KÉRDÉS

Tegye fel kérdését a lelkiatyának!
(IP-cím: 54.242.233.11)

VÁLASZOK

Kedves Tina!
Soraiból arra következtetek, hogy valóban őszintén kereső emberről beszél, aki már szinte a megtérés kapujában van. Azzal segíti őt, ha minél többet elmond neki az Istenről, az imádságról, a saját tapasztalatairól. A legtöbbet az őszinteséggel segíthetünk. Nyugodtan vallja be előtte, hogy Ön is keresőnek tartja magát, hogy vannak bizonytalanságai. Mondja el bátran a saját kérdéseit is, amelyekre még nem talált választ. Ezzel nem eltéríti, elriasztja, hanem még nagyobb odaadással való keresésre készteti az illetőt. Persze, jó, ha hozzásegíti egy pappal, vagy legalább a lelkiéletben tapasztaltabb emberrel való találkozásra is, de Ön is nagyon sokat segíthet neki ezzel az őszinteséggel. Keressék együtt az Urat!
S ne feledje, hogy egészen addig imádkozzon érte, amíg meg nem tér. Mondom, lehet, hogy már a küszöbön van.

Néhány egyéb hozzászólás is érkezett e kérdés kapcsán. Azokat a Fórumra helyeztük át.

Kedves Anna!
Minthogy nem lelki kérdésről van szó, továbbítottam a Szerkesztő válaszol rovatba.

Tisztelt Dr. K. János Úr!
Mivel lelki fórumon nekem címezte ezeket a kérdéseket, jobbára csak általános gondolatokat tudok megfogalmazni, de hiszem, hogy ezek a gondolatok összhangban vannak az Elöljáró atyák lelki, pedagógiai elképzeléseivel is.
Jogos az aggódó féltő szeretet, mellyel kispapjaink sorsát kíséri. Talán Ön is sejti, hogy a „szóbeszédek” mögött sajnos Egyházunkban is gyakran áll félreértés, sokszorosan áttételesen hallott információ, féligazság vagy esetleg téves következtetés. Mindezt azért is írom, mert meglátásom szerint a kispapok elöljáróit és püspökeit ugyanez az aggódó szeretet, ugyanez az érdeklődés és őszinteség jellemzi.
Biztos vagyok abban, hogy a mostani elöljáró atyák is nagyon sokat tesznek annak érdekében, hogy a jelentkező tisztalelkű fiatalemberek hivatása és lelkesedése egyre erősödjön, helyes irányban fejlődjön. Ennek csupán egy része a teológiai oktatás, amely láthatóan szintén egyre magasabb szintre törekszik. Másik része a lelki nevelés, amelyre ugyanúgy nagy gondot fordítanak az elöljárók. Látnivaló ugyanakkor, hogy a kispapok egyre nagyobb szabadságot kapnak az előző évekhez képest. Erről lehet vitázni, hogy helyes-e. Van, aki azt mondja, szigorúbban kellene fogni őket, úgy, mint régen, van, aki pedig épp ellenkezőleg, nem tartja elegendőnek a fegyelem ilyen irányú lazítását. Szerintem nagyon jó az irány. E szabadságnak velejárója, hogy nagyobb felelősséget is kapnak a jelöltek abban, hogy az adott lehetőségeket hogyan használják ki.
A jó pap imádságos lelkületű, áldozatkész, őszinte, józan gondolkodású, vezetői képességekkel is rendelkező Istent, Egyházát és az embereket válogatás nélkül szerető férfi. Szűkszavúan csak ennyit szedtem össze, de még hosszasan lehetne sorolni a fontos tulajdonságokat, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy valaki jó pap legyen.
Én nem érzékelek drasztikus lépéseket. Fontos tudni, hogy a szemináriumból való (hosszabb-rövidebb időre történő vagy éppen véglegesnek tűnő) eltávozásnak ez elmúlt időszakban igen sokféle formája valósult meg, pontosan azzal a céllal, hogy a lehető legjobban szolgálja a minden döntés mögött meghúzódó egyetlen célt: az illető papnövendék hivatásának fejlődését, személyiségének érlelődését, a jó és boldog pappá válás folyamatát. Abban egészen bizonyos vagyok, hogy az elbocsátások elsősorban az érintett fiatalok érdekében történtek. Még azok esetében is, akiket végleg elküldtek a Szemináriumból. Az ember életében gyermekkorától fogva vannak nehéz helyzetek, kudarcok, megoldandó újabb és újabb helyzetek, feladatok. Ezek mindig sokat alakítanak a személyiségen. Egy iskolából való ideiglenes vagy végleges elbocsátás mindig nehéz (a tanárnak is!), de korántsem feldolgozhatatlan trauma egy egészséges embernek. Több oldalról kapott vélemény az, hogy a hozzánk jelentkező fiatalemberek szinte mindegyike jó környezetből, egészséges közösségből érkezik, ők maguk is egészséges személyiségek. Nem féltem őket a nehézségektől. Legfőképpen a hivatás tud megerősödni az ilyen próbatételek során, vagy esetleg tisztázódik, hogy mit is vár tőle Isten. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy mindannyian (püspökök, elöljárók, kispaptársak, családtagok, parókusok, lelkivezetők, mentálhigiénés szakemberek, hívek) ott álljunk e fiúk mellett akkor is, amikor távol kerülnek a Szemináriumtól. Én az elöljárókban komoly elkötelezettséget tapasztalok e téren is.
Azt én is tudom, hogy a második év után minden egyes diák helyzetét megvizsgálják, hogy folytassa-e a Szemináriumot vagy nem. Ilyenkor élesebben kerül elő a kérdés, hogy ki marad, és ki megy. Ezt a fiúk is tudják. A döntés az illetékes elöljárók, valamint a tanári kar véleményének megismerése után az adott papnövendék főpásztoráé. Ilyenkor mindent figyelembe vesznek: a tanulmányi eredményeket, a lelki hozzáállást, a közösségi életben való részvételt, az őszinte, nyílt magatartást, az illető személyi adottságait, illetve a mindezen szempontok alapján nyomon követhető fejlődést. Nyilván nagyon nehéz lehet minden egyes ilyen döntés, de érdemes bízni az elöljárókban, hogy a püspök atyákkal együtt az céljuk, hogy nagyon jó papokat neveljenek a jövő egyházának.

Bölcs dolog a gyónó részéről arra törekedni, hogyan segítse a gyóntatót a dolog megértésében. Persze, a saját érdekében is teszi, de végső soron a szentgyónás hatékonysága miatt, tehát igen dicséretes.
Ha előre tudható, hogy az idős pap bácsi csak elutasítással kezeli a világháló használatát, akkor szabad, sőt, ajánlatos ezt a részét elhallgatni, és az említett módon általánosabban megfogalmazni a bűnt: helytelen képeket, filmet néztem, elfecséreltem az időt haszontalan dolgokra, a saját munkámat emiatt elhanyagoltam. Ez nem a gyónás tartalmának az elhallgatása, ami minden esetben kerülendő, hanem valóban a gyóntató segítését szolgálja.
A virtuális világba való bekapcsolódás is elsősorban a haszontalansága miatt rossz. Tudjuk, vagy legalábbis sejtjük lélektani romboló hatását, de az említett helyzetben erről szintén kár részletesen beszélni. Ahhoz már mélyebb lelki beszélgetés szükséges olyan lelki atyával, akivel ezt meg is lehet tenni.
Azt a gyónó már maga is megítélheti, ha a függésnek a jelei mutatkoznak. Sajnos nagyon hamar jelentkezhet ez a rendkívül káros hatás. A gyógyulás érdekében ezt is meg kell nevezni. Például így: Nem tudtam uralkodni magamon, nem bírtam abbahagyni a játékot, stb.
Ha esetleg a „meg nem értő atya” azt követelné, hogy be se kapcsolja a számítógépet, s ezt valóban lehetetlennek tartja, akkor feltétlen beszélje meg ezt egy másik atyával. Ne a saját szakállára írja felül a pap bácsi tanácsát, hiszen az is lehet, hogy idős kora miatt nagyon és mélyen meglátja, hogy erre van szükség. De ha egy másik atya jobban átlátja ezt a kérdést, akkor rá lehet hagyatkozni. De ez veszélyes tanács a részemről, mert csakis a világháló viszonylagos újdonsága miatt mondhatom. Nem szabad arra építeni, hogy ha valamely atya nehéz dolgot kér, akkor inkább mástól kérek tanácsot. Mindenesetre ezek a helyzetek formálják, alakítják a gyónót is, egyre nagyobb felelősséget adva neki saját lelki életében.

Nincsen kifejezetten "görögkatolikus kereszt". A bizánci hagyományt követve általában a többszárú keresztet szoktuk használni, amelynek egyébként nagyon gazdag az ikonográfiája is. A keresztrefeszített Krisztus mellett megjelenik a Nap és a Hold képe, a háttérben Jeruzsálem falai, mely egyúttal mindig az Atyai házat is jelöli. Az Atya áldó, vagy áldozatot elfogadó keze. Krisztus két oldalán a szenvedés eszközei, lába alatt pedig legtöbbször egy koponya, amely Ádám koponyáját jelzi.
Ezen az ikonnal is ellátott kereszten fontos mind a három ág, az alsó a legrövidebb, amely ferde szárú. Himnuszköltészetünk is bekapcsolódik ebbe az ikonográfiába, mivel az egyik sztihiránk arról szól, hogy a kereszt mérleggé lett, amely egyeseket fölemel (pl. a jobb lator), mások számára viszont a halált jelenti - akik elutasítják.
Mivel Kárpátalján ez az alul ferde ágú kereszt sokak számára a pravoszláv egyház szimbóluma, a fájó és kegyetlen emléke miatt szeretnék kerülni ennek a használatát. Erre is tekintettel kell lennünk.
A bizánci hagyományhoz tartozik még az egyenlő szárú kereszt is, ezt is használhatjuk.

Íme, az ima:
Esedezünk még hozzád Urunk Istenünk! hallgasd meg imádságunk és könyörgésünk szavát, és könyörülj N. szolgáidon kegyelmeddel és irgalmasságoddal és teljesítsd minden jó kérelmeiket, és bocsásd meg minden szándékosan, vagy akaratlanul elkövetett vétkezéseiket, és add, hogy kedvesek legyenek imádságaik és irgalmas cselekedeteik a te Felséged királyi széke előtt, és oltalmazd őket minden látható és láthatatlan ellenségtől, minden incselkedéstől, bajtól, aggodalomtól és betegségtől, és adj nekik egészséget és hosszú életet. Mondjuk mindnyájan: Uram, hallgass meg minket és könyörülj.
Tekints kegyes szemekkel, emberszerető Uralkodó, N. szolgáidra, és hallgasd meg hittel felajánlott esedezéseinket, mert magad mondád: mindent, amit imádkozva kértek, higgyétek, hogy megnyeritek, és meg lesz nektek; és ismét: kérjétek és adatik nektek. Azért mi is, bár méltatlanok, bízva irgalmadban, kérünk téged, add a te kegyelmedet N. szolgáidnak, és teljesítsd jó kívánságaikat, és őrizd napjaikat békés, csendes, egészséges, és hosszú életben. Mondjuk mindnyájan: Gyorsan hallgass meg minket és kegyesen könyörülj.

A bűn sohasem áll magában. Mindig társulnak hozzá más bűnök is, illetve állandóan körüveszik különböző kísértések. Csak a bűnnel viaskodni reménytelen vállalkozás. Nem is ez a dolgunk.
A bűnnel szembeni elsődleges feladatunk az Istennel való kapcsolatunk, a hit- és imaélet erősítése. Tegye rendszeressé az imaéletét, a szentírásolvasást, a szentségi életet.
A napi lelkiismeretvizsgálatának fontos eleme legyen, hogy mennyire szolgál másokat. Az érzékiség bűne ugyanis sok esetben a hamis önszeretetnek, a szeretethiány torz pótlásának az eredménye. Ha arra figyel jobban, hogy hol, hogyan tud segíteni másokon, akkor egyre inkább elterelődik a figyelme arról, hogyan okozzon testi örömöt saját magának.
Az a "fura érzés" akkor jelenik meg, ha volt előzménye (egyéb kísértésekben való gyöngeség), illetve amikor a figyelem elterelődött az Istenről. Persze, ezek is összefüggenek.
Le kell kötnie magát más dolgokkal, összeszedetten figyelni valami egészen másra. Nem feltétlenül jámbor dologra gondolok, hanem ami legalább annyira erőteljes lehet, mint a test követelő kívánsága (egy barát felhívása, felkeresése, erőteljes sport, vagy bármi egyéb, merőben más tevékenység, mint amit akkor tett, amikor elhatalmasodott a testi vágy).
A szentek is megkínlódtak ezzel. Szent Ferenc a hóba vetette magát ilyenkor, vagy egy tüskés bokorba. Ha ilyesmire mi képtelenek lennénk is, meg kell próbálnunk hasonló elszántsággal küzdeni ezzel a kísértéssel.

Kedves Juli!
Mindenekelőtt azt javaslom, hogy bérmálkozzék meg a saját rítusában. Az erre való felkészülés során meg fog erősödni hitében, közben még jobban megismeri az egyházat, a saját rítusát is. Ha ezek után is úgy érzi, hogy hitét a keleti rítusban szeretné megélni, annak továbbra sincs semmi akadálya, nem szükséges hozzá a rítusváltás. Ha mégis van olyan nyomós ok, amely indokolná ezt a lépést, akkor a két püspök (saját püspöke és valamelyik keleti rítusú püspök) hozzájárulásával teheti meg.

Kedves Anikó!
Épp a minap írtam valakinek hasonló dolgokról. Semmi akadálya nincsen annak, hogy Ön továbbra is a jól ismert görögkatolikus szertatásokra járjon, azokat lehetőségei szerint minél jobban megismerje. Érthető a gyermekkorban gyökerező kötődés. Vajon miért szükséges, hogy erről „papíron” is igazolása legyen? Járjon abba a közösségbe, ahol legjobban meg tudja élni Istenhez tartozását. Ha lelki atyjával is megbeszélve megmarad a súlyos ok a rítusváltásra, akkor azt előbb a saját püspöknél kell rendezni.

Kedves D!
Az Ön életében tetten érhető az Isten csodatevő ereje. Ha igaza is van Szent Pálnak, hogy nem lehetséges a megtérés után Istent elhagyó embernek újra visszatérni, lám, az Ön életében Isten kegyelméből mégis megtörtént a lehetetlen. Bizonyára egyetért velem abban, hogy ami történt, az merőben az Isten kegyelme, az Isten ajándéka. Talán Ön is tett érte, elhiszem, de azt is az Istennek köszönheti. Újra kegyelemre talált. Igen, folytassa ezt az utat. Szent Pálnak ez a kemény figyelmeztetése az ingadozó embereknek szól, s nem szabad, hogy elriassza Önt a továbblépéstől a kegyelem útján.

Kedves Testvérem!
Akkor lehet Ön keresztszülője egy görögkatolikus gyermeknek, ha van Ön mellett egy másik személy, aki szintén keresztszülőséget vállal, és ő görög- vagy római katolikus. Ez szigorú előírás. Ezzel együtt is az Ön felelőssége is igen nagy, és kérem, hogy vegye azt is komolyan. Öntől is nagyon sokat tanulhat a most még kicsiny keresztény palánta, s hitével, bibliaismeretével, tanúságtevő keresztény életével nagyon sokat segíthet neki.

Ne legyen túlzott bűntudata emiatt. Valószínű, hogy amíg hordta ezt a keresztecskét, kellő megbecsülésben tartotta. De hát, eljárt felette az idő. Életének egy bizonyos szakaszában kegyelemközvetítő volt az Ön számára. Nem követett el nagy bűnt azzal, hogy elkallódott, megfeledkezett róla. Nyilván nem volt szándékos. Most, hogy előkerült, vagy őrizze kicsit nagyobb becsben, tegye az értékesebb holmik közé, vagy nyugodtan semmisítse meg, amikor alkalma van, dobja a tűzbe, vagy ássa el valahová. A megszentelt dolgok ilyetén megsemmisítése nem sértő.

Mindig is így volt az Egyházban, annak történelme során, hogy egyeseket azon nyomban szentté avattak, vagy pár éven belül, másokat esetleg évszázadok múltán. Kötve hiszem, hogy a szentek közösségében lévők izgatottan várnák „odafönt”, hogy mikor kapják meg ezt a földi címet „idelent”.

Lehet, igaza van, hogy túl sokszor használjuk a „szent” szavunkat. Hiszen a lényege éppen az, hogy elkülönített, az Istennek lefoglalt, a világtól különböző valóságot jelöl. Javaslom, hogy használjuk megfontoltabban. Hogy ennek hol van a határa, azt mindenki maga döntse el.
Az „atya” szó használatában azonban nem értek egyet Önnel. Ezt olvassuk az Evangéliumban: „Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus” (Mt 23,8-10). Ha szó szerint akarnánk értelmezni, akkor a mester, az atya és a tanító megszólításokat minden esetben kerülni kellene. Jézus nyilván nem nyelvi tanácsokat akart ezzel adni, hanem arra figyelmeztetni, hogy senki ne legyen pökhendi és gőgös, ne követelje meg az efféle címeket. Fontos, hogy egymást testvérnek tekintsük. De azért a gyermek szólíthatja az apját, vagy a lelkiatyját atyának, a diák a tanítóját tanítóbácsinak/-néninek, a szakmájához értő embernek nyugodtan mondhatjuk: mester úr.

Szó sem lehet áttérésről, ezt a szóhasználatot mindenképp kerülni kell. Ugyanabba az Egyházba tartozunk. Megtérni lehet, és kell is, akár minden nap, de a rítusváltás nem áttérés. S vajon miért szeretne rítust váltani? Ez lehetséges egyébként, a saját püspökétől elbocsátó, a másik rítusú püspöktől pedig befogadó nyilatkozat kérése által. Általában minden püspök meg szokta adni. De vajon van-e rá szükség? Ha eddig nem a keleti rítusban élt, akkor semmiképp sem javaslom. Semmi és senki nem akadályozza Önt abban, hogy keleti rítusú katolikus szertartásokra járjon. Azt javaslom, hogy a bérmálás szentségét vegye fel a saját püspökétől. Erre való felkészülése során bizonyosan jobban megismeri a saját rítusát is. Ha a bérmálás felvétele után továbbra is vonzódik valami miatt a keleti rítushoz, akkor nyugodtan eljárhat a szertartásainkra. Később pedig, ha ez a vonzódás, a vágy valami valódi súlyos ok miatt megmarad, akkor az említett módon megteheti a rítusváltást.

Drága Elkeseredett Barátom! Nem csak Ön nem méltó a szentáldozásra, hanem én sem és más sem. Sohasem leszünk méltók rá. Az Eukharisztia nem jutalom, nem cukorka, amelyet megérdemlünk. Dehogyis érdemeljük meg. Sokkal inkább gyógyszer az, természetfeletti erő. Minél rosszabbul érzi magát, minél sötétebb gondolatok foglalkoztatják, annál inkább járuljon hozzá, részesüljön Belőle. A rossz gondolatokkal ne foglalkozzon. Azok jönnek maguktól, nem a maga bűne. Viszont minél gyakrabban találkozik Jézussal - szentgyónásban, szentáldozásban és persze, az imában -, annál inkább meglátja a sok szépséget is, amelyeket Tőle kapott.

Igen, szerzetesnek lehet jelentkezni a másik rítusba. Természetesen ez kölcsönös. Ehhez nem is szükséges rítusváltási kérelmet kérni a püspöktől. Ugyanis a noviciátust még a saját rítusában maradva, de a közösségi életbe bekapcsolódva végezheti, és a fogadalomtétellel együtt egyszerre a rítusa is megváltozik. Előtte való kilépés esetén viszont megmarad saját eredeti rítusában.
Tudomásom szerint 50 éves korig lehet jelentkezni szerzetesnek.

Igen, nagyon helyes, ha csakis hívő párt keres magának. A fogadalomtétellel azonban ne siessen. Éppen ezen az oldalon beszélgettünk már néhány fiatallal, akik könnyelműen tettek ígéretet, és utána igen bánták, mert nem tudták megtartani. Az sem kizárt, hogy az Úr olyan fiatalt hoz az útjába, aki az Ön hatására fog megtérni. Ilyen is van, de ez azért ritka. Sokszor jelent csalódást, hogy a kezdeti, nagyon szerelmes időszakban az illető rettentő buzgóvá válik, de később nem veszi komolyan a hitet, a keresztény életet. Nagyon súlyos nehézséget jelent egy házasságban, ha éppen a legfontosabb, a legmélyebb dolgokban nem tudnak egyetérteni. Úgyhogy sokkal jobb, ha eleve keresztény fiú ismeretségét keresi. Ezzel együtt is legyen mindig nyitott az Isten akaratára.

Kedves Ági!
Nem is könnyű eldönteni, hogy a kudarcai okozták-e a kicsinyhitűségét vagy fordítva. Igaz, nem is ez a kérdése, de egy megfontolásnyira érdemes ezt is meggondolni. Aki nem bízik önmagában, annak jóval kisebb az esélye a sikerre. Alighanem ez is okozta, ahogy arra utalt is, az eddigi vizsgaeredményeket. Tudni kell azt is, hogy a keresztény önbizalom, az igazi önbizalom alapja nem az, hogy nagy mellénnyel magunkban bízunk, hanem alázattal abban a Jóságos Istenben, aki bennünk lakik, bennünk munkálkodik.
Mit is tegyen? Gondolja végig, hogy eddig hányszor segítette meg Önt a Jóisten? Egyszer sem? Akkor gondolja át jobban, mert egészen bizonyos, hogy számtalanszor. Ha ezt őszintén végigtekinti, akkor lassan észre fogja venni, hogy nap mint nap kap ajándékokat Tőle, s azt is megérti, hogy soha, de soha nem hagyja el Önt, mindig meghallgatja. Igaz, nem mindig úgy, ahogyan mi szeretnénk, de hát ezt is Őrá kell bízni. Nemde arról volt szó, hogy megtanulunk bízni Benne.
Ennek ismeretében bátran nekiveselkedhet bármilyen feladatnak. Mindenből haszna lesz. Ezekből a mostani kudarcokból is. Ha most nem is látná, bízza ezt is oda. "Bízzál az Úrban, ...és megadja neked szíved kívánságait" (Zsolt 36,3).

KedveS!
A szentáldozását ne tegye attól függővé, hogy elbukott-e ezen a téren vagy sem. Állítom, hogy Önnek nem ez a legnagyobb bűne, csak ezt szégyelli legjobban. Ha bármikor szeretetlenül bánik valakivel, az súlyosabb bűn. Ha megítél valakit, kibeszéli a hibáját, az is. És még sorolhatnám a lehetséges, általában gyakran elkövetett bűnöket, amelyek súlyosabbak lehetnek egy olyan embernél, aki egyébként törekszik kerülni a bűnöket, és ezzel a testi kísértéssel is viaskodik, de nem aljas kéjvágyból, vagy önző nemtörődömségből követi el azt.
Ugyanakkor ne adja fel a küzdelmet. Minden egyes gyónáskor tudatosítsa, hogy mennyire nincsen helye ennek az Ön életében, hogy mennyire mérgezi Istennel és az emberekkel való kapcsolatát. Feltételezem, hogy a nemiség terén más, enyhébbnek tartott bűnöket is el szokott követni: erre irányuló képek vagy gondolatok beengedése. Általában még ez is súlyosabb, mint maga az önkielégítés, mert ekkor még könnyebb volna ellenállni, de mivel enged a kísértésnek, az befészkeli magát a gondolataiba, érzéseibe. Utána aztán szinte programszerű a bűn tettbeli elkövetése. Ezekre figyeljen leginkább. Ha rendszeres gyónó, gondolom - remélem -, hogy van lelkivezetője. Vele nyilván megbeszéli ezeket, a küzdelmet is, nem csak a bűnt. Keresse rendületlenül a módját, hogyan szabadulhat meg tőle, hogy aztán sokkal felszabadultabban követhesse Jézust, az Ő szavát.

Bármennyire is nehéznek tűnik, meg kell próbálni beszélni vele. Vélhetően évek, évtizedek óta nem hozta föl ezt neki senki, mert azt látták, hogy úgyis értelmetlen volna. Vagy az is lehet, hogy többször is kapott ilyen figyelmeztetést, de azt magában teljesen elutasította, s lehet, hogy sértettségében el is fordult attól az embertől. Mégis.
Mint máskor is szoktam mondani, ilyenkor érzelmi hiánybetegségről lehet szó. Gyermekkorától fogva szenved abban, hogy nem kap elegendő, vagy nem megfelelő, egészséges szeretetet, és ezt igyekszik saját magának pótolni, másoktól kikövetelni ezzel a támadó-védekező magatartásával. Akkor elégedett, ha őt dicsérik, mással meg nem is akar foglalkozni. Mindnyájan felelősek ennek a helyzetének a kialakulásáért, akik a környezetében éltek, és nem kellő módon viszonyultak hozzá. Tegyük hozzá, hogy valóban nagyon nehéz megtalálni a kellő módot. De ha már Ön feltette ezt a kérdést, akkor ez akár belső késztetésnek is tekinthető, hogy tegyen érte.
Először is nagyon imádkozzék érte, sokat, és rendszeresen. Ezzel kegyelmet közvetít feléje, ugyanakkor Ön is kegyelmet nyer, hogy jobban megláthassa, hogyan segíthet. Keresse az idejét, módját, hogy ezt mikor és hogyan teheti meg. Nem magától értetődő, hogy sikerülni fog, ezért legyen nagyon körültekintő. Hordozza szívében, szeretetében ezt a megsebzett lelkű embertársát, és amikor eleget imádkozott érte s elérkezettnek látja az időt, akkor cselekedjék. Arról beszéljen neki, hogy vajon boldog-e, vagy akar-e másokat boldoggá tenni. Illetve ha hívő - reméljük az -, akkor hogyan tudná Isten akaratát követni. Próbáljon meg olyan érveket keresni, amelyek nem kézenfekvőek, ugyanis lehet, hogy azokat már unásig hallotta - amennyiben már próbáltak szólni neki -, és nyomban megadja rá a begyakorolt választ. Szóval, nehéz lesz, de akarjon rajta segíteni. Ne hagyjuk boldogtalanságban ezt a felebarátunkat.

Ez így nem hangzik el, hanem csak ehhez hasonló: "a kerubokat titkosan ábrázoljuk". Mialatt a pap az áldozati adományokat az előkészületi asztalról a segédletével együtt körmenetben az oltárra viszi, akkor énekeljük az un. Kerubéneket, amelynek része ez a sor is. Azt jelenti, hogy miként mi részt veszünk ebben az áldozati körmenetben, úgy velünk együtt az angyalok is a mennyben ugyanezt teszik. Ahogyan mi énekelünk az Istennek itt a templomban, ezzel az angyaloknak a mennyei Liturgián való éneküket tesszük jelenvalóvá. "Titkosan", hiszen mindezt csakis a hitből tudjuk. Egy hitetlen ember ebből mitsem érzékel.

Nem csak a görögkatolikus pap, de egyetlen katolikus hívő sem válhat el, és nem házasodhat újra. A görögkatolikus pap megözvegyülése után sem házasodhat újra.

Kedves Anna!
Valóban ijesztő dolog, amit leírt a barátjáról. Még fájóbb az, hogy ez nem egyedi eset. Hátha sokan olvassák ezt, esetleg tovább is adják, hogy minél többen ráébredjenek arra, hogy az "agykontroll" egyáltalán nem ártatlan öntökéletesítő módszer csupán. Aki csak kicsit is jobban belemerül, az valóságos agymosásnak teszi ki magát. Utána pedig következnek az egyre elvakultabb és egyre primitívebb ezoterikus gyakorlatok. Sajnos az Ön barátja is ennek lett áldozata.
Meg szokott történni, hogy valamilyen rendkívüli esemény hatására egyszer csak fölébred az illető vagy lassan, vagy hirtelen, de ilyenkor is még nagyon nehéz visszatalálni a normális életbe. A pszichiátria külön területe, hogy hogyan lehet őket visszavezetni.
Igen, egyik legfontosabb, amit tennie kell a barátjáért az imádság. Ez nem csak azt jelenti, hogy kéri a Mindenhatót, és amikor Ő úgy tartja jónak, egyszercsak csodát tesz. Az érte mondott rendszeres imádság által az Ön lelke, az Ön látása is egyre tisztulni fog. Lehet, hogy Isten Önt fogja fölhasználni eszközül a barátja megsegítésére, s ehhez az imádságon keresztül válik Ön is alkalmas eszközzé. Tisztábban meg fogja látni, hogy mit tehet.
Néhány gyakorlati tanácsot is mondok. Nem beszéljen neki egy darabig arról, hogy ettől meg kell szabadulnia. Érezze meg, kedves Anna, Önön, hogy mellette áll, hogy ha mindenki el is fordult tőle, Ön akkor sem hagyja el. Ez az érzelmi kapocs megőrzi őt a józan, értelmes emberi kötelékben. Beszéljen neki sokat más dolgokról. Idézze fel a régebbi élményeiket. Nem azzal a céllal, hogy szembesítse, hogy most nem ilyen - ezt a szemrehányást tegye most félre. Vegyen elő fényképeket, és ötletszerűen tegye egymás mellé, hogyan nézett ki régen, és hogyan most. Hangsúlyozom, ne azzal a nyílt szándékkal, hogy szembesítse őt, csak úgy, véletlenül...
Esetleg másokat is bevonhat ebbe, hogy minél több természetes emberi hatás érje. Ennek gyógyító ereje van. S amikor "ébredezik" a barátja, akkor kezdjen el egyre többet beszélni arról, hogy régen mennyire más volt.
Ha sokat imádkozik érte, akkor Ön is találni fog még sok megoldást, melyekkel a gyógyításhoz vezetheti a barátját.

Kedves Szilár!
Azért van ez, hogy senki ne akarjon azért görög rítusú lenni, hogy így egyszerre házas ember és pap is lehessen. Korábban is írtam már arról, hogy a rítusváltásnak igen komoly indoka kell, hogy legyen. Volt már rá példa egyébként, hogy eredetileg római katolikus fiatalember görög pappá lett, mint ahogyan fordítva is, görögkatolikusból is lett római katolikus pap.

Kedves Csilla!
Az itt felsorolt kérdéskörök a teológia baccalaureátusi vizsgatételei. Ha kimerítő válaszokat szeretne kapni rájuk, iratkozzon be a Hittudományi Főiskolánkra, és ha végig tanulja az öt évet, akkor mindent tudni fog.

A kérdéseire adott válasz előtt azt kell leszögeznem, hogy ez a középkori jámborságot tükröző történet semmiképp sem tekinthető alapnormának. Merőben téves felfogás - kétségtelen, voltak ilyen lelkiségi túlkapások -, amely a szentséget azonosítja az aszketikus élettel. Ha valaki állandó elfojtásban él, annak ez a viselkedésén is meglátszik, lehetnek nagyszabású aszketikus gyakorlatai, de ettől még nem válik szentté. Épp ellenkezőleg, már életében is megnyomorodottá válik, ami nem csak a halála utáni látomásban válik nyilvánvalóvá. A történet szerint bánja tettét, de képtelen azt bevallani. Valójában nem a lelkiismerete gyötörte, hanem a hiúsága, az emberek előtti jó hírnév elvesztésének félelme. Ez nem hiteles bűnbánat. Ez a rejtett hiúság is erősen megmutatkozik a tettekben is, s már emiatt sem lehetett őt szentnek tartani.
Érvényes lehet a gyónás anélkül is, ha minden egyes bűnt fölsorolnánk. Sőt, minden gyónásunk ilyen, hiszen sohasem tudunk minden egyes bűnt felsorolni. Annál sokkal többet vétkezünk, semhogy mindenre emlékezhetnénk, főként hogy mindent szavakkal el is mondjunk. Ezért kell úgy lezárni a bűnbánattartást, hogy "minden más bűnömet is bánok, amelyekről nem tudok, vagy amelyekre nem emlékszem".
Általában nem szükséges a bűneseteket részletezni. Ez érvényes még inkább a nemi erkölcsi bűnökre. Elegendő a bűnt kimondással feltárni. A jó gyóntató megérzi, ha egyes körülményekre rá kell kérdeznie annak érdekében, hogy a bűn súlyát jobban meg tudja ítélni.
A honlapunkon a liturgia/szertartásaink rovatban részletes leírást adtunk a szentgyónás menetéről.
Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Minden ember kap lehetőséget még az utolsó pillanatban is, hogy dönthessen Isten mellett. Hogy ez pontosan hogyan is történik, arról majd odaát fogunk tudni csak beszélgetni - Isten kegyelméből. Hogy a jámbor románcban szereplő fiatalembernek mi lett a sorsa, ezt sem tudhatjuk. Az Egyház soha nem mondja ki senkire, hogy biztosan elkárhozott. Gondoljunk azonban a jobb latorra, aki vélhetően egész életén át sok súlyos bűnt követett el, de elegendő volt irgalmat esdően Krisztushoz fordulnia, és bizonyosak vagyunk abban, hogy üdvözült. Az Egyház nem csak az utolsó pillanatra akar felkészíteni, hanem abban segít, hogy már itt a földön Krisztussal élhessünk.

Ezt a levelet a Fórumra helyeztük át, de ott is csak megrövidített formában. Célunk egymás segítése, ezért a vádaskodásoknak nem akarunk teret adni. Köszönjük a megértését.

Azért választani a görögkatolikusságot, hogy ott valaki családosként is pap lehessen, nem elegendő, nem hiteles indok. A rítus sokkal több, mint a szertartási elemek sajátossága. Az egész teológiai gondolkodásra, a lelkiség megélésére kihat.
A másik nagy nehézség, amire Ön is utalt, hogy felnőtt fejjel, családdal pappá lenni nagyon nehéz. Főként az engedelmesség elfogadása jelenthet igen nagy nehézséget, amikor az ember már néhány évtizedet saját maga által vezetett módon élt meg. Még ha személy szerint meg is lehet vívni ezt a küzdelmet, hatványozottan nehéz megélni az engedelmességet egyszerre több embernek, feleségnek, gyermekeknek. A családos papi életnek ez az egyik legnehezebb része.
Ezzel együtt is mindenre van példa, minden lehetséges, de ezek egyéni utak, amelyeket nem lehet sem sajtóhírekből, sem statisztikák alapján általánosítani. E hasábokon tehát nehéz válaszolni ezekre a kérdésekre. Egyéni élethelyzettől függ, hogy kinek mit ad, kitől mit kér az Úr.

Kedves Beáta!
Természetesen mindig van lehetőségünk újra kezdeni. Isten végtelen irgalma adja meg nekünk erre a lehetőséget. Az ideig tartó hűtlensége azonban jóra vezette, Isten jóra fordította ezt a gyengeségét. Ugyanis most már - gondolom és remélem -, nem az Ifjúsági Bibliát olvassa, hanem a teljes szövegűt. Az Ifjúsági Biblia ugyanis csak válogatást ad a szent szövegből, és nem is mindig pontos fordítással.
Ugyanakkor ez a dolog az életében talán arra is megtanítja, hogy ne tegyen könnyelmű, főként nem életre szóló ígéretet. Főként az nem helyes, ha feltételhez kötjük az elhatározásunkat. Szabad fölajánlani dolgokat, cselekedeteket az Istennek, de nem azért, hogy valami "ellenszolgáltatást" kérjünk. Ez méltatlan volna. Szeretetből, odaadásból tesszük a fölajánlást, és rábízzuk az Istenre, hogy Ő mit ad nekünk. Úgyis sokkal többet ad, mint mi megérdemelnénk, vagy egyáltalán gondolnánk

Köszönöm a kiegészítést.

Az előírt legkevesebb idő nálunk is az egy óra a szertartás kezdete előtt. Más időtartamokról nem hallottam, de nyilván érdemes arra figyelni, hogy ne tele hassal menjünk Szent Liturgiára. Az eredeti böjti fegyelem éjféltől tartja az ételtől való megtartóztatást, vagy akár előző este vecsernyétől. Mindenkinek lelki buzgóságától függ, hogy mennyire komolyan veszi ezt az Eukharisztia előtti böjtöt. S itt is igaz: Minél odaadóbb lelkülettel készülünk, annál jobban be tudjuk fogadni az isteni ajándékot.

Más szekták is szeretik ezt a szóhasználatot. Ha a szó szerinti fordítást vesszük alapul, akkor valóban pontosabb a Szent Szellem kifejezés. A magyar nyelv azonban nagyon régtől fogva egybeírva használja a Szentlélek szót, egyértelműen a harmadik Isteni Személy megjelölésére. Amikor megjelentek a szekták, akkor ebbe a nyelvi pontatlanságba kapaszkodtak, hogy ezzel is igazolják, ők jobban tudják a hitigazságokat, jobban ismerik a Bibliát, mint a katolikus egyház. Véleményem szerint nincs nagy jelentősége. Ha valamikor egész Magyarországon átvenné ezt a szóhasználatot a Katolikus Egyház, akkor térhetnénk át mi, görögkatolikusok is erre. Addig semmiképpen sem.

Természetesen ugyanolyan szeretettel kell feléje is fordulni, mint a többi ember felé. Sőt, talán még nagyobb megértéssel, hiszen valami hiányzik az életéből. Szabad és kell is beszélni is erről a jelenségről nyíltan és ítélkezés nélkül. Ez is segíthet. Persze, erőltetni nem lehet, csak akkor, ha a másikban is van erre nyitottság. Az Egyház próbál segíteni nekik, de itt is érvényes, hogy csak azokon lehet, akik ezt igénylik, akik erre nyitottak. Lélekbelátó atyák, emberismerő, tapasztalt gyóntatók tudnak segíteni nekik legtöbbet, de vannak esetek, amikor pszichológus is szükséges. Persze, legnagyobb fegyver itt is az imádság.

Kedves Húgom!
Javaslom, hogy rendszeresen beszélgessen az atyával. Ne féljen erre őt megkérni, hiszen ez a dolgunk, hogy meghallgassuk testvéreinket, és tanácsokat adjunk. Ha rendszeressé válik az életében ez a lelki beszélgetés, akkor lassan gyógyulni fog ebből az érzelmi bizonytalanságból. Bizonyára megvannak ennek az okai, előzményei, melyeket föl lehet tárni, meg lehet keresni a múltban, és ez is segíthet. De ennél fontosabb, hogy törekedjék kapcsolatokat létesíteni. A beszélgetésekben ne az vezesse, hogy Önt meghallgassák, hanem, hogy Ön hallgasson meg másokat. Akkor mindjárt kevésbé fogja azt figyelni, hogy mennyire fogadják be Önt. És a beszélgetések sem félelemmel töltik el, hanem feladatot jelentenek, amellyel Ön is segíthet másokat.

Amikor katolikus hívő nem kereszténnyel, azaz más vallásúval köt házasságot a katolikus egyházban, akkor az illetékes püspöktől kell felmentést kérni a valláskülönbség házassági akadálya alól. Ezt a püspök abban az esetben adja meg, ha megfelelő indoklás támasztja alá a kérést, illetve ha a katolikus fél megígéri, hogy a házasságban születő gyermekeket a katolikus egyházban fogja felnevelni.
A katolikus hívek kötelesek házasságukat katolikus szolgálattevő által végzett szertartás szerint megkötni, más vallású vagy polgári kötés érvénytelen az egyházban. Más ceremóniára vagy szertartásra nincs szükség, tiltott.
Ez minden országban érvényes. Hogy mégis hogyan történhetett meg az említett eset, azt nem tudom.

Nem véletlenül imádkozzuk Jézus buzdítására, hogy "ne vígy minket a kísértésbe". Van kísértés, amivel küzdenünk kell, s amelytől szeretnénk szabadulni. Ám, ha mi magunk mászunk bele, vagy engedjük be az életünkbe, akkor nem csodálkozhatunk, ha eluralkodik rajtunk. Akkor tűnik legyűrhetetlennek, ha már elhatalmasodott rajtunk. Letepert minket, mert engedtük, hogy ránk szabaduljon. Annyi esélyünk van, mint ha egy sumó bajnok hasalna ránk. Mit mondjak? Nem könnyű helyzet. Mégis, bármilyen hihetetlen, innen is van lehetőség a gyógyulásra, csak hát, bizony nem könnyű.
Ugye, azt leszögezhetjük, hogy ennek semmi helye az életünkben. Mások is beszámoltak már róla, hogy ez egy kielégíthetetlenül falánk szörny, többet és többet akar. Pillanatra kielégül ugyan, de aztán újra hajt. Nem nyújt igazi örömöt, megnyugvást, békét, semmi köze a boldogsághoz. A pár percig tartó altáji öröm, a bőr bizsergetése csak hazudja a boldogságot, annak ígéretét. Nem beszélve arról, hogy mennyire megmérgezheti a szép tiszta emberi kapcsolatokat is. Önnek is tudnia kell, hogy óhatatlanul a házassága megromlásához fog vezetni, ha nem lép ki ebből a béklyóból.
De hogyan?!? Ha volna recept, akkor nem szenvednének annyian tőle.
Nyilván az első és legfontosabb az Isten segítségül hívása. Nagy hit kell, hogy bízzam abban, hogy Ő a sumó bajnok alól is ki tud emelni. Én aligha tudnék kimászni. Jellemző, hogy a kísértés megjelenésével és egyre erősödésével a hit látása egyre inkább homályosodik. Itt kell nyakon csípni. Nem szabad hagyni, hogy a mindannyiszor álnokul becsapó folyamat elterelje a figyelmemet Istentől. A legelején még meg lehet fogni. Ha már beengedtem, akkor mintegy program, szinte magától lefut, menthetetlenül elkövetem a bűnt. Vagy mint a bakelit lemezen a deformált barázda. Ha már belefutott, igen nehéz kitörni onnan, csak állandóan ismétli önmagát. Ezért az első arra irányuló kísértő mozzanatot kell kizárni. De legfőbb törekvésem ne annyira a bűnnel való viaskodás legyen, hanem, hogy ne hagyjam tekintetemet elfordítani az Úrtól. A testemre való keresztvetés is jó kapaszkodó ebben, mert így a testemet is bevonom az imádságba. Semmi olyat nem akarok tenni, ami méltatlan az én Uramhoz, ami eltávolít Tőle.
Ne hagyja abba a próbálkozást! Lehet, hogy elbukik újra, de ebben a kitartásban mutatkozik meg a hite, hisz abban, hogy az Úr egyszer kiemeli. Ráadásul a küzdelmei során meg is edződik, és egyszer majd - Isten segítségével - fölülkerekedik a sumón.
"Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!"

Magyarországon nem volt erre példa. Nehezen tudom elképzelni, hogy megtörténhetne. Nemrégen jelentették be Németországban, hogy egy evangélikus lelkészt katolizálása után pappá szenteltek. Ez egészen rendkívüli eset.
Az első nagy lépés a katolikus hit elfogadása. Ennek nincsen semmilyen különösebb szertartása, ha az illető leteszi a hitvallást és elvégzi a szentgyónását, attól kezdve áldozhat, és a Katolikus Egyház tagjaként él. Ha pap szeretne lenni, akkor ezek után el kell végeznie mindent, ami a pappá szenteléshez szükséges (Egyházmegyénkben 1 előkészítő év, 5 év teológia és 1,5-2 év gyakorlat). Ebből bizonyos részek indokolt esetben elhagyhatók, de a teológia elvégzése és a hozzátartozó 5 év szemináriumi bentlakás nem.

Kedves Andor!
Az Egyház tanítását nem csak a Szentírásból lehet "levezetni". Az Egyház tanítása gazdagabb, mint maga a Szentírás. Hiszen azt is az Egyház határozta meg a II. század közepe, vége felé, hogy mely könyvek kerülnek be a Szentírásba, melyeket tartja sugalmazottnak, isteni eredetűnek.
A szentgyónás mai gyakorlata eléggé késői keletű, talán a III-IV. századra tehető. Azt mondhatjuk, az emberi (alapvetően természetesen az isteni) irgalom alakította ki, hogy az Ősegyház gyakorlatát, a nyilvános bűnbevallást leszűkítette "fülgyónássá", tehát már csak egyetlen embernek, a papnak kellett személyesen elmondani a bűnöket. Nyilván sokkal nehezebb, megszégyenítőbb, amikor mindenki előtt kellett megvallani - amint az sokáig tették az Ősegyházban.
Már a Szentírás tanúságai között is találunk utalást arra, hogy el kellett mondani a bűnöket: "Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért..." (Jak 5,16). Azt pedig, hogy az apostolok és utódaik hatalmat kaptak arra, hogy a bűnöket feloldozzák, a feltámadás utáni beszámolóból tudjuk. Jézus küldetést ad a tanítványainak, leheletével átadja nekik a Szentlelket, és azt mondja: "Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,23).
Ezekből alakult ki már nagyon korán a bűnbevallás és a feloldozás, s ennek későbbi gyakorlata a mai személyes szentgyónás.