat foglalkoztat, nincs vele egyedül. Azt javaslom, indítsa föl a szívében azt a szándékot, hogy szeretni akarja azt, akivel éppen találkozik. A szeretet akarat dolga is, hiszen ez a legfőbb parancs. Ennek nyomán pedig viselkedjen a lehető legtermészetesebben. Azt nagyon jól látja, hogy megjátszani a szomorú együttérzést, teljesen fölösleges és méltatlan is.


Kedves Lelkiatya!

Az egyik televíziós csatornán szoktam hallgatni Joyce Meyer tanításait. Mennyiben tekinthető a mi hitünkkel összeegyeztethetőnek? Jómagam jártas vagyok a katolikus hitben, és nagyjából ismerem a többi felekezet hitelveit is mind a történelmieket, mind az "újabb keletűeket", mégsem tudtam rájönni arra, hogy ez a hölgy melyik felekezethez tartozhat, mert még soha nem hallottam tőle semmilyen utalást erre vonatkozóan. Ő csupán a Szentírásról prédikál olyan vonatkozásban, hogyan éljünk krisztusi életet a mindennapjainkban. Én személy szerint sokat tanulok tőle. A kérdésem az lenne,jelent-e "veszélyt" a katolikus hitemre nézve?

Köszönöm szépen a válaszát!

Jellemzően amerikai prédikátor. Amit mond, mind igaz, segít az eligazodásban, buzdít a megfelelő keresztény életre. Érdemes tehát odafigyelni rá. Láthatóan hiteles is a tanítása, mert nem csak prédikál, de számos segélyszervezetet is működtet és támogat. Viszont úgy tűnik, nem elkötelezett egyik történelmi egyház mellett sem, hiszen erről nem tesz említést a tanításában.
A katolikus és ortodox tanítás ennél sokkal mélyebb.
Tehát, ha meghallgatja is ezeket a tanításokat, ne kövesse ezt a fajta kereszténységet. Jézus nem csak életvezetést akart nekünk adni, hogy sikeresek legyünk ebben az életben. Ő közösségre hív, elsősorban a Szentháromságos Isten közösségébe, s ami ugyanaz, az általa alapított Egyház közösségébe. Ezen keresztül találjuk meg önmagunkat, utunkat, helyünket. Mindent összevetve tehát felszínesnek tartom ezeket a tanításokat, még ha sok figyelemreméltó igazságot mond is ki.


Kedves Lelkiatya !

A nagyfalui üzenetek valódiak ?

Köszönettel
A.

Az egyszer biztos, hogy ezt a sok mindent nem a Szűzanya üzeni. Emberi kitalálások. Ha valakit megtérésre indít, az az Szentlélek különleges kegyelme, hiszen Ő mindent föl tud használni.
Nem érdemes komolyan foglalkozni ezekkel az üzentekkel.


Tisztelt Lelkiatya!

Még egy korábbi levelemmel kapcsolatban szeretnék még egy kérdést feltenni. Mi a különbség a a halottért való temetés előtti mise és a ravatalozási szertartás között? Ezzel azt akarom kérdezni, hogy ha a temetésre nem tudok vagy nem szeretnék elmenni, akkor jó-e ha a misére megyek el? Nyilván itt most nem közeli hozzátartozóról van szó. Válaszát előre is köszönöm.

Amikor meghal valaki, akkor az Egyház ott van mellette egyrészt azért, hogy imádsággal segítse az utolsó útján, másrészt a hozzátartozók miatt, akiknek pedig gyászukban segít. Sokféle imádság van, amelyet az Egyház ilyenkor kínál. Az első: imádság a lélek távozásakor. Ezt olyankor végezzük el, amikor már beállt a halál, de még ott vagyunk a halott közvetlen közelében. Ez azért ritka, mert ilyenkor általában nincs jelen fölszentelt pap. Ha mégis, és van rá lehetőség, fontos ezt is elvégezni. Utána következik a virrasztás. Ez régebben azt a célt szolgálta, hogy amíg a halottat el nem temetik, vagyis a halott még a házban volt, a temetésig imádságban maradjanak mellette. Ennek maradványa az a külön szertartás, amelyet még temetés előtt vagy a háznál vagy a templomban végeznek el. Ezt követi a temetés szertartása, amikor a halott testét, a koporsót, a sírt is megszenteljük. Ez már kint van a temetőben, a ravatalozóban végezzük el. Régen még ez is a háznál volt. Illetve van arra is példa, különlegesebb személyek esetében, hogy a templomban van a temetés szertartása. Ehhez kapcsolódik a Szent Liturgia vagy szent mise. Közvetlenül a temetés előtt vagy után végzik el, vagy attól kicsit távolabb, előző este, vagy másnap, sőt, néha nem is ugyanazon a helyen, ahol a temetés van. Az elhunytért általában több Szent Liturgiát is szoktunk végezni, nem csak a temetéshez közvetlenül kapcsolódva. Ez már helyi szokástól is függ, a halál eset után 6 héttel (vagyis negyven nappal), a rá következő hónapban vagy évben, vagy minden évben a halál napján, vagy ahhoz közel.
Látható, tehát, hogy igen sokféle módon imádkozhatunk az elhunytért. Hogy ki melyik szertartásra megy el, ez sok mindentől függ. Többnyire a helyi szokások szablyák meg, hogy mit tartanak természetesnek. Ehhez is jó igazodnunk, de a lelkiismeretünk is segít eldönteni, hogy melyik szertartáson veszünk részt.


Nyomja még valami a lelkem. Már egy jó ideje rettegek attól a gondolattól, hogy elmenjek egy temetésre. E miatt párszor előfordult már, hogy nem mentem el olyan temetésekre, amikre illő lett volna, persze nem volt belőle gond sem. És ez persze lelkiismeret furdalást is okoz. Igazából nem tudom az okát. Kis koromban, olyan 6-7 évesen elvittek temetésre, ott voltam a koporsónál, de akkor nem úgy fogtam fel a dolgot. De most ha messziről látok egy ravatalt, koporsót, legszívesebben elmenekülnék. Meg olyan rossz nézni a hozzátartozókat. Most például sajnos elhunyt a páromnak az unokatestvérének az édesanyja. Ön mit tanácsol, mindenképp illik elmenni egy ismerős temetésére? Mit gondolhat vajon a család, ha nem megy el valaki? És hogyan lehet leküzdeni a bűntudatot? Válaszát előre köszönöm!

Külön adok választ, ha nem bántom meg vele, a másik kérdésére.
A temetéstől nem kell félni. Tudnunk kell szembesülni a halál tényével. Ha vonakodunk tőle, akkor még nem szembesültünk ennek igazi valóságával, pedig nem lehet elmenekülni előle. Azt sejtem, Ön egyfajta belső bizonytalansággal él. Valamitől fél, amit még nem mert önmagának sem bevallani. Ez nem föltétlen a halál, attól mindnyájan félünk, mégis merünk vele szembenézni, ha a lelkünk rendben van, ha bizalommal tudunk Istenre, önmagunkra és az életünkre nézni. Nem a temetéssel van tehát baj, hanem ezzel a belső bizonytalansággal. Tud erről beszélgetni a férjével? Ha igen, akkor mindenképpen tegye meg. Ha esetleg nem tudna, ez nem túl jó jel, akkor alakítaniuk kell a kapcsolatukon is. De ha igen, az a legjobb, beszéljék át. Kérdezze meg a férjét, ő mit lát, mit kellene az Ön magatartásán változtatni. Ettől még nem fog tudni könnyebben elmenni a temetésre, de elindult az önmegismerés útján, s ezen az úton fog majd találkozni, szembesülni azzal a fölismeréssel, hogy miért nem szeret elmenni temetésre.
Ha csak lehet, menjen el a férje rokonának a temetésére. Ez a férjének is jólesne, de a családja tagjainak is. Barátkozzék meg jobban az élettel és a halállal is.


Kedves Lelkiatya!

Hogyan tudnék elmerülni Istenben? Sokszor, ebben a rohanó világban úgy érzem, nincs türelmem ahhoz, hogy leüljek és órákig egy mondatot, imát ismételgessek. Úgy is el lehet mélyülni, ha egy hitről szóló könyvet olvasok és közben elmélkedek róla? Esetleg csak csendben ülök, és elmélkedek? Valahogy nálam az imádkozás kimerül a Mi Atyánkban, mert azt már kis koromban megtanultam, illetve megragadt magától. Azt viszont olyan furának tartom, hogy megtanuljak imákat.
Nyomja még valami a lelkem. Már egy jó ideje rettegek attól a gondolattól, hogy elmenjek egy temetésre. E miatt párszor előfordult már, hogy nem mentem el olyan temetésekre, amikre illő lett volna, persze nem volt belőle gond sem. És ez persze lelkiismeret furdalást is okoz. Igazából nem tudom az okát. Kis koromban, olyan 6-7 évesen elvittek temetésre, ott voltam a koporsónál, de akkor nem úgy fogtam fel a dolgot. De most ha messziről látok egy ravatalt, koporsót, legszívesebben elmenekülnék. Meg olyan rossz nézni a hozzátartozókat. Most például sajnos elhunyt a páromnak az unokatestvérének az édesanyja. Ön mit tanácsol, mindenképp illik elmenni egy ismerős temetésére? Mit gondolhat vajon a család, ha nem megy el valaki? És hogyan lehet leküzdeni a bűntudatot? Válaszát előre köszönöm!

Ha soknak találja azt, hogy órákig egy mondatot ismételgessen – hozzáteszem, én is soknak találnám -, akkor tegye meg ezt öt percig. Annyit talán kibír. De ne halogassa ennek megízlelését. Azzal, hogy föltette ezt a kérdést, nem csak nekem, de önmagának is elárulta, hogy valójában vágyik rá, csak eddig kifogásokat talált, hogy miért ne tegye. Lehet úgy is elmélyülni, hogy egy könyvet olvas az ember, majd azt becsukja és tovább gondolja. Ez is jó, ez is sokat segít. De az első kérdésének föltevése arra utal, hogy a szíve mélyén még ennél is többre vágyik. Amikor a könyv után gondolkodik, akkor főként az értelmét használja az imádkozáshoz. Ez is jó. De amikor beszélgetünk valakivel, főként, ha olyan személlyel, akit nagyon szeretünk, akkor, ugye, nem csak az értelmünkkel vagyunk jelen. Ilyenkor teljes odaadással, szívvel-lélekkel odafigyelünk a másikra. Így kell az imádságban is figyelnünk az Istenre. Ha öt percet szán arra, hogy teljes csöndben legyen, s még a gondolatait is lecsöndesíti azért, hogy az Istenre figyeljen, igen érdekes tapasztalatban lesz része. Próbálja csak ki!
De sok egyéb is tapasztalat vár még Önre. Attól se féljen, hogy előre megírt szöveget imádkozik. Nem kell megtanulnia, az nem cél, csak vegyen elő egy imakönyvet, vagy a Bibliából egy zsoltárt, és úgy olvassa, mint a saját szavait, melyeket Istenhez intéz. Ez megint igen érdekes lesz, meglátja.
Mindemellett meg kell tanulnia a saját szavaival is megszólítani az Urat. Ehhez is csöndre van szüksége, és ebben a csöndben (templomban vagy az otthonában vagy akár az erdőben) mondjon néhány szót az Úrnak. Mondja el neki, hogy szereti. Köszönje meg, amiket eddig kapott tőle. Mondja ki azt is, amit kérni szeretne. Biztos vagyok abban, hogy sok mondanivalója van a Számára, csak elkezdeni nehéz. Nagy kalandok várnak tehát Önre.


Kedves Lelkiatya!
Középiskolás vagyok és a következő tanévben pályaválasztás. A szívem és az eszem is Isten szolgálata felé húz. De honnan tudjam hogy papnak vagy szerzetesnek hív a jóisten?Mind a két hivatás közel áll a szívemhez. Azonban ha a szerzetesség felé húz a szívem a szüleim azt mondják hogy szó se lehet róla vagy ha mégis megteszem, kitagadnak. Ha viszont a papság felé fog jobban húzni a szívem azt könnyebben el tudják fogadni.
Mit gondol a szüleim álláspontjáról?Mi tévő legyek?
Kérem adjon tanácsot.
Imádságos szeretettel
A.

Néha azt gondolják az emberek, a papság azért elfogadhatóbb, mert legalább bizonyos társadalmi elismertséget jelent, biztosabb fizetést nyújt. Holott egyáltalán nem ez a lényege a papi hivatásnak. Aki Istent akarja követni, annak mindenről le kell tudni mondani, amit a világ kínál. Nem lehet Őt fél szívvel szolgálni. Ez még a családos papok esetében is igaz, csak ott közösen kell vállalni ezt a teljes szolgálatot. Véleményem szerint nem tesz jót a papi hivatásnak ez a társadalmi elismerés.
Mire erről döntenie kell, addigra már nagykorú lesz. Az Isten hívása fontosabb, mint az emberek véleménye, kövesse bátran. Ám, ha csak lehet, ne vigye törésre a dolgot. A békesség kedvéért megteheti, hogy inkább a papságra jelentkezik, ott pedig kapni fog kellő lelki eligazítást, ha mégis másra hívná Önt az Úr.


Kedves Lelki atya!
Gyakorló római katolikus vagyok. Azt szeretném kérdezni, hogy Isten kísértése-e, ha én most olyan munkát végzek, amire mindig is vágytam, de csak minimálbért fizetnek érte, és abból nem tudok mindent kifizetni. Sajnos van lakáshitelem, mert a válásom után vettem egy lakást ahol a lányommal élek. 30 évig pénzügyi területen dolgoztam, de tavaly történt az általános iskolák összevonása és ekkor az én munkám megszűnt. Pont akkor szereztem meg a katekéta-lelkipásztori munkatárs diplomámat, amivel ősztől általános iskolába tanítok hittant, de még csak a minimálbért fizetik mert, ha meg lesz az egyetemi végzettségem akkor adnak magasabb fizetést. Én a pénzügyi területen sok dolgot megéltem és nem szeretnék soha az életbe olyan területem dolgozni. Még másfél év van hátra az egyetemi diplomáig, de addig nem tudom mi lesz? Sokszor a hónap végén alig van mit ennünk, annak ellenére, hogy nem fizetek be mindent.
Lelki atya tud-e valami hathatós imát? A mai nap pl. böjtölünk kenyéren és vízen.
Köszönöm válaszát!

Bizony, nem könnyű így élni! Azt javaslom, ne röstelljen a Karitászhoz fordulni. Éppen az ilyen helyzetekben kell, hogy tudjon segíteni az Egyházunk. Annál is inkább, mert, ezek szerint, látszik az alagút vége. Ha másfél évet kell még ebben a helyzetben kitartaniuk, akkor talán van remény, hogy idővel minden jobbra fordul. Nem a szigorú böjtöt javaslom, hanem az egyszerű, de bizalomtelt imát. Ezt is elég egyetlen egyszer kérnie. Tudja a Ti Mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek (Mt 6,8). Vagy minden nap egy közös rövid imával kitartani a kérésben. Ez majdnem ugyanaz.
Ha az ember azt csinálhatja, amit szeret, ez annak a jele, hogy a helyén van. Nemigen hiszem, hogy az Úr mást várna Öntől. Inkább bíztatom, hogy tartson ki. Nem csak a nélkülözésben, hanem a bizalomban is. Akkor fogja meglátni az Isten nagyságát, csodálatos segítségét.


Kedves lelkiatya!
Mennyire tanácsos közel engedni magunkhoz másokat?Vagy milyen mértékben jó az ha mi kerülünk közel másokhoz?Gondolok itt arra,hogy mennyi mindent vagy mit jó megosztani magunkról.És jó-e felállitani határokat,hogy mi mennyit engedünk meg másoknak,hogy elmondjanak nekünk magukról.Hogy lehet megtalálni a helyes mértéket,hogy ne csalódjunk és másoknak se okozzunk csalódást?
Válaszát elöre is köszönöm'
J

A szeretet mindig kockázatot is jelent. Ha közel engedek magamhoz valakit, azzal bizonyos mértékben kiszolgáltatom magam neki. Ha megvan a bizalom, akkor ez nem jelent kockázatot. Aki bizalmatlan, az távol tartja magát az emberektől, ezzel próbál valamelyest biztonságot teremteni a maga számára. De ha közben magányossá válik, mire megy a biztonságával?
Amikor csalódunk valakiben, akkor valójában nem benne csalódunk, hanem abban a képben, amit mi állítottunk föl róla. A bizalmatlan ember ezért inkább a rosszat föltételezi a másikról, ezzel megóvja magát a csalódástól. Csak ennek meg az az eredménye, hogy úgy érzi, sok rossz ember veszi körül. Ez a magányosságát csak még nehezebbé, még elviselhetetlenebbé teszi.
A bizalom tehát kockázatot szül, a bizalmatlanság viszont keserű magányt. Melyiket válasszuk? Én százszor inkább javaslom az elsőt, mert a mások okozta sebekkel együtt is boldogabb életet él a szerető ember, mint a sebzésektől óvakodó bizalmatlan. Persze, a határokat a józan mérték segít fölállítani.


Kedves Lelkiatya!

A Katekizmusban olvastam, hogy 'Az ortodox egyházakkal ez a közösség [ti. a Katolikus Egyházzal] olyan mély, hogy "csak egy kevés hiányzik ahhoz, hogy eljussanak arra a teljességre, mely lehetővé teszi az Úr Eucharisztiájának közös ünneplését".' (KEK 838. cikkely) A benne szereplő idézet a hivatkozás szerint boldogemlékű VI. Pál pápától származik. Az lenne a kérdésem, mit kell az alatt érteni, hogy "csak egy kevés hiányzik ahhoz, hogy eljussanak arra a teljességre"? Ebből úgy tűnik, mintha a Keleti Egyháznak kellene csupán "változ(tat)ni" a teljes egység megvalósulásához. Hogy vélekedik erről a Katolikus Egyház?
Picit furcsa volt olvasni napokban Szentatyánktól, hogy vitát nyitna a primátusról, ha az jelentős előrelépés lenne az ökumenében. Csak én látom úgy, hogy ez nem kérdés? Nem a csalatkozhatatlanság és a hatalmi primátus a legnagyobb szálka az ortodoxia szemében (Vazul archimiditának eléggé hátborzongató megnyilatkozása olvasható erről A bizánci liturgia című könyvben, ami azt sugallta számomra, hogy nagyon komolyan veszik a péteri hivatallal kapcsolatos kétségeiket, nemcsak csupán a pápai hatalom gyakorlati részét, hanem a Nyugati Egyház ezzel kapcsolatos egyházi tanítását is)? Ha el lenne "távolítva", határozottan közeledhetnénk Kelet felé. Egyik kedves atyával beszélgettem erről, ő azzal "nyugtatott", hogy vannak más problémák is, nem csupán a péteri tisztség. Azt gondolom, ha ők úgy gondolják, hogy emiatt határolódnak el leginkább Nyugattól, akkor talán az ő véleményüket kellene tiszteletben tartani. Persze ez csak egy hozzá-nem-értő meglátása.

Válaszát köszönöm!

Egy kíváncsi latin keresztény

A kérdés valóban nem ennyire egyszerű. Bár igaz, hogy a primátus különböző megítélése az egyik legnagyobb feszültséget jelenti legalábbis az ortodox és katolikus párbeszédben. Éppen ezért már II. János Pál pápa is utalt rá, Benedek pápa is fölelevenítette, és most Ferenc pápa is arra kérte a teológusokat, hogy vizsgálják át újra ezt a kérdést. Ugyanis a katolikus egyházon belül sem mindig ugyanazt értették alatta, és ma is vannak teológusok a katolikus egyházon belül is, akik különböző módon értelmezik. Erre utaltak a pápák is. Ám mégsem annyiból áll a dolog, hogy fogalmazzanak meg olyan állásfoglalást, amelyet mindkét oldalon elfogadnak, hiszen az egész egyház szerkezeti fölépítése is függ ennek a kérdésnek a megítélésétől. Megvan tehát a jó szándék, a nyitottság a leghelyesebb értelmezés felé, de ennek történelmi kötelékei is vannak, amelyek mégsem olyan könnyen változtathatók egyik oldalon sem.
Az ökumenizmus egyrészt nagyon egyszerű dolog: szeressük, tiszteljük, fogadjuk el egymást. Másrészt azonban ennek az elfogadásnak az egyes egyházak egészére vonatkozó következményei is vannak - kell, hogy legyenek -, amelyeket azonban mégsem lehet csupán ügyes megfogalmazással, néhány rendelkezéssel megoldani.




1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   48   49   50   51   52   



Gyűjtés a harangszóra









lablec

emft_eu uszt hu-ro nka

Letölthető pályázati dokumentumok

© Hajdúdorogi Egyházmegye

Impresszum Kapcsolat